Mily szerencsétlen időbe kellett esnie Marx születésnapja századik fordulójának! Aki hetven évvel ezelőtt abba a merész, a lelke és a tények akkori állapotához képest forradalmi szózatban csendítette ki manifesztumát: Világ proletárjai, egyesüljetek! – annak jubileumán azon tűnődnek és vitáznak egykori hívei: megünnepeljék-e vagy sem a nemzetközi szocializmus legnagyobb hatású elmélkedőjét és vezetőjét. Oroszországban amnesztiát hirdet Lenin kormánya Marx születésnapján; ahol veje, unokája, személyes tanítványai évtizedeken át vezérei voltak a szocializmusnak s ma is azok! Franciaországban szinte az utolsó percig úgy látszott, mintha meg akarnák tagadni, akit azelőtt megváltójuknak hittek és hirdettek.

De ahol ünnepi beszédes és vöröslobogós diadalban emlékeznek is róla május 5-én – hányan lesznek, akik számára Marx a megváltó? Filozófus, akinek szemével nézik és látják a világ titkait, ember, akinek élete a maguk életének példája, akinek szívével együtt ver szívük, cselekvésük tetteinek folytatása, beteljesítése? Vagy hányan lesznek inkább, akik számára csak azért a hős, a nagy ember, a megváltó, mert köznapi lelkük és eszük antropomorf istenként magához hasonította, a maga képére újrateremtette, a maga köznapi céljai számára alkalmas cégérül, programul, takaróul kisajátította, átformálta, deformálta!

Ki az a Marx, mi az a marxizmus, ami a tömegek és az úgynevezett műveltek tudatában él?

Ha erre a kérdésre felelni akarunk, azt kell néznünk, mily úton, kik által ismerkedett meg ez a mai nemzedék vele. Mert hiszen ahányan vannak, akik többet olvastak tőle, mint néhány történeti és propagandisztikus írását? Hányan olvasták ezeket is a megismerésnek tiszta vágyával és képességével? Marx fő munkái nehéz olvasmány. Kevés nagy szelleme van az emberiségnek, aki oly kevéssé előzékeny – mondhatnók: oly kevéssé demokratikus – volt közönségével szemben; aki mindvégig elmulasztotta, hogy alapvető és egész közgazdasági elméletét megszabó bölcseleti és szociológiai nézeteit rendszeresen összefoglalja, hanem azokat elejtett rövid megjegyzések formájában szórta szét vaskos kötetei sokszor nehézkesen, bonyolódottan, sokszor gúnyosan, szatirikusán, máskor feltételesen vagy premisszák nélkül fogalmazott levezetései tömkelegében.

[…]

Ki érvelhetne joggal Marx nagysága ellen, ha úgy volna, hogy Marx már ma is ily legendás jósává vált volna azoknak a tudományoknak és mozgalmaknak, amelyekben mint nagy újítót és útmutatót ünneplik hívei? Csökkenti-e Jézus nagyságát, hogy kétezer év óta a világot megváltó legellentétesebb törekvések az ő százféleképp értelmezett történeti egyéniségéhez kapcsolják magukat? Platón vagy Kant nem azért is örök nagyjai az emberi nemnek, mert feleletet adnak olyan kérdésekre is, amelyeket ők maguk fel sem tettek? Nem azt kell a Marx-tanítványok, kommentátorok és glosszátorok szemére vetni, hogy minden kérdésre Marxban kerestek feleletet; hanem inkább azt, hogy csak Marxban kerestek – és találtak is.

[…]

Ahogy Marxszal azt tartjuk, hogy a reális tudományok elméleti igazságainak legbiztosabb próbája a gyakorlat, az élet, úgy semmit sem kívánunk inkább, mint hogy a mai közkeletű politika, a legkezdetlegesebb empíriának és a máról holnapra szóló megoldásoknak ez a keveréke, a tudomány és a bölcselet általános igazságaiból és távoli perspektívákat nyitó következtetéseiből merítse ihleteit. Ha a marxizmus ebben az értelemben lépett volna kapcsolatba a politika szférájával: az emberi haladás érdekében (mely egyúttal a tudomány haladása) csak örülnünk kellene ennek.

[…]

Ami a Marxtól inspirált német és egyéb szociáldemokrata pártokat, kivált az osztrákot és a franciát illeti, ezeket a háború többé-kevésbé megszabadította a marxizmus ballasztjától, és meztelenül megmutatta annak, ami: parlamentáris politikai pártoknak sans phrase. Ha mégúgy ünneplik is ma Marxot – nem öltik ezek a marxizmus oroszlánbőrét többé magukra. Ha csak a háborút nem folytatják addig, hogy nyugati Európában is úgy egyszerűsödnek és kiéleződnek a termelő osztályok végső ellentétei, mint Oroszországban.

Azt kellene tennünk, amit ez alkalommal semmiképpen sem tehetünk: rendszeresen szembeállítani a marxi elméleti rendszer sarktételeit a szociáldemokrata gyakorlattal, és megmutatni, miben van az ellentmondás a marxista elmélet és a soi-disant marxista pártpolitika közt. Ebből tűnnék ki, miért kiegyenlíthetetlen ez az ellentmondás, s miért kell erőszakot elkövetni vagy a tudományon vagy a politikán, ha mindenáron ki akarják egyeztetni.

A kérdés sarkpontja az osztály és a párt fogalmi különbségében van. Marx filozófiájának alapvető tétele az egyéni tudat illuzionizmusa. Ezen a tételen épül fel egész közgazdaságtani módszere. Ő is, mint a klasszikusok, az absztrakt közgazdasági kategóriákat kutatja; de abban különbözik tőlük, hogy a társadalom különböző egyéb viszonylatai szerint történeti kategóriákat lát ott, ahol azok örök fogalmakat láttak. E különböző viszonylatok elsősorban az emberek egymáshoz való viszonya, lelki viszony. Hogy ezt megismerjük, az illuzórius egyéni tudatok helyett oly objektíve megállapítható viszonylatokat kell keresnünk, amelyek állandóak és racionális törvények uralma alatt állanak. Ily tulajdonságokkal Marx szerint csak az osztályok bírnak. Ezért a marxi közgazdaságtanban nem az egész népesség, sem az egyének, hanem az osztályok a gazdasági viszonylatok alapjai; és a közgazdasági kategóriákat az osztályok gazdasági viszonyából nyeri.

Így lesznek az osztályok – a történelmi materializmus útján – a marxi szociológiának is alapvető tényei. Ezzel szemben a politikai párt az osztály-determináltságából kiszakított egyénre alapítja sorsát. A parlamentarizmus lényege a többségi elv : többségre kell törekednie minden pártnak, ha célját el akarja érni. Nem alapíthatja tehát politikáját az osztálytudatra, amely a legegyszerűbb szerkezetű modern társadalomban sem jelenti egymagában a többség uralmát; sőt a legfejlettebbekben is egyelőre sokszorosan differenciált kisebbségekre támaszkodhatnék csupán. Szükségképpen az egyénekhez fordul tehát, nem törődve azzal, hogy tudatuk illuzórius és megbízhatatlan. Mert csak így tehet szert többségre. […]

De ha – tovább is Marx szerint – az osztályok a társadalmi harcok és átalakulások hordozói s az osztályt a tudat teszi azzá (s ez a tudat a társadalom gazdasági szerkezete s a társadalmi lélektan szerint szükségképpen csak kisebbségeket egyesít), akkor a törvényhozás nem alkalmas azoknak a helyzeteknek a megoldására sem, amelyekben „a társadalom anyagi termelőerői összeütköznek a termelési viszonyokkal, vagy jogi kifejezéssel élve: a tulajdonviszonyokkal”.

S ezért a szociáldemokrata párt – mivel élni akar, a maga életét kiélni – nem is vonhatja le a marxi elmélet gyakorlati következtetéseit, mert azokhoz csak a maga holttestén át visz az út.

Mindezek az összeférhetetlenségek csak a marxi szociológia és a parlamentáris elv természetének alapvető különbségeiből fakadnak. Ezeken kívül a részletekben igen sok a logikai ellentmondás, amelyekről itten nem is beszélhetünk. […] Hogy Marx ma lett volna százesztendős, hogy néhány hete harmincöt esztendeje volt, hogy meghalt: mit jelentenek ezek a naptári adatok élete munkájához, mit eddig gyakorolt, tudományos és gyakorlati hatásához képest. Azt hisszük, ez a hatás ezután fog csak igazában érvényesülhetni. Addig várjunk s személyes ünnepén érjük be a legnagyobbal, amit nagy ember emléke adhat az utódoknak: érjük be heroikus élete példájával. […]

Szabó Ervin: Marx. In: Huszadik Század, 1918. I. köt. 280–286. o.