A HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum által szervezett konferenciát a múzeum épületének dísztermében tartották meg 2012. március 6-án. Az egész napos rendezvény során a T–72-es harckocsi alkalmazásáról, fejlesztéséről és hazánkat is érintő KGST megállapodások keretében történő gyártásáról hallhatott a közönség.
Az előadásokat Dr. Bonhardt Attila ezredes, a HM Hadtörténelmi Levéltár és Irattár igazgatója nyitotta meg, aki maga is számos, magyar páncélos-haditechnikát feltáró munka szerzője. Üdvözölte a kezdeményezést, hogy a kutatók figyelme immár a közelmúlt eseményeire is irányul. A Germuska Pál történész által irányított előadásokban ezt követően megismerkedhettünk a típus magyarországi rendszerbe állításának körülményeivel. Szekeres József. nyá. ezredes, egykori tatai parancsnok jóvoltából képet kaphattunk a 70-es évek végi állapotokról, arról, hogy milyen technikai, kiszolgálási feltételeknek kellett megfelelni az új típus rendszerbe állításához. A parancsnoksága alatt lett a tatai harckocsiezred dandárrá fejlesztve. A T–72-es típusról elismerően nyilatkozott, bár szavaiból kitűnt az is, hogy a rendszerbeállítás körülményei sok esetben hagytak kívánnivalót maguk után.
Szollár János nyá. alezredes szintén a szubjektív történeti vonalat erősítette előadásával. Mint egykori harckocsizó jelen volt a típus hazai történetének kezdeti szakaszában. Talán a legérdekesebb momentum, amelyet említett, a szocialista táboron belüli „nyitottságból” fakadó delegációjárások ügye volt. A tatai bázison ugyanis rendszeresen jártak prominens, sokszor nyugati politikusok, újságírók, s nekik igyekezett a néphadsereg „show műsorokat” adni. Sajnálatos módon a nem előírás szerinti üzemeltetésből fakadó súlyos károk javításának tetemes költségei a „dolgozó munkásosztályt” terhelték… Az előadás alatt igen gazdag fotógyűjteményt is láthattunk a kivetítőn.
Dr. Rusz József mk. ezredes jóvoltából megismerkedhettünk a T–72-es típuscsalád hazai üzemeltetési adataival. Táblázatokon keresztül mutatta be, hogy a korábban rendszerbe állított típusokhoz képest miben jelentett előrelépést a 72-es család meghonosítása és miben maradt alatta az elvárásoknak. Összességében elmondható a látott adatok és az ezredes előadása alapján, hogy az üzemeltetés kilométerenkénti költsége kétszerese volt a korábbi 54/55-ös családénak, a hatékonysága azonban magasan felette áll.
Pásztor Miklós alezredes előadása fergeteges volt. Egy haditechnikával foglalkozó szakmai konferencián elég nehéz úgy előadni, hogy az mindenki számára izgalmas, sokszor mulatságos legyen. Pásztor alezredes úr megelevenítette a szocialista Néphadsereg zsargonján keresztül a rendszer ellentmondásait és romantikáját. Eddig nem ismert képet kaphattunk a T–72-es műszaki kiszolgáló, szerelő személyzetének a kiképzéséről, oktatásáról. Megtudhattuk, hogyan lehetett a szigorúan tiltó tábla ellenére a kijevi hadi akadémián fotózni és milyen körülmények között tanultak a szovjet hadseregnél vendégként kiérkező magyar diákok.
hirdetés
Pánczél Mátyás és Rejtő István szakíró páros megismertetett bennünket a típus fejlesztésének minden apró mozzanatával. Előadásuk során számtalan alkalommal, fotókon és összehasonlításokkal igyekeztek bemutatni a NATO és a Varsói Szerződés erőviszonyait, és azon belül a T–72-es helyét. Külön fejezetben a Magyarországra érkezett harckocsikat is számba vették, kitérve a szovjet, cseh és lengyel licencek közötti eltérésekre. Főleg a lengyelektől érkezett kocsik között volt a legtöbb selejtes alkatrésszel szállított darab.
Germuska Pál – előadók közti kivételként – történészként szólalt fel. Fő témája a T–72-es gyártásának szakosítása a KGST keretein belül. Érdekes volt megtudni, hogy a Szovjetunió elsősorban azért adott át fegyvergyártási szabadalmakat csatlós államainak, mert gyártókapacitásának végére kezdett érni. Az előadásból kiderült: a szovjet had- és politikai vezetés az atom és vegyi fegyverekre vonatkozó terveket és licenceket sohasem adta tovább. A KGST-n belül működő szigorúan titkos haditanács határozta meg a tagok közötti hadiipari kooperáció minden mozzanatát. Vállalások útján lehetett bekapcsolódni, majd egy központi elosztó rendszeren keresztül jutottak hadianyaghoz az érintett országok. A szovjetek legfőbb célja – hangsúlyozta Germuska Pál – az önellátás elérése volt a tagországok szintjén.
Solymosi József, a HM Hadtörténelmi Irattárának referense beszámolt az intézményben őrzött, témába vágó iratokról. Kihangsúlyozta, még ma is tudnak az egységeknél kallódó naplókról, csapattörténetekről, amelyeket el kellene helyezni az irattárban, hogy az utókor számára megmaradjanak.
Végül Zsitnyányi Attila, a Gamma Műszaki Zrt. vezérigazgatója méltatta a konferenciát, illetve néhány mondatban bemutatta a mai magyar hadiipar helyzetét.
Összefoglalásként elmondható, hogy rendhagyó téma és rendhagyó előadók felsorakoztatásával örvendeztetett meg bennünket a HM Levéltár és Múzeum. Egykori parancsnokok és harckocsizók őszinte, politikai felhangoktól mentes szakmai és „civil” történetei által képet kaphattunk az egykori legendás T–72 hazai szerepléséről. A rendszerben tartás körülményei, amelyek ’89 után rohamos zuhanásnak indultak, ma oda vezettek, hogy sajnos a roncstelepek vannak tele T–72-esekkel, nem pedig a laktanyák.
A CEF szerződések keretében közel 600, főleg T–54/55-ös kocsit kellett kivonni, majd a Keleti György minisztersége idején Fehéroroszországtól megvett 100 db T–72-es zöme Kalocsára került. Magyarországon 238 db volt az üzemben tartott T–72-esek legnagyobb száma. Iraki szerepvállalásunk a kortársakat, egykori honvédeket és harckocsizókat megosztja. A Kádár-korszak politikai értelemben vett kritikája evidens immár 20 éve, de ettől még tény: a 70-es, 80-as évek voltak azok, amikor a honvédség (Magyar Néphadsereg) utoljára világszínvonalú haditechnikával volt felszerelve. A magyar honvédelem e korszaka még alig vagy egyáltalán nem kutatható a titkosítások miatt, azonban a megélt és elbeszélt történelem megismerése is sok hasznos információval szolgálhat.