Két és fél méteres mélységben volt az a réteg, amelyből állatcsontok, illetve államalapítás-kori cseréptöredékek kerültek elő. Bár objektumra – sírra, ház nyomaira, vagy hulladékgödörre – nem sikerült rábukkanni, hiszen nem a terület egészére szólt a feltárási jogosultság, a szórványos leletek alapján valószínű, hogy egy település szélét sikerült megfogni. A terület kora középkori elvi topográfiája, valószínűsíthető beépítettsége szerint ez nem is volna túl meglepő, hiszen a mai érseki palota és kertje a középkori város főutcájára néz, és tőle alig 100 méterre állt az a középkori plébániatemplom is, amelyet csak a 19. század elején, a mai érseki székesegyház építése előtt bontottak le.

Noha ez a Szent Mihály templom nyom nélkül elveszett, történetének egy része, pontosabban a második fele nem ismeretlen: biztosan középkori eredetű volt, és az egri vár 1552-es ostroma után (amelyben olyan súlyosan megsérült a püspöki székesegyház, hogy liturgikus célra alkalmatlanná vált) ide költözött a kanonokok testülete és 1580-tól hivatalosan is székesegyházi funkciót töltött be. Nem sokáig, hiszen a 16. század végén, a török korban mecsetté alakították át. A város visszafoglalása után ismét a Szent Mihály templom lett a székesegyház, s rangjának megfelelően az 1720-as évekre átépítették, megnagyobbították. Talán az ekkor elbontott gótikus boltozatából származnak azok a bordatöredékek, amelyeket falazókőként beépítettek a püspöki palota falaiba, annak barokk kiépítése idején. Ám a püspökséghez, különösen a 19. század elején megkapott érseki címhez már nem illett az átépítés után is bizonyára középkori jegyeket őrző hajdani plébániatemplom, így hosszas tervezgetés után lebontották és a helyén épület fel a mai székesegyház Hild József tervei szerint, Pyrker László érsek megrendelésére 1831 és 1837 között.

A most feltárt leletek – bár szinte csak jelzik az államalapítás táján létező település emlékét – arra engednek következtetni, hogy a Szent Mihály templom helyén épülhetett fel a 11. század elején Eger talán első plébániája (feltehetően egy korszakban a várdombon épülő püspöki templommal). Ez magyarázatot adna a kora középkori leletekre, hiszen a plébánia táján nyilván megtelepedtek az emberek – vagy fordítva, s a plébánia kapott helyet a település mellett.

A feltételezett településről jelenleg többet nem tudhatunk. Bár ugyanebből az ásatási szelvényből került elő néhány 13. századra utaló lelet is, úgy tűnik, hogy a középkori városiasodás elkerülte a mai érseki palota kertjének épülethez közel eső felét.

A cikk folytatása és az ásatási jelentés az Archeologia – Altum Castrum Online portálon

Bár Visegrádon a fellegvár és a királyi palota léte elhomályosítja a középkori település mindennapi történetét, már az eddig folytatott feltárások is változatos életről tanúskodnak. A település fejlődése teljességgel egyedi a Kárpát-medencében, hiszen a királyi udvar időszakos jelenlétei miatt vannak ugyan városias részletei, ám alapjában véve megőrizte falusias jellegét. Az udvart és a királyt vélhetően mindig sok előkelő kísérte és követte, ezért a palota szomszédságában is főurak és kíséretük által időszakosan lakott házak állhattak – vagyis Visegrád hangulatát tekintve leginkább a mai üdülőfalvakhoz hasonlíthatott (bár azok elődjének, mintaképének semmiképp sem tekinthető). A településen dolgozó nagyszámú kézművesnek így arra kellett berendezkednie, hogy egyszerre szolgálja ki a falu és térsége mindennapi szükségleteit, időről időre „bedolgozva” az udvar, s a vele érkező előkelők (és kíséretük) ellátásába.

Ha csak a fémműveseket nézzük, kovács, pénzverő, harangöntő egyaránt dolgozott a településen – írja a középkori régészet szakportálja. A bronzöntő műhely feltárására 2006-ban, a mai Fő utca 73-as szám alatti telken került sor. A területen azonosított objektumok a 14. század elejétől egészen a 18. századig épülhettek: ezekből a műhelyhez tartozókat a 14. század legvégétől a 15. század közepéig használták. A középkori faépületek mellett három kohót sikerült feltárni (az ásatás csak a telek egy részén volt lehetséges, így a hozzájuk tartozó kőépület azonosítására nem kerülhetett sor). A leletek részben a műhely működéséhez kapcsolódtak, részben a mindennapi élet hulladékaiként kerültek a szemétbe. Öntő-, illetve olvasztótégelyek töredékei, kis méretű, figurális bronz, ólom, és ezüst öntvények, sarkantyúk, patkók, kulcsok, lakatok, csatok, ékszerek mellett (amelyek java része még restaurálásra vár) nagyon sok cserép, így kályhacsempe töredék is előkerült. A fémművesség mellett időről időre csontokból is készíthettek dísztárgyakat, erről a feltárt marhalábszár csontok tanúskodnak.

A bronzöntő műhelyben dolgozók igyekeztek kiszolgálni a változó igényeket. A 15. század első harmadában puskacsöveket öntöttek ónbronzból, legalábbis erről tanúskodik több öntőforma töredék. Szintén ekkortájt Zsigmond-kori érméket is hamisítottak a leletek alapján. A műhely egyébként ekkor, vagyis a 15. század első évtizedeiben élte a virágkorát.

Részletek a feltárásról, a középkori bronzöntésről és fotók a leletekről az Archeologia – Altum Castrum Online portálon olvasható tanulmányban

Nem volt előzmény nélküli az Aranyos Mária kápolna, amelyet G. Sándor Mária és Gerő Győző 1978-tól tárt fel a székesegyháztól északra lévő területen, az egykori püspökvár más épületeivel együtt. A terület korai beépítésére már az akkori feltáró munka is fényt derített, hiszen sikerült azonosítani a püspöki palota eddig ismert legkorábbi előzményét, egy 11. századi lakótorony maradványait. Sándor Mária a feltárás során egy 11. század második feléből származó nagyméretű oszlopfőt is talált, amelyet az 1064-es tűzvész utáni újjáépítés során faraghattak és a torony földszintjéhez tartozhatott. A toronyhoz keletről egy nagyobb épület, vélhetően nagyterem is tartozott – nem sikerült azonban egyetlen olyan maradványt sem azonosítani, amely az Aranyos Mária kápolna 14. századi elkészülte előtt a püspökök magánkápolnája lehetett volna.

A tavaly év végén végzett kutatás több falmaradványt (részint épület-, részint védőfalat) azonosított, sőt sikerült az Aranyos Mária kápolna helyén korábban állt kápolna építési periódusait is tisztázni. A terület egy támfaltól eltekintve egészen a 13. századig beépítetlen maradt. Ekkor emelték az igényes kialakítású épületet, amelynek vörösmárvány és márga lapokkal burkolt padlója az Aranyos Mária kápolna falai alatt volt azonosítható. Bár alig másfél évszázadon át állt csupán, kétszer is bővítették nyugati irányban, majd a nyugati falat megköpenyezték. Időközben lebontották a püspöki palota korábbi lakótornyát és a kápolnától északnyugatra egy újat építettek. A kápolna a 14. század közepéig állt, amikor a nyugati előcsarnoka kivételével az egészet elbontották, hogy Miklós püspök utasítására felépítsék az Aranyos Mária kápolnát, amely neki és az utána következő – és a pécsi középkori egyetemet megalapító – Vilmosnak is temetkezési helye lett. A 13. században emelt új lakótorony is csupán a 14. század második feléig állt, hiszen Vilmos a régi püspöki palotát teljesen újjáépített, így nem volt már szükség a régi toronyra. Ezekben az években ismét gyökeresen megváltozott a püspökvár, hiszen az elbontott torony helyére belső várfalat építettek, s valószínűleg ekkor emelték meg a palota és a kápolna közötti kert szintjét is. A belső várfal teljes kiépítésére szakaszokban, de rövid idő alatt került sor: valószínűleg már a 15. század legelejére végeztek a munkával.

Hogy az Aranyos Mária kápolna pontosan mikor, milyen körülmények között pusztult el, nem tudjuk.

A cikk folytatása és Buzás Gergely tanulmánya az Archeologia – Altum Castrum Online portálon

2006 nyarán bukkant rá Szőke Mátyás a Mátyás Király Múzeum jelenlegi főbejárata mellett, az északnyugati palotaszárny déli végének feltárása során a szeméttel feltöltött emésztőgödörben az alig több mint tizenöt centiméter magas edényre, amely az azévi kutatómunka kétségkívül legegzotikusabb darabja volt. Az edényt – amelyet egészben dobtak ki, a réteg tanulsága szerint a 15. század vége felé – kobaltkék festés díszíti, s mind anyagában, mind kialakításában jelentősen eltér az európai edényektől. 1952-ben is előkerült egy hasonló edény a visegrádi feltárásokon, amit – nyilván azért, mert hasznavehetetlenné vált – már 1360 táján kidobtak. Az ilyen közel-keleti albarellók, vagyis orvosságos edények egyébként igen ritkák a középkori magyar leletanyagban, csak a budai palota feltárásakor került elő néhány töredékük.

Bár a közel-keleti albarellók az európai mediterráneumban sokkal gyakoribbak voltak (köszönhetően annak, hogy ez a térség részt vett a levantei kereskedelemben), ott is megbecsült, akár emberöltőkön át őrzött edényeknek számítottak. Felbukkannak a 15. századi festményeken is, gyakran orvosságos edényként Mária kezében, s van olyan oltárkép, amelyen már vázaként örökítették meg, igaz, a benne lévő liliomokkal Mária szimbólumaként.

Hatalmas az út, amit a valószínűleg muszlim kézművesek munkája bejárt, mire a keresztény tisztaság jelképe lett belőle, s nagy utat jártak be a Visegrádon talált albarellók is. Bár hasonló edényeket az akkor még részben iszlám Ibériai-félszigeten és Egyiptomban is készítettek, az edények alakja és kifestése arra utal, hogy ezek Szíriában, Hamá városában készültek. Az ősi település a Damaszkuszt Aleppóval összekötő kereskedelmi útvonalon, az ország északi részén, egy termékeny síkságon, az Orontész partján fekszik és a középkorban közismert volt kerámiáiról. Csakhogy Szíriával a középkori Magyarországnak nemigen voltak közvetlen kapcsolatai – leszámítva II. András keresztes hadjáratát 1217–18-ban, ám ez valószínűleg még a vizsgált albarellók készítése előtt történt, ráadásul arra sem ad magyarázatot, hogy miként kerülhettek az edények Visegrádra. Sokkal valószínűbbnek tűnik az „olasz kapcsolat”, nevezetesen, hogy az albarellók a 14. század közepén, I. Lajos ugyancsak élénk itáliai kapcsolatai révén jutottak el a magyar királyi udvarba.

Bővebben az olasz kapcsolatról: a cikk folytatása és a letölthető tanulmány az Archeologia – Altum Castrum Online portálon.

A tárlat a régészeti kutatás egyik sajátos szakterülete, a régészeti célú légi fényképezés világába kalauzolja a látogatót. A Nyugat-Európában közel százéves múltra visszatekintő módszert Erdélyben alig egy évtizede kezdték használni – olvasható a múzeum honlapján.

Az utóbbi években a Székelyföld területén végzett légi régészeti felderítések új adatokkal gazdagították a meglévő vagy elpusztult régészeti lelőhelyek és műemlékek, halmok, töltésvonulatok, várak, kápolnák és templomok kutatását, szerkezetük, összefüggéseik vizsgálatát.

A Sófalvi András és Szabó Máté felvételeiből válogatott tárlat a légi fényképezés legelső székelyföldi vonatkozású eredményeit mutatja be. A légi felvételek egyre komplexebb szerepet játszanak a régészeti kutatásban, nemcsak a lelőhelyek felderítésében, hanem azok szerkezetének, összefüggéseinek feltárásában. Szisztematikus repülések és fényképezések adatainak összehasonlító elemzése, adott lelőhelyek kontrollásatása már egy-egy lelőhely légi fényképek alapján való korszak-meghatározását is lehetővé teheti – írja a múzeum honlapján Sófalvi András.

„Egyedülállóak a Kárpát-medencében azok a falmaradványok, amelyeket részlegesen feltártak Abasáron az elmúlt években. Mivel a hozzá kapcsolódó temetkezések egyértelműen a 11. század első felére, közepére datálják a romokat, szinte bizonyosan Aba Sámuel királyi központjának rotundáját, vagyis körtemplomát, illetve a hozzá kapcsolódó palotaszárnyat rejti a dombtető. Ebből a korszakból nemhogy világi, de szakrális emlékünk is csak nyomokban, töredékekben van” – jelentette ki a műemlékem.hu magazinnak Entz Géza művészettörténész, miután megtekintette a feltárási területet. „A rotunda, a hozzá kapcsolódó négyszögletes alaprajzú palotával egyértelműen a nyugat-európai mintákat követi, amelynek a forrása Nagy Károly aacheni épületegyüttese. Abasárra, a harmadik magyar király székhelyére persze nyilván német közvetítéssel és nem közvetlenül jutott el a frank példa, ám azt bizonyítja, hogy az ország már a 11. század közepén bekapcsolódott a kontinens nyugati felének szellemi áramlataiba” – tette hozzá.

Mint arról a műemlékem.hu magazin már beszámolt, tavaly megfenekleni látszott a 2006 óta minden évben néhány napon át tartó feltárás az abasári Bolt-tetőn. Nyáron Fodor László, az egri vármúzeum osztályvezető régésze portálunknak kijelentette: attól tart, hogy a források elapadása miatt az eddig feltárt emlékeket vissza kell majd temetni. A település polgármestere, dr. Lénártné Benei Anikó ekkor a Magyar Nemzeti Múzeum szakmai segítségét kérte, s az intézmény főigazgatója az MNM középkoros szakmúzeumának, a Visegrádi Mátyás Király Múzeumnak az igazgatóját, Buzás Gergelyt kérte fel, hogy Fodor Lászlóval és az egri múzeummal együttműködve folytassa a feltárásokat. Az önkormányzat pályázatra készül, hogy annak keretén belül már idén tavasztól elkezdjék feltárni a romokat és bemutassák a páratlan jelentőségű emléket.

„Tavasszal célszerű volna megkezdeni a munkákat, mégpedig lehetőleg minél nagyobb területen. A már azonosított körtemplomtól és palotaszárny eddig kiásott keleti végétől nyugatra és délre eső viszonylag nagy terület érintetlen, itt még nem folyt kutatás. Ki kell bontani a palotaszárny teljes maradványát és meg kellene találni a 11. századi királyi központ esetleges erődítését is, amely a dombtető szélén lehetett. Fontos volna a rotunda még föld alatt rejtőző, központi részén kutatni, már csak azért is, mert a legértékesebb temetkezésnek, vagyis Aba Sámuel király sírjának itt kell lennie. Bár a rotunda egy részére egy családi házat építettek, amit a teljes feltáráshoz le kellene bontani, szerencsére éppen ez a központi rész szabadon maradt, csupán egy kis virágoskert van fölötte” – mondta Buzás Gergely régész, művészettörténész, aki úgy véli: ha a sír meg is van, azt biztosan megbolygatták az eltelt csaknem ezer esztendőben.

A tavaszi nagy feltárás után, a pályázathoz kapcsolódva akár még az idei év egy későbbi szakaszában folytatni kell a részletes kutatásokat, amelyek révén az évszázadokon át fennálló, és időközben sokszor átépített, kibővített épületegyüttes korszakait ismerhetnénk meg. Az idei feltárások és romkonzerválások lezárulta után is még több éven át célszerű volna kisebb ásatásokat rendezni a területen, akár úgy is, hogy a látogatók figyelemmel kísérhessék a tudományos munkát, így gazdagítva azt az élményt nyújtó és egyben oktató célzatú programot, amelyet a Bolt tetőre tervezett látogatóközpont nyújthat az ide látogatóknak.

A feltárás első két szakasza kevesebb mint tízmillió forintból valósítható meg. Ebből az összegből már a maradványok legnagyobb része feltárható volna, s lehetőség nyílna az egykori királyi központ bemutatására is, hiszen az ásatás teljes befejezéséig és a végleges műemléki helyreállítás megvalósulásáig egy hatalmas sátrat állítanának fel a feltárt falak, járószintek fölé.

„Nem új törvényt írtunk, hanem egy koncepciót egy új törvénytervezethez, amely szándékaink szerint javítaná a tavalyi törvénymódosítás hibáit. A szöveget az elnökség már elfogadta, a Magyar Régész Szövetség közgyűlése január 19-én dönt majd róla” – mondta el a műemlékem.hu magazinnak Gyucha Attila, a Magyar Régész Szövetség alelnöke. Hozzátette: a koncepció elsősorban azokat a hibákat igyekszik majd javítani, amelyeket már az elfogadás előtt is kifogásoltak.

Mint arról tavaly ősszel a műemlékem.hu már beszámolt, a tervezet ellen a magyar régész szakma, a Budapesti Történeti Múzeum és tizennyolc megyei múzeum igazgatója, valamint a Régészek Európai Szövetsége is tiltakozott (a vitaindítónak szánt cikket Lassányi Gábor – akit azóta a Magyar Régész Szövetség elnökének választottak – és Gyucha Attila írta a Sírásók Naplója című régész blogon). A szakma leginkább két elemet kritizált az azóta törvénnyé lett tervezetben: a kötelezően előírt feltárásokra szánt összeg drasztikus maximalizálását (a beruházás költségvetésének legfeljebb egy százaléka a korábbi minimum 0,9 százalék helyett), valamint a régészeti feltárásra szánt idő radikális csökkentését, amely az előkészítő munkálatokkal együtt legfeljebb 60 napnyi terepi munkát tesz lehetővé.

„Természetesen a költségek megnyirbálása is örökségvédelem-ellenes, hiszen a feltárások nem a régészek tiszteletdíjai, hanem a leletek, nemzeti örökségünk megmentése miatt kerülnek sok pénzbe, azonban a feltárás idejének korlátozása törvényi önellentmondást is jelent. Patthelyzet alakul ki ugyanis, ha a hatvanadik napon félbe kell hagyni a munkát, hiszen a beruházó az egyik passzus szerint ugyan dolgozhatna már a terepen, ám nem teszi majd, hiszen éppen az örökségvédelmi törvény egy másik cikkelye, illetve a Btk. szerint bűncselekményt követ el, aki régészeti lelőhelyben szándékosan kárt tesz. Ráadásul ilyen helyzetben a kormánynak kellene döntenie a feltárásra fordítható idő meghosszabbításáról, ami megint csak nonszensz, hiszen hónapokig tartana, míg egy ilyen ügy eléjük kerülne, vagyis épp a beruházó veszítene akár fél évet is” – fejtegette Gyucha Attila.

„Nagyon fontos a múzeum számára ez a rekonstrukció, hiszen végre valódi térélményt adhatunk a látogatónknak” – mondta el a műemlékem.hu magazinnak Lengyelné Kurucz Katalin, az Aquincumi Múzeum közönségkapcsolati vezetője. Hozzátette: a körülbelül 100 négyzetméternyi alapterületű, földszintes, kisebb helyiségekre tagolt épület nem a fényűző Rómát, hanem a 2-3. századi középosztály mindennapi életét idézi majd meg, korabeli bútorokkal, eszközökkel, használati tárgyakkal berendezve.

A fachwerk technológiával készült épület talán furcsa lehet a látogatóknak, hiszen a római építészetből elsősorban a grandiózusabb középületek közismertek, vagyis a különböző szentélyek, fürdők, amfiteátrumok. A területen feltárt leletek azonban azt bizonyították, hogy az aquincumi polgárvárosban állt egykori épület – s nyilván a körülötte lévők is – ezzel a módszerrel, vagyis faváz alkalmazásával készült. Ez magyarázatot ad arra is, hogy miért voltak olyan gyakoriak az átépítések a polgárváros déli területén (a szeptemberben a mostani beruházás környezetében folytatott feltárások is több mint egyméteres római kori feltöltést mutattak ki) – a kevéssé időtálló épületeket szinte minden emberöltőben meg kellett újítani.

„Az úgynevezett festőház, amely nem a gazdája, hanem a kifestései miatt kapta ezt a nevet, valószínűleg egy teljesen átlagos lakóház volt a területen. Mivel mozaikpadlóra utaló nyomokat nem találtak a régészek, ezért nem is lesz benne mozaik. A vonzerejét a kifestése jelenti, amelynek mintáit sikerült a maradványok alapján rekonstruálni” – tette hozzá Kurucz Katalin.

Jelenleg ezeket a freskókat rekonstruálják a restaurátorok az eredeti töredékek alapján. Ugyanazokat az alapszínekkel dolgoznak, mint a majd’ 1800 évvel ezelőtti, egyes szakértők szerint az Itáliai-félszigetről származó mesterek. Az eredeti kifestés nívója alapján ugyanis feltételezhető, hogy egy „utazó brigád” műve volt ház kifestése, esetleg olyan provinciabeli mesteré, aki közvetlenül római művésztől tanult.

A freskóház rekonstrukciójára a Közép-Magyarországi Operatív Programban elnyert pályázat, a Pannonia Provincia Program, vagyis a múzeum turisztikai célú, látogatóbarát fejlesztésére keretében kerül sor. A többi elemmel, vagyis a rekonstruált városfallal, a virtuális élménytérrel és a mitológiai játszótérrel együtt 2012 tavaszától láthatják majd a látogatók.

„Tulajdonképpen nem volt meglepő a hatalmas leletbőség, hiszen ezen a területen, bár az aquincumi romváros szívében van, még sohasem folyt feltárás” – mondta el a műemlékem.hu magazinnak Láng Orsolya, az Aquincumi Múzeum ásatásvezető régésze. „A negyvenes évek elején, a második világháború alatt Nagy Tibor a szomszédos festőházat tárta fel, azt, amelynek ismételt ásatását tavaly végeztük el, sok részlettel kiegészítve a korábbi kutatómunkát.”

A mostani feltárás helyszíne az egykori festőháztól nyugatra és északra elterülő rész volt, amelyen eddig a – szintén a huszadik században létesített – lődomb helyezkedett el. Elsősorban a több méter magasra feltornyozott föld miatt nem folyhatott feltárás a területen.

A néhány hetes feltárás eredményeképp kirajzolódott a római város e szegletének az építéstörténete. Mint kiderült, a polgárváros három évszázada alatt gyakran átépítették az itt álló házakat. Mivel ez építési törmelék egy részét ilyen alkalmakkor szétterítették, a legelső és a legutolsó római periódus között csaknem másfél méteres szintkülönbség van. Az átépítésekkor levert freskók szintén betöltésként végezték, ennek köszönhetően száz ládányi, rendkívül jó állapotú falképtöredéket tárhattak fel és gyűjtöttek össze a területen. A tisztítást a feltárás alatt folyamatosan végezték a múzeum munkatársai, így a következő ütemben a helyiségenkénti szétválogatásra kerül majd sor. A restaurálás és az összeállítás költségeit a múzeum sem a pályázatból, sem pedig az általános költségvetéséből egyelőre nem tudja fedezni.

„Miután a jelenlegi feltárásra a látogatóterület fejlesztésére szóló pályázaton belül került sor, meghatározott kereteken belül mozoghatunk csak” – mondta el portálunknak Zsidi Paula, az Aquincumi Múzeum igazgatója. „Így az anyagi forrásaink a festőház rekonstrukcióját megelőző, a környezetét érintő feltárásra korlátozódtak. Sajnos így nincs mód arra, hogy a frissen előkerült falak mindegyikét bemutassuk, hiszen azok konzerválása, látogatók előtti megnyitása meghaladja az erőnket.”

feltárt Árpád-kori sír (fotó: Szabolcs Online)

Ezek közé tartoznak a szamoskéri lelőhelyek is, ahol eddig a szakemberek 3 szondát használtak a felderítésekhez. A vizsgálatok során egy késő Árpád-kori település nyomai kerültek elő, az egykori telepekre jellemző objektumokkal: gödrökkel, árkokkal, kemencés házakkal.

A leletanyagokat nagyobb részt korabeli edénytöredékek alkotják, illetve még egy pár vaseszköz maradvány szintén napvilágot látott a keresések során. Ezeken kívül a múzeum szakemberei 3 sírt ugyancsak feltártak, köztük egy olyat, mely kettős temetkezésnek bizonyult. A sír egyediségét mutatja, hogy a hajdani településen belül terül el, melyben valószínűleg egy anyát és gyermekét találták meg a szakértők.

A feltárások jelenleg még zajlanak. A munkálatokat a Jósa András Múzeum Régészeti Osztályának dolgozói végzik, Körösfői Zsolt és Tompa György vezetésével, a műszeres leletfelderítést Bocskai István segíti. Az ásatásoknál egyre több érdeklődő jelenik meg, hiszen nem mindennapos felfedezésnek lehetnek tanúi az itt élő emberek.

„Egy nagyméretű kőépület alapjaira bukkantunk az egykori, Pribina által a 840-as években építtetett erődített udvarházon belül, a Mária templomtól nyugatra. Az eddig feltárt, derékszöget záró falszakaszok két, illetve nyolc méter hosszúak, vagyis tekintélyes épület lehetett, amely reprezentációs célokra is szolgálhatott” – mondta el a műemlékem.hu-nak Szőke Béla Miklós, a Magyar Tudományos Akadémia Régészeti Intézetének főmunkatársa, ásatásvezető régész. Hozzátette: a falazási technika egyértelműen Karoling-kori. Azonban a 9. század közepénél mindenképpen később épült, hiszen csak azután kezdhettek hozzá, hogy a Pribina és Kocel udvarházát kerítő erődítési árkot betemették, így bővítve a település területét. „Nagy valószínűséggel a 9. század utolsó harmadában építették, s a fal vastagsága és az épület kiterjedése alapján komoly világi célú épület volt. Hogy templom nem lehetett, arra a Libellus de conversione Bagoariorum et Carantanorum (A bajorok és karantánok megtéréséről) szóló irat a bizonyíték, amely egyértelműen leírja, hogy a településen három templom áll. Ezeket korábban már sikerült azonosítani. A Nyugat-Európából ismert analógiák (például Aachen, Paderborn, Ingelheim, Lorsch) szerint palota lehetett. Az egyetlen kőpalota, amit sikerült eddig megtalálni a Kárpát-medencében sőt Közép-Európában. Kizárásos alapon Karintiai Arnulf keleti frank király és császár palotája volt, aki Mosaburgot utolsó „nyugatiként” birtokolta egészen a 899-ben bekövetkezett haláláig, ami után a magyarok megszállták a Kárpát-medence Dunától nyugatra elterülő részét is” – mondta Szőke Béla Miklós.

Zalavár-Várszigeten, az egykori Mosaburg területén 1948-ban kezdődtek el a feltárások. Előbb Fehér Géza, majd csaknem negyven éven át Cs. Sós Ágnes vezette a kutatásokat, tőle vette át a stafétabotot Szőke Béla Miklós és Ritoók Ágnes, a Magyar Nemzeti Múzeum régésze. Két évvel ezelőtt az európai régészet nagy szenzációja volt az itt feltárt, glagolita írással díszített edénytöredék, amely igazolta, hogy ez az írás valóban a Mosaburgban is élt Cirillhez és Metódhoz köthető, hiszen korábban más kutatók azt a feltevést is megkockáztatták, hogy a glagolita ábécé kitalálása csupán a szentek később írt életrajzában szerepelt.

„Korábban is voltak már kutatások a középkori ciszterci apátság, illetve a tartozó templom területén. Még csaknem száz évvel ezelőtt, 1912-13-ban Hümpfler Tibor ciszterci atya tárta fel részlegesen a területet. Bár a kutatása nem volt teljes körű, alaprajzot is készített a templomról, amely köszönhetően a ciszterciek szabványokra törekvő építészetének, meglehetősen pontosnak bizonyult” – mondta el a műemlékem.hu magazinjának Buzás Gergely, a Visegrádi Mátyás Király Múzeum igazgatója, aki a héten befejeződött ásatást vezette. „Sajnos a 20. század elején folytatott feltárást sokáig nem követte helyreállítás. A hajdani templomtól délre álló kolostor káptalantermének, illetve a szerzetesek közös helyiségének kiegészített alapfalait csak a 2007-es újbóli feltárás után mutatták be a nagyközönségnek. A munkák folytatását Bérczi Bernát, jelenlegi alperjel kezdeményezte. A mi feladatunk most az volt, hogy megtaláljuk a kolostor kerengőjének keleti részét, illetve tovább kutassuk a templom hozzáférhető felét, hogy elkezdődhessen annak is a valószínűleg alaprajzi bemutatása.”

A ciszterci épületegyüttes legkorábbi elemei a 12-13. század fordulójáról származnak, azonban Zirc már korábban a magyar történelem nevezetes helyszíne volt. A mai barokk kistemplom közelében állt ugyanis a 11. századi királyi udvarház, amelyben I. András király 1060-ban elhunyt a vesztes mosoni csata után. A települést ezután több mint egy évszázadon át nem említik a krónikák, azonban továbbra is fontos királyi birtok maradhatott, egészen 1182–ig, amikor III. Béla megalapította a ciszterci apátságot.

„Talán még az ő életében elkezdték építeni a templomot, az azonban biztos, hogy évtizedekig tartott a teljes építkezés. Elsőként a szentélyt, illetve a háromhajós épületet keletről záró kereszthajót építették fel, a hosszháznak csupán az alapozásait készítették el. A falmaradványokból következtetni lehet rá, hogy az volt a cél, hogy mielőbb alkalmas legyen a félkész templom a szertartásokra, így boltozat is elsőként csak a szentély fölé került. A templom így már használható volt, s a szerzetesek talán még évtizedekig a III. Bélától megkapott udvarházban laktak, hiszen a kolostoregyüttes építése csak a 13. században kezdődött el. A templom viszont már alkalmas volt a szertartásokra az 1204-ig uralkodó Imre király idején is, amit a jelenleg a barokk ciszterci templomban található oltárdedikációs kő bizonyít az uralkodó nevével. A későbbiekben folytatták a templom hajóinak építését, a teljes befejezésre azonban csak II. András uralkodása alatt, talán az 1220-as, ’30-as években kerülhetett sor” – véli Buzás Gergely, aki szerint még az is feltételezhető, hogy az építkezést anyagi okok hátráltatták: ez magyarázatot adna arra, hogy miért rosszabb minőségűek a hajóból származó koragótikus faragványok, mint a szentély díszítései. „Ahogy haladtak nyugatra a templom építésével, egyre kevésbé lehetett pénzük jó kőfaragókat megfizetni.”

A kolostor építése még lassabban haladt. A kerengő alapozásánál Zsigmond-kori pénzekre bukkantak, ami azt jelenti, hogy ezt a részt csaknem kétszáz esztendővel később, a 15. század első harmadában építhették csak fel. Bő egy újabb évszázaddal később, 1552-ben pedig török kézre került Veszprém térsége, azonban a ciszterci szerzetesek ekkorra már elhagyták az apátságot.

„A templom és a kolostor falai azonban még sokáig álltak” – jelentette ki az ásatásvezető régész. „Valószínűleg használták még a romokat a török kiűzése után visszatért ciszterciek, s csak ezután kezdtek a ma látható templom és kolostoregyüttes építésébe a 18. században. Az új templomot és a kolostort gondosan a régi elé építették, éppen annak a köveiből. A korszak egyik érdekes lelete az a 18. századi kapa, amelyet a kerengőnél találtunk: a bolygatásból látszik, hogy a használója egy gödröt igyekezett kiásni, de közben eltört a szerszámnyél, így a csonka eszközt egyszerűen otthagyta, ahová utoljára szúrta. A templomot egyébként teljesen nem bontották le, hiszen az egyik pillérköteget, amelyen Szent Imre szobra áll, talapzatként a helyén hagyták.”

„Ebben az évben mindössze 500 ezer forintot tudtunk az abasári Bolt-tetőn 2006-ban megkezdett ásatásra szerezni, ami természetesen édeskevésnek bizonyult” – mondta el a műemlékem.hu magazinnak Fodor László, az egri vármúzeum osztályvezető régésze, aki idén Lovász Emesével, a miskolci Herman Ottó Múzeum régészével folytatta a kutatást. „Ezt az összeget a Nemzeti Kulturális Alap szakkollégiuma biztosította a számunkra, azonban mivel más forrás nem állt a rendelkezésünkre, csak egy kisebb feladatot vállalhattunk. Ezzel együtt korántsem volt eredménytelen a feltárás folytatása” – tette hozzá Fodor László.

Az Abasáron található Bolt-tetőn öt éve folyik a szisztematikus kutatás, azonban már a huszadik század ötvenes éveiben is előkerültek szórványos leletek a területen (ekkoriban épült a domb északi részén a művelődési ház is, sajnos előzetes kutatás nélkül). 1971-72-ben nagyobb megelőző feltárásra került sor.

Már ekkor sikerült azonosítani egy körülbelül kilenc méter átmérőjű, kör alakú építményt, feltehetően rotunda maradványait. Minden jel arra utalt, hogy a történeti forrásokból jól ismert, Aba Sámuel alapította 11. századi bencés apátság nyomaira bukkantak.

Aba Sámuel a magyar kora középkor egyik meglehetősen kevéssé ismert alakja. Valószínűleg a Mátra térségében megtelepedett kabar törzsek vezetője volt, akit I. István az ország egyesítése során nem fegyverrel kényszerített térdre, hanem diplomáciai eszközökkel biztosította hűségét, feleségül adta ugyanis hozzá a testvérét.

István halála után másik lánytestvérének és a velencei dózsénak, Orseolo Ottónak a fia, Péter került a trónra. Első királyunk azonban rosszul választott, hiszen bár Péter „nyugati típusú” uralkodó volt, s aktív külpolitikát folytatott az ország megerősítésére, alig három év alatt maga ellen fordította István özvegyét és a magyar előkelőket. 1041-ben palotaforradalom tört ki ellene és német–olasz hívei ellen, ezért Péter menekülni kényszerült. Ekkor került a trónra Sámuel, aki a – több részletükben meglehetősen eltorzított – források szerint szakított Orseolo Péter politikájával. A 10. századi viszonyokhoz visszatérve a szabad paraszti réteget akarta erősíteni, ami azonban ellentétben állt a főúri és főpap réteg lokális centralizációs törekvéseivel. A belső ellenzékét a krónika szerint Csanádon lemészároltatta, s a külpolitikában sem volt túl sikeres, hiszen feladni kényszerült nyugati területeket. 1044-ben Péter III. Henrik német-római császár segítségével tért vissza a trónra, Sámuel Ménfőnél vesztett csatát ellenük. A menekülő király – Képes Krónika – szerint „a Tisza felé futa s a magyarok, kiknek uralkodtában vétett vala, egy faluban, egy ó veremben megölik s egy egyház mellé eltemetik. Néhány év mulva, midőn testét a sírból kiásták, szemfedőjét és öltözetét rothadatlan és sebhelyeit begyógyúlva találták, s eltemették osztán testét tulajdon monostorában.”

Két, együtt eltemetett ember földi maradványaira bukkantak a Csongrád megyei régészek Csanádpalota határában. A szegedi Móra Ferenc Múzeum régészei az M43-as autópálya Makó és az országhatár közötti nyomvonalán dolgoznak, itt került elő a ritkának számító lelet. A közép-avarkorból származó csontmaradványok mellett ezüst-bronz fülbevalókat és övcsatokat is találtak.

A leletet csütörtökön mutatja be a helyszínen a sajtó képviselőinek Fogas Ottó megyei múzeumigazgató, Szarka József koordinátor és Szeverényi Vajk ásatásvezető régész.

„Amikor a kutatást elkezdte a Visegrádi Mátyás Király Múzeum a Heves Megyei Múzeum megbízásából, mint a Magyar Nemzeti Múzeum Középkori szakmúzeuma, arra számítottunk, hogy egy késő középkori utca részletét sikerül majd feltárni. Késő középkori épületet nem találtunk, leszámítva egy valószínűleg a török korban épült és leégett faházat, azonban a fellelt kora középkori cserépanyag legalább ennyire fontos a település múltja feltárásának szempontjából” – mondta el a műemlékem.hu magazinnak Buzás Gergely, a Visegrádi Mátyás Király Múzeum igazgatója.

A régészek azért remélték, hogy a késő középkori Eger egyik utcája futhatott a kertben, mert írásos adatok maradtak fenn arról, hogy amikor a püspökség (érsekséggé csak a 19. század elején emelték) a török hódoltság után visszaköltözött a városba, régi házakat kapott meg: ezekre épült a ma látható érseki palota. Mivel egy uniós program keretében a barokk épületet felújítják, sor kerülhetett a palotában a régészeti feltárásokra és a falkutatásokra, amely során találtak a barokk kornál korábbi épületrészleteket, több faragott, festett középkori kőre pedig másodlagosan beépítve bukkantak rá a palota falaiban.

„Logikus volt a feltételezés, hogy ha a mai palota egy hajdani házsorra épült, szemben vele visszabontott alapokat, vagyis egy másik házsort találunk majd” – jelentette ki Kováts István, a visegrádi Mátyás Király Múzeum munkatársa, feltárásvezető régész. „Azonban itt nem voltak késő középkori falak. Valószínű, hogy egyáltalán nem volt ezen a helyen késő középkori beépítés, ez a terület a mostani főutca házainak hátsó kertje volt. Persze mivel mi az érsekség megbízásából, a beruházás előtt kötelező feltárást végeztük el, csak a megadott helyen kutathattunk.”

A késő középkor hiányáért a kora Árpád-kori leletek jelenthetnek kárpótlást. A cseréptöredékekre két és félméteres mélységben találtak rá. „Az elsődleges vizsgálatok alapján a 10-11. századból származnak, pontosabban csak később lehet majd datálni őket” – jelentette ki Merva Szabina, kora középkoros régész. „A viszonylag nagy tömegük arra utal, hogy nem szórványleletről van szó, hanem egy településhez tartozhatnak.”