A trianoni diktátumot kimondó versailles-i békekonferenciára kiutazó gróf Apponyi Albert a francia külügyminisztérium épületében az öt győztes főhatalom vezetői előtt 1920 januárjában máig vitatott, legendás beszédet mondott az igazságos béke és az új országhatárok népszavazás alapján történő meghúzása érdekében.

Gróf Apponyi Albert és a magyar békedelegáció 1920. január 5-én a Keleti pályaudvarról Párizsba indul

Apponyi Albert 1846-ban született Bécsben, Magyarország egyik legtekintélyesebb nagybirtokos családjában. Az Apponyiak hagyományosan Habsburg-párti arisztokrata família voltak (apja az 1830-as és 40-es években az udvarhű konzervatív erők egyik vezéralakja volt), ám — ellentétben a legtöbb mágnáscsaláddal, köztük a Széchenyiekkel és a Batthyányakkal is — gyermekeiket magyarul nevelték. A fiatal Apponyi Albert már gyermekkorától tökéletesen beszélte anyanyelvét, ékesszólása egész pályafutása során legendás volt.

Politikai karrierje nem indult túl szerencsésen. 1872-ben választották be az Országgyűlés alsóházába Deák-­párti programmal. Már ekkor kiütközött az, ami később évtizedeken át végigkísérte közéleti útját: a függetlenségi baloldalnak túl konzervatív és aulikus, a kormánypártnak túl klerikális és nemzeti volt. Az akkoriban szokásos hároméves ciklus után ki is bukott a parlamentből, pedig három helyen is indult. Végül csak két esztendő múlva egy idő előtt megüresedett Árva megyei mandátumot sikerült megszereznie. Ekkor már a formálódó konzervatív ellenzék jelöltjeként indult, s évtizedekre ez volt az a közeg, amelyben igazi politikai otthonra lelt.

A következő évtizedekben – noha két ízben rövid időre visszatért a Szabadelvű Pártba — Apponyi fokozatosan a kormányon kívüli jobboldali erők vezetőjévé vált. A kor akut problémájában, a haderőkérdésben alapvetően egyetértett a függetlenségiekkel, ám az országgyűlési munkát megbénító obstrukcióról úgy vélekedett, hogy „a gyógyszer rosszabb a bajnál”. A korszakban szinte egyedülálló, mértékadó, de határozott ellenzékisége a század utolsó éveiben a legtekintélyesebb politikusok közé emelte.

Az ellenzéki összefogás 1905-ös választási győzelme után 1910-ig kultuszminiszter volt. Ezek az évek alkotják pályafutásának talán legvitatottabb időszakát. A néptanítók jövedelmének vagy az állami és egyházi iskolák jogviszonyának szabályozása lényegesen rendezettebbé tette a hazai közoktatási rendszert, ám az ezekben a törvényekben megbúvó magyarosítási tenden­ciák erős felháborodást váltottak ki a nemzetiségi értelmiség körében. Munkásságát nemcsak a román, szerb vagy szlovák képviselők, de magyar kortársainak egy része is bírálta, megkésettnek és felületesnek tartva a miniszter törekvéseit (Tisza István a „tyúkszemre hágás politikájának” nevezte a lex Apponyit”, amellyel magyarrá tenni nem, de magunkra haragítani képesek lehetünk a nemzetiségieket).

Több mint száz év távlatából talán már megállapítható: Apponyi alapvetően helyesen látta a magyart még oktatandó idegen nyelvként sem előíró 1868-as nemzetiségi törvény túlzott nagyvonalúságát (napjainkban a környező országokban élő magyar diá­koknak mindenhol tanulnia kell az államnyelvet). Ám a századelő pattanásig feszült politikai hangulatában, a fokozódó pánszláv és nagyromán propaganda légkörében ez a jogszabály sokkal inkább jelentett gyú­anyagot a szeparatista mozgalmaknak, mint valós megoldást a nemzetiségek Magyarország iránti lojalitásának komplex problémájára.

Apponyi a Tisza István vezette Nemzeti Munkapárt 1910-es választási győzelme után ellenzékbe vonult, ám a világháború kitörésekor egyik leglelkesebb és legőszintébb hirdetője volt a treuga Deinek, a különböző politikai irányzatok közötti nemzeti egységnek, sőt ennek jegyében 1917–18-ban kormányzati pozíciót is vállalt. Az 1918. őszi összeomlást követően az első pillanattól kezdve tisztában lévén a Károlyi-féle felelőtlen kormányzat veszélyességével, visszavonult a közélettől. A vörösterror idején rövid ideig bujkálni is kényszerült, majd ausztriai birtokain talált menedéket.

A kommunista diktatúra bukása után ismét bekapcsolódott a politikai életbe. Meggyőződéssel hirdette, hogy a tragikus csőcselékuralom után nem a bosszú, hanem a nemzeti kiengesztelődés korának kell elkövetkeznie. Sürgette az általános és titkos választójog bevezetését, mivel úgy vélekedett, hogy az alsóbb néprétegek bevonása a döntéshozatalba csökkentheti fogékonyságukat a szociális demagógiára. Véleményével kisebbségben maradt, tekintélye azonban az ország új vezetőinek szemében is megkérdőjelezhetetlen volt.

A versailles-i béketárgyalások magyar delegációjának vezetésére őt kérték fel — már csak azért is, mert az agg politikuson kívül más aligha vállalkozott volna a kevés sikert, ám annál több kudarcot és megaláztatást ígérő feladatra. Munkatársainak a kor legkiválóbb szociológiai, etnográfiai és földrajzi szakértőit kérte fel. Köztük gróf Teleki Pált is, aki elkészítette a Kárpát-medence első, valóban reális viszonyokat tükröző nemzetiségi térképét. A híres „vörös térképen” a zord hegyvidéki régiók — ahol legfeljebb pár tucat román, szlovák, vagy ruszin pásztor élt — a valóságnak megfelelően lakatlannak és nem nemzetiségi többségű területeknek voltak jelölve.

A magyar delegáció 1920. ja­nuár 7-én érkezett a francia fővárosba, nyolc darab, sok száz oldalas dokumentációval alátámasztott jegyzékkel. Ezeket ugyan udvariasan átvették tőlük, igaz, rögtön hozzá is téve: érdemi vitára vagy alkudozásokra ne is számítsanak. (Hetekkel később derült csak ki, hogy az anyag jelentős része még a döntéshozók asztaláig sem jutott el.)

Apponyi legendás beszéde január 16-án hangzott el — a közhiedelemmel ellentétben nem Versailles-ban a konferencia nyilvánossága előtt, hanem Párizsban, a francia külügyminisztérium egyik szűk kis helyiségében, az antant főhatalmainak képviselői előtt. A francia, brit, olasz, amerikai és japán delegáltak türelmesen végighallgatták a magyar gróf másfél órás, angolul és franciául is előadott, olaszul összefoglalt szónoklatát — ám érdemi reakciók nem születtek. Egyedül Lloyd George brit kormányfő tett fel néhány kérdést, különös érdeklődést mutatva a vörös térkép iránt.

Apponyi párizsi beszéde kilenc évtized múltán is viták kereszttüzében áll. A kortársak nagy része a trianoni diktátum érvrendszerét könyörtelen logikával szétzúzó rétori mestermunkának, az 1945 utáni marxista történetírás pedig a reakciós, soviniszta úri Magyarország kritikátlan, korlátolt dicsőítésének tartotta, jórészt a gróf nyakába varrva a békeszerződés súlyos feltételeit.

A valóság azonban az, hogy Ap­ponyi — és tulajdonképpen az egész magyar delegáció — párizsi szereplése csupán csekély jelentőségű epizódja volt a békekonferenciának, amely már hónapokkal korábban döntést hozott minden lényeges kérdésben. Tény, hogy a történelmi Magyarország megbonthatatlan egysége és integritása, amely a beszéd gerincét adta, ekkorra már nem volt egyéb puszta fikciónál. A gróf gazdasági és történelmi érvei előtt — persze évekkel később — a győztesek számos képviselője adózott elismeréssel, ám 1920 zord telén a legnagyszerűbben megalkotott szónoklat sem menthette volna meg hazánkat a tragédiától. A döntést ekkorra már rég meghozták a fegyverek — amelyeket oly lázas könnyelműséggel dobatott el a magyar katonákkal Károlyi Mihály és kormánya.

Apponyi gróf beszéde valóban gyönyörű szónoklat volt, de ekkor már sajnos nem lehetett más, csak megkapóan impozáns sírköve a halálra ítélt történelmi Magyarországnak. Párizs döntőbírái talán egy percre elérzékenyülhettek a múlt századból érkező agg politikus nagyszerű szavain, ám ez egy percre sem gátolta őket abban, hogy torz békeművükkel megvessék a következő rettenetes évszázad alapjait.

A történelmi Magyarország hivatása

„A történelmi Magyarország töltötte be azt a feladatot, hogy oly államot tartva fenn, amelyben egyensúly és biztonság uralkodott, megvédte Európát a keletről fenyegető közvetlen veszedelmek elől. Ezt a hivatását tíz századon át töltötte be, és erre egyedül organikus egysége képesítette. Folyóink és völgyeink rendszere, amelyek a határokról kiindulva a középpont felé törekszenek, oly egységet alkotnak, amely csak egységes hatalom által kormányozható. (…) A történelmi Magyarország tehát Európában egyedülálló természetes földrajzi és gazdasági egységgel rendelkezik. Területén sehol sem húzhatók természetes határok, és egyetlen részét sem lehet elszakítani anélkül, hogy a többiek ezt meg ne szenvedjék. Ez az oka annak, hogy a történelem tíz századon át megőrizte ezt az egységet. Önök visszautasíthatják a történelem szavait mint elvet egy jogi konstrukció megépítésénél, de a történelem tanulságát, amelyet az ezer éven át hangoztatott, figyelembe kell venniük. Nem a véletlen, hanem a természet szavai beszélnek itt.”

(Apponyi Albert, Párizs, 1920. január 16.)