Nem szeretnék nyeglének mutatkozni, ám nem kívánok belekeveredni egy tudományosnak álcázott politikai-publicisztikai diskurzusba sem. Pontosabban szólva: a közbeszéd teréből egyre nagyobb részt kisajátító „Szabó Ervin-vitában” különösebb szellemi izgalmat nem vélek felfedezni. Morális súlya sincs. Merőben politikai vita ez. Jellemző módon, azaz nem véletlenül, a vita kirobbantásával a mai magyar parlament szélső jobboldalának képviselete provokálta a magyar parlament szélső baloldalát. Ez persze csak a látszat: mindkét oldal a parlamenti középerőre kíván nyomást gyakorolni, az újabb választói megméretés előtt álló törvényhozó és végrehajtó hatalmat akarják „színvallásra” késztetni. Ami persze ugyanakkor azt is jelenti, hogy mindkét tábor szondázza támogatóinak körét, olyan „gyúanyagot” vetve eléjük, amely mindkét radikális szélsőséget feltüzeli és állásfoglalásra készteti, amivel tehát szorosra lehet zárni a szimpatizánsok köreit. Mindez rendben is lenne, ha… Ha – egyfelől – nem volnának fontosabb megbeszélendői a legmaibb magyar közéletnek, mint a fővárosi főkönyvtár neve, illetve esetleges újraelnevezése, másfelől: ha mindenki őszintén beszélne, és nem próbálná historiográfusi érvekkel álcázni politikai indulatait.

Bízvást leszögezhetjük, hogy Szabó Ervin „életének” és „művének” semmiféle aktualitása nincs. Nem hiszem, hogy sokan volnának ma közöttünk, akiket a 20. század első évtizedének magyarhoni szakszervezeti belvitái különösebben érdekelhetnének, akikben feszült izgalmat keltene az általános választójog intézményesítésének ügye, a szindikalizmus és a szociáldemokrácia parlamentarista elkötelezettségének ideológiai viszálykodásai, különös tekintettel – ha már Ervin…, mondjuk – a bögötei gróf (!) Batthyány Ervin Anarkizmus című dolgozatának hatására a könyvtáros névrokon (és támogatott barát) eszmevilágára…

A pártállami időkben a magyar munkásmozgalom történetének „kutatói” (szép kis „szakirány” volt ez, mit kínlódtunk „eredményeik” befogadásán tört. mat. és tud. szoc. stúdiumainkon…) sem fordítottak túl nagy figyelmet Szabó Ervinre. Részben mert nem minden tekintetben lehetett ideológiai „előfutárnak” tekinteni, ha buzgón is terjesztette a marxizmust, ha nem (maga Kun Béla vitázott vele, akit éppen mártír vezérként öntöttünk szoborba ekkortájt a Ludovika előtt, majd a Vérmező sarkában), másfelől igazi – képzelt vagy valós – történelmi szerepéről nem volt kívánatos értekezni. Ahogy ma sem.

Ha ma valaki visszatekint – esetleg – az oly gyászos 1918-as év oly nyomorúságos őszére, akkor nem azon a klasszikus tablóképen hevül, hogy Kunfi Zsigmond elvtárs (egyszerre barát és vitapartner) milyen szépen beszélt Szabó Ervin ravatalánál, és hogy maga gróf Károlyi Mihály is „kiemelkedett” a tömegből, hanem azon mélázik, hogy megalakultak már a csehszlovák, jugoszláv és román nemzeti tanácsok, és ezek a jóemberek „fütyültek rá”, hogy két hét múlva Tisza István miniszterelnök bejelenti: Magyarország elvesztette a háborút. Mit sem sejtve arról, hogy újabb két hét múlva meg fogják gyilkolni a „kunfiktól” és „károlyiktól” felhergelt merénylők kies Hermina úti villájában. Ott volt-e a háttérben Szabó Ervin szellemalakja vagy nem – számomra ez a kérdés. Azaz, volt-e szerepe – szellemi-politikai jelentéktelensége ellenére – a huszadik század magyar történetének elpoklosításában Szabó Ervinnek vagy sem – ezt a kérdést érdemes feltenni. Erre a kérdésre a válaszom: határozott „igen”.

Hogy mi minden történt Szabó Ervin könyvtár-igazgatói kuckójában a múlt századelőn, hogy ki mindenki volt ott jelen, miről folyt a szó, milyen lázálmokat próbáltak kidadogni a résztvevők, azt persze pontosan nem tudhatjuk. De azt igen, hogy ez a hely volt az, ahol…, hogy itt a közkönyvtári kulisszák között a félhomályban értettek szót egymással azok, akik a legcsekélyebb nemzeti felhatalmazást sem bírva akarták – majd tudták is, több történelmi fordulat után – eldönteni Magyarország jövőjét. S akik – korabeli eszmetársaikkal és leszármazottaikkal egy nagy közösségben – máig hatóan meghatározták-meghatározzák országunk történetét, sőt országunk-nemzetünk képét és önképét is. Nem egyedül, nem magukra hagyatva, persze. Két erő állt mögéjük – hívták is őket lankadatlanul –, az egyik az a radikális és liberális álcázatú ideológia, amely nem szűnik meg divatozni több mint két évszázada, a másik az eszmét valóra váltani képes, ám azt egy ázsiai horizontú „óhitűséggel” megszínező birodalom 1917 után. Egyetlen csapat fújta a szivarfüstöt és törölgette cvikkerét itt Szabó Ervin műhelyében, akasszunk bármily címkét is rájuk, vesse őket bármerre is az idő a következő évtizedekben, szeressék és bocsássák áruba, kövessék és öljék egymást szakadatlanul. Polgári radikálisok és szakszervezeti szereplők, kommunisták és polgári népboldogítók, anarchisták és messianisztikus elhivatottságú bűnpártolói a világméretű emberpusztításnak.

Olvassuk Sinkó Ervint és olvassuk Lesznai Annát a köreikből, vegyük kézbe Tormay Cécile-t és Ritoók Emmát a másik táborból, lapozzuk újra fel Kassákot, Háy Gyulát, Jászit meg a többi kortársat. Én most hadd idézzem azt a Lengyel Józsefet, akinek kortársi „történelmi riportázsához” maga Kun Béla írt előszót 1932-ben, hol máshol, mint Moszkvában. Szegény Lengyel József, akivel tehettek bármit Sztálin Szovjetuniójában, egy pillanatra sem ábrándult ki az „Eszméből”, kedves, kis nyüzüge fiúcska ekkortájt, 1918-19-ben, akinek példaképe Korvin Ottó (kéziratos verseit valaha végigolvastam a Petőfi Irodalmi Múzeumban…, óh, a rózsákkal bíbelődő szabadnapos hóhér…), így ír tehát Lengyel József A visegrádi utca című könyv legelején: „Szabó Ervinnel, az akkori mozgalom titkos nagy vezetőjével sohasem beszélhettem. Pedig mindegyre izgatott Szabó Ervin alakja, ez a kicsi, sápadt, nagybajuszú ember, a pápaszem mögött láztól csillogó szemmel, aki ekkor már előadást tartani se kelt fel betegágyáról, aki nagy tudós, nagy forradalmár, akit – és erre nagyon büszkék voltunk – az orosz forradalmi kormány valami tiszteletbeli egyetemi tanárnak vagy ilyesfélének nevezett ki…”