Alaposan megsínylette Baranya és Baja térségének gazdasága a 90 évvel ezelőtt véget ért idegen megszállást. A szerbek 33 hónap alatt módszeresen kifosztották a környéket.
szerb megszálló csapatok vonulnak Radonanovics ezredes előtt az olasz katonai attasé jelenlétében
Mint azt már korábbi Baranya szerb megszállásával foglalkozó cikkünkben is említettük, a szerb csapatok 1918. november 14-én, a belgrádi katonai egyezmény aláírásának másnapján érkeztek Pécsre. A város a szénbányászat miatt stratégiailag is kiemelt jelentőségűnek számított az energiahiánnyal küszködő megszállóknak. A szerbek nemcsak a szénre vetettek szemet, hanem azonnal hozzáláttak a térség alapos kifosztásához, amivel felbecsülhetetlen károkat okoztak a magyar gazdaságnak.1
A bányákat kincstári tulajdonnak minősítették, zár alá vették, és azonnal megkezdték a maximális termelést. Igyekeztek minél kevesebb szenet a térségben hagyni, a nagy részét Szerbiába szállították. A helyi üzemek termelése rohamosan csökkent, aminek egyik fő oka a szénhiány volt. A Pécsi Bőrgyártól a Zsolnay Vilmos Keramikai Gyárig minden ipari ágazatban akadozott vagy teljesen leállt a termelés.
Nemcsak az ipart, hanem a mezőgazdaságot is hatalmas kár érte a szénelosztás miatt. A malmok működése szinte teljesen leállt, ez pedig a liszt általános hiányához vezetett. Még 1918 őszén megkezdték azoknak az uradalmaknak a zár alá vételét, amelyeknek a tulajdonosa nem tartózkodott a birtokán, vagy amelyek politikai, illetve gazdasági szempontból fontosak lehettek. Hasonló intézkedések történtek a nagyobb malmokkal kapcsolatban is. A mezőgazdaságot folyamatosan sújtották a különféle rekvirálások, az állatállomány is hasonló sorsra jutott, a katonaság járta a községeket, és önkényesen lefoglalta a fontosnak ítélt jószágokat. Természetesen emiatt húshiány lépett fel, a problémát „hústalan napok” bevezetésével próbálták orvosolni a szerbek, vagyis heti két napon megtiltották a hús fogyasztását. A nagybirtokokat, kastélyokat teljesen kifosztották, nemcsak a termelőeszközöket vitték el, hanem minden értéktárgyat is. Az erdőgazdálkodás terén is hatalmas kár keletkezett.
De hasonló rablógazdálkodás ment végbe más területeken is: a közintézmények berendezéseit, értékeit, a mezőgazdasági javakat a megszállás teljes időtartama alatt korlátlan mennyiségben vitték ki a szerbek. Első körben a pénzintézeteket vették ellenőrzés alá. Szerencsére a készpénztartalékok jelentős részét még idejében ki tudták menekíteni a város elöljárói. A pécsi ítélőtábla és a királyi törvényszék berendezéseit, az elemi iskolák felszerelését is a szerb királyság területére szállították. Az üzemek többségét teljesen kifosztották, a legnagyobb veszteséget a dohánygyár szenvedte el, a falakon kívül mindent elvittek. A pécsi hadapródiskola nem működhetett tovább, a tanárok és a növendékek 36 órát kaptak arra, hogy elhagyják az iskolát. A pusztítást jól szemléleti az iskola egyik tanárának, Vass Miklósnak a visszaemlékezése: „Az árván maradt intézetbe bevonult aztán a balkáni kultúra: a szerb gazdálkodás. Bútorzatát, könyvtárát, gazdag felszerelését társzekerekre rakták vagy elkótyavetyélték. Szerb hadiszállás, katonai parancsnokságok helyezkedtek el benne. S mikor kivonultak innen 1921 augusztusában, nem maradt más utánuk az intézetből, mint a berondított üres termek, levert csupasz falak, üresen álló ablakrámák.”
A lakosságra és a még működő kereskedelmi egységekre adókat és különadókat vetettek ki. Olyan sikeresnek ítélték ezt a rablási módot, hogy 1920 őszén már adókivető bizottságokat is alakítottak és újabb rendkívüli adókat szedtek be.
Súlyos pénzügyi krízist okozott az a szerb intézkedés, amely megtiltotta a korona kivitelét és behozatalát, ezáltal minden legális kereskedelmi formát megakadályozott a demarkációs vonalon túli területekkel. Ráadásul a koronát lebélyegezték, ezáltal az érvénytelen fizetőeszközzé vált a Magyar Királyság területén. 1919 végén újabb intézkedés történt, a bankókra 20% levonásával egy bélyeget ragasztottak. Egy év alatt a szerbek intézkedéseinek köszönhetően a korona fizetőereje a felére csökkent a szerb állam területén.