Történelemportál

Magyarságmentés a Kárpátokon túl

Rovatok: Háttér

A 20. század első két évtizedében vezetett ún. romániai akcióval a magyar kormányzat a székely kivándorlás veszélyes nemzetpolitikai következményeit igyekezett elhárítani. A segélypolitika távlati célja az volt, hogy a „szétszéledőket” – templommal és iskolával – nemzeti önazonosságukban megtartva a bukovi­naiak példájára idővel hazatelepítsék. A romániai magyar kolóniák támogatásával az erdélyi román elszakadási törekvéseket is fékezni próbálták, egyszersmind óvni és gyarapítani a nemzet fizikai és mentális erejét.

moldvai csángó-magyar lakodalom Szabófalván (fotó: mek.niif.hu)

Székely kivándorlásról akár az Árpád-kortól beszélhetünk, hiszen e szívós népcsoport gyepűvédő katonai feladatokkal huzamosabb időre megtelepedett a Kárpátok vonalán túl. Később a feudális terhektől való szabadulás vágya, hitének védelme vagy a megélhetés kényszere űzte rajait a hágókon át.

A bujdosó kurucok és Rákóczi generálisának emléke a „Berceni” városrész nevében őrződött meg Bukarestben. Egy évszázad múltán, 1815-ben itt szerveződött meg a református gyülekezet, amelynek fatemplomán az idegenellenesség figyelmeztető jeleként csillagdísz helyett keresztet állítottak. A kivándorlók vidéki közösségei ekkoriban szerveződnek meg Pitesti-en, Brailán, a moldvai Galacon stb. A főváros magyarságát jó ideig a ’48-as huszár, Koós Ferenc tiszteletes vezette, aki iskolát, olvasókört, iparosegyletet alapított, s kiadta az első magyar újságot is, míg nyughatatlan munkatársa, Czelder Márton számos református misszióegyház alapját vetette meg Turnu-Severintől Jászvásárig és Szilisztráig.

Kenyérharc és beolvasztás

A 19. század utolsó évtizedeiben nemcsak a missziói munka torpant meg, de a román gazdaság fejlődése is, ennek folytán egyre több magyar szorult a társadalom perifériájára, s vesztette el nemzeti azonosságát a nacionalizmus kohójában.

A román idegenellenesség a fanarióta görögök, oroszok és zsidók mellett immár „az erdélyi románság rabtartóit” is sújtotta, noha a magyarhoni jövevények szakértelmére jó ideig még szüksége volt a fiatal balkáni államnak. A hétfalusi csángó perecárusok, a székely cipészek, ácsok, kádárok, személyszállító fogatosok, valamint a dolgos és megbízható cselédek megbecsült – ha nem is egyenrangú – tagjai lettek a román társadalomnak. A századfordulós ipartörvények már korlátozták az idegenek alkalmazását. A kiéleződő kenyérharc etnikai feszültségeket gerjesztett. Ráadásul a „bozgorok” (jöttmentek) közül sokak állampolgársága elévült, s mint a hadkötelezettség mulasztóira itthon törvényi retorziók vártak.

Románia beolvasztó törekvéseit az önerős kulturális és egyházi szervezetek csak ideig-óráig tartóztathatták fel. Ezért fontos az a felelősségvállalás, amely a Széll-kormány idején, 1901-ben átfogó segélyakció formáját öltötte. Az újszerű nemzetpolitikai programban Klebelsberg Kunó miniszterelnökségi titkár – szakítva a meddő asszimilációs törekvésekkel – a nemzetiségi perifériák „megemésztése” helyett a magyarság kivándorlásának megfékezését s az idegenbe elszármazottak hazatelepítését szorgalmazta. S e visszavándorlási többlet révén tervbe vette a magyar szórványok tömbökbe kovácsolását, majd nyelvhatárokhoz kapcsolását.

Külföldről lévén szó, diplomáciai támogatásra is szükség volt, ám az erdélyi román és szász követségi tisztviselők ridegsége állandó feszültség forrása maradt…

A Romániával 1883 óta fennálló kényes szövetségi viszonyra tekintettel, illetve a Szentszék passzív ellenzése miatt kénytelenek voltak lemondani a román honos csángók támogatásáról is. Az akció kivitelezője – egyúttal a magyar kormány fedőszerve – a katolikus Szent László Társaság lett. Budapest újra kapcsolatba lépett a belső jogrendet és szokásokat jól ismerő romániai katolikus egyházzal: Hornstein Xavér bukaresti érsek magas életjáradék és a katolikus intézmények segélyezése fejében támogatta magyarul tudó papok és tanítók alkalmazását.

Iskolák a határon túl

A segélyezés döntően egyházi mederben zajlott. Az anyanyelvű hitélet teret adott a nemzeti kötődések ápolásának, de jól szolgált a kisiklott életű kivándoroltak (ld. a székely cselédlányok tömeges kálváriáját) erkölcsi-intézményes felügyeletére is.

Idegen főség alatt a katolikusság kevésbé lehetett kezdeményező, az alulról építkező „magyar egyház”, a reformátusság viszont a kezdetektől aktív közösségi életet élt, a századvégtől külön egyházmegyét formálva.

Az érseki székhelyül is szolgáló katolikus bázisintézményben, a ferences alapítású Barácián egyetlen magyar pap, s vegyes nemzetiségű iskolájában néhány magyar(ul is tudó) „iskolatestvér” működött. A román kormányzat katolikusság elleni kampánya miatt egy ideig késett a fővárosi magyar eklézsia megalakulása, de aztán az akció pénzügyi forrásaira támaszkodva iskolák, kulturális és karitatív szervezetek egész sora jött létre országszerte. Közülük kiemelkedik a Szent István Király Egyesület, amely azonban 1902-ben, a felekezeti ellentétek tetőzésekor szakadt ki a Bukaresti Magyar Társulatból.

Az összefogásra igencsak szükség volt, hiszen a súlyos analfabétizmus ellenére (a lakosságnak legfeljebb negyede volt írástudó) a hatóságok mindent megtettek az idegenek által fenntartott iskolák ellehetetlenítésére: a külhoni fenntartókat költséges komfortnövelő beruházásokra szorították, miközben települések százain iskola sem volt. A magyar tanodák elsorvasztását célozta, hogy a tanulóktól útlevelet, anyakönyvi kivonatot követeltek. Aki nem tudta igazolni külföldi voltát, azt román iskolába kényszerítették. A román nyelv kötelező tanítását – a fenntartó költségére – 2 óráról 6-ra emelték. A magyar tankönyvek jó részét s a hazai tantervet a román tanfelügyelet nem engedélyezte, és zaklató jelleggel előírta átdolgoztatásukat. A tanítási idő rovására bevezették a román ünnepek megtartatását s a kötelező románének-tanulást. Egy 1904-es liberális párti törvényjavaslat a külföldi iskolákban román nyelvismeretet kért számon az igazgatóktól, „állami felügyeleti díjat” helyezett kilátásba, s tiltotta volna eltérő vallású tanulók felvételét.

Mindezek ellenére a százezres romániai magyarságnak az utolsó békeévben 17 katolikus oktatási intézménye volt (közülük három óvoda, két varró- és egy inasiskola) 1839 tanulóval, míg a reformátusoknak 8 (ebből két óvoda, egy varrótanfolyam), 443 beiratkozott gyermekkel. Akik pedig a szórványban magyar iskola nélkül maradtak, azok számára (az aknavásári vagy szászkúti református missziói állomás tervének elvetése után) bentlakásos iskolákat szerveztek a határon innen, Predeálon és Berecken. A mezőgazdasági és házicselédek, ipari munkások és kisiparosok társadalmát értelmiséggel megerősíteni csak ösztöndíjas képzéssel volt lehetséges. A regáti magyarság öntudatos kisebbséggé szervezését Budapest általuk látta megvalósíthatónak.

A kivándoroltak ugyan számos nő- és legényegyletet, olvasókört, dalárdát, önsegélyző, karitatív és vigalmi egyesületet tartottak fenn, ezek java részében azonban iskolázatlan emberek voltak a hangadók, akikre az akció kevéssé építhetett. Ezért a magyar állam a kivándoroltak kulturális és erkölcsi szintjét közművelődési eszközökkel (diavetítős felolvasóestekkel, vallási fórumokkal, az EMKE által is támogatott fiókkönyvtári hálózattal) kívánta emelni. Az identitásápolás hatékony eszköze volt a Romániai Magyarok Nagy Képes Naptára.

Magyar túszok Romániában

A regáti magyarság tudatállapotára komoly befolyással bíró, ámde magyarellenes romániai sajtó ellensúlyozására Budapest a regáti magyar újságokat is támogatta (amelyek a csángók falvaiba is eljutottak). Ezek a lapok (Bukaresti Magyar Újság, Romániai Magyar Újság, Romániai Hírlap, Bukaresti Magyar Hírlap) az anyaországgal való kapcsolattartás és a kivándoroltak hazafias összefogása jegyében születtek, de feladatuknak tekintették a befogadó nép és az anyanemzet történelmi ellentéteinek enyhítését is.

A Balkán-háborúk idején azonban a regáti magyar sajtó egyre sűrűbben tudósított a román irredenta kampányról és idegenellenes inzultusokról. S a világháború éveiben a kenyéradó új hazával szemben önáltatóan lojális olvasóit a magyarellenes rekvirálások és internálások tényével szembesítette. Az akcióban programszerűen támogatott visszavándorlás 1914 nyarára széles rendet vágott a magyar iskolák padsoraiban. Dél-Erdély 1916. augusztusi román lerohanása pedig csaknem derékba törte a romániai akciót. A lefoglalt magyar intézmények egy részét a hadsereg tönkretette, a lelkészeket és tanítókat összefogdosták vagy kiutasították. Ploiesti-en a magyarság fizikai jelenlétét dokumentáló református anyakönyveknek is nyoma veszett. A bevonultatott vagy fogságban lévő férfiak helyébe áldozatos munkájú tanítónők álltak, akiket 1919-ben diplomáciai különvonat menekített az időközben harmadára csonkított hazába.

Trianont követően a budapesti kormányzat még kevésbé mondhatott le a homogén nemzetállamot akaró Nagy-Románia túszává lett mintegy kétmilliónyi magyarról. A nemzeti kultúrjavak biztosítását célzó önvédelmi jellegű támogatást megcsappant „munícióval” 1920 után is folytatta.

Csakhogy a történelem szeszélye a nemzetmentő programoknak a korábbiaknál jóval szűkebb dimenziókat szabott! Mára oly sok egykori magyar tömb helyén legfeljebb sorvadó szórványok gondozása maradt a tét.

A kommentelés átemenetileg kikapcsolva. Az eddigi hozzászólások megvannak, csak nem látszanak.
FIGYELEM! Elavult, nem támogatott böngésző! Töltsön le egy újat!