A Kárpát-medencei, középkori várak többsége rom csupán. Egy háromrészes útmutató első része, hogy kiismerjük magunkat a csonka falak között. Buzás Gergely régész-művészettörténész, a Magyar Nemzeti Múzeum Visegrádi Mátyás Király Múzeuma igazgatójának és Kovács Olivérnek, a műemlékem.hu szerkesztőjének cikke.

Magyarország a romvárak országa. Ha az egykori középkori királyság teljes területére tekintünk ki, az esetek többségében erősen lerombolt, a laikus látogató számára szinte értelmezhetetlen funkciójú, visszafalazva is érthetetlen maradványokat találunk. A közhiedelem a Rákóczi-szabadságharc bukása után a Habsburgok várrombolását okolja a pusztulásért, ám az igazság ennél sokkalta árnyaltabb: a császári csapatok egyrészt sokkal kevesebb várban tettek kárt, mint gondolnánk, és akkor is inkább csak a felszerelést vitték el. Ha mégis megrongálták az épületet, akkor sem az egész erődítményt, csak a stratégiai pontokat robbantották fel, többnyire a kaputornyot, illetve néhány helyen a várfalat, vagyis a kötőgátat. Ilyen várrombolások azonban a háborús időkben mindennaposak voltak: jó pár korszerűtlennek ítélt erődítményt Rákóczi Ferenc hányattatott szét, sok más vár lerombolása pedig a törökökkel kötött tűzszünetek és békék feltétele volt. Másrészt a ma romos váraink többsége már évszázadokkal korábban elveszítette a stratégiai jelentőségét, legfeljebb gerilla-háborús támaszpontnak volt jó (erre is használták legtöbbször a kurucok). Azok a várak, amelyek túlélték a 16-17. század háborúit, tulajdonosaik a 18-19. században jobbára elhagyták, hiszen sem a kor kényelmi, sem védelmi igényeinek már nem feleltek meg. Ilyenkor a legtöbbször egy-egy véletlen tűzvész pecsételte meg a sorsukat. Más várak úgy tűntek el, hogy máig a helyükön állnak, csak éppen kastéllyá építették át őket. A magyarországi várpusztulás összetett folyamat volt – ahogyan összetett a várak születése is.

Ha a középkori magyar várépítészetet akarjuk nyomon követni, a Kárpát-medence őskori földváraival és római kori építményeivel kell kezdeni a történetet. Ezek a régi erődítmény maradványok a középkorban mindig jó alapot szolgáltattak új várak létesítéséhez. Az államalapítás korában épült első magyar várak is sokszor bronzkori földvárak sáncaira, vagy római castrumok romjaira települtek rá. A 10. század utolsó harmadában feltehetően sok ókori elemet tartalmazott még a megerősített esztergomi fejedelmi központ is. A visegrádi, Sibrik-dombi ispáni központ egy 1000 körül újjáépített római erőd volt, ahogyan Gyulafehérvár, Óbuda és egy sor Al-Duna menti határvár is a római védőfalak oltalmában élt. Szintén római eredetű, de más jellegű emlék Sopron, ahol a késő antik erődváros vastag kőfalait a 11. században alapozásként használták fel egy hatalmas fa-föld szerkezetű sánchoz. Voltak persze új alapítások is a megváltozott határok miatt: míg a római korban Komáromnál a Dunát – amely egyben a birodalom határvonala is volt – a déli parton Brigetio, az északin pedig ellenerődként Celemantia ellenőrizte a Vág torkolatánál, addig az Árpád-korban a fontos kereskedelmi útvonal őrzésére az északi parton, az összefolyás melletti földnyelvre telepítették az új várat, amelytől nyugatra a középkori város felépült. A középkor java részének Komárom vára és városa így a mai Öregvár és Újvár helyén volt. Székesfehérvár, az ország egyik új fővárosa sem a közeli római erődváros, Herculia helyén épült fel, hanem kissé távolabb, egy mocsarakkal övezett szigeten, amely a Dunántúl egyik legfontosabb útvonalán feküdt. Ide aztán a római romokból hordták át a köveket még Géza fejedelem és Szent István király korában az új városnak nevet adó Fehérvár építésére.

Ugyan az útvonalak és a határok ellenőrzése már a korai magyar középkorban is fontos volt és kiépültek a 11. század folyamán a várispánságok is, a korszak mégsem hagyott látványos várépületeket maga után. Bár az emlékanyag szegénységének egyik oka nyilván az erődítések anyaghasználata (a fa-föld szerkezetű várak körítőfalai fagerendázatra hordott földből épültek, így a faváz elkorhadása vagy leégése után a szétomlott sáncokat mára már sokszor szinte teljesen elpusztította a mezőgazdasági művelés), nyilván a formálódó magyar állam külső-, belső viszonyai is meghatározóak.

Nyugatról jövő támadásra a 907-es pozsonyi csata után nem került sor több mint 130 éven át, ráadásul az elsődleges védelmi vonal szerepét nem várak, hanem a gyepű, vagyis a parlagon hagyott övezet szolgáltatta, amely a 10. században még a Kárpátok külső oldalán terült el. Északról, keletről és délről nem fenyegetett komoly hódítási hullám, sőt éppen a rabló, fosztogató magyar seregek tartották rettegésben a szomszédos frank és bizánci birodalmat. A 10. század belső hatalmi viszonyairól, s így az Árpád-ház nyilván több fegyveres konfliktussal járó felemelkedéséről rendkívül kevés adat maradt fenn (így az ezekben szerepet játszó erődítményekről, központokról is jobbára csak feltevések vannak). I. István szintén többnyire erőszakos országegyesítésének rendkívül erős központosított királyi hatalom lett az eredménye.

A királyi hatalom megszilárdítása pedig megkövetelte a várak építését. István király első kővárai a Kárpát-medence egykori római provinciái (Pannonia és Dacia, azaz a Dunántúl, Szlavónia és Erdély) területén sokszor római erődök újjáépítésével jöttek létre (például Visegrád, Óbuda, Gyulafehérvár), a volt barbarikum (azaz az Alföld és a Felvidék) területén pedig a legtöbbször őskori vagy szláv erődítmények helyén egyszerű, úgynevezett rácsos szerkezetű fa-föld sáncokkal védett várakat emeltek (például Nyitra, Borsod). Ezek a keskeny sáncok máglyarakás szerűen egymásra halmozott fagerendákból álltak, amelyeket földdel borítottak és homlokzatukat szárazon rakott kőfallal takarták. Később, a 11. század középső harmadának német támadásai és belső trónviszályai újabb erődítmények építését tették szükségessé (Pozsony, Sopron, Zalaszentiván, Abaújvár, Zemplén, Szabolcs, Bihar, Borsod és Nyitra második periódusai). Ezek már egy sokkal fejlettebb és bonyolultabb technikával készültek: a fagerendákból boronafalú házak építéséhez hasonló módszerrel kazettákat ácsoltak, azokat töltötték ki földdel, kővel és agyaggal. A több sornyi kazettából álló falak szélessége elérhette a 20-30 métert, magasságuk pedig meghaladhatta a 10 métert is. Ezek a hatalmas falak erősebbek voltak a kőfalnál, és a kor minden ismert ostromtechnikájának ellen tudtak állni.