A „fehér vértanú”, Mindszenty József zalaegerszegi működésének nyomait a kommunista diktatúra igyekezett szinte teljes egészében eltüntetni. Nemcsak a helyi plébánián lévő terjedelmes iratanyagát és a városi, illetve megyei közgyűlési anyagok rá vonatkozó anyagainak döntő hányadát semmisítették meg, hanem az általa kiadott lap, a Zalamegyei Újság 1918 és 1922 közötti számait is teljes egészében „halálra ítélték” (sem az OSZK-ban, sem a zalaegerszegi Deák Ferenc Megyei Könyvtárban nem lelhetők fel ezek az évfolyamok).
Éppen ezért különleges érték a későbbi hercegprímás közeli híve és munkatársa, dr. Maróthy-Meizler Károly emigrációban kiadott Az ismeretlen Mindszenty című könyve (Buenos Aires, 1958), amely a főpap mindhárom bebörtönzésével (a Károlyi-rendszer, illetve tanácsköztársaság, a nyilasok és a kommunizmus alatt) is részletesen foglalkozik. A Károlyi-rendszerben 1919. március 9-én tartóztatták le, majd főként Szombathelyen és szülőfalujában, Csehimindszenten tartották fogva (végül sikerült megszöknie és a vörös diktatúra végnapjaiban a stájer határnál a hegyekben húzta meg magát). A tanácsköztársaság alatt egy rövid időre a budapesti Gyűjtőfogházba is felszállították, ahol Szamuely Tibor és Korvin Ottó terrorlegényei a fiatal papot is megkínozták. Lapocka- és kulcscsonttörésének köszönhetően Mindszenty egész életében enyhe gerincferdülésben szenvedett.
Maróthy-Meizler Károly megörökítette Mindszenty József (azaz akkor még Pehm József) első vasárnapi prédikációját a tanácsköztársaság bukása után, amelyben köszöntötte zalaegerszegi híveit, és beszámolt a budapesti fogságában átélt embertelenségekről:
„Börtönből jöttem, láttam a Parlament mennyezetig vérrel befrecskelt pincéit, a vízvezeték csöveire akasztottakat, hallottam a teherautók motorjainak berregtetését a halálpincék előtt, hogy a megkínzottak segélykérését ne hallják künn. Megnéztem testvéreimet a cellában, akiket a kínzók szakkifejezése szerint »félangolosra« és »egész angolosra« vertek. Hallottam új szótárukat: »gajdeszbe küldeni«, »hidegre tenni«, »haza küldeni«, »fa alá állítani« stb. Láttam Icigovics orosz hóhér kozákkését, amellyel egyetlen kanyarítással vette ki a »burzsuj« szemét. Mert megcsonkították a kivégzettjeiket, hogy ezek orrával, fülével rémítsék foglyaikat. Az októberi forradalmárok börtöneiben ez még nem volt, csak amikor Kun Bélával megérkeztek az ázsiaiak, akik a pesti öröm- és hintás-legényeket megtanították szöget verni a köröm alá, a besózott élve nyúzásra, a kihúzott nyelvnek az orra szögelésére.
Benézett börtönömbe Szamuely, aki kézlegyintéssel intézett el húsz-harminc magyart. Láttam Korvin-Klein Ottót, a púpos gnómot, aki éjjel a Lánchídon lövette agyon és a Dunába szórta áldozatait.
A vörös börtön kapuja a vörös pokolnak, amelyen át belátni a Szovjetbe. Most még a saját népüket gyúrják át ezekkel a fegyverekkel, kínzásokkal, gyilokkal, akasztófával, géppuskával. De meglátjátok, eljön az idő, amikor felrobbantják a világot és megkínozzák ezekkel az eszközökkel. Véres utópiát építenek a keresztény kultúra romjain. Az én szavam gyenge: a Nyugat nem hallja meg. Talán megértenék Nyugat államférfiai is, ha a vörös börtönökön át néznének be ők is a Szovjetbe! Így nekünk magyaroknak most még nem hisznek. Azt gondolják, miért fogjanak össze a Szovjet ellen, hiszen még nem az ő hazájukat gyújtogatja, csak a magyarokét! Nincs annyi eszük, mint a magyar parasztnak, aki a hetedik határból is hazaszalad tüzet oltani, ha meghallja a félrevert harangja szavát. De legalább ti higgyetek nekem! Te magyar értelmiség! Ne engedjétek el a földműves és a munkás kezét! A ti bűnötök lesz, ha magatoktól eltávolodni engeditek őket. Magyar munkás, térj észre! Azt hitted, hogy láncaid helyébe az egész világot megnyered. Most láthattad, hogy nagyobb nyomort kaptál a proletárdiktatúrától és lelkiismeretfurdalást, hogy ezt a fúriát te segítetted. Földműves, te hű maradtál, földreformot kell kapnod, mert ez nem a vörösök találmánya, Prohászka indítványa, húsz év óta. És a te igazságod, magyar nép, Krisztus népe, légy egységes, egymás testvére, nagy megpróbáltatások előtt állsz még!”
Megrendülve hallgatták beszédét. Édesanyja a sekrestyében hozzásietett:
— Édes fiam! Mintha a válladat kissé ferdén tartanád? Nem történt veled valami?
— Semmi, anyám, semmi. Ne mondd senkinek, csak a lapocka- és kulcscsontom törték el. De már összeforróban van…