Folytatjuk a magyar várhatározót (első rész itt) a középkori várak virágzásával, egészen az ágyúk elterjedéséig. Buzás Gergely régész-művészettörténész, a Magyar Nemzeti Múzeum Visegrádi Mátyás Király Múzeuma igazgatója és Kovács Olivér, a műemlékem.hu szerkesztője írása.
A 12. századi Magyarországon a koncentrált királyi hatalom tekintélye Könyves Kálmán halála után ugyan hanyatlani kezdett – persze kisebb-nagyobb hullámhegyekkel és -völgyekkel – a Magyar Királyságban korántsem alakultak ki hosszú távon olyan anarchiába hajló állapotok, mint Franciaországban, vagy Angliában. Bár az Árpádok történetét is trónharcok kísérték, azonban a szemben álló felek valamennyien a királyi dinasztia tagjai voltak (vagy annak tartották magukat), így nem értékelődtek fel más családok és érdekcsoportok. Az 1180-as években III. Béla uralkodása alatt (amit ismét a központi hatalom erősödése jellemzett) az ország területének háromnegyede volt királyi birtok, 15 százaléka egyházi, s csupán egytizede a világi előkelők kezén. Ennek megfelelő volt a jövedelmek eloszlása is, így a királyon kívül sokaknak nemigen lehettek forrásai – s okuk sem –, hogy várakat, különösen kővárakat építsenek. A várépítés tehát elsősorban királyi privilégium volt, nem csupán a szokásjog, hanem az anyagi lehetőségek miatt is.
A királyok azonban már a 11-12. században is építettek kővárakat. Sok esetben kőből készült az együttes „magja”, a palota és a kápolna, megjelentek a kőtornyok és néhol kőfal váltotta fel a földsáncot. A királyi székhelyek már a kezdetektől kővárakban helyezkedtek el. A 12-13. század fordulóján megjelenő új stílus, a gótika azonban ezek építésében is nagy változást hozott. III. Bélához és fiához Imre királyhoz kapcsolódik az esztergomi vár átépítése, ahol a hegy déli sziklafokára emelt lakótorony mellé gótikus kápolnát és palotaszárnyat is kapcsoltak. Szintén a tatárjárás előtt, az 1230-as években II. András és fia IV. Béla idején épült az óbudai királyi vár, korszerű, a Szentföldről Nyugat-Európán és Itálián át ekkoriban elterjedő új minta alapján, amely szerint a négyzet alaprajzú vár belső udvarát palotaszárnyakkal övezték, kapuját pedig öregtoronnyal védték.
Folytak tehát nagyarányú, elsősorban reprezentatív várépítések a tatárjárás előtt és épült néhány kisebb kővár is, mint például Füzér sziklacsúcsra épített erődítménye, azonban az igazi fordulatot a mongol pusztítást követő „új védelmi stratégia” hozta el. IV. Béla azt tapasztalta, hogy a mongolok ostromának csak a magas hegyre, vagy mocsarak védelmében épült modern kővárak, erődített kolostorok vagy városok tudtak ellenállni (például Esztergom vára, a pannonhalmi apátság, Székesfehérvár városa). Ezért mindent megtett ilyen modern erődítmények építéséért. Budán magaslati erődvárost alapított, Esztergom és Székesfehérvár polgárait betelepítette a királyi várak belsejébe, épített néhány hatalmas méretű, új típusú ispáni várat is hegytetőkön, öregtoronnyal, kőfalakkal (Szepes, Zólyom, és mind közül a legnagyobb és legmodernebb: Visegrád). Mindez azonban nem volt elég. Béla felismerte, hogy az egész ország összefogására szükség van egy új mongol támadás visszaveréséhez. Ezért szakított saját korábbi politikájával és nagy számban adományozott el királyi birtokokat, azzal a feltétellel, hogy új tulajdonosaik várakat építsenek az erre megfelelő helyeken. Az ezt követő néhány évtizedben több száz, elsősorban kis méretű, állandó lakóhelyként sokszor nem is használt, inkább menedéknek szánt kővár épült a Kárpát-medencében. Az ekkor épült várak többsége – bár alkalmazkodott a terepi viszonyokhoz – többnyire egyszerű séma szerint épült: a terület legmagasabb pontjára általában négyzet-, néha kör alaprajzú tornyot emeltek, amit kis udvart kialakítva kőfallal zártak körül. A gazdagabb bárók a rezidenciáikat is ilyen új típusú várakban helyezték el, ám ezek tágasabbak és lakályosabbak voltak az átlagos kis hegyi kőváraknál. Több torony, kápolna és palota is épült bennük (például Léka, Kőszeg, Németújvár, Trencsén).
Bár a mongol betörés – aminek a hatására a magyar várrendszer java kiépült a 13. század második felében – nem ismétlődött hasonló intenzitással meg, a szinte bevehetetlen várak nagy szerepet kaptak a tartományurak század végén kiteljesedő és egészen az 1320-as évekig tartó hatalmában. Az utolsó Árpádok gyengeségét kihasználó bárók sokszor várak tucatjait kerítették hatalmukba erőszakkal vagy építettek újakat engedély nélkül. Ezek ostrománál a királyi seregek is a legtöbbször kudarcot vallottak. Csák Máté például Trencséni (eredetileg királyi várként a 11. században alapított) erősségéből a felvidéki várakat birtokba véve Budát is fenyegette. A tartományurak fosztogatásai ellen az egyházi intézmények is igyekeztek várakkal védeni magukat: ekkoriban épültek fel a püspöki központokat védő kőfalak Pécsett, s valószínűleg Győrben, Egerben, Veszprémben, Nyitrán, Nagyváradon is. Ezek a püspökvárak értelemszerűen nagy alapterületűek voltak, hiszen védeniük kellett a székesegyházat, a püspöki palotát, a székeskáptalan épületeit és sokszor más templomokat és kápolnákat is. A püspökök, prépostok és apátok ugyanakkor építettek kis hegyi várakat is birtokaik, kincseik védelmére, illetve végső menedékként.