„Gyakorlatilag a végére értek a kivitelezési munkálatoknak, az egykori apátsági templom bemutatásából már csak annyi hiányzik, hogy a szentély határát szimbolizáló oszlopok tetejére felkerüljenek az itt talált oszlopfő faragványok másolatai” – mondta el a műemlékem.hu magazinnak Lajtai Zoltán építész, a felújítás tervezője.

Mint arról korábban már beszámoltunk, az Ybl Miklós tervezte szekszárdi vármegyeháza kutatása s egyúttal a bemutatás tervezése még 2009-ban kezdődött el. Az épület ugyanis nem csupán mint a magyarországi klasszicizmus egyik reprezentatív emléke értékes, hanem azért is, mert az 1061-ben alapított hajdani bencés apátság helyén áll. Az erődített apátság – amelyben I. Bélát eltemették, s így királysírnak is helyet adott – a középkor folyamán többször megrongálódott, de jelentősebb átépítésére csak a XV. században gótikus stílusban került sor (ekkor épülhetett a most feltárt és bemutatott kápolna is). A barokk korban épült déli „U” alakú apátsági épületet 1783-ban megyeháza céljára megvásárolták. A templom barokk újjáépítésére is sor került, ez azonban 1794-ben leégett. Ekkor már nem itt, hanem a mai helyén építették újjá. A megyeházát több ütemben bővítették – fokozatosan körbeépítve a volt várudvart –, végül a területre egyetlen hatalmas épületet terveztek, amelyet több kísérlet után Ybl Miklós tervei alapján valósítottak meg.

„Szerencsére már akkor is pénzszűkében voltak, így Ybl sem kapott zöldmezős beruházást, hozott, azaz a helyszínen lévő anyagból kellett dolgoznia. Így a már ott álló épületeket belefoglalta a saját alkotásába. Ennek az eredménye, hogy bár csodásan letisztult klasszicista stílusúnak tűnik elsőre a vármegyeháza, a felmérések során – kis túlzással – nem találtunk egyetlen derékszöget sem benne” – idézte fel Lajtai Zoltán. „Így érthetővé válik az is, hogy miért illeszkedik egymáshoz annyira harmonikusan a klasszicista udvar és a 11. századi templom maradványa. Ahogyan az évszázadok során újra és újra építettek a területen, mindig olyat alkottak, ami léptékében illeszkedett a korábbi épületekhez. Így bár a stílus különböző, a lépték korszakról korszakra, a román stílustól a klasszicizmusig ugyanaz maradt.”

Mint korábbi riportunkban megírtuk, 2009 őszén a szakemberek igyekeztek megtalálni azt a korábbi templomot a vármegyeháza termei és folyosói alatt, amelyben eltemethették I. Béla királyt 1063-ban – halálakor ugyanis az apátsági templom még nem volt készen. Kozák Károly régész hetvenes-nyolcvanas években végzett kutatásai alapján ennek maradványait az udvaron álló, ma látható romtól északra gyanították, ám az épületen belül végzett kutatás során „csak” egy gótikus kápolnát találtak. A feltárás mégsem tekinthető kudarcnak, hiszen sok Árpád-kori világi temetkezés is előkerült, ami azt bizonyítja, hogy Szekszárd első plébániatemplomának a közelben kellett állnia.

„Sajnos hivatalosan már évek óta nem látogatható a szentléleki középkori pálos kolostor romtemploma, hiszen a szentély és a hajó közötti diadalív megroggyant, s folyamatosan hullanának alá a kövek, ha az állványzat nem fogná fel azokat” – mondta el a műemlékem.hu magazinnak Kosdi Attila építész, a megyei kormányhivatal örökségvédelmi irodájának munkatársa. Hozzátette: bár a területen a veszélyt táblákkal jelzik és a belépés is tilos, mégis sok látogatója van a műemléknek – így részben a nagy érdeklődés, részben a kolostor történeti, építészettörténeti értéke miatt szükség van arra, hogy az életveszélyt megszüntessék, sőt magának a kolostornak a templomhoz északról kapcsolódó romjait is bemutassák a látogatóknak.

Bár már a 13. század közepéről vannak adatok a Tardona határjárásban élő remetékről, az ő történetük még biztosan nem kapcsolódik a ma látható romokhoz, de talán a pálos rendhez sem. A kolostorról biztosan egy adományozó oklevél szól 1313-ból: ekkor Ernye bán fia, István nádor egyszerre juttatott javakat a dédesi Szentlélek és a diósgyőri Krisztus teste egyházaknak. A két pálos kolostor alapítása így egy időre tehető.

„A 14. század elején tehát már állt egy kolostor és egy hozzá tartozó templom ezen a helyen, azonban ez csak részben egyezik meg a ma látható maradványokkal. Az épületegyüttest ugyanis legalább három periódusban átépítették, az utolsó ilyen munkálatra vélhetően a 15. század második felében, vagy azután került sor, a templom esetében késő gótikus stílusban” – mondta Kosdi Attila.

A szentléleki kolostort – ahogyan a diósgyőrit is – a 16. század közepén, a török előrenyomulását, az ország három részre szakadását követően hagyták el a szerzetesek. Szentlélekre többé nem is tértek vissza, így a templom esetében csak a szerencséjének köszönhetjük, hogy ilyen magasan megmaradtak a felmenő falai – no meg talán annak is, hogy a közelében nem volt település, ahová az építkezésekhez elhordták volna a köveit.

Bár a templomromra már a 19. században is felfigyelt a közvélemény (a Vasárnapi Újságban 1860-ban rövid írás jelent meg róla) a tudományos igényű felmérésére, majd a kutatására csak a 20. században került sor. Az első ásatás a harmincas években folyt. A helyszínen fellelhető kőfaragványokat felét 1959-ben a miskolci múzeumba vitték, a többi helyszínen maradt és hamarosan eltűnt a nagyobbik részük. Sz. Ceglédi Ilona régész és Ferenczy Károly építész a hetvenes évek közepén tárta fel ismételten a templomot és igyekeztek helyreállítani – sajnos sok helyütt a beton használatával, ami idővel a falak romlásához vezetett, és szakértői vélemények szerint a diadalív jelenlegi rossz állapotáért is ez a felelős.

A végső következtetések levonásához nem folytak kutatások. Mégis eltöprenghetünk azon, hogy vajon mit keres ott a befalazott római faragvány – csaknem száz kilométerre az egykori limes (ripa) vonalától? A templom jelenlegi kialakítása barokk, ám nem valószínű, hogy a 18-19. században cipelték volna oda a Dunától a kőlapot. Tudunk viszont olyan korszakról, amelyben ugyancsak nagy érdeklődés volt az antik dicsőséget megtestesítő kőládák iránt, ráadásul tömegével lehettek ilyenek úgy Aquincumban (az abasári kőlap innen származhat talán), mind a hajdani provincia más, még új építkezésekre szét nem hordott romvárosaiban. Ez a korszak pedig a magyar kora középkor ideje, a 11. század – amikor maga Abasár is bizonyíthatóan királyi székhely volt egy ideig.

Bár a témában nem folyt a tudomásunk szerint összefoglaló kutatás, az eddigi ismereteink alapján feltételezhető, hogy a frissen alapított magyar királyságban komoly kultusza lehetett a kapcsolatkeresésnek az antik hagyományokkal – a még ókori, de már keresztény Róma valamiféle ideálként lebeghetett a korszak vezetői előtt. Nem volna meglepő, ha így lenne, hiszen már Nagy Theodorik, a lemondatott utolsó nyugat-római császár első germán utóda, aki létrehozta az középkori itáliai királyságot, maga is egy antik kőládába kívánt temetkezni, bár úgy tűnik, a célnak leginkább megfelelő anyagból, a IV. századi nagy császárok és a bizánci uralkodók által előszeretettel használt bíborszínű porfirból akkoriban Ravennában éppen csak egy fürdőkád formájában állt rendelkezésre, így ma a ravennai Theodorik mauzóleum látogatói ezt a római porfir fürdőkádat csodálhatják meg Nagy Theodorik sírjaként. Mindenesetre a gót király választása nagy karriert járt be: a porfir fürdőkád formát a római birodalmat csaknem másfélezer évvel később feltámasztani kívánó Napóleonhoz is méltónak találták a franciák, amikor nagy uralkodójuk hamvait a párizsi Invalidusok Dómjában megfelelő pompával örök nyugalomra helyezték. Időközben persze sok uralkodó akadt a történelemben, aki magát az ókori császárok utódának tartotta: a középkori Karoling, majd a német uralkodók is a római császári koronát – s vele együtt persze a képzelt idilli, isteni hatalmat – hajszolták évszázadokon át, és ehhez antik római templomokat, palotákat másoltak le és ókori műtárgyakat hurcoltak udvarukba.

Magyarországon is fennmaradtak temetkezési emlékei az antik kötődésnek. Legismertebb példája éppen Szent István szarkofágja, ami egy ókori szarkofág átfaragása révén készült el. Szintén római kori (valószínűleg a Maroson odaszállított) szarkofágban helyezték el kortársa, Szent Gellért püspök földi maradványait Csanádon – ugyan a középkori épületek már elpusztultak, a kőláda ma is a katolikus templomban áll, az oltár alapjaként.

Bár Salamon király élettörténete a száműzetése után nem követhető nyomon (hátralévő éveinek és halálának több verziója is van), ám Pólában, az egyik lehetséges temetkezési helyén a katedrálisban szintén egy római szarkofág őrzi a neki tulajdonított földi maradványokat. Akad persze „kakukktojás” is a római szarkofágok középkori használatának sorában: a Dunától jó harminc kilométerre északra fekvő zselízi Szent Jakab templomban szintén egy ilyen az oltár alapja, ám a templom építtetőjeként Becsei Vesszős Györgyöt, I. Lajos udvari lovagját tartjuk számon – tehát vagy volt egy korábbi előzménye a templomnak, vagy a szarkofágok használata még a 14. század második felében is előfordult (a 18. században a templomban „elásva” előkerült szarkofágot a néphiedelem Vesszős Györgyhöz köti, mondván, hogy ebben szállította volna a nápolyi hadjárat során összerabolt kincseit, ami nyilván nonszensz).

Egyszerűbb a dolgunk, ha Abasáron igyekszünk arra következtetni, hogy kihez kötődhet egy újra felhasznált római szarkofág. Jelen ismereteink szerint egyetlen személy lehet, aki I. István, Gellért püspök kortársaként kiérdemelhette ezt a fajta sírhelyet: Aba Sámuel király. Ha Sámuelről emlékéről lehántjuk a krónikák nyomán személyét alaposan befeketítő történetírói vélekedéseket, pusztán a források alapján egy olyan uralkodó áll előttünk, akinek halála után komoly kultusza lehetett.

A cikk folytatása az Archeologia – Altum Castrum Online portálon

Csaknem napra pontosan két évvel ezelőtt jelentették be a „Végvárak világa” – barlangvár és turisztikai központ projektet, amelyet egy uniós (ÉMOP) pályázat keretében, 356 millió forintos teljes költséggel valósít meg a siroki várat kezelő Műemlékek Nemzeti Gondnoksága. A terv csak az alsóvárra, annak részleges helyreállítására vonatkozott, így bár néhány hónapja folytak feltárások a felsővár területén is Fülöp András régész vezetésével – az ásatási terület jelenleg is le van zárva –, annak rehabilitációjára egy következő sikeres pályázatig még várni kell.

Az ünnepélyes június 17-i átadás után egy hónappal nyílik meg az alsóvár udvarán a kőtár és a kis kiállítás. A feltárások során előkerült faragványokat így szabadon, ám az időjárástól védve, védőtető alatt nézhetik meg a látogatók, akiknek a kényelmét mosdó is szolgálja majd. Az alsóvár kerekesszékkel is megközelíthető lesz. A falak, bástyák helyreállítását a Reneszánsz Zrt. végzi, ennek során kilátóteraszokat és a falak bejárására fa gyilokjárókat is készítenek. A vár – kivéve az építési területet – a kivitelezés időtartama alatt is látogatható – most még belépődíj nélkül.

„Ugyan van még bőségesen kutatnivaló a szendrői Várhegyen, ám miután Tomka Gábor régész vezetésével sikerült feltárni a Felsővár magját, az egykori lőportorony maradványait, annak helyén az elkövetkező hónapokban sor kerül egy kilátó felépítésére, amelynek már elkészültek a tervei” – mondta el a műemlékem.hu magazinnak Kosdi Attila építész, a megyei kormányhivatal örökségvédelmi irodájának munkatársa. Hozzátette: a tervezett kilátó inkább turisztikai céllal épül, hiszen az egykori monumentális tornyot még tömegében is nehéz volna rekonstruálni. Így a Farkaz Pál építész tervezte kilátó alsó szintje lesz csupán a lőportorony rekonstrukciója (ahol bemutatják a megmentett falrészleteket és egy kis kiállítás is lesz), s erre épül a huszonöt méter magas fa szerkezetű kilátó.

Szendrő várának első okleveles említése 1355-ből való, ám hogy a várat pontosan mikor építették, nem tudni. Első említésekor királyi vár volt (a forrásban a várnagyot nevezik meg), ám Zsigmond valószínűleg még az 1390-es évek elején a Bebek-családnak adományozta. A 15. század folyamán, egész a 16. század közepéig a Bebekek tulajdonában volt, s egyik nagy központjukként szolgált. Az azonosított Bebek-vár azonban nem azonos a Várhegyen található Felsővárral. A Bebekek rezidenciája a hegy aljában, a mai Szendrő belterületén, a mai fő tértől északra állt, csekély maradványai később épült házak falába foglalva még ma is állnak.

„Szendrőn a mai tudásunk szerint három vár is létezett, persze egymást követően. Nem csoda, hiszen évszázadokon át fontos stratégiai pont volt, amely a Bódva-völgyében a Felvidék, így a bányavárosok felé vezető utat ellenőrizte” – tette hozzá Paszternák István régész, az örökségvédelmi iroda munkatársa.

A település stratégiai szerepe a török megjelenésével megsokszorozódott. Várát (az Alsóvárat) már Ferdinánd király csapatai is megpróbálták elfoglalni a Bebekektől 1545-ben, de nem jártak sikerrel. Végül I. Miksa vette be 1565-1566-ban, s nekiláttak, hogy a Felsőmagyarországi Kapitányság egyik védőbástyájának építsék ki. Kezdetben az Alsóvárat igyekeztek korszerűsíteni, majd egy új, olaszbástyás erődítmény építésébe fogtak a Bódva partján a mai római katolikus templom közelében. Ez az úgynevezett Németvár 1578 és 1582 között épült fel, ám nem állt soká, mert a folyó egyik nagy áradása súlyosan megrongálta, alámosta. Az új erődítmény számára ezután szemelték ki a Várhegyet (egyes feltételezések szerint Szendrő legelső, 1355-ben említett vára is ezen állt, ám ezt nem sikerült leletekkel igazolni). A Felsővár építése 1588-ban kezdődött el, vélhetően Cristoforo della Stella olasz hadmérnök tervei alapján. A platóra egy kissé szabálytalan ötszög alaprajzú, sarkain olaszbástyákkal erősített külső védművet építették, a terület közepére pedig egy lőportornyot (talán kápolnát is) emeltek. A torony alsó szintjét föld alatti folyosók kötötték össze a várudvarral, ahol a katonaság épületei és az ágyúállások voltak.

„Bár hivatalosan Felsővár a neve, katonai értelemben ez már nem vár volt, hanem erőd, s még inkább ágyúállás, amelyből ellenőrizni lehetett a völgyet” – véli Kosdi Attila.

„Sok tekintetben megváltozik a múzeum, illeszkedik majd a 21. századi látogatói igényekhez, ami éppen az ilyen típusú, vagyis romemlékeknél nagy kihívás a szakma, a bemutatást tervezők számára is. Aqiuncum megújításánál a bemutatás több nehézségét is igyekeztünk leküzdeni, ezért érzésem szerint rendkívül izgalmassá, változatossá válhat egy-egy múzeumi látogatás” – mondta el a műemlékem.hu magazinnak Zsidi Paula, az Aquincumi Múzeum igazgatója.

Már a megérkezés, a múzeum területére való belépés útvonala is megváltozik, hiszen a Szentendrei úti múzeumi épület mellé a hajdani, 2. században emelt, majd később többször átépített városfal imitációját építik fel egy szakaszon. Így a csaknem eredeti magasságában felépülő fal kapuján átjutva igyekeznek fokozni a látogatók érzését, hogy egy valódi ókori városba érkeznek.

„A mai parkoló helyén a 2. század végétől egy vendégfogadó állt. Éjszakára ugyanis bezárták Aquincum kapuit, így senki nem léphetett be a városba, azonban mégis gondoskodtak azokról az utazókról, akik napnyugta után érkeztek. A fogadóban ehettek, ihattak, alhattak és tisztálkodhattak is” – tette hozzá Zsidi Paula.

A múzeum új látnivalói közül a legnépszerűbb valószínűleg az úgynevezett festőház, vagyis egy, a 2-3. században itt állt polgárház rekonstrukciója lesz. A körülbelül száz négyzetméter alapterületű épület már készen van, elkészültek a kifestései is, amelyeket az itt talált leletanyag alapján rekonstruáltak (mint arról tavaly beszámoltunk, csak a ház környezetében folytatott feltáráson száz ládányi freskótöredékre bukkantak a szakemberek). A lakóházat korhű bútorokkal rendezik majd be, ezek egy része is készen van már. A tervek szerint a látogatók itt kerülhetnek leginkább kézzelfogható közelségbe a hajdani Pannonia provincia mindennapi életével.

A tél folyamán felépített festőházat a harmincas években létesített lődomb ölelte eddig körül. Ezt a hatalmas mennyiségű földet (miután kiválogatták belőle a korábbi feltárások után még ott maradt bőséges leletanyagot) az eddigi helyénél északabbra, a klasszikus rommező déli peremén halmozták fel.

„Az új kis domb is régi látogatói igényt elégít ki” – magyarázta az igazgató. „Sokszor hangzott el a panasz, hogy nem értelmezhetőek a rommező térdig érő falai, a látogatók nem tudják elképzelni az épületeket, azt sem tudják, hogy egy hajdani utcán, vagy épület belsejében állnak e. A dombról most madártávlatban szemlélhetik meg a területet és az egykori város felidézésében egy térképen kívül egy kronoszkóp, vagyis az egykori épületeket egy távcsőben megjelenítő készülék is a segítségükre lesz.”

A tűz martaléka. Ezer négyzetméteren égett le a radnóti kastély tetőzete (fotó: Keresztalja)

Felelőtlen tarlóégetés okozhatta azt a tüzet, amelynek lángjai átterjedtek a Gyulafehérvári Római Katolikus Egyházmegyétől a román állam által elkobzott, a köznyelvben korábbi tulajdonosai révén Kornis–Rákócziként emlegetett radnóti kastélyra. A kár értéke felbecsülhetetlen, mint Hol­ló László, a státus elnöke a Keresztaljának elmondta, két sarokbástya tetőszerkezete égett ki teljes mértékben, összesen mintegy ezer négyzetméteren szakadt be a tető. A lángok szerencsére csak kismértékben terjedtek át a főépülettest cseréppel fedett tetőzetére.

A Maros partján álló négy sarokbástyás, kétszintes kastély a XVI. században épült reneszánsz stílusban. A Bogáthy, majd a Kornis család tulajdonát képezte, aztán a Rákóczi család tulajdonába került. Apafi Mihály erdélyi fejedelem is használta a kastélyt, amelynek nagytermében 15 országgyűlést tartottak. A gyakran változó tulajdonosok sorában találjuk II. Rákóczi Ferencet is. 1887-ben a római katolikus egyház tulajdonába került, amely katolikus gazdasági iskolát működtetett az épületben. 1948-ban államosították, de oktatási funkciója megmaradt. 2002-ig mezőgazdasági iskola működött a kastélyban.

Ghibu öröksége

A jelenleg használaton kívüli épületet a gyulafehérvári római katolikus érsekség visszaigényelte a katolikus státus nevében, de mindeddig nem született döntés a visszaszolgáltatásáról. „Reménykedem abban, hogy a mostani tűzeset felgyorsítja a restitúciót, jobban ráirányul a figyelem” – fogalmazott Holló László, amikor lapunk arról faggatta, hogy mit lehet tenni a jelenlegi helyzetben a tulajdonjog megszerzésének felgyorsítása érdekében, hiszen az eddig is eléggé leromlott állagú ingatlan a tűzeset nyomán valószínűleg még gyorsabb ütemben fog tönkremenni. A státus elnöke azonban nem túl derűlátó a visszaszolgáltatás kapcsán. Mint mondja, az egyház éppen tíz éve várja a restitúciós bizottság döntését, azonban sem pozitív, sem negatív lépés nem történt. Azóta úgy próbálják elejét venni annak, hogy a még mozdítható tárgyak eltűnjenek az ingatlanból, hogy magán őrző-védő céget fogadtak fel a kastély és környéke őrzésére. Jelenleg sem tudnak semmi mást tenni, mint várni az illetékesek határozatára. Holló azt mondja, a bizottsági elutasítás is jobb lenne, mint a jelenlegi patthelyzet, hiszen akkor az igazságszolgáltatás útján próbálhatnák visszaszerezni jogos jussukat – több státusingatlan került már vissza peres úton az egyház tulajdonába. A perek terén pedig a státusnak vannak pozitív tapasztalatai, hiszen egyebek mellett éppen a radnóti kastély mögötti egyik gazdasági épületet sikerült visszaperelniük, amit a korábbi tulajdonos értékesített. Holló egyébként úgy látja, hogy a restitúciós bizottság immár hat éve nem működik a státus javára. Ennek okát az alapítvány elnöke a harmincas évek nacionalista támadásaiban látja, az akkor Onisifor Ghibu nevével fémjelzett státusellenes támadások ma is gyakorta visszaköszönnek azoknak az érvelésében, akik mindent megtesznek annak érdekében, hogy a katolikus egyház ne vehesse birtokba a tőle elkobzott javakat. A szélsőséges nacionalista nézeteiről ismert nemzeti parasztpárti politikus, egyetemi tanár egyenesen a státus létjogát vonta kétségbe, s ezzel úgy tűnik, mély nyomokat hagyott az utána jövőkben is.

Idén nem várható előrelépés

Hasonlóan látja a helyzetet e tekintetben Markó Attila, az egyházi ingatlanok visszaszolgáltatásával megbízott szakhatóság egyetlen magyar tagja is. Mint a Keresztaljának elmondta, tulajdonképpen álproblémák állnak a visszaszolgáltatás útjában, azonban ő egyedül hiába bizonygatja, hogy a státusvagyon a katolikus egyházat illeti meg, ha a szaktestület másik négy tagja ennek ellenkezőjét állítja. „Őket kellene meggyőzni” – vallja. Mint ecsetelte, az a gond, hogy mindeddig jogilag nem sikerült tisztázni, hogy a státus mint önálló jogi személy, illetve az annak alapjait képező önálló jogi személyek hogyan kapcsolódnak az egyházhoz. Markó szerint a státusvagyon visszaszolgáltatása azért akadozik, mivel a bizottság többsége szerint ez az egyház civil vagyonának minősül. Mindezek fényében a szakember belátja, egyelőre esély nincs arra, hogy a bizottságban pozitív döntés szülessen. Sőt, afelől is kételyei vannak, hogy a szaktestületben egyhamar napirendre kerüljön például a radnóti kastély visszaszolgáltatásának kérdése. „Valószínűleg előbb-utóbb ezek a kényesebb ügyek is terítékre kerülnek, ezeket is kivizsgálja a bizottság, azonban nem hiszem, hogy választási évben a kormány belenyúlna ezekbe az ügyekbe” – fejtette ki kérdésünkre Markó Attila, aki szerint a jogi kérdések tisztázása vethetne véget a sok éve tartó huzavonának. Amint arról korábban beszámoltunk, a restitúciós bizottság magyar tagja is úgy látja, a negatív döntés is jobb a semminél, mivel akkor legalább esély nyílik arra, hogy az igazságszolgáltatás az egyház javára döntsön. Viszont amíg nincs döntés, nincs lehetőség más fórumoktól kérni jogorvoslatot.

a bényi földvár egy megmaradt szakasza

Ugyan napjainkra csak kisebb szakaszai maradtak fenn a szlovákiai Bényt ölelő hármas sáncrendszernek, a település északi részén még mindig ízelítőt kaphatunk belőle, s megérthetjük, hogy a fa-föld szerkezetű várak valódi, komoly erődítést jelentettek a korukban. Itt jó száz méter hosszan maradt fenn a sánc az előtte lévő árokkal együtt – amelyben ma már kis kápolna áll, amihez stációk vezetnek –, a szintkülönbség tíz méter körül lehet. Ugyan a sánc nyilván már vesztett eredeti magasságából, és az árok is feltöltődött, érzékelhetők az ezer esztendővel ezelőtti méretek – ha pedig az egykor a sáncot tartó faszerkezetet is odaképzeljük, nyilvánvalóvá válik, hogy akár nagyobb számú ostromló ellen is védelmet adott volna. Ami nehezebben érzékelhető, az az elkerített terület nagysága, hiszen eredetileg a hármas sáncgyűrű a Garam partjától indulva, félkört leírva futott ki ismét a folyópartra. A teljes védett terület meghaladja a száz hektárt, ami hozzávetőlegesen a középkori Buda kiterjedése (a Vízivárossal együtt), tehát monumentális építészeti alkotás volt.

kápolna Bényben

Bár a fa-föld szerkezetű várak a 10-12. század között meghatározó építmények voltak a Kárpát-medencében, viszonylag sérülékeny építőanyaguk miatt sok helyütt szinte teljesen eltűntek: Ó-Aradvár, vagy Ó-Tordavár sáncai már alig vehetők ki (előbbit szinte beleszántották a környező megművelt földekbe), Bihar és Szabolcs kiterjedése még érzékelhető, azonban ezeknél is alaposan megkoptak a sáncok. A földvárakkal egyébként is mostohán bánt az idő és némiképp az utókor is: bár már a 18. századi katonai térképeken is megörökítették őket, valódi szerepüket a régészet és a történettudomány is csak néhány évtizede kezdte el feltárni. Maga a földvár kifejezés sem fedi pontosan a valóságot, hiszen a sáncok valójában fa- és föld szerkezetűek. Így először egy rácsozatot ácsoltak, vagy kazettarendszert alakítottak ki és ezt töltötték meg földdel, vagyis komoly, mérnöki munkát feltételező építmények voltak. Földvárnak valójában csak az elpusztult sáncokat nevezzük, amelyek faszerkezete elkorhadt vagy leégett, így földfeltöltésük idővel szétomlott.

A 11. században épített fa-föld szerkezetű várak (amelyeket gyakran őskori földvárak átépítésével, megerősítésével emeltek, hiszen az az erődítési forma már a neolitban megjelent) részben az akkor kialakuló vármegyerendszer épített emlékei: sok esetben ispánsági központok voltak, vagyis a kialakuló közigazgatás székhelyei. Nevüket több esetben a mai megyék elnevezései is őrzik, még ha azóta át is rendeződött egy-egy megyén belül a települések fontossági sorrendje: Borsodvárt például Edelény északi végében találhatjuk meg.

Korábban a tatárjáráshoz és az azt követő kővárépítési hullámhoz kötötték a fa-föld szerkezetű várak hanyatlását, ám virágzásuknak már a 12. században leáldozott. A gyakori karbantartást kívánó sáncok közül a városiasodó településekre költözött a közigazgatás. Némelyiket azonban használták még a 13. század közepén, Abaújvár kiállta a tatár ostromot is.

A bényi sáncrendszer sorsa azonban különbözött a többi földvárétól. A feltárások szerint már a 11. század közepén elhagyták, vagyis a kiépülő államigazgatási rendszerben nem kapott szerepet. Történelmi jelentőségére Bóna István régész mutatott rá. A bényi földvár ugyanis – bár a nevét nem említve – a Képes Krónikában is szerepel, István herceg (a későbbi Szent István király) és Koppány harcának leírásakor.

A tavaly szeptemberben kezdődött nagyszabású, építészeti szempontból is izgalmas rekonstrukció az idei nyáron készül el, augusztus 27-én szentelik fel a templomot. Szent Márton hegyén, a monostornak és környékének újragondolása során, az épített örökség, valamint a korszerű építészeti lehetőségek, formák Magyarországon egészen egyedi stílusharmóniája jött létre.

A főleg tanító és gyógynövényeket termelő, borászatot fenntartó bencés szerzetesközösség imádságos helyét, a bazilikát körben felállványozták, már kivitték a templomból a Stornó Ferenc által épített díszes, ám a középkori miliőtől idegen szószékét – méltó helyen, a pannonhalmi Millenniumi-kápolnában mutatják majd be –, a szentély eredeti kőlépcsőit felújították. A freskókat nem festik újra, csak tisztítják. Az egyik legkényesebb feladat lesz az önmagában több mint 300 kilós, Szent Mártont ábrázoló rózsaablak cseréje, melyet a XVIII. században helyeztek ide. Ezt később a fővárosi Iparművészeti Múzeumban láthatja a közönség.

Az új ablakok ónixból készülnek, ez a nemes anyag valamennyi liturgikus tárgyon végigvonul. Rövidesen Pannonhalmára hozzák Olaszországból a bencések által kiválasztott ónixtömböt, amelyből az új oltárkövet faragják. A bazilika valamennyi bútorát, így a padokat is kicserélik. A középkort idéző derengő hangulatot korszerű, illő fények teremtik meg.

Gunther Zsolt építész a középkor és a XXI. század építészeti párbeszédének nevezte a felújított bazilikát. Dizájntervezője a szakrális építészet egyik legismertebb egyénisége, John Pawson. Azért őt választották, mert tapasztalata van az „érzékeny történelmi környezetben” végzett igényes és korszerű felújításban. Az ő keze nyomát dicséri többek között a csehországi Novy Dvurban található új Miasszonyunk cisztercita kolostor terve is. Pawson nemrég megnyílt müncheni kiállításán már a pannonhalmi bazilika nagyméretű makettje is látható.

Az Európai Unió és az állam csaknem 600 millió forint támogatást adott az új, látogató-bejárati épület megépítését is magába foglaló programhoz. A Kosaras-dombon található modern turistafogadó funkciója megmarad, ám az érdeklődők a jövőben a várköpeny nyugati oldalán futó erdei sétányon az új, liftes épületen keresztül jutnak a bazilika előtti térre. Innen akár a saját ütemükben, az érdeklődésük által meghatározott tempóban egyénileg is megtekinthetik az apátságot, az audio guide technikai rendszer segítségével.

A bejárat építése közben megtalálták a középkori várfalat, hívta fel a figyelmünket Czigány Tamás építész. A falat egy fénykút kialakításával nézhetik meg a látogatók. A templombelső az állványokkal, a szálló porral, a feltúrt padlózattal szinte riasztó képet mutat – magyarázza Hortobágyi Cirill perjel, s hozzáteszi: azonban miután a templom meg a kiegészítő épületek elkészülnek, szépen kirajzolódik a főapátság mai és jövőbeni szerzetesi, építészeti és idegenforgalmi arculata.

A világörökség részének számító Pannonhalmi Főapátságba évente százezer vendég érkezik. A bencés regula szerint úgy fogadják őket, mint magát Krisztust. Nem csupán művészeti értékeiket akarják megmutatni nekik, hanem az épületegyüttes, a kialakított terek szótlan üzenetével is szeretnék közvetíteni a bencés rend megtartó gondolatait.

A monostorban dolgozó építészek szerint ritka lehetőség, hogy a korszellemet ennyire értő, fogékony szellemi, szakrális közegben valósíthatják meg új, izgalmasnak szánt elképzeléseiket.

„Hallanod és tudnod kell más dolgokró1 is, amelyek a Magyar Királyságban akkor történtek, amikor az Úr 1384. évét írták, azon a vasárnapon, amelyen az Exsurge Dominét szokták énekelni. Tudniillik midőn a pap a budai Nagyboldogasszony-templomban első miséjét tartotta, leomlott a templomtorony. Noha igen sok ember tartózkodott a templomban, mégsem veszítette senki életét.”

Mindössze ezzel a néhány sorral tudósít a templomban bekövetkezett katasztrófáról Eberhard Windecke, aki csak Zsigmond magyar király és német-római császár 1437-ben bekövetkezett halála után kezdett el dolgozni (a birodalmi urak felkérésére) emlékiratain, amelyben Zsigmond uralkodásának évtizedeit személyes élményei és oklevelek alapján örökítette meg. A budai várban történt toronyomlás kapcsán szűkszavúsága már csak azért is érthető, mert 1382 táján születhetett Mainz városában (vagyis az esemény idején négy éves lehetett), ráadásul saját bevallása szerint 1406-ban járt először Budán, így a két évtizeddel korábbi tragédiáról legfeljebb szemtanúktól értesülhetett.

A torony ledőlésének pontos körülményei így nem ismertek, a megtörténte azonban tény, amelynek bizonyítékait több mint hatszáz esztendő és a komoly átépítések dacára mai napig őrzi az épület. A tragédia bekövetkezte után, az újjáépítésnek a következményeként új, a mai napig látható gótikus elemekkel gazdagodott az épület – például a déli Mária-kapuval, amely a 15. század eleji szakrális plasztika egyik legszebb emléke.

Korántsem lehetetlen tehát pusztán a kőelemek alapján rekonstruálni mind magát a torony ledőlését, mind az azt megelőző, illetve követő korszakot – írja az Archeologia – Altum Castrum Online.

A budavári Nagyboldogasszony-plébániatemplom a 13. század második felének elején épült, a várhegy tatárjárás utáni beépítése során. Már az építés első szakaszában elnyerte mai alapzati arányait: a háromhajós templom főhajóját keletről félköríves záródású szentély zárta le, nyugati oldalán árkádívekkel áttört toronyaljakkal készült toronypár magasodott már IV. Béla korában is (az északi, Béláról elnevezett zömökebb torony ma is nagy mennyiségben őrzi a 13. századi kőanyagot). Kérdés azonban, hogy befejezték-e teljesen a templom építését, hiszen az épület tornyát az 1360-as években festett Képes Krónika még épülőfélben mutatja (bár az ábrázoláson csak egy torony szerepel). Az északi mellékhajó boltozva volt már a 13. században is, de korántsem lehetetlen, hogy a főhajó és a déli mellékhajó boltozata még nem készült el 1384-ig. Ha ez valóban így volt, igazolható a déli torony leomlásának oka: ez az elem még instabil lehetett, hiszen a boltozatok még nem támasztották keleti irányból, így elmozdulhatott. A feltevést igazolja a dőlés ismert iránya is: a torony kelet felé dőlve omlott össze, szétzúzva a déli mellékhajót és komoly károkat okozva a főhajóban is, egészen a keleti pillérig.

A cikk folytatása és tanulmány a katasztrófa után épült Mária-kapuról az Archeologia – Altum Castrum Online portálon

Egres, románul Igriș manapság semmiben sem különbözik Temes megye Maros menti egyenfalvaitól. A török után, a 18. század végén újjáalapított település utcái egymásra merőlegesen futnak, történetiséget aligha lehet találni, a templom is a 19. századból származik. Pedig Egres adott helyet a középkorban az egyik híres magyar apátságnak, amelynek az alapfalai még ma is háborítatlanul pihenhetnek a település vagy közvetlen környezete földjében.

Az egresi apátságot 1179-ben alapította III. Béla, aki több helyütt telepített le cisztercieket az országban, Egres mellett Zircen, Pásztón, Szentgotthárdon és Pilisszentkereszten is. Bár a francia rend első apátságát még II. Géza alapította a század közepén Cikádorban, az egresi is korainak számított, s talán ennek – no meg az elhelyezkedésének és jövedelmeinek – köszönhetően hamar meghatározó erejűvé vált: a burgundiai Pontignyből származó szerzetesek közössége már a 13. század elején filiát, vagyis saját erőből újabb apátságot alapított a dél-erdélyi Kercen.

III. Béla fia, II. András is kötődött az egresi apátsághoz. Apátja már az uralkodása alatt pápai megbízottként is tevékenykedett, s hiteles hellyé emelték, komoly birtokadományokat kapott. A király második feleségét, Jolántát itt temették el 1232-ben (az első, a sokkal híresebb Gertrud szintén a cisztercieknél, Pilisen nyugodott), s Erges lett András végső nyughelye is 1235-ben bekövetkezett halála után.

Az apátság virágzásának a mongol betörés vetett egy időre véget 1241-ben. A nagyváradi Rogerius kanonok Siralmas ének című művében szemtanúként számolt be a pusztításról (bár gyanítható, hogy Egresen nem járt a tatárjárás idején): „Néhány nap múlva pedig az említett kolostort vagy monostort, Egrest vették ostrom alá, sok ostromgépet sorakoztatva fel. A bent levők nem sokáig állhattak ellen, és hogy életüket megtarthassák, megadták magukat a tatárok kezére és becsületére. De velük is az történt, ami másokkal, kivéve néhány szerzetest, akiknek megengedték, hogy elmenjenek, és kivéve néhány úrasszonyt és igen szép lányt, akiket saját használatukra megtartottak.”

Az egresi ostrom kárairól nincsenek adatok, ám a megadás arról tanúskodik, hogy nem rombolták le teljesen az épületeket (egyúttal kétségessé teszi azt a közkeletű vélekedést is, hogy az apátságot már II. András idejében jelentős, jól védhető kőfalakkal erődítették volna). Valószínű azonban, hogy a kolostort és a templomot feldúlták, kirabolták – nyilván felnyitották a király sírját is értékek után kutatva. Ám a közösség hamar kiheverte a mongol támadást, hiszen a források szerint az apátság 1247-ben már ismét működött.

A Székelytámadt vár falain belül és kívül egyaránt „nagytakarításra” lenne szükség – mind területrendezési, mind urbanisztikai szempontból –, hogy a várfalak konzerválását és restaurálását el lehessen végezni. A várfalak felújítási terveinek elkészítésével megbízott szakcégek javaslata szerint a várfalon belül a töltés szintjét 1-1,5 méterrel kellene csökkenteni, kívül a „parazitaépületek” eltávolítására van szükség, a fal restaurálása mellett tető alá kerülne és látogathatóvá válna a vár bejáratától jobbra található bástya, és itt az utcára vezető lejárat is épülne. Ahhoz azonban, hogy ezek a tervek megvalósulhassanak, majdnem húsz különböző építmény – a kutyaóltól, a garázson és melléképületen át, egészen a lakóházakig – elbontására van szükség, ugyanis ezeket ráépítették a várfalra.

„Nagytakarítást javasolunk várfalon innen és túl. Ahhoz, hogy a falat meg lehessen javítani, hozzá kell férjen az ember, egyértelműen az lenne az ideális, hogy a faltól minden el legyen távolítva. Enyhén utópisztikus az a helyzet, ami a várfal körül van” – fogalmazott Guttmann Szabolcs építész-urbanista, műemlékvédelmi szakember, a restaurálási tervek elkészítésével megbízott egyik szakcég vezetője. A nagyszebeni Arh Service Guttmann vállalkozás képviselője elmondta, meggyőződésük, hogy a Székelytámadt vár Székelyudvarhely legérdekesebb színtere, ezért az lenne a jó, ha a restaurálási munkálatok során hasznossá tett felületek által egy olyan kulturális helyszínnel gyarapodna a város, amely a turistákat is vonzza.

A szakcégek nagyjából négymillió euróra becsülik a várfalak és bástyák felújításának költségeit, de ebbe beletartoznak a várfalak körül elvégzendő munkálatok költségei is. Végeztek egy kevesebb munkálatot magában foglaló, visszafogottabb számítást is arra az esetre, ha a minisztérium kisebb összeget hagy jóvá a munkálatokra – mondta el Guttmann Szabolcs.

A Székelytámadt vár – amely tavaly került be az Országos Restaurálási Programba – állapota folyamatosan romlott az elmúlt évtizedekben, és egyre égetőbb szükség van egy komoly állagmegőrzési és restaurálási munkálatra a falak esetében, hisz az elmúlt években több helyen is beomlott már.

a gyulai Wenckheim–Almásy-kastély (fotó: Tokai Attila, panoramio.com)

A kastély első épületrésze 1745 előtt épült a vár közelébe, az akkor még meglévő, külső erődrendszer helyére, részben annak falaira. A mai oldalsó kaputorony alsó szintje tulajdonképpen az erődrendszer kapuja volt valaha, s ma is látható a falban néhány török épületelem. A kastély legrégebbi része a XVIII. századi középtag, földszinti sala terrenával, emeleti díszteremmel. Ezek falfestményeit jelenleg XX. századi meszelés takarja. A kastély 1803-ig kétszer égett le, s kétszer építették újjá, másodszor Czigler Antal tervei szerint, aki Erkelékhez hasonlóan évtizedekig állt a Wenckheim család szolgálatában. További bővítések is történtek aztán a XIX. század folyamán, mígnem az 1900-as évek elejére a mai méretére nőtt az épület, s elnyerte J alakú alaprajzát. Ekkor már az Almásyak voltak itt birtokban.

A XX. század közepére elszegényedő Almásy család aztán 1943-ban a kastélyt eladta Gyula városának, s így 1947-ben a várostól államosították. Előbb traktoristaképző lett, majd csecsemőotthon rendezkedett be az épületben, később parkjának jelentős részét a strand és a termálfürdő foglalta el. A rendszerváltás után a város megpróbálta visszaszerezni egykori tulajdonát, ám a kastély állami kézből ki nem adható státuszba került, kezelője pedig a megye maradt. Az ezredforduló táján aztán a csecsemőotthon kiköltözött, a kastély lakatlan maradt. Tavaly végül, a megyék fenntartói feladatainak megszűntével, az épület visszakerült a nemzeti vagyonkezelőhöz, amely a kezelői jogot ezután Gyula városának adta át. Az meg mindjárt nekilátott, hogy a kastélyt újraintegrálja a település életébe. Ennek nyomán születhettek a mostani felújítási tervek, melyeket a Földes és Társai Építésziroda készített az uniós pályázathoz.

A város ugyanis pályázik a felújításhoz szükséges kétmilliárd forint megszerzésére. A tudományos kutatásokat a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal (KÖH) végzi. Rengeteg a restaurálni való, a kastély különböző korszakokból való falképeit fel kell tárni, s az épület egyik sarkát és több főfalát statikailag is meg kell erősíteni, mivel süllyed. Az épületet toronytól toronyig állítanák helyre, vagyis a főkaréjt: az udvart ölelő épületszárnyakat az említett kaputoronytól a vele szimmetrikusan épült, szemközti szárnyon lévő víztoronyig. Ez utóbbi jóval későbbi a kaputoronynál, mai formájában pedig rekonstrukció – miután leégett, 1980-ban építették újjá betonból. Az elképzelés szerint itt rendeznék majd be a kastély új fogadóközpontját, ajándékboltját, s innen indulnának a kastélybejárások a kevésbé díszes, de érdekes cselédszárnyakon át a főúri termekig. Meghagyják azonban a lehetőséget, hogy aki akar, a főbejáraton mehessen be, s mindjárt a legdíszesebb terekbe lépjen. A tervek szerint a kastély tornyából körbe is tekinthetünk majd, s láthatók lesznek olyan izgalmas terek is, mint a boltozott pince vagy a csodás tetőszerkezetű padlás.

A felújítandó kastélyban egyrészt korhűen berendezett enteriőrök lesznek, részben pedig történeti emlékszobák: például az Erkeleknek, de emlékszobát kapnak a vértanú tábornokok is (akik a fegyverletétel után orosz őrizet alatt még a fegyvereiket megtartva sétálhattak az utcákon, házaknál voltak elszállásolva, s a kastélyba jártak vacsorálni, míg meg nem érkeztek az osztrákok…). Lesz egy interaktív kiállítóterme a közeli Ajtósról származó Dürernek és a kastélyt birtokló családok jeles alakjainak, egyebek mellett Wenckheim (III.) Józsefnek, akiről Jókai az Egy magyar nábob Kárpáthy Jánosát mintázta. Mindez pedig már nemcsak hangfelvételes tárlatvezetéssel (audioguide) válik majd végigjárhatóvá a tervek szerint, hanem okostelefonos idegenvezetéssel is.

A Szatmárnémetiben található Kálvária templom története egészen 1711-ig nyúlik vissza, egyes kutatások szerint az egykori vártemplom maradványait is felhasználták ennek felépítésében, amit 1844-ben fejeztek be. Mivel a templom a várárokból kihordott földből létrehozott mesterséges dombra épült, története során gyakran lépnek fel szerkezeti problémák, mint például a 19. század végén vagy a 20. század első éveiben. 1903-ban még az egyik torony sisakját kijavítják, de a súlyosbodó szerkezeti gondok miatt a következő évben már felmerült egy új templom építésének a gondolata is. A régi templom lebontását és az új építését 1907. október 18-án kezdik el P. Schaeffer Jakab atya vezetésével. Az új, szintén neogótikus templomot az 1908-as év folyamán építi fel a szatmárnémeti Weszelovszky fivérek vállalkozása. Az 1200 férőhelyes új templomot Jézus Szíve tiszteletére avatták fel 1909. június 6-án.

a Kálvária templom (fotó: szatmar.ro)

Az elhelyezésből származó repedések hamar megjelennek az új templom falain is, ezért már 1925-26-ban javításra szorul az épület, de azóta többször is végeztek rajta állagmegőrző munkálatokat. A mostani felújítás során egy újszerű technikával 9 méter mélyre polimer anyagot fecskendeztek be, megakadályozva, azt, hogy a talaj mozogni tudjon. A felújítás során a festést és a szobrokat is restaurálták. A jezsuiták által alapított templom és pincéje legendás múltra tekint vissza, azt mondják, Rákóczi is itt rejtőzködött az osztrákok elől. A templomot egy alagút kötötte össze az erdődi várral. „Meg is tekinthető a templom alatti pince, a látogatók, főleg a gyerekek azt szívesen megnézik, és a legenda miatt is ennek a pincének a látványa mindig megmozgatta a gyerekek és felnőttek fantáziáját” – mondta az Erdély Tv-nek Schupler Tibor plébános.

A neogótikus templom tetőtől talpig megújult, a belső festésétől az orgonáig mindent restauráltak. Ez volt a Szatmári egyházmegye legjelentősebb ingatlan modernizálása. A munkálatok összértéke több mint 6 és fél millió lej (440 millió forint) volt, amelyet az Európai Unió és a fejlesztési minisztérium támogatott. A megújult templomot vasárnap tíz órától kezdődő többnyelvű szentmisén szenteli fel Schönberger Jenő római katolikus megyéspüspök.

– Akadémiai székfoglaló előadásában négy évtizeden át végzett kutatómunka eredményeit foglalta össze: az erdélyi fejedelmek gyulafehérvári palotájának építéstörténetét, történelmi, társadalmi kontextusát tárgyalva rekonstruálta az egykor három belső udvar köré szerveződő impozáns épületegyüttest. Hogyan kezdődött ez a kutatás, mi keltette fel a téma iránti érdeklődését?

– 1966-ban kerültem először Gyulafehérvárra, amikor államvizsga dolgozatomat előkészítendő, a Gyulafehérvári Káptalan birtoklevéltárában kutattam az alvinci kastély és uradalom történetét. Talán egy hónapig laktam az akkori prépostnál, néhai dr. Faragó Ferencnél, és a Római Katolikus Hittudományi Főiskola menzáján étkeztem. Furcsa, szokatlan volt a környezet, de a munka is, amit végeztem: először szembesültem nagy mennyiségű latin nyelvű forrással, amelyeket nagyon csekély latin nyelvismerettel próbáltam lemásolni és megérteni. Pihenésként a várban sétálgattam. Akkor figyeltem fel arra, hogy a 18. században szétválasztott két kaszárnyának és püspöki palotának feltétlenül korábbról, a 17. századból kell származniuk, hiszen azonosak az ablakaik, s nemigen szokott előfordulni, hogy két szomszéd egy időben ugyanabban a stílusban építkezzék.

Ezek az élmények meghatározóak voltak számomra, és amikor a nyolcvanas évek elején a Bethlen Gábor fejedelem építkezéseiről szóló doktori disszertációmat készítettem, Gyulafehérvár, és az ottani fejedelmi építkezések mindjárt a dolgozat első fejezetébe kívánkoztak.

Az egykori fejedelmi palota a középkori vár délnyugati sarkában közel 200 x 42 méteres téglalapba írható, eredetileg három belső udvar köré szerveződött emeletes együttes volt, amelynek nyugati felét a 18. században leválasztották, ebből a római katolikus püspöki, a jelenlegi érseki kúria lett, keleti része pedig 1687-től Románia NATO-csatlakozásáig kaszárnyaként szolgált. A kutatás során kilátástalan nehézséget jelentett, hogy katonai létesítményben nem lehetett vizsgálódni: rájöttem például arra, hogy a Kendervárt, a fejedelmek 16. századtól működő ágyúöntő házát – amelyet az előttem járók a székesegyház és a palota környékén kerestek – a délkeleti sarokbástya foglalta magába, de a szigorúan őrzött építményt akkor még kívülről sem lehetett fényképezni. Valamikor a nyolcvanas évek végén egyszer le is akartak tartóztatni, mert kémnek hittek. Közben persze gyűjtöttem a forrásokat Gyulafehérvár és a palotaegyüttes történetével kapcsolatban. Sikerült összeszednem néhány alapvető felmérést, s segítségükkel a jelenből visszaindulva lépésről lépésre próbáltam azonosítani az épületegyüttesnek azokat az elemeit, amelyek a 17. században, esetleg korábban is létezhettek.

– Voltak olyan részei a palotaegyüttesnek, amelyek a kommunizmus idején megsemmisültek?

– Jóformán fel sem mérhetjük mindazt, ami elpusztult. És nem a kommunizmus volt ebben a legnagyobb bűnös: tulajdonképpen hálásak kell lennünk a sorsnak, hogy egyáltalán fennmaradhatott ez az együttes. A katonák, bár nagyon titkolózó természetűek, szerencsére vigyáznak az épületekre, amelyekben laknak. A 17. századtól egyfolytában kaszárnya volt az épületegyüttes kétharmad része, amelyet nyilvánvaló, hogy a katonák nagyon alaposan és sokszor javítottak, alakítottak. Ez jó is, rossz is egyszerre: vannak például olyan reneszánsz ajtókeretek, amelyeknél nem tudni, mi bennük az igazi, és mi a kiegészítés, de legalább léteznek. Az érseki palotában a nyolcvanas évektől elkezdődött helyreállítások során bukkantak elő a nagyon jelentős reneszánsz elemek, ablakkeretek töredékei. A legutóbbi időben pedig, azt is mondhatnánk, el is kényeztettek bennünket a mindenfelé előkerülő részletek. Mindamellett alig várom, hogy elkezdjék a restaurálását a két kaszárnya épületének. Oda akarják ugyanis átköltöztetni a városházát, de lehet, hogy a megyei adminisztrációt is. Immár csak az a kérdés, hogy ott lehetünk-e és beleszólhatunk-e a felújítási munkálatokba. Abban reménykedem, hogy eddigi vizsgálataim megalapozhatnak egy újabb falkutatást és helyreállítást.

– Mi a legfontosabb eredménye művészettörténeti szempontból ennek a kutatásnak?

– Kétszáz métert átfogó, ma már nem egészen összefüggő, de egységes, emeletes reneszánsz palotahomlokzatot lehetett rekonstruálni a székesegyház felőli oldalon, és alig valamivel rövidebbet a másik, a várfalak felőli oldalon is. Erdélynek tulajdonképpen nincs ehhez fogható méretű reneszánsz emléke (a szamosújvári vár Martinuzzi-palotája, a nagyváradi vár fejedelmi palotája és a fogarasi vár agyonrestaurált lakóépülete is kisebb nála). Restaurálva valószínűleg nyugodtan beilleszthető lenne a közép-európai reneszánsz építészet legjelentősebb emlékeinek sorában.

– Hogyan vált kedvenc kutatási korszakává a reneszánsz, illetve a késő reneszánsz? És nemcsak, hiszen a középkor, illetve a barokk emlékeit is kutatta?

– A késő reneszánsz korszak emlékeivel ismerkedtem meg először: az alvinci kastélyról a szakma és a köztudat is úgy vélte, hogy Fráter György építtette. Én bizonyítottam be, hogy valójában nem ő, hanem Bethlen Gábor építtette, és a Fráter György-féle kastély a föld alatt van. Adrian Rusu régész kollégámmal azonosítottuk az első nyomait ennek a régészeti együttesnek. A doktori disszertációm ugyanakkor Bethlen Gábor építkezéseiről, tehát ismét késő reneszánsz témáról szólt. Rómában akkor, a 17. század első harmadában már javában tevékenykedett Bernini, és létrejöttek az olasz barokk jelentős emlékei, miközben nálunk még a késő reneszánsz formák uralkodtak. Tulajdonképpen egész pályám folyamán Bethlen Gábor korának emlékeit nyomoztam, azt hiszem, meglehetős sikerrel, mert Nagyvárad, Marosillye és Déva, vagy Gyergyószárhegy és Fogaras között elég sok mindent sikerült azonosítanom. Időnként azért elém kerültek olyan dolgok is, amelyek nem a késő reneszánsz korszakhoz tartoztak: így például a gyulafehérvári Batthyaneum a városhoz és alapítójának személyéhez való vonzódásom eredményeként lett kutatásaimnak időben korunkhoz legközelebb eső témája. A középkori témák egyfajta nosztalgikus vonzódást képviselnek: nagyon szerettem volna egyre közelebb kerülni a középkor történetének és művészetének vizsgálatához, de nem úgy alakult az életem, hogy azokkal érdemben is foglalkozhassam, hiszen volt elég dolgom a 16–17. században is. E korszakhoz kötődően leginkább a történeti segédtudományok művelésével kapcsolatos, azaz felirattani, címertani problémákról írtam, újabban a középkori zarándoklatokról is, esetleg Gyulafehérvár középkori épületeiről és művészetéről, de ezek inkább pihentető kirándulások, tartósan nem tudtam elszakadni kedvenc témámtól.

– A kilencvenes évek elején a műemlék-helyreállításban is nagy szerepet játszottak kutatásai…

– A kilencvenes évek sok tekintetben újat jelentettek a pályámon: először is akkortól kezdve publikálhattam a kutatásaim eredményeit. Az 1989 előtti időkben ugyanis sem templomokról, sem pedig erdélyi fejedelmek kastélyairól nem lehetett írni. Ha akkor meghaltam volna, soha ki nem derül, hogy én a késő reneszánsszal foglalkozom. Voltak olyan kényszerképzeteim, hogy kutatok, de nincs kinek, hiszen eredményeimre itthon senki nem volt kíváncsi, külföldön pedig a hetvenes évek végétől nem volt szabad közölni, csak beszerezhetetlen bukaresti engedélyekkel vagy álnéven. Annak ellenére, hogy a Román Akadémia Történeti Intézetének a művészettörténeti közösségében – akkor úgy hívták a munkahelyemet – egy egész Erdélyt átfogó műemlék-repertóriumon dolgoztunk, abból semmilyen publikáció nem született. Kétévente kellett befejeznünk egy-egy megye műemlékeinek összeírását. Eleinte egészen jól ment a munka, 1974–1976 között Kolozs megyét mértük fel. 1976-ban viszont elvették a terepjáró autónkat, és megszüntették a kutatások anyagi támogatását, így terepre vonattal, autóbusszal még elmehetett az ember, de filmek vásárlását (akkoriban, ha volt mire, úgy napi hat tekercs filmet használtam el) és a fényképek kidolgozását már nem fizették. Az is előfordult, hogy Szentágotán például a nyolcvanas években nem tudtam kenyeret vásárolni, mert akkor már jegyre adták, és az üzletben egyszerűen azt mondták, ha nincs jegyem, akkor kenyeret sem kapok. A sógorom autóján bonyolítottam Szeben megye falvainak a bejárását, de a kutatás közben nem mindig sikerült ebédelnünk.

Kilencven után viszont kinyílt a világ, elkezdődtek és megsokasodtak a műemlék-épületek helyreállítási munkálatai. Körülbelül negyven műemlék-együttesnek vagy műemlék épületnek a kutatásában működtem közre azóta valamilyen szinten: levéltári adatokat gyűjtöttem a történetéhez, művészettörténeti tanulmányt írtam róla vagy pedig falat kutattam/kutattunk. Ezek a kutatások lettek a kiindulópontjai tudományos közleményeim egy részének is.

– Milyen érvényesülési lehetőségei vannak ma a fiatal művészettörténészeknek?

– Azt szeretném, hogy az ifjú művészettörténészek, akik nálunk végeznek, mindannyian állást kapjanak a szakmában, és ne kelljen nekik mással foglalkozni. Ezek a dolgok elhivatott embert kívánnak, a hivatástudat viszont hamar kialszik, ha az embernek családja van, és passzióját úgy kell kiélnie, hogy nincs állása hozzá. Tele vannak a kulturális intézményeink olyanokkal, akiknek semmi közük nincs a diszciplínához, amit állítólag kutatnak, védenek, őriznek, hivatástudatuk ennek megfelelően a nullával egyenlő, és akik elfoglalják a helyét azoknak a fiataloknak, akik tudnának tenni valamit, mert erre készültek fel. Normálisan működő polgári társadalommá kellene válnunk, hogy megbecsüljük saját, meglévő értékeinket. Az erdélyi művészettörténet kutatásában az előttem járók munkája s az én munkám is csupán a legfontosabb mozzanatokat emelte ki, rengeteg részletkutatásra lenne még szükség, amelyeket a következő nemzedékeknek kellene majd elvégezni. Reméljük, hogy lesz is majd mit kutassanak, mert az a baj, hogy időközben elképesztő ütemben fogy a műemlékállományunk, jó- és rosszakaratú emberek révén egyaránt, s a műemlék nem várja meg, hogy kilábaljunk éppen soros válságunkból.

Kovács András művészettörténész, művelődéstörténész, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) professzora 1946-ban született Marosvásárhelyen. 2010-től a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja. Székfoglaló előadását 2011. október 20-án tartotta meg, Erdély fejedelmeinek a gyulafehérvári palotája címmel, amelyben négy évtizedes kutatása eredményeit foglalta össze. Publikációi elsősorban az erdélyi késő reneszánsz építészethez, e korszak művészetének meghatározó jelenségeihez kötődnek, de középkori és barokk emlékekkel kapcsolatos témákat is tárgyal. Alapvető monografikus kötete a késő reneszánsz erdélyi építészetről írt összefoglalója, amely Balogh Jolánnak az 1541-nél abbahagyott nagy munkáját folytatja az építészetre összpontosítva, jóval árnyaltabb folyamatokat vázolva. Mindemellett nevéhez egy sor olyan mérvadó tanulmány is kötődik, amelyek Erdély jelentős építészeti emlékeit tárgyalják. Az építészeti kérdések mellett a történelmi segédtudományokkal, címerfestéssel, pecsétekkel kapcsolatos témákkal is foglalkozik publikációiban. Az 1990-es évektől szerepe kulcsfontosságúvá vált a fiatal generációk képzésében, a tudományos élet újjáélesztésében, a műemlékek helyreállításának folyamatában. Kovács András köré immár művészettörténeti iskola szerveződött, amelynek első generációja a közelmúltban saját tanulmányaiból összeállított kötettel köszöntötte tanárát, mesterét. Szemléletmódját, módszertanát az összetett látásmód, a műalkotások részletes, pontos, stíluskritikai és az írott forrásokra alapozó vizsgálata, az emlék történelmi, művelődéstörténeti, társadalmi összefüggései felderítésének igénye határozza meg.