Ártatlan civileket gyilkolni mentek a Szovjetunióba a második világháború idején a németek mellett a magyarok is – így foglalható össze röviden az üzenete egy nemrég megjelent kiadványnak. Az egyoldalú és vitatható forrásokat felvonultató könyv kiadását a magyar állam is pénzelte, főszerkesztője a szélsőséges, marxista-leninista Krausz Tamás.

Szabó Péter hadtörténész a Magyar Hírlapnak nyilatkozva kiemelte: a szóban forgó korszak vizsgálatánál fontosak mindenekelőtt a magyar királyi honvédség történetére, harctéri szolgálatára vonatkozó hadi okmányok, a Wehrmacht magyar vonatkozású eseményeket, adatokat tartalmazó dokumentumai, valamint kívánatos lenne az egykoron szemben álló szovjet alakulatok dokumentumait is megismerni.

Szabó Péter hadtörténész (fotó: Csudai Sándor, MH)

Az 1941 és 1945 közötti harci cselekmények során a szovjet hadsereg rengeteg katonai iratot zsákmányolt a honvédalakulatoktól, amelyek ma gyakorlatilag hozzáférhetetlenek a magyar kutatók számára. Az orosz kutatóknak természetesen szabad bejárásuk van a Hadtörténeti Intézet levéltárába, és rendszeresen élnek is a lehetőséggel – szemben A magyar megszálló csapatok a Szovjetunióban címet viselő könyv szerkesztőivel.

Sem ezekről az iratokról, sem a kutathatóság kérdéséről nem esett szó Krausz Tamás és szerkesztőtársainak könyve kapcsán, noha a bemutatón jelen volt Andrej Nyikolajevics Artyizov, az Oroszországi Föderáció Állami Levéltárának igazgatója is. „Mély meghatottsággal látjuk a magyar kollégák bátorságát, hogy feltárták a náci genocídium rendkívüli és fájdalmas valóságát” – fejezte ki háláját Artyizov az egyoldalú igyekezetért. Az MTI a könyv megjelenéséről tudósítva fontosnak tartotta idézni az előszóból, hogy a főszerkesztő szerint ma még csak a németekre mutogat mindenki a tömeggyilkosságok kapcsán, holott a szovjet területeken elkövetett népirtás a magyar történelemnek is szerves része. A könyv egyik méltatója, Gyóni Gábor russzista abbéli reményének adott hangot, hogy e munka is akadályozhatja „a Horthy-rendszer óvatos rehabilitációját” Magyarországon. (Sztálin elvtárs és a Párt iránymutatását nem köszönte meg senki, legalábbis erről nem írt az Index.)

„Azon iratanyagok, amelyeket Krausz Tamá­sék dokumentumkötetükben közzétettek, a fent említettekhez képest másodlagos források. A magyar háborús bűncselekményekkel kapcsolatos kikényszerített hadifogoly-tanúvallomások, az orosz polgári lakosság körében utólagosan felvett nyilatkozatok és a szovjet területi bizottságok jelentései javarészt az 1942-ben felállított Rendkívüli Állami Bizottság munkájának eredményei” – mutatott rá Szabó Péter.

A sztálini Szovjetunió Rendkívüli Állami Bizottsága vizsgálta annak idején a katyńi tömegmészárlás ügyét, és minden eszközzel – beleértve a manipulált bizonyítékok, hamis tanúvallomások tömkelegét – a németek bűnösségét igyekezett megállapítani. A RÁB hathatós támogatásával a megszállók nyakába varrták a saját tömeggyilkosságaikat, a sztálinizmus Kijev és Minszk környéki áldozatai egészen a Szovjetunió felbomlásáig a „fasiszták áldozatai­nak” számítottak. A RÁB adatain alapuló dezinformációs kiadvány egyébként már 1992-ben is jelent meg itthon, Népirtás a Szovjetunióban címmel (szerkesztője Krausz Tamás, kiadója a Magyar Russzisztikai Intézet). Ebben az szerepel, hogy az ellenséges csapatok – köztük a magyarok – közel 6,4 millió szovjet polgári személyt végeztek ki a második világháború alatt.

Szabó Péter kitért arra is, hogy a szovjet területi bizottságok által – zömében 1943 végén – megszólaltatott szemtanúk között számos analfabéta akadt, akiknek elmondásait könnyedén módosíthatták, eltúlozhatták a bizottságok munkatársai. Hasonlóan megkérdőjelezhető ama jegyzőkönyvek, tanúvallomások hitelessége is, amelyeket a legkegyetlenebb kényszerítő eszközök segítségével csikartak ki a hadifogságba esett magyar tábornokoktól és törzstisztektől. Igen szemléletes Álgya-Pap Zoltán altábornagy „mindent beismerő vallomása”, akit – akárcsak több tábornoktársát – 25 év munkatáborban letöltendő szabadságvesztésre ítéltek (1947 és 1950 között felfüggesztették a halálbüntetést a Szovjetunióban, akkor ez volt a legsúlyosabb kiszabható büntetés).

Krauszék azon állítása, mely szerint a hazai történésztársadalom következetesen hallgat a szovjetunióbeli eseményekről, nem felel meg a valóságnak. Amint Szabó Péter rámutatott, Ungváry Krisztián és ő maga is jelentetett már meg tanulmányokat elsődleges forrásokkal igazolt atrocitásokról. Tény, hogy történtek ilyenek, csakhogy a Krausz-féle könyv teljesen elhallgatja a partizánok rémtetteit, illetve azt, hogy alapvetően a világ minden hadserege megtorolja a partizánakciókat. (Az amerikaiak vajon hány „terroristát” öltek már meg Afganisztánban, Irakban?) Ezzel szemben úgy állítja be a magyar csapatokat, mintha azok kifejezetten civileket öldökölni mentek volna a Szovjetunióba.

A kiadvány egyébként tökéletesen megfelel az 50-es évek szigorú politikai elvárásainak, így aztán garantáltan lesz helye a közkönyvtárakban, és szinte természetesnek tekinthető, hogy az állam is beszállt megjelenése költségeinek fedezésébe.