A hadműveleteket mindkét fél sikeresnek könyvelte el. A szlovákok úgy érezték, sikerült a magyarok további térnyerését megakadályozni, és az ország területi épségét biztosítani, míg a magyarok azt hangoztatták, hogy csapataik elérték az eredetileg kitűzött célt, biztosították az Ung völgyét.
Politikainak lenni rangot jelentett a Gyűjtőben, köztörvényesből politikaivá átvedleni pedig olyan ügyeskedés kellett, amelyben elítélt és felügyelő egyaránt hódolt a testületet átható konspiratív szellemnek.
A kommunizmus áldozatainak száma sokkal nagyobb a kivégzettekénél, meggyilkoltakénál. Február 25-én rájuk emlékezünk.
A magyar és a szlovák történetírás közti ellentétek egyik jelentős konfliktusforrása az 1848–49-es szabadságharcban a magyarok ellen fellépő szlovák bandák megítélése. Őket a szlovák oldalon legnagyobb hősnek kikiáltott pánszláv agitátor, Ľudovít Štúr irányította, csakhogy csúfos kudarcot vallott.
Milyen volt a szlovákok megítélése a háború kezdetén és a limanovai csatában? Ez is kiderül Peter Chorvát szlovák történész írásából, aki a 16. honvéd gyalogezred történetét kutatva ismerte meg a jelentős részben szlovákokból álló alakulat Limanovánál játszott szerepét.
A csendőrség szerepéről előadó Szakály Sándor egy sokak számára talán újszerű megállapítással kezdte előadását, miszerint a razzia során elkövetett önkényes kivégzések egyáltalán nem a Magyar Királyi Csendőrséghez kötődtek.