1940. augusztus 30-án délután 3 órakor hirdették ki a tengelyhatalmak — Németország és Olaszország külügyminiszterei, Joachim von Ribbentrop és Gian Galeazzo Ciano — a bécsi Belvedere-palotában a második bécsi döntést, amely 43 ezer négyzetkilométernyi észak-erdélyi területet juttatott vissza Magyarországnak 2,5 millió lakossal. Visszakerült Nagykároly, Nagyvárad, Kolozsvár, Szatmárnémeti és Marosvásárhely, valamint az egész máramarosi terület és a Székelyföld.

Horthy Erdélyben, 1940 (forrás: wikipedia.org)

A döntés előzményeihez tartozik, hogy a romániai Szörényváron (Turnu Severin) 1940. augusztus 16-24 között folytatott román–magyar tárgyalások nem vezettek eredményre a területátadás kérdésében. A tengelyhatalmak mindenképp el akarták kerülni a fegyveres konfliktus kirobbanását, így a német és az olasz kormány a magyar és román kormányok képviselőit Bécsbe rendelte, hogy a közöttük folyó vitát döntőbíráskodás révén rendezze. A magyar kormányt gróf Teleki Pál miniszterelnök, gróf Csáky István külügyminiszter és Hory András diplomata képviselték. Ciano olasz külügyminiszter naplója szerint — de ezt maga Mihail Manoilescu is elismeri visszaemlékezéseiben — a román külügyminiszter elájult a döntés kihirdetésekor.

A magyar csapatok, a 2. magyar hadsereg egységei 1940. szeptember 5-13 között vonultak be a visszakapott területre. Az 1941. évi népszámlálás adatai szerint a visszacsatolt Észak-Erdélyben 1 344 000 magyar, 1 069 000 román és 47 000 német lakos élt. Dél-Erdélyben körülbelül 400 000 magyar maradt.