Az 1944-es esztendő októberében a magyar államhatalom kivonult az alig három és fél évvel korábban, 1941 húsvétján visszakapott Délvidékről. A nyomukban bevonuló „felszabadítók”, a szerb partizánosztagok mindenekelőtt módszeresen megtizedelték a magyar lakosságot. December végén állították fel a magyarokból verbuvált partizáncsapatot, a Petőfi-brigádot, amely 1945 február–márciusára gyakorlatilag megsemmisült.
A hivatalos titóista párttörténet, az 1963-ban kiadott A Jugoszláv Kommunista Szövetség rövid története1 szerint „miközben a Vörös Hadsereg és a nyugati szövetséges hadseregek szűkítették a gyűrűt Németország körül, a jugoszláv hadsereg befejezte előkészületeit az ország teljes felszabadítására. Tito marsall 1945 februárjában Belgrádban találkozott Tolbuhin marsallal és Alexander tábornaggyal, a szövetséges frontszakaszok parancsnokaival. A jugoszláv hadsereg vezérkara Tito marsall főparancsnok elképzelései alapján kidolgozta a támadás tervét. Az offenzívát a 4. hadsereg indította meg március 20-án. Eközben Szlavóniában, a Szerémségben és Boszniában is támadásba lendültek a jugoszláv hadsereg alakulatai. A megérdemelt büntetéstől rettegő németek és usztasák mindenhol elkeseredett ellenállást tanúsítottak.”
Közben a magyarlakta vidékeken, alig néhány héttel a mészárlások után, a megmaradottak dermedten várták az elkövetkezendőket. Szinte mindenki biztos volt abban, hogy egy emberöltőn belül írmagja sem marad a magyarságnak a Délvidéken, hiszen a tömeggyilkosságok után csak a teljes kitelepítés, a szülőföldről történő azonnali kiűzetés következhet — ne éljen egyetlen magyar sem a Bácskában és a Bánságban. Ám váratlanul olyan hírek terjedtek el, hogy jelentkezni lehet a jugoszláv partizánosztagokba. Magyaroknak. Ez az ár. Az élet, a megmaradás, a szülőföld megtartásának ára.
Baki Ferenc és Vébel Lajos A Petőfi-brigád2 című könyve szerint a közép-bácskai Bácstopolyáról 1944. november 28-án indult útnak három zászlóaljnyi magyar északnyugat felé, hogy a dél-baranyai és szlavóniai harcokban részt vegyen. Topolya központjában, a Bácskossuthfalva (Moravica) felé vezető út elágazásánál ezt az eseményt emléktábla is hirdeti az utókornak. A legújabb kutatások kiderítették ugyan: ez az alakulat még nem a Petőfi-brigád volt, bár annak létrehozásáról a titóista „népfelszabadító hadsereg” főparancsnoksága már november 23-án határozatot hozott. Először az 1944-es esztendő utolsó napján, december 31-én sorakoztak fel a XV. vajdasági Petőfi brigád harcosai. Ekkor ezerkétszázan voltak. Hivatalosan az alegység a 3. jugoszláv népfelszabadító hadsereg 16. hadosztályának 15. brigádja. Már január első napjaiban háborúzni kezdtek: a Dráva mentén több frontszakaszon megütköztek a németekkel. Szinte mindenütt jól fölfegyverzett túlerővel találták magukat szemben, ismeri el a krónikás. És hozzáteszi: a Petőfi-brigád harcmezeje sík, egy bucka sincs rajta, hogy megbújhasson mögötte a katona. A túlélők pedig – ma már – vallanak.
„Úgy emlékszem, hogy mintegy 50-60-an voltunk zentaiak a Petőfi-brigádban a megalakuláskor. […] A szó szoros értelmében a szegénylegények brigádja volt ez. […] Mindenki a saját gúnyájában állt be katonának. Fején kalap, micisapka, francia sapka, esetleg báránybőr sapka, lábunkon bocskor vagy viselt bakancs… Ez volt a helyzet a fegyverzettel is. Néhányunkat Zomborban a régi jugoszláv hadseregtől visszamaradt Mauser karabélyokkal és egy kevés tölténnyel láttak el. Hát ezt próbálgattuk legelőször is az ellenségtől zsákmányolt jobb fegyverrel felcserélni. Csak nem ment ám az könnyen. Nagy árat kellett érte fizetni […]. Sok harcos puszta kézzel rohamozott.” (Bicskei István).
„A mi századunkban csak öt embernek jutott puska, s a vajdasági brigádokkal együtt csatázva igyekeztünk fegyvert szerezni az ellenségtől. […] Bizony úgy szétverték a Petőfi-brigádot, hogy abból már csak egy-két zászlóaljra való ember ha maradt.” (Molnár László).
Mások elmondták, hogy az egyik roham előtt fegyver híján napraforgószárat nyomtak a kezükbe, hadd higgye az a fránya német, hogy puskát szorongatva rohamoznak a hajnali szürkületben.3 Arról is van tanúvallomás, hogy a magyar fiúkat a Dráva túlpartjáról a védekező németek, a folyó másik, erdősávos partjáról jugoszláv partizán „bajtársaik” vették kereszttűz alá.4
A pokol legmélyebb bugyra pedig még csak ezután következett. 1945. március 6. és 16. között a horvátországi Bolmánynál (Bolman) a Magyarország felé kitörő németek megütköztek a jugoszláv és szovjet csapatokkal. A Petőfi-brigád itt gyakorlatilag megsemmisült. A nagy harcértékű, tapasztalt és még mindig kitűnően felszerelt haderővel vívott ütközetben, esztelen frontális támadást erőltetve, egymás után, mint jégverésben a búza, hullottak el a magyar férfiak. Az öldöklés és a veszteség olyan iszonyatos volt, hogy „némelyik bajtársunk azt kívánta: bárcsak sebesülne meg, és kihúznák ebből pokolból”. A vágóhídon a brigád kilenctizede veszett el, március utolsó napján föloszlatták a Petőfi-brigádot.
A titói Jugoszlávia évtizedei alatt a hivatalos partizánmítosz, a „néphősök” neveit viselő utcák, terek, intézmények sorában kitüntetett helyet kapott a brigád is. A „jó”, a „rendes” magyarok alakulata, akik, lám, „megváltották” a délvidéki magyarságot gonosz, bűnös, fasiszta múltjától, akik „méltóvá” tették a jó bánásmódra nemzetrészüket, amely így, az ő áldozatuk jóvoltából már életben és őseinek lakóhelyén maradni engedni méltóztatott. A Petőfi-brigádról kiadott, említett könyvhöz maga Kosta Nadj tábornok, a jugoszláv néphadsereg hadseregparancsnoka, altábornagy írt előszót. Magasztaló cikkek, hazug „visszaemlékezések” sora, dalokba foglalt hősi harcok, romantika, szent szimbólumai a „testvériség-egység” nagy jugoszláv hazugság-jelszavának. Annyi, de annyi éven keresztül. A gárda pedig — igen, a gárda — inkább meghalt, de nem adta meg magát. Mert drága balek magyarjaink, ezek a nyomorultul bátor „hősök” — ezek a golyófogó, ágyútöltelék, mártír „önkéntesek” — csak a brigád vagy a tömegsír között választhattak.