Igencsak kicsapta a biztosítékot balliberális körökben a Nemzeti Konzervatív Történetkutató Alapítvány (NKTA) fölvetése, mely szerint méltatlan, hogy a főváros legjelentősebb könyvtárhálózata egy kommunista ideológus, jelesül Szabó Ervin nevét viselje. Fájdalmukat növelte, hogy a gondolatot Szőcs Géza kulturális államtitkár is magáévá tette.

A zajos és ideges ellentámadások olyan „érveket” sorakoztattak fel a kezdeményezéssel szemben, melyek e balliberális közéleti-kulturális ballaszt eszenciáját világították meg. Elsősorban igyekeztek szakmailag hitelteleníteni a kezdeményező alapítványt, noha annak első embere, Vincze Gábor a kortárs történetírás egyik jelese, a XX. századi erdélyi magyar történelem legavatottabb szakértője, a hódmezővásárhelyi Emlékpont Múzeum munkatársa. Ezen túlmenően a tények pimasz, bár jól ismert figyelmen kívül hagyásával rögvest szalonképtelen szélsőségesekként jellemezték a kezdeményezőket. Bizonyos Zádori Zsolt a hvg.hu internetes oldalon például odáig ment, hogy a könyvtár nevének megváltoztatására tett javaslat mögött Szabó Ervin zsidó származása okán antiszemita összeesküvést vélt fölfedezni. Ezen illető ugyanakkor felindultságában akaratlanul remek ötletet adott a továbbiakra, amennyiben jelezte, hogy a Magyar Tudományos Akadémia mellett működik a Lukács-archívum. Ezúton is felhívjuk erre az NKTA és a kulturális kormányzat figyelmét.

A balliberális düh kicsapódása mindazonáltal inkább vérszegény és gyönge, semmint ijesztő. E szellemi konglomerátum éppúgy összezsugorodott és kiüresedett intellektuálisan, miként valaha volt pártjuk, a magyar közéletet 22 esztendeig mérgező SZDSZ. Egyetlen valamirevaló érvet sem voltak képesek felhozni Szabó Ervin védelmében, mindössze azt bizonygatják csekély meggyőződéssel, hogy a kommunista ideológus valójában nem is volt annyira vörös. Olyan is akadt köztük, ki azzal hozakodott elő, hogy Szabó Ervin már csak azért sem lehetett kommunista, mert halálát követően jött létre először Magyarországon ilyen politikai szerveződés. Leginkább pedig azt hajtogatják kétségbeesve, hogy ugyan mi szükség kultúrharcra, miért kellene más nevet adni a budapesti könyvtárhálózatnak.

A mosolyt fakasztó bárgyúság jelzi, hogy a balliberális tábor szellemi értelemben haldoklik. A nagy garral hírelt szürkeállományt menthetetlenül megette a penész. Ez a rendszerváltozás óta eltelt két évtized legjobb híre. A kultúrharcot, amit ezen tábor indított a történelmi keresztény Magyarország ellen több mint száz esztendeje, most győzedelmesen lezárhatja a hazafias oldal. Ha az összezsugorodottak erőtlenül azt kérdezik, ugyan miért ne viselhetné a főváros egyik legjelentősebb kulturális intézménye egy kommunista ideológus nevét, nekünk azt kell kérdeznünk, ugyan miért örökítse meg bármi ilyen személy emlékét?

A balliberális kultúrdiktatúra ideje lejárni látszik. Ha úgy tetszik, most végre eljött a mi időnk. A kormány Magyarország visszafoglalásáról beszél; e harcot a kultúrában, a szimbolika csataterein is meg kell vívni. Meglehet, nem Szabó Ervin nevének megörökítése a vörös múlt leggyalázatosabb maradéka, ugyanakkor világosan kell látni, hogy az NKTA kezdeményezése messze túlmutat a Kommunista Kiáltványhoz lelkendező előszót író ideológus személyén. Egy intézmény, egy közterület elnevezése értékválasztást jelent és így identitás-képző ereje van, miként történelmi személyiségek, események képzőművészeti megformálásának is. Ha tehát Magyarország valóban le akarja rázni magáról a sorvasztó hazafiatlanság rémuralmát, akkor a történelmi feladatot magukra vállalók nem kerülhetik el a kultúrharc győztes megvívását. Az állam, mivel nem pusztán adminisztratív intézmények szervezete, sosem lehet értéksemleges. E fogalom is azon balliberális szómágia-gyűjtemény része, melytől örökre meg kell tisztítani elménket. Valójában azok, kik értéksemlegességet hirdettek, nagyon is határozott, erőszakos, kirekesztő világnézetet képviseltek, amely száműzte nemzeti történetünk, jelképrendszerünk számos jelesét – emlékezhetünk a gróf Teleki Pál személye körüli gyűlölködő vitákra vagy a budapesti XII. kerületi turulszobor ledöntésére irányuló igyekezetre -, miközben ragaszkodott saját történeti előképeihez: az 1789-es francia forradalomhoz vagy épp Károlyi Mihály szégyenletes örökségéhez.

Most kedvező a csillagállás, a hazafias tábort csakis az elszántság esetleges hiánya akadályozhatja meg a szellemi-kulturális szféra visszafoglalásában. Reméljük, a rendelkezésre álló erővel e téren is élni fog a kormány és a helyi képviselő-testületek döntően jobboldali többsége, s így hamarosan szorgos munkáskezek helyezik teherautóra a Károlyi-szobrot, hogy a budafoki szoborparkba szállítsák; a Szabadság téri vörös csillagos szovjet emlékműnek szovjet katonai temetőben a helye; el kell tűnniük a Kun Béla és a Szamuely utcáknak, miként a bolsevik kizárólagosságot erővel is megvalósító Lukács György emléke is megőrzésre méltatlan.

A rendszerváltozás időszakának híressé vált jelképe a valaha jobb sorsra érdemes MDF tavaszi nagytakarítást követelő plakátja. Ezen különböző kommunista jelképek, szellemi termékek kandikálnak ki egy kukából. A politikai ciánozás, mint tudjuk, elmaradt, így a szellemi hulladék még mindig fertőzésveszélyes. Itt az idő végrehajtani a tisztogatást, együtt van hozzá lehetőség, erő, felhatalmazás. Ha ezekhez kérlelhetetlen politikai akarat is társul, 65 év után felszabadíthatjuk gúzsba kötött azonosságtudatunkat. Most vagy soha!

A cikk a Magyar Demokrata 2010. október 6-i számában jelent meg.