Róka koma. Így hívta Hornyik Miklós időnként a cimborákat, jellegzetesen csippentve a szemével, csibészes mosollyal a szája szegletében. Róka komákból állt neki olykor a világ, de persze, ez a rókaság nem valamifajta felszólítás a sumákolásra, inkább a megmaradás parancsa. Erre kárhoztattunk mi, mindannyian, akik Isten akaratából magyarnak születtünk, de a hornyiki rókaság inkább jelentett rejtőző okosságot, könnyed modort, szellemes társalgást, intellektuális fölényt, mintsem balkáni bohóságot.

Miklós 1944-ben, Újvidéken született. Képzelhetjük, micsoda erőfeszítésekre készteti a magyar írót egy ilyen körülmény. És mégis: legrégebbi barátai szerint is éppen olyan lazán, panyókára vetve hordta a műveltségét az újvidéki szerkesztőségi szobában, mint 1991 után, amikor családostól Budapestre sodorta a délszláv háború. Addigra Miklós már írt délvidéki sajtótörténetet, irodalmi tanulmányokat, interjút készített a megközelíthetetlennek hitt Attila úti remetével, egy bizonyos Ottlik Gézával és más kortárs óriásokkal, és sziporkázó stílusával elkápráztatta a délvidéki magyar közösséget.

Én itt, Budapesten ismerkedtem vele 1993-ban. Akkoriban a Világszövetség című lap főszerkesztőjeként igazgatta a Kárpát-medence magyar szellemi életét, és ebben a kijelentésben semmi túlzás nincsen. Ha valaki felüti a régi, elsárgult lapszámokat, alighanem elcsodálkozik majd, kik és miről írtak Hornyik tanár úr lapjában.

Ő volt az első főszerkesztő, akivel zöldfülűként barátságot kötöttem. „Gyere, róka koma” – mondta, és elkísért egy Budai Vigadó melletti műintézménybe, ahol egy száz éve letűnt, régi magyar világ elevenedett meg, bácskai ízekkel és figurákkal, sok-sok zárt e betűvel, vaskos férfitréfával, cigányzenésszel, hajbókoló tisztelőkkel, sok-sok irodalmi, politikai cseverészéssel. És mindez déli tizenkét órakor… Délvidékiek jöttek-mentek Miklós körül az elmúlt húsz évben, és én, aki csak félig-meddig vagyok „délvidéki”, mert Csongrád megye a csonka ország része maradhatott, elámulva néztem, micsoda ízek, micsoda gondolatok fogantak meg és szökkentek szárba a bácskai, bánsági magyarokban az elszakítottság hosszú évtizedei alatt is.

Hornyik Miklós korunk szinte utolsó enciklopédikus tudású irodalmi úriembere volt a hazában. Szellemi fölénye, elképesztő olvasottsága azonban soha nem csapott át kioktató hangnembe. Tréfás oldalvágásokkal, de mindig nagyon komolyan beszélt az irodalomról, a magyarság szellemi állapotáról. Ha csak néhány szót szólt, azonnal csönd támadt, és az emberek lenyűgözve hallgatták sommás, megalapozott ítéleteit. Rá is igaz volt, amit ő maga mondott Antall Józsefről, hogy tudniillik amikor belépett a terembe, az ember felállt, és nem pusztán az illendőség miatt, hanem, mert úgy érezte, fel kell állnia.

Mit tanultunk, mi, újságírók Hornyik Miklóstól? Elsősorban azt, hogy a tartalom, a pőre igazság kimondása nem minden – mit sem ér, ha nem öltöztetjük cifra mondatokba, nem biggyesztünk oda elmés jelzőket. Tartalom és forma szoros egysége – Miklós ezt vallotta, és persze, hogy ő is Kosztolányitól tanulta, és talán Ottliktól, akinek az Iskola a határonját a Monarchia kulcsregényének nevezte. Hornyik Miklóstól tanultam meg, amit persze, azért előtte is sejtettem, hogy a „jugoszláviai magyar irodalom” és az „erdélyi magyar irodalom” álorcában jelentkező asszimilációs szándék, a húzd meg, ereszd meg politikája csupán. A magyar író szellemi hazája Budapest, bárhol is éljen a világon. Miklós már akkor is ezt képviselte, hirdette, amikor a földijei még kábán és bizonytalanul lépegettek ide-oda a testvériség-egység balkáni dallamaira.

Aztán jöttek a hírek a gyógyíthatatlan betegségről. És jöttek sorban az utolsó alkalmak: az utolsó könyvhét, az utolsó baráti összejövetel a lakásán, ahol rögtön az elején megmondta, hogy „arról”, vagyis a betegségéről nem beszélünk, és volt utolsó telefonbeszélgetésünk is, de ennek a részleteit most nem írom le.

Róka koma nincs többé. Ha most olvasná ezeket a sorokat, csak mosolyogna, és legyintene egyet. És talán József Attilát idézné: „éltem – és ebbe más is belehalt már.”

Csurka István után újabb nagy magyar ember távozott el közülünk. Köszönjük a Gondviselésnek, hogy a barátai, tisztelői, tanítványai lehettünk.