Kossuth Lajos születésének századik évfordulóját üli holnap Magyarország. Készül az ünnepre a nemzet sok hét óta, és kétségtelenül hatalmas megnyilatkozás lesz annyi embernek egyazon időben kifejezett kegyelete.
[…]
Kossuth Lajos ünnepét őszinte érzelemmel ülik meg Magyarország magyar polgárai – az urak: iparosok, kereskedők, gyárosok, birtokosok, hivatalnokok. Képzelhető-e, hogy az ő őszinte ünnepük az öntudatra ébredt magyar munkásnépnek is ünnepe legyen? Az öntudatos munkásnép nem ünnepel az ünneplőkkel! Az ő ünnepük neki nem ünnepe! Az ő nagyjuk neki nem nagyja!
[…]
Vagy elképzelhető-e, hogy amikor harminc esztendő óta panaszoljuk, hogy a magyar szabadság minden szolgaságnál rosszabb ámítás, amikor elkeseredetten küzdünk a fennálló gazdasági és társadalmi egyenlőtlenségek és igazságtalanságok ellen, amelyek szinte rosszabbak az 1848 előttieknél, amikor hosszú harcunk nagy sikertelensége kicsorduló gyűlölettel tölti meg szívünket a fennálló rend és minden fönntartói ellen – elképzelhető-e, hogy akkor ünnepelni menjünk azon férfiút, akinek nevében személyesedik meg mindaz, ami panaszunknak, ami küzdelmünknek, ami gyűlöletünknek harmincéves tárgya?
[…]
Kossuth Lajos – ki tagadná? – fényes tehetségű ember volt. De akinek emlékét az a polgárság üli, amelynél hazugabb, amelynél önzőbb, amelynél romlottabb alig van a földkerekségen, amely gyávább a rabszolgánál, amely százszor eladta közvetlen haszonért elveit, amely ötven esztendeje nem tudta föláldozni önhasznát egyszer sem ez ország kulturális haladása sürgős érdekeinek, akit ez a polgárság emel a nagyok sorába – lehet-e az számunkra is nagy, akik maholnap nemcsak a proletárság közvetlen nagy emberi érdekeinek, de az egész ország kulturális föladatainak érzéketlen ellenségét látjuk és gyűlöljük ugyanezen polgárságban?
Ha a magyar polgárság Kossuth-kultusza hazugság volna és ámítás, mint egyéb tettei, mint hazug Petőfi-kegyelete, álnok szabadságrajongásai, akkor talán lehetséges volna, hogy Kossuth Lajos – ennek dacára is – nagy legyen számunkra is, szeretet, tisztelet tárgya legyen a szocialista munkásság körében is.
[…]
Küzdelmének, minden működésének tartalmát, magvát 1848 előtt a liberális reformok tették. Kossuth Lajosnál határozottabb, türelmetlenebb előharcosai a jobbágyság fölszabadításának, a politikai szabadságnak talán csak a költők és írók voltak 1848 előtt. Ugyanez a Kossuth Lajos akkor, amikor hatalomra jutott, amikor módjában volt megvalósítani mindazt, amit a nagy, a szabad Magyarország egyetlen alapjának mondott ezerszer, ugyanaz a Kossuth 1848-ban a törvényileg már amúgy is igen elerőtlenített reformok életbe léptetésére nemhogy semmit sem tett, de azok keresztülvitelét egyenesen feltartóztatta.
És az a Kossuth, aki még 1848 márciusa után is a Habsburg-családdal szemben hű alattvaló volt; aki 1848. március 15-e után, a szabadság hajnalhasadása után képes volt az olasz szabadságharc elnyomásáról magyar segítséggel csak egyetlen szót veszíteni – ugyanaz a Kossuth 1849-ben trónvesztetté teszi a Habsburg-családot, és megteszi magát köztársasági királynak.
Hol van ezekből a rettentő ellentmondásokból a kivezető fonál? Mivel magyarázhatjuk a külső tények által nem indokolt változást?
Mert hiszen, ha Kossuth úgy cselekszik, ahogy liberális múltja szerint cselekednie kellett, akkor az erőszakos forradalomnak nemhogy gyöngítenie, de a végletekig fokoznia kellett volna a liberális reformok valósítását, a hűbéri társadalom minden nyomainak kipusztítását. Múltja szerint a véres forradalomban magyar Danton, Robespierre kellett hogy váljon a forradalom előtti Kossuthból.
[…]
Mérhetetlen uralomvágya, szinte beteges ragaszkodása a hatalomhoz egész a végletekig – ez adja kulcsát minden további szereplésének.
[…]
És ez magyarázza meg, hogyan jelenthette ki Kossuth, a forradalmár, az üldözött, a köztársasági, hogy „a szocializmusnak nincs helye Magyarországon”; hogyan lehetett ilyenformán szószólója azoknak a reakciós burzsoáknak, akik 1867 óta két táborban, mint 67-esek és 48-asok, de egy lélekkel, mint 1514-esek nyomják el a szocialista proletárság szabadságharcát.
Ez a Kossuth Lajos a magyar polgárság holnapi nagy országos ünnepének a tárgya. Ezt a Kossuth Lajost nem számíthatja nagyjai közé a Petőfi Sándort és Táncsics Mihályt dicsőítő magyar proletárság.
Szabó Ervin: A Kossuth-ünnep. In: Népszava, 1902. szeptember 18.