A magyarságnak évszázadokon át evidencia volt, hogy őseink az ázsiai sztyeppék hatalmas birodalmakat építő népeitől, mindenekelőtt a hunoktól származtak, illetve a szkíták, szittyák utódai voltak. Anonymus Gestájában azt írja, a szlovének (itt: ruszinok) azért hódoltak be sietve a magyarok előtt, mert hallották, hogy „Álmos vezér Attila király nemzetségéből származik”. Tény, hogy középkori krónikáink – a kor nemzetfelfogásának megfelelően – csak az uralkodóház és a nemesség hun és szkíta eredetéről írnak. Ugyanakkor alkotóik minden bizonnyal elsősorban a közrendűek körében is széles körben mesélt mondák szájhagyományát fektették írásba. A különböző népek őstörténetének tudományos jellegű kutatása az európai nemzeti ébredések nyomán a 18. században vette kezdetét, és a 19. század első évtizedeiben bontakozott ki. A magyarság északkelet-európai eredetének bizonyítására nem magyar kutatók tettek először kísérletet.
hirdetés
Georg Stiernhielm svéd tudós állapította meg először a finn, a lapp és az észt nyelv hasonlóságát, s 1671-ben publikált munkájában e nyelvekkel hozta kapcsolatba a magyart is. E gondolatot honfitársa, Philip Johan Strahlenberg fejlesztette tovább, aki az 1709-es poltavai csatában orosz hadifogságba esett, s így éveken át módja nyílt tanulmányozni az északkelet-európai népek nyelveit. 1730-ban kiadott művében ő is azt a véleményt fogalmazta meg, hogy nyelvünk rokonítható a finnel, illetve a Szibériában élő kisebb finnugor népekével. Állítása alátámasztására hatvan magyar szót állított párhuzamba a finnugor családba tartozó nyelvek valamelyikében használt megfelelőjével. Strahlenberg munkája kétségkívül komoly hatással volt a nyugat-európai tudományos nyelvészeti életre, ám a magyar nyelvvel kapcsolatos következtetései meglehetősen gyenge lábakon álltak. A szójegyzékében szereplő szavak egy része lényegében nem is létezik, illetve teljesen máshogyan hangzik a magyar nyelvben – ami persze nem is csoda, hiszen a svéd katonatiszt egyáltalán nem vagy csak alig tudott magyarul. Ezzel a hiányossággal nyelvünk számos külföldi kutatója is küzdött, ám ez őket sem gátolta abban, hogy merész kinyilatkoztatásokat tegyenek annak eredetéről.
Az európai nyelvek eredetkutatásának egyik neves központja a 18. században a Göttingeni Egyetem volt. A szintén az egyetemen végzett és oktató neves történész, August Ludwig von Schlözer 1772-ben megjelent Általános északi történelem című műve Európa-szerte ismertté tette e hipotézist. A tudós a magyarokról „régről közismert tényként” állapítja meg, hogy a „nagy finn néptörzs egyik ágát” alkotják, amelyről egyébként nem túl hízelgő módon Schlözer úgy vélekedett, „nem uralkodásra termett népek”, kivéve a magyarokat, akiket viszont szintén szomszédaik játékszereként jellemzett, s akiknek így saját történelmük nincs is.
Magyar részről először Sajnovics János foglalkozott a kérdéssel. A jezsuita szerzetest a híres csillagász, Hell Miksa vitte magával az észak-norvégiai Vardø szigetén végzett csillagászati megfigyelései segítésére. A magyar tudós ismerte Fischer és Schlözer álláspontját a lapp–magyar rokonságról, s arra kérte fiatalabb, vele szemben magyar anyanyelvű rendtársát, hogy ennek tisztázása végett tanulmányozza a sziget lapp őslakosainak nyelvét.
A magyar szerzetes hazatérvén Demonstratio idioma Ungarorum et Lapponum idem esse című, latin nyelvű munkájában bontotta ki észrevételeit. A művet a mai napig a finnugor–magyar nyelvrokonság első hazai bizonyításának tekintik. Holott a Sajnovics által közös eredetűnek tekintett csaknem 150 szóból a finnugor rokonság talaján álló nyelvészek is csak negyvenet tekintenek valóban annak. Ráadásul a Demonstratióban nem kifejezetten finnugor nyelvcsaládról, hanem – annál sokkal tágabb értelemben – „Finnarchiától Ázsián keresztül Kínáig terjedő rokon nyelvek láncolatáról” van szó. Sajnovics ez utóbbi észrevételét épp leglelkesebb követői nem gondolták tovább.
A Demonstratiót óriási felháborodás fogadta Magyarországon. Napjaink történettudománya ezt általában a keleti harcos őseire büszke magyar nemesség sértett önérzetével magyarázza. Kétségtelen, hogy az elutasító vélemények nagy része mögött valóban a sok évszázados identitástudat alapjaiban való megkérdőjelezése okozta sokk állt. Jó példa erre a bécsi magyar testőrség tagja, Barcsay Ábrahám egyik aforizmája: „Sajnovics jármától óvjuk nemzetünket, Ki Lapponiából hurcolja nyelvünket”.
Akadtak azonban Sajnovicsnak tudós bírálói is. Izgalmas párbeszéd bontakozott ki például Sajnovics és Pray György között. A hivatalos királyi történetíróként működő, ekkor már országosan és nemzetközileg is nagy tekintélynek örvendő historikus alapvetően nem tagadta Sajnovics munkásságának tudományos értékét, s elismerte, hogy a magyar és a lapp nyelv között számos egyezés található. Ugyanakkor figyelembe vette, és saját kutatásaiba illesztette a Demonstratio Kelet-Ázsiáig terjedő rokonnyelv-láncolatról szóló sejtetését. 1774-ben publikált munkájában – komoly szakmai alázatról tanúbizonyságot téve – felülvizsgálat alá vette saját korábbi megállapításait. Pray szerint Sajnovics eredményei nem azt bizonyítják, hogy a magyarság őseit kelet helyett észak felé kell keresni, vagy hogy az évszázadok óta evidenciának tekintett eredethistória alapjaiban hamis volna. A történetíró szerint a finnek ugyanannak a nagy kiterjedésű és számos népet magában foglaló nyelvcsaládnak a tagjai, amelybe a hunok is tartoztak, illetve mai leszármazottaik – köztük a magyarok is – tartoznak.
A finnugor rokonságelmélet kidolgozásának másik mérföldköveként szokás értelmezni az eredetileg orvosnak tanuló Gyarmathi Sámuel munkásságát, aki göttingeni tanulmányai során fordult – Schlözer hatására – az északi nyelvek, elsősorban a finn felé. Csakhogy az ő kutatásai sem mutattak annyira egy irányba, ahogyan az utókor szereti lát(tat)ni. 1799-ben megjelent műve címének (Affinitas Linguae Hungaricae cum Linguis Fennicae) helyes magyar fordítása máig erősen vitatott, több kutató szerint az „affinitas” kifejezés Gyarmathi értelmezésében sokkal inkább jelent hasonlóságot, mint közös eredetet vagy rokonságot. Könyvében maga a szerző sem zárja ki, hogy ama bizonyos affinitas fennállhat a keleti nyelvekkel is – méghozzá pontosan olyan mértékben és ismérvek alapján, mint az északiakkal. Gyarmathi tehát a finn és a magyar nyelv kapcsolódási pontjainak szentelte kutatásait, de sehol sem állítja, hogy ezek alapján egyértelmű rokonságot állapított volna meg.
Ahogyan a két kutató a 19. század végére dogmává merevedő finnugor rokonságelmélet „szentjévé” vált, úgy lettek céltáblái a dogmatikus hitté merevedett elmélettel vitába szállóknak is. A 19. század hatvanas éveiben Vámbéry Ármin nyelvészeti eredményei nyomán kirobbant és lényegében máig véget nem érő ugor–török háború „harcosai” már tulajdonképpen csak mint a finnugor rokonságelmélet megalapozóiként dicsérték vagy átkozták őket.