Október 14-től az 1920. évi XXV. törvénycikkről, közismertebb nevén a numerus clausus (zárt szám) törvényről, illetve annak következményeiről tájékoztató kiállítást tekinthetünk meg a Holokauszt Emlékközpontban.

a Holokauszt Emlékközpont épülete (fotó: hdke.hu)

Az első kérdés, amely felmerülhet bennünk: mi köze van a negyed évszázaddal korábban megszavazott jogszabálynak a holokauszthoz? A tárlat rendezői szerint nagyon is sok. Kende Péter megnyitóbeszédében kifejezetten úgy vélte: ez a törvény nyitotta meg az utat a származási alapú jogfosztás előtt. A politológiai szociológus szerint a húszas évek elejétől a korábbi „befogadó nemzettudatot” felváltotta a „fajvédelmi szellem”, amelyet a „hivatalos ideológia rangjára emeltek.” Erről magukat a fajvédőket minden bizonnyal elmulasztották értesíteni, hiszen Gömbös Gyula és elvbarátai 1923-ban elhagyták a kormánypártot – többek közt éppen a fajvédő gondolat „elárulására” hivatkozva (1924-ben alakították meg a Magyar Nemzeti Függetlenségi Pártot, más néven Fajvédő Pártot). Kende értelmezésében a numerus clausus lényegében az első zsidótörvénynek tekinthető, amelyből egyértelműen és elkerülhetetlenül következtek a későbbi faji törvények.

Az előadó idézte Jászi Oszkárt is, aki egy „kioperált agyú” emberhez hasonlította az ellenforradalmi Magyarországot. A Károlyi-kormány egykori tagjának szigorú ítélete a korszak ismerői számára meglehetősen abszurdnak tűnhet, mint ahogy az is kérdéses, vajon szerencsés-e a numerus clausus és a húszas évek antiszemita hulláma kapcsán annak a politikusnak a szavait citálni, akinek példátlan felelőtlensége és alkalmatlansága – persze sok más tényező mellett – döntően járult hozzá e közhangulat kialakulásához.

Több mint sajátos értékelés Kendéé, hiszen a jogszabályban egyetlen szóval sem történik utalás a zsidóságra vagy bármilyen más vallási, etnikai kisebbségre. A szöveg az “ország területén lakó egyes népfajokhoz és nemzetiségekhez tartozó ifjak arányszámáról” szól. A törvény a széles körben elterjedt tévhittel ellentétben még csak nem is felső, hanem alsó határt jelölt ki, vagyis az egyes származású hallgatóknak nem a maximumát, hanem a minimumát határozta meg, az arányszám kilenctizedében. Az izraelita hallgatók sokat emlegetett 6%-os aránya (ekkora volt a zsidóság teljes népességhez viszonyított aránya) tehát nem plafon volt – kötelező minimum. Persze felesleges volna tagadni, hogy az értelmiségi pályákon társadalomfejlődési okokból felülreprezentált zsidóságra nézve negatív következményekkel járó korlátozást jelentett a – magyarok minimális arányából közvetetten adódó – legfeljebb 15%-os kvóta. Tény ugyanakkor, hogy az egyetemi autonómia számos intézménynek adott lehetőséget arra, hogy a szabályozástól eltérjenek. Előfordult, hogy az előírtnál kevesebb izraelita vallású fiatalnak biztosítottak helyet, de az is, hogy többnek. A jogszabály betartását rövid hatályosságának ideje alatt egyébként alig-alig ellenőrizték az állami felügyeleti szervek.

Kende Péter szerint a törvény a maga korában világszerte „precedens nélküli” volt, s ezt bizonyítja az előterjesztő, Haller István vallás- és közoktatásügyi miniszter véleménye is, aki annak idején úgy vélte, „ebben a kérdésben a világon senki sem előzött meg minket”. Csakhogy – mint a tárlat nagyon helyesen be is mutatja – az első világháború idején a magyar kormányzat indokaihoz nagyon hasonló indíttatásból vallási és faji alapú korlátozásokat vezettek be a legnevesebb amerikai egyetemeken is (Harvard, Columbia, Cornell, Yale, Boston University stb.). Noha szövetségi törvénybe nem iktatták, az egyetemi szintű korlátozások az 50-es évekig léteztek az USA-ban. Az első példát pedig Oroszország szolgáltatta, ahol már 1887-től – kifejezetten és bevallottan antiszemita éllel – numerus clausus-jellegű jogszabályok voltak érvényben, amelyeket csak 1917-ben töröltek el.

A kiállítás keretében dramatizált formában, színművészek előadásában meghallgathatjuk a törvény nemzetgyűlési vitájának egy-egy részletét. A kiragadott hozzászólás-részletekből kiderül, hogy a javaslat támogatóinak egy részét antiszemita indulatok vezérelték. (NB: a 208 fős Nemzetgyűlés 64 jelenlévő tagja közül 57 „igen” szavazattal 7 „nem” ellenében szavazták meg a törvényt.) A tárlaton azonban nem hallható, és a tablókon is csak egy-egy mondat erejéig említik meg a jogszabály megszületésének többi, legalább ekkora súllyal latba eső indokát. Az egyharmadára zsugorodott országban a korábbihoz képest lényegesen kevesebb diplomást tudott felszívni a munkaerőpiac, s az elszakított területekről elmenekült tízezrek nagyobbik része is megélhetését vesztett értelmiségi volt. A világháború éveit fiatal férfiak százezrei töltötték az egyetemek előadótermei helyett a lövészárkokban, így az őket be- vagy visszafogadni igyekvő egyetemek jóval kevesebb új jelentkezőnek szoríthattak helyet. A törvény nemcsak a felvehető hallgatók származási arányairól rendelkezett, hanem arról is, hogy a korábbi számszerű korlátozások és felvételi vizsga nélküli rendszer helyébe olyan szisztéma lép, melyben a kormányzat megszabhatja a befogadható jelentkezők számát, és nekik is bizonyítaniuk kell felkészültségüket. A „nemzethűségre” vonatkozó kitétel kivételével a mai napig ez a rendszer van érvényben.

A jogszabály 1928-as módosítását – amellyel kivették a szövegből a „népfajok arányszámára” vonatkozó rendelkezéseket – a kiállítás tablóin ugyan megemlítik, ám meg is toldják azzal, hogy sok helyen ettől függetlenül is tovább alkalmazták a származási kvótákat. A tárlaton bemutatott példák minden bizonnyal helytállóak, ám ezzel kapcsolatban is élnünk kell azzal a kiegészítéssel, melyet a jogszabály alkalmazása kapcsán is szükségesnek tartottunk: a két világháború közötti Magyarországon széles körű felsőoktatási autonómia működött, amely az ominózus korlátozások további fenntartására éppúgy lehetőséget adott, mint érvényessége idején a figyelmen kívül hagyására. A kép akkor teljes, ha elismerjük, mindkettőre volt példa.

A numerus clausus törvény a magyar társadalom- és oktatástörténet fontos mérföldköve. Nyolc esztendőn át hatályos származási vonatkozásai tagadhatatlanok, ugyanakkor a felvehető hallgatók meghatározott keretszámát és mindenféle alkalmassági vizsgát nélkülöző korábbi, idejétmúlt gyakorlat módosításával a jogszabály lerakta a modern magyar felsőoktatás alapjait is. Ez a kérdés kétségtelenül megérdemelne egy pozitív és negatív hatásokat őszintén és tényszerűen feltáró alapos elemzést. Ám a Holokauszt Emlékközpont konferenciája és kiállítása ehhez sajnos nem visz közelebb. Egy olyan tárlaton, ahol az antiszemitizmust és a revizionista mozgalmakat, a keresztényszocializmust és a zsidóveréseket egymás mellé helyezik, tiszta képet bizonyosan nem kaphatunk e rendkívül bonyolult, nemzeti és társadalmi kataklizmáktól terhes korszakról.

A megnyitón elhangzott kiábrándító aktuálpolitikai kiszólások és a kiállítás alapvetően tendenciózus koncepciója elszomorító – nem vitatva, hogy számos érdekes információt is közzé tesz. Kende Péter megnyitó beszédének záró gondolata a jelenlegi kormányzat „Horthy-korszakhoz való visszanyúlása” feletti aggodalom volt. Leleplező erejű szavak ezek, amelyek megerősítik azon aggodalmunkat, hogy a konferencia és a kiállítás valójában csak újabb „sorozatlövés” a két világháború közötti korszak – s végső soron az egész keresztény-konzervatív gondolatkör – démonizálását célzó több mint hat évtizede folyó baloldali „Kulturkampfban”. Ideje volna már a „tűzszünetnek”, mert fegyverek közt nemcsak a múzsák, de a tudomány is hallgatásra van ítélve.