Egy jól faragott kő, vagy megfelelő tégla akár a római kortól „utazik” épületről épületre, újra felhasználva. Már a régi rómaiak is: ha szobrászt nem, átfaragható szobrot biztos találtak. Buzás Gergely régész-művészettörténész és Kovács Olivér, a műemlékem.hu szerkesztőjének írása.

A székesfehérvári bazilika feltárásakor megtalált és valószínűleg Szent István temetkezéséül szolgáló kőszarkofág ugyan míves faragvány, az azonban még a laikus számára is szembeötlő, hogy mennyire hasonlít a római kori, akár az aquincumi romterületen tucatjával látható szarkofágokra. A hasonlóság nem véletlen, hiszen a király szarkofágja is a római korból származik (s talán éppen Aquincumból, vagy a közelebbi Gorsiumból vitték Székesfehérvárra), a 11. században csupán átalakíthatták: a sarkoknál eredetileg lévő emberalakokat átfaragták növényi mintára. Ez azonban csak egy példa a középkor praktikus, „gazdaságos” gondolkodására.

A kora középkor Magyarországán ugyanis akkor még szinte kiapadhatatlannak tűnő kőbányáknak bizonyultak a római kori települések, városok. Ugyan az első azonosított magyarországi kőbányából hetvenezer évvel ezelőtt kezdték el hevítéses technikával, a külszínen fejteni az anyagot a miskolci Avason (ezt a bányát, amelynek kőanyagát a bükktől északra is azonosították, a távolsági kőkereskedelem bizonyítékaként, negyvenezer éven át, harmincezer évvel ezelőttig használták), az első nagy tömegben, építkezéshez termelő bányákat a rómaiak nyitották a Dunántúlon és Erdélyben. Hogy mikor kezdtek el fejteni bennük, többségükben nem lehet meghatározni, hiszen a róluk szóló adatok későbbiek, azonban valószínű, hogy már az 1. század építkezéseinél használtak helyben bányászott követ. Termelésük csúcspontjára a 3-4. században jutottak: ekkor épül ki legnagyobb kiterjedésében az aquincumi polgár- és katonaváros, Gorsium, a 4. század közepén övezik fallal Savariát, felépül Valcum erődje, vagy éppen Alsóhetény „loviája”. A limeshez tartozó őrtornyokkal, táborokkal, a Dunántúl majorságaival együtt több száz helyen volt szükség jó minőségű építőanyagra.

Ám a faragott kő (hiába a termelés) ekkor is nagy kincs volt, s a rómaiak sem riadtak vissza egy kis átfaragástól. Amikor 375-ben, I. Valentinianus császár a quadok elleni hadjáratára vonulva megszemlélte a Duna-menti limes újonnan épített erődítményeit, a Pone Navata (Visegrád-Sibrik domb) közelében álló egyik őrtorony parancsnoka úgy döntött, hogy bizonyosan elnyerné az uralkodó kegyét, ha Valentinianus és két társcsászára Valens és Gratianus portréját elhelyezné a négy évvel korábban épült torony építési felirata fölé, sőt hogy az uralkodók méltóságát még inkább kiemelje, még oroszlánokkal is gazdagítani kívánta a kompozíciót. Igen ám, de honnan szerezzen megfelelő szobrászt e mű elkészítéséhez?

Mivel ezt a problémát nem tudta megoldani, egy emberét elküldte a közeli Aquincum régi temetőibe, hogy ha szobrászt nem is talál, szerezzen legalább szobrokat. Végül síremlékekről letört, levésett szoborfejek kerültek az erőd kapujára császárportrékként. Az idős császár, Valentinianus ábrázolása volt a legnehezebb: végül is egy rég elhunyt hölgy szobrának fejét ítélték derék katonáink a legmegfelelőbbnek erre a célra, és, hogy a turpisság ki ne derüljön, fülbevalóit gondosan le is vakolták némi mésszel, néhány vésőcsapással pedig arcvonásit tették komorabbá. A művelet sikerült, így biztosra vehetjük, hogy nem ezen ártatlan csalás miatt kapott Valentinianus halálos kimenetelű gutaütést a hadjáratáról Brigetioba visszatérve.

Több mint másfél ezer évet kellett várni arra, hogy az erőd parancsnokának mesterkedése lelepleződjön. A torony feltárásakor felszínre került letört szoborfejek felkeltették Gróh Dániel régész figyelmét, és átvizsgálta miattuk az Aquncumi Múzeum raktárait ahol rá is bukkant arra fej nélküli matrónaszoborra, amelynek nyakára pontosan illeszkedő törésfelülettel éppen ráillett a visegrádi „császárfej”.
Az ötödik században Róma bukásával azonban véget értek az építkezések. Ugyan a római kori települések egy részét a későbbiekben is lakták (Valcum erődjébe romanizált lakosság költözött be,), azonban mások, például Aquincum polgárvárosa „kísértetvárossá” vált.