Koszta István 2010-ben megjelent könyvére joggal figyelhet föl a közvélemény, hiszen olyan témát érint, amelyben legtöbbször ma is eleven sebként szokás vájkálni, a sorstragédiákhoz illő komorsággal és megrendüléssel. A Nem (csak) Erdély volt a tét szerzője azonban gyökeresen szakít ezzel a szemlélettel, és úgy nyúl Trianonhoz, az első világháború végi Erdély sorsához, hogy nem az érzelmek és az elfogultság vezeti tollát, hanem az egészséges kíváncsiság – megismerni, valóság- és emberközelből azt, ami 1918-ban, 1919-ben, 1920-ban és azután történt nagyapáinkkal-apáinkkal és velünk. Nem a múltba néző nosztalgia, az irányított propaganda csapásain haladva kutat, hanem egészséges ösztöneire hallgatva. Elsőként mindjárt az események tövéről merít: Alexandru Vaida-Voevod leveleit és feljegyzéseit hasznosítja nem csak azáltal, hogy magyarítja s így széles körben hozzáférhetővé, kutathatóvá teszi azokat, de értelmezi is őket, sőt, a román történelmi szemléleletre visszahatóan aktiválja a ma már meg nem másítható, a történelmi folyamatokat a maguk természetes alakulásában bemutató dokumentumokat.

hirdetés

Az alparéti születésű, a XIX. század második felében a Monarchiában szocializálódott orvosdoktor a huszadik század elejére inkább a román nemzeti politikával jegyezte el magát, akkor is, amikor Vajda Sándor néven még csak nemzetiségi képviselő a magyar országgyűlésben. Nem telik el sok idő, s Nagy-Románia miniszterelnökeként, majd Maniu belügyminisztereként is közéleti színpadra lép. A háború utáni béketárgyalások idején Vaida-Voevod tagja a román küldöttségnek, s levelekben számol be pártvezérének, Iuliu Maniunak a bennfentes krónikás, szem- és fültanú részletezésével nemcsak a nyilvános, hanem a kulisszák alatti és mögötti eseményekről, közjátékokról stb. is. Ezekből pedig, a helyes értelmezéshez oly szükséges részletek megismerése mellett, világosan kiderül, hogy a párizsi békekonferencia szemléletében és eseménysorában maga a tragikus magyar sorsfordulat nem főbenjáró tét volt, annál inkább természetes következménye egy következetesen képviselt harci szövetségnek, mely vesztesként került ki az első világháborúból. A vesztes szerepe pedig óhatatlanul arra ítélte, hogy a belső ellentétektől, nemzeti törekvésektől robbanásig feszített magyar államiság összeomoljon. A párizsi konferencia tipikus érdekszférákra való újrafelosztásban utazott, az azon részt vevő és hangjukat hallató győztes nagy- és csatlós hatalmak játszmájának bizonyult, amelynek a végén a vesztesekkel egyszerűen közölték a tényállást. A húszas évek status quója: ez volt tulajdonképpen Trianon. A román küldöttség ügyködése felől láttatva a történteket, tanulságos és demisztifikált képét kapjuk annak az aktusnak, melynek letargikus hatása ma is annyi kárt és meghasonlást okoz a magyar nemzettudatban.

Koszta Istvánt a véletlen segítette hozzá, hogy termékeny csapást válasszon kutatásaihoz, de az már az ő józan helyzetértékelését és egészséges látásmódját dicséri, hogy nem hagyta elsikkadni a felkínálkozó lehetőséget.

Következő könyve, a szintén alig-alig ismert román dokumentumokból táplálkozó Mária román királynő párizsi követsége gyakorlatilag folytatása az előbbi kötetnek. Formálisan ez esetben is inkább szerkesztői-fordítói-jegyzetírói munka az övé, de az esemény, amire összpontosít, a Trianonhoz vezető folyamatnak egy másik sokat jelentő szakasza. A román királynő párizsi tartózkodása a béketárgyalások idején sok értetlenségre és tévhitre szolgáltatott okot, s máig nem tisztázott kérdése a huszadik századi román történelemnek. Miként azonban a könyvből kiderül, Mária királynő alakja túlnő a román nemzeti történelmen, s ha politikai fellépése nem is járt kézzelfogható eredményekkel, érezhetően pozitív irányba befolyásolta azt a hangulatot, amely a huszadik század húszas éveiben a kialakuló Nagy-Romániát övezte. Olyannyira, hogy akik túlzott érdemeket tulajdonítottak maguknak a párizsi tárgyalóasztaloknál – ahol pedig inkább csak tudomásul kellett venni azt, hogy a „nagyok” végül is miről voltak hajlandók lemondani Románia javára, és ez a hajlandóság nagyságrendekkel volt kevesebb azoknál az ígéreteknél, amelyekkel Bukarestet annak idején az Antant oldalára csábították –, szóval a mindenáron kitűnni vágyó történelemcsinálók igyekeztek szinte a nullára csökkenteni a királynői szerepet. Ezért történhet meg az, hogy Koszta István vállalkozása ezúttal is egy újabb revelációja a romániai történetírásnak, olyan felfedezés, amelynek a fényében könnyebben lehet és kell is újraírni a Kárpát-medencei térség népeinek egymásba játszó modern kori történelmét, az események reális felbecsülésének fényében.

Miben is áll tehát Mária királynő érdeme? A könyv tanúsága szerint éppen abban, hogy hiteles naplóíróként lejegyzi az eseményeket. Azokat is, amelyeknek cselekvő részese, s azokat is, amelyeknek szem- és fültanúja. Írása ezért is kényelmetlen, „nem szeretem” forrás, amit sokak szerint nem idézni, annál inkább elhallgatni kell. Márpedig ez a második Koszta-könyv is ugyanazt a tanulságot sugallja egyértelműen és hangsúlyosan: ahhoz, hogy tisztán lássunk, engedjük magunkhoz szabadon és előítélet-mentesen a részleteket, a kor hiteles tanúinak vallomásait, akik nem utólag magyarázzák ki a történteket, saját érdekeik és az aktuális széljárás koordinátáihoz igazítva, hanem vállalják a pillanat súlyát és felelősségét ott és akkor, ahol és amikor éppen az események forgatagában álltak.