A Szőregi Baráti Társaság kezdeményezését, hogy minden hónap második péntekjén neves előadókat és értelmiségieket hívjanak meg a település művelődési házába, ahol az érdeklődők előadásokat hallhatnak Szőreg múltjával és jelenével kapcsolatban, Rózsavölgyi József képviselő is felkarolta. Így most pénteken második alkalommal rendezték meg a Szőregi Napokat, amelyen Miklós Péter, Szakály Sándor és Vincze Gábor történészek az 1918–1921-ig tartó, hároméves szerb megszállástól való felszabadulás évfordulójáról emlékeztek meg, a szép számban összegyűlt közönséget pedig Rózsavölgyi József üdvözölte.
Miklós Péter, Vincze Gábor és Szakály Sándor (fotó: Gémes Sándor, szegedma.hu)
Miklós Péter a torontáli háromszög egyháztörténeti forrásai alapján dolgozta fel a témát. A trianoni határ módosulása ugyanis nem csak a közigazgatási határokat érintette, hanem az egyháziakat is, legnagyobbrészt a katolikus egyházét. A csanádi egyházmegyének, amelynek korábban Temesvár volt a központja, például mindössze 33 plébániája maradt Magyarország területén, a többi az a Szerb-Horvát-Szlovén királyság és a Románia között oszlott meg. Komoly kihívásokat jelentett ez az egyházigazgatás megszervezésére. A térségben például Szőregnek voltak leányegyházai, ahol nem volt plébánia, hanem a szőregi plébános látta el a feladatokat. Ilyen volt pl. Gyála, illetve Térvár. Ez utóbbi település egészen 1922-ig szerb megszállás alatt volt, Gyála pedig a mai napig Szerbiához tartozik.
Az igazi problémát az jelentette, hogy esperesi kerületek, plébániák joghatóságilag több állam területére kerülnek, s ezt kellett újraszervezni. Végül ez úgy oldódott meg, hogy a csanádi püspököt Temesvárról 1923 tavaszán a román hatóságok kiutasították, a magyar nyelvű oktatás ügyéért való kiállása és az egyházi birtokok elvétele elleni tiltakozása volt az ürügy. Ennek az lett a következménye, hogy Szegeden rendezte be Glattfelder püspök a központját, így városunk egyházmegyei központ lett, azonban a csanádi egyházmegye nagy része elszakadt a főpásztorától. Az ortodoxokkal nem volt gond, az itt maradt szerbek – ahogyan korábban – most is a budai szerb püspök joghatósága alá tartoztak.
A hódmezővásárhelyi Emlékpont történész-muzeológusa, Vincze Gábor előadásában ugyancsak a torontáli háromszög három évével foglalkozott, amikor ez a 8, illetve 9 falut magában foglaló régió a szerb megszállás alatt sínylődött. A szerbek nagyon szerették volna megtartani az említett területet annak ellenére, hogy kisebbségben éltek itt. Belgrád mindent megtett, hogy a béketárgyalások idején nekik ítéljék oda a nagyhatalmak. Szerencsére nem ez történt. Kérdésünkre, hogy történtek-e a szerb megszállás alatt komolyabb atrocitások a lakosság körében, a szakember nemmel válaszolt. A megszállók, főleg amikor már eldőlt, hogy ki kell vonulniuk 1921. augusztus 20-án ezekből a falvakból, nagy rombolásba kezdtek. A szomszédos deszki Gerliczy-kastélyt felgyújtották, ami mozdítható volt, azt magukkal vitték. Később is próbálkoztak elég szívósan 1922-ben, hátha mégis sikerül nekik megtartani ezt a területet.
Érdekességként előadása végén Vincze említést tett arról a kevésbé ismert történelmi eseményről, hogy 1944 őszén, amikor a Vörös Hadsereg bevonul ezekbe a falvakba, mögöttük Tito partizánjai is megjelentek Deszken és a környező településeken. Azt hangoztatták, s ezt elég komolyan is vette mindenki, hogy bár 1921-ben nem sikerült megszerezniük ezt a területet, most majd Tito Jugoszláviához fogja csatolni. Az érintett települések előjárói annyira megijedtek, hogy 1945-ben memorandumban fordultak a szegedi főispánhoz, hogy intézkedjenek, mert ők nem akarnak Szerbiához kerülni.
A szegedma.hu megkérdezte a történészt, igaz-e, hogy a szovjetek akadályozták meg tulajdonképpen ezen területek Jugoszláviához csatolását. Vincze elmondta, hogy Tito egyik diplomatájának, Andrija Hebrangnak a visszaemlékezéseiben szó van arról, hogy 1945-ben Moszkvában tárgyaltak. A jugoszláv vezetés ekkor Sztálin elé tárta, hogy tulajdonképpen az összes szomszédjukkal szemben területi követelésük van. Ettől Sztálin állítólag teljesen „kiakadt”, üvöltözött, mit képzelnek a jugoszláv elvtársak, ez azért mégiscsak túlzás. Ausztriával és Olaszországgal szemben támasztott területi igényeiket még támogatták volna, de hogy Magyarországgal, Bulgáriával, Albániával szemben is követelőzően lépjenek fel, azt már nem tudta bevenni a szovjet vezetés. A meglévő jó viszonyon ez az esemény jócskán rontott. Mint látjuk, a szerb politikusok étvágya elég nagynak bizonyult nemcsak 1918-ban, de 1945-ben is.
1918 novemberétől, amikor a Monarchia összeomlott, majd ezt követően úgymond létrejött egy önálló Magyarország, azóta az ország csak területi veszteségeket szenvedett. Szakály Sándor, a MTA doktora arról értekezett, miként következett ez be. A különböző területi csonkolások és megszállások ellenére valamivel nagyobb Magyarország jött létre a trianoni békediktátummal, mint a létrejövő szomszédos országok szerették volna, hiszen 1921-ig román, szerb, cseh-szlovák csapatok vannak Magyarországon. Legutoljára a szerbek vonulnak ki. Szakály beszélt azokról az elképzelésekről is, amelyek megfogalmazódtak az akkori magyar katonai és politikai vezetésben, hogyan lehetne a határt – úgymond – kiigazítani, bizonyos területeket visszaszerezni. A történelemtudós szerint ez reménytelen vállalkozás lett volna. Horthy, a nemzeti hadsereg fővezére, majd kormányzó arra gondolt, hátha jön majd egy olyan pillanat, amikor egyik-másik nagyhatalomnak érdeke fűződik ahhoz, hogy Magyarországot valamilyen helyzetben támogassa, esetleg viszonzást vár majd tőle. Ezek a remények akkor nem, de később 1938 és 1941 között megvalósulnak, azonban csak rövid, mindössze néhány esztendőt jelent a magyar történelemben, amikor az ország területének egy részét visszaszerzik.
A szegedma.hu kérdésére válaszolva a tanár úr nem zárta ki a békés határrevízió gondolatát. – Századunkban nagyon sok határrevízió volt, de egyetlen sem Magyarország javára történt. Elméletben miért ne – fogalmazott a történész –, meg lehetne tenni, de mi mindig kimaradunk ebből. A kérdés, melyik nagyhatalomnak fűződik érdeke ahhoz, hogy Magyarország s a szomszédos országok között valamilyen határrevízió történjen. Azok a magyar területek, amelyek az elmúlt 100 évből mondjuk 50 esztendeig színmagyarnak számítottak, ezek esetében soha senki nem vetette fel a revízió gondolatát. Érdekes módon, ahol erőszakkal próbálkoztak bizonyos nemzetiségek valamit elérni, ott rendre siker is koronázta erőfeszítésüket. Ez természetesen nem jelenti, hogy most kaszára, kapára kell kapni.