Sohasem írtam még nekrológot. Még sohasem kellett írnom. Mert szerencsére nem volt kiről, mert nem volt olyan, akiről illett volna… Eddig azt gondoltam, hogy ami belülről jön, az természetes, az leírható, és csak akkor nehéz az embernek megfogalmaznia, amit érez — vagy inkább csak azt, amit éreznie kellene — valaki távozása kapcsán, ha csak muszájból ír. De Gergely Jenő professzortól búcsúzva mégis rájöttem arra, bármennyire őszintén is szeretném sokunk érzéseit megfogalmazni, a halál — a születés ünnepére készülő, adventi várakozásban bekövetkezett halál — sohasem leírható, sohasem feldolgozható tragikus valóság, hiszen a halál mindig felfoghatatlan, megmagyarázhatatlan, a halál mindig igazságtalan.

Gergely Jenővel az új- és jelenkori magyar történetírás egyik legnagyobb alakja távozott közülünk. Történészgenerációk sora vett részt élvezettel a XX. századi magyar történelemről szóló előadásain, valaki mint egyháztörténeti szemináriumának hallgatója kapott széleskörű műveltséget, mint doktori iskolába járó pedig életre szóló elkötelezettséget a történész hivatás mellett. Mindannyian jelentősen gazdagodtunk általa és — mint e sorok írója hallgatóként, hallgatói vezetőként, doktoranduszként egyaránt — sokat kaptunk tőle: szakmai tudást, történeti szemléletet, segítséget, bizalmat, törődést és bátorítást.

Az szokták mondani, hogy senki sem pótolhatatlan. Persze a munkát tovább kell vinni, a feladatokat el kell majd látnia valakinek, de az Ember, a Tanár, szó valódi értelmében vett Oktató senkivel és sehogyan sem pótolható űrt hagy maga után családban, barátokban, kollégákban, tanítványokban egyaránt.

Professzor úr, nyugodjon békében!