A földgolyó akárhogy fordul,
Üzenet lesz e gyáva korbul:
Van még becsület, van marok,
Vannak még bátor magyarok.
Matók Leó e pár sorát 1951-ben írta, talán nem sokkal az előtt, hogy 1951. október 13-án, a reggeli órákban, Gyimesi Szilárd barátjával együtt kivégezték. Matók Leó 23, Gyimesi Szilárd 22 éves volt. A lista nagyon hosszú, több százan sorakoztak már előttük, és utánuk is több száz férfival, nővel, fiatallal és időssel gyarapodott a lajstrom, akik életüket adták az ország szovjet megszállását követően.
a kommunizmus áldozatainak emléknapja (fotó/illusztráció: Történelemportál)
Malenkij robotra elhurcolt népi németek és magyarok, a délvidéki magyarok és németek kivégzése, internálótáborba hurcolása. A szovjet katonák folyamatos atrocitásai a polgári személyek ellen, fiatal nők tömeges megerőszakolása, brutalitások sorozata. Felelősségre vonás nem volt. Felállították a Szovjet Katonai Törvényszéket, amely magyar állampolgárok sorsáról döntött, halálra, kényszermunkára, sok évi börtönre ítéltek – ártatlan embereket is.
Magyarországon üzemszerűen működtek a népbíróságok, az internálótáborok, a rendőrhatósági felügyelet alá helyezések. Megszületett a visszakísérés intézménye is, ami azt jelentette, hogy akit felmentett a bíróság vagy a népügyészség, illetve kis büntetést kapott és szabadult volna, azt a személyt vissza kellett kísérni az egyre erősebb, Péter Gábor vezette politikai rendőrséghez, az Andrássy út 60-ba. Innen pedig egyenes út vezetett a börtönökbe, az internálótáborokba.
Ahogy teltek a hónapok és az évek, a kommunista párt befolyása egyre nagyobb lett, hatalmuk kiterjedt a közigazgatás, az államvezetés minden területére. Így bővült a „reakciósnak” nevezett társadalmi rétegek és bizonyos szakmákban dolgozók megbélyegzése is. B-listázások, igazoltatási eljárások, nyugdíj megvonások, tömeges elbocsátások is hozzátartoztak a büntetésekhez. Következett az egyesületek, társadalmi szervezetek betiltása. 1948 decemberében ténylegesen is elkezdték a katolikus egyház elleni támadást azzal, hogy annak legfőbb vezetőjét, Mindszenty József bíboros hercegprímást letartóztatták.
Rákosi Mátyás és körének a hatalma, politikai befolyása egyre bővült, és amikor már majdnem minden politikai ellenfele és ellensége a börtönökben, internálótáborokban ült, vagy kivégezték őket a „népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés” vádjával, esetleg még a kihallgatásokba belehaltak, akkor elérkezett az idő a saját párt- és elvtársak likvidálására.
A Törvénytelen szocializmus című kötetben (1989) a szerzők egy mondatban nagyon jól összefoglalták a korszakban a parasztság ellen gazdasági kihágások és büntettek címszóval indított koncepciós vagy félig valóságon alapuló eljárásokat, amelyekkel szétverték ezt a réteget. „A rendszer, amelyik magát a munkásosztály hatalmaként deklarálta, azt hangoztatta, hogy a munkás-paraszt szövetségre épül, valójában azonban a parasztság felszámolását tűzte ki célul.” A módszer a sztálini alapokra és logikára épült, miszerint a „szocializmus építésének útján a parasztságot a proletariátussal közös hámba” kell fogni. Vagyis a koncepció szerint a parasztságot először ki kell vonni a hatalomból, de ezzel egy időben hangoztatni kell a munkás-paraszt szövetséget, miközben a parasztság több rétegével és képviselőivel a megegyezés csak akkor lehetséges és megengedhető, ha az „a munkásosztály diktatúráját”, jelen esetben a parasztság felszámolását támogatja. A gondolatmenet ördögi, de a levezetés ebben az interpretációban logikus: a hatalom felső vezetőinek tisztában kell lenniük azzal a tanítással, hogy a parasztság a „tőkés osztály”, és számarányukban is ők vannak a legtöbben. Ők a legfőbb élelmezői az országnak, vagyis stratégiailag fontosak, ezért nélkülözhetetlen a megosztásuk. „Először vezető erejét, jómódú rétegét kell tőkésnek, kizsákmányolónak minősíteni”, szembeállítva őket az adott közösség „még nem tőkésnek” nyilvánított, úgynevezett szövetségeseivel. „Ezt kell először likvidálni, hogy utána likvidálható legyen a többi” is, azaz, hogy az eredeti sztálini elképzelések szerint a teljes parasztságot, „a proletariátussal közös hámba” kell fogni. A forgatókönyv itt is „logikusnak tűnt” Rákosi és a vezetése részére.
A parasztság 1948–1953 között történt teljes ellehetetlenítését és tönkretételét már 1945-ben megkezdték. 1948-ban a parasztságnak minden rétege több közterhet viselt, mint bármikor a XX. századi történelemben. Ez 1953-ig tovább növekedett, jobban mondva megháromszorozódott. Rákosi Mátyás 1950 novemberében azt hangoztatta, hogy „kényszeríteni kell a parasztot, hogy többet áldozzon a szocializmus építéséért.” 1948-at követően egyre többen hagyták magára a földjeiket, tömegessé vált a földtől való menekülés, amely a hagyományos paraszti termelés tudatos felbomlasztását jelentette: megnövelt terhek, tagosítások, kényszerrel kicsikart „földfelajánlások”. 1953-ig megközelítőleg 1,5 millió kh szántó területet hagytak el, illetve „ajánlottak” fel a gazdák, így lehet az is, hogy 1950 végéig körülbelül 120 ezer taggal bővült a termelőszövetkezetek taglétszáma. Ebben az időszakban több mint 180 ezer mezőgazdaságból élő adta fel az eredeti, földdel kapcsolatos foglalkozását. Ez a szám 1953-ra meghaladta a 300 ezret. Ekkorra a kényszerből tsz-be lépett személyek száma már 376 ezerre emelkedett.
A kulákság elleni harc meghirdetése után, 1947 és 1953 között „közellátási bűntett” címén több mint 400 ezer parasztot ítélt el a bíróság, és ennél jóval magasabb az a szám, akik ellen eljárást indítottak. Ezek „népgazdaság ellen elkövetett bűntettek” voltak, a bíróság politikai megrendelésre dolgozott: a kis és középparaszti rétegek tönkretétele és likvidálása volt a feladat. Ide tartozott a beszolgáltatási kötelezettség elmulasztása, a feketevágás stb. Az adóhátralék miatt 1950-1952 között kb. 400 millió forint büntetőbírságot róttak ki a parasztságra. 1951 elejétől 1953 májusáig az ún. kihágási bíróság jogkörével felruházott rendőrség összesen 850 ezer esetben szabott ki büntetést. 1950 tavaszától 1953 májusáig a különböző feljelentések, illetve előzetes rendőrségi vizsgálatok nyomán összesen több mint egymillió büntetőeljárás megindítását kezdeményezték az ügyészségeknél. A bíróságokhoz kb. 650 ezer vádirat érkezett, és a perek 60 százalékában, azaz mintegy 400 ezer esetben született elmarasztaló ítélet. Vagyis egy teljes társadalmi réteg ellen – „gazdasági burokba bújtatva” – folyt politikai üldözés.
hirdetés
1950 elejére a teljhatalommal felruházott Államvédelmi Hatóság (ÁVH) bármit megtehetett, Rákosi Mátyás végrehajtó gépezetéül szolgált.
1950 nyarán a szerzetesrendeket feloszlatták, azokat, akik nem vetették le a reverendát, internálták, kitelepítették, házi őrizetbe helyezték. Akkoriban megkezdődött a déli és a nyugati határsávból a családok deportálása a hortobágyi zárt táborokba, illetve a nagyvárosok megtisztítása az „ellenséges elemektől”. Ennek lett a vége 1953 nyarára a 12 hortobágyi zárt tábor (10 ezer személy). Megalakították az ÁVH által felügyelt internálótáborokat Kistarcsán, Recsken, Tiszalökön, Kazincbarcikán, Bernátkúton és Sajóbábonyban. 1951 nyarán megkezdődtek a budapesti „veszélyes elemek” kitelepítései, melynek során 14 ezer embert fosztottak meg otthonától úgy, hogy 1953 után sokáig a lábukat sem tehették be a fővárosba.
1951–1952 között fejlesztették tökélyre a kivégzettek és agyonvertek álnéven való eltemetését. Amikor bekerült valaki a titkos ügyosztályra, a nyilvántartási könyvekben leragasztották a nevét, és számmal jelölték meg.
1953 nyarán az amnesztiarendelet hatására több ezer embert „szabadon” engedtek, de a börtönök ennek ellenére zsúfolásig telve voltak, ugyanis azokat az elítélteket, akiket demokráciaellenes cselekmény, összeesküvés, háborús bűntett vádjával elítéltek, azok nem estek az amnesztia hatálya alá. Az „enyhülés” időszakában is működtek a rabmunkáltatás intézményei, a bányák és mezőgazdasági telepek. Az egyik ilyen híres bánya a csolnoki volt ekkoriban.
Az 56-os szabadságharc során több százan, ezren veszítették életüket a harcokban, sortüzekben. Ennél súlyosabb veszteség volt az országnak, hogy kétszázezren nyugatra távoztak, még ha személyes sorsuk szempontjából ők nem is feltétlen tekinthetők áldozatnak. A forradalom leverését követő megtorlás során több száz embert végeztek ki azért, mert szabad Magyarországon szerettek volna élni. A kommunista diktatúra következő évtizedei egy egész nemzetet kényszerítettek rabigába, identitásának megtagadására, aminek hatása kitörölhetetlen, a stigmái ott vannak a jelenkor társadalmán is.