Van közös nevező a Nagy Magyarország Könyvek négy idei kötetében. Pedig különböző témákról szólnak. A Maderspach család viszontagságos története, az 1919-es szolnoki vörösterror, Mária román királyné 1919-es párizsi követjárása és a Délvidék 1941. évi visszatérése mintha csak laza hangulati kapcsolatban lenne egymással. Mégis van egy kulcsfontosságú motívum, amely összekapcsolja a műveket: a hazaszeretet. S ennek az sem mond ellent, hogy az angol uralkodóházból származó román uralkodónő mintha kilógna a sorból: őt is a választott hazája iránti elkötelezettség hajtotta diplomáciai küldetésében. A nemzet szomorú, ám hősi napjainak megidézése, az idegen hatalmak és ideológiák elleni küzdelem pedig olyan területei a magyar történelemnek, amelyeket mindmáig háttérbe szorít egy hamisító internacionalista szemlélet.

Nehéz feladvány olyan műveket közreadni, amelyek egyszerre tesznek eleget az olvasói érdeklődést lekötő követelményeknek és a tudományos alaposságnak. A Nagy Magyarország Könyvek négy kötete sikerrel oldja meg ezt a feladatot. Nem olyan témákat taglalnak, amelyeket a rendszerváltás óta bőven tárgyalt a történettudomány. Hallatlan félelem kísérte évtizedek óta az úgynevezett kényes nemzeti kérdéseket. A szőnyeg alá söprés folytatódott 1990, az internacionalista világképet erőszakoló kommunizmus bukása után. Emiatt feldolgozatlan az 1919-es proletárdiktatúra rémuralma hazánkban. S ezért igen értékes, hiánypótló Szentesi Zöldi László könyve a szolnoki vörösterrorról. A szerző nagyapjának megtalált kamaszkori naplója szolgáltatja a kiindulási alapot az oknyomozáshoz. Megrázóak a bejegyzések, mivel meglepő, érettséget tanúsít a tizennégy éves fiú. Felnőtté kellett válnia a harcok és a leírhatatlan terror hatására. A megrázkódtatásból ugyanis kijutott bőven a Tisza-parti város lakosságának 1919. május elején, amikor távozni kényszerültek a „fehérek”, mert megállt az intervenciós románok előrenyomulása, és a vörösök visszamerészkedtek. Szamuely Tibor és a Lenin-fiúk leszámoltak mindenkivel, aki bíráló szóval illette a proletárhatalmat. Mint Szentesi Zöldi rámutat: 49 halálos áldozattal Dunapataj után a második legnagyobb veszteséget Szolnok szenvedte el a kommün idején. Egy 16 éves helybeli fiút csak azért végeztek ki, mert – azt hívén, hogy apját letartóztatták – legyilkosgazemberezte Szamuelyt. Egy vendéglőst pedig amiatt, mert pisztoly alakú szivartartót találtak nála. A dokumentumokból kiderül: a jelentős részben hitehagyott zsidó származású Lenin-fiúk kegyetlenkedéseinek antiszemita pogrom jellege is volt. Az izraelita hitközség márványtáblát avatott a nyolc zsidó áldozatnak a zsinagógában, amelyen a közösségről és az ártatlanul meggyilkoltakról természetesen mint magyarokról emlékezik meg.

A Maderspachokról szóló kötet emléket állít az összes, eredetileg német származású, ám szívvel-lélekkel magyar családnak, amely kitüntette magát történelmünkben. Hornyik Miklós előszavában arról ír, Domonkos László tények sokaságával bizonyítja be, hogy a megmagyarosodás, magyar érzelművé válás nemcsak hogy nem vér és származás, hanem morál, lélek és világkép kérdése. Megvilágítja a mű: veszélyes volt magyarnak lenni már hosszú évszázadok óta. Mégis annyira vonzó lett ez a nemzet más nációk számára, hogy minden veszélyessége dacára sokan akartak idetartozni. A XVII. században betelepült Maderspach család históriája szintén ezt példázza. Maderspach Károlyné Buchwald Franciska kálváriája egyedülálló az európai történelemben. A megbecsült ruszkabányai nagyiparos feleségét azért pécézte ki a megtorló Habsburg-hatalom, mert vendégül látta a határ felé menekülő Bem József tábornokot. Nyilvános megvesszőzése és fogságban tartása olyan barbárság, ami hatalmas felháborodást váltott ki Európában. Az 1850-es évek elején Haynaut többek közt mint asszonykorbácsolót verik meg gyári munkások angliai útja során. A bresciai hiéna – aki arról vált hírhedtté, hogy kiásatta a halottakat, hogy felakaszthassa őket – az egyik Maderspach fiúval, a hősi halált halt Ferenccel is el akarta követni ezt. A nép azonban testével védelmezte Zsombolyán az alezredes sírját. Maderspach Károlyné unokája, Viktor méltó továbbvivője a hagyományoknak. 1916-ban szabadcsapatot szervezett Erdélyben, gerillaháborút folytatva a betolakodó román hordák ellen. Híres vadász is volt a hivatásos katona, akinek kisujjában rejtőzött a hadviselés minden fortélya. Ennek köszönhette, hogy haza tudott szökni az immár román fennhatóság alá került Erdélyből a csonka országba, holott az új hatalom minden erővel kézre akarta keríteni. Kiderül: a regátiak testvéreikkel szemben éppoly kegyetlenül bántak, mint a magyarokkal. Nem véletlen, hogy Maderspach Viktor szabadcsapatában erdélyi románok is szolgáltak. A bátor tiszt az anyaországban sem hazudtolta meg magát – nemcsak a Trianon utáni nyugat-magyarországi harcokban vett részt, hanem 1940-ben reaktiváltatta magát katonatisztként Észak-Erdély visszacsatolásának hírére, hogy ismét szűkebb pátriájának földjére léphessen.

Mégsem Clemenceau volt a főgonosz Trianonban? Azért emlegetjük mindig a francia miniszterelnököt, mert egy szép angol származású román királynét mégsem annyira egyszerű visszataszító ellenségként láttatni? Koszta István izgalmas történelmi oknyomozásából kiderül: billegett a léc a románoknak. Egy vonzó és befolyásos asszonynak kellett fellépnie 1919-ben, hogy számukra kedvező döntés szülessen egy év múlva. A történész az olvasóra bízza a konzekvenciák levonását, ám ne essünk tévedésbe az új adatok alapján. Ne higgyük, hogy csak ezen múlott Erdély, a Felvidék és a Délvidék elcsatolása. Könnyű volt a nagyhatalmak vezetőit táncba vinni, ha ők is akarták. Mária királyné az angol királyi család tagja, egyszersmind az orosz cári családé is, olyan rokonsággal, amellyel nem lehetett versenyre kelni. A szerző nem elírásként említ a címben Mária királynőt királyné helyett. Nem férjét, Ferdinándot, hanem őt tartották az ország valódi kormányosának, így feltehetően tőle származott ama zseniális ötlet is, hogy Párizsba látogasson a béketárgyalások idején. Levette a lábáról az egész nemzetközi diplomáciát, Lloyd George-tól Woodrow Wilsonon keresztül Clemenceau-ig vizitálnak nála az államvezetők. Koszta rámutat: 1919 tavaszán az ő személyével azonosították Romániát. Holott a balkáni királyság megszegte, ezzel érvénytelenítette az antanttal kötött titkos megállapodást, amikor 1918 augusztusában aláírta a központi hatalmakkal a megalázó bukaresti békét. Mindennek tetejébe Clemenceau egyáltalán nem szimpatizált Brătianu román miniszterelnökkel. De jött Mária, és fordított vesztes állásból. Ő maga így vall erről naplójában: „Visszahoztam Romániát Európa térképére.” Kicsikarta a francia kormányfőből, hogy támogatni fogja a román követeléseket. Az eredményt 1920. június negyedikén hirdették ki a Trianon-kastélyban.

A Délvidék visszatértének hetvenedik évfordulójára megjelentetett tanulmánykötet már főként a békediktátum következményeivel foglalkozik. Az elcsatolt területek nagy részének visszakerülését Teleki Pál miniszterelnök öngyilkossága árnyékolta be. Kevesen tudják, hogy a magyar csapatok csak akkor lépték át a németek mellett a volt államhatárokat, amikor Jugoszlávia jogilag már nem létezett. Ugyan milyen eséllyel állhattunk volna ellen a náci Németországnak? Legfeljebb nem 1944 márciusában, hanem már 1941 áprilisában megszállta volna az országot Hitler. Akinek nem kis dühöngésére a bevonuló magyar honvédek leszaggatták a horogkeresztes zászlókat, karszalagokat – kiváltva a bácskai volksbundisták tiltakozását. Hitler raportra is rendelte a berlini magyar nagykövetet. A kötet nem mentegeti a – csetnik támadásokat megtorló – „hideg napok” felelőseit. Azt viszont hangsúlyozza a lapunk hasábjain is publikáló Domonkos László, hogy mi voltunk az egyetlenek, akik hadviselő országként eljártunk saját katonáink ellen súlyos háborús bűncselekmények miatt. Szombathelyi Ferenc azonnal intézkedett a legszigorúbb felelősségre vonásról, s halálbüntetések sorát szabták ki a lakosság ellen eljáró katonákra. A vezérkari főnököt később kiadták az újjáalakult Jugoszláviának, ahol hálából végeztek vele. Tudjuk: az újvidéki embertelenséget sokszorosan meghaladó titóista tömegvérengzést mindmáig nem követte még csak beismerés sem.

A fájdalmas történelmi tények ellenére optimizmust sugárzóak ezek a Nagy Magyarország Könyvek. Hisz ha mindezt kibírta a magyarság, mi az, ami térdre kényszerítheti? Ha egy nemzetet nagyon el akarnak tüntetni a térképről, megacélozzák. A színvonalas történeti munkákból az is leszűrhető: a magyar mindig befogadó, integráló nemzet volt, amely így már akkor megvalósította az európaiság eszményét, amikor az legfeljebb vágyálomként létezett.

Megyeri Dávid: Végzetes szivartartó. Négy könyv – egy igazság. Magyar Nemzet Magazin, 2011. október 15. 35. o.