Kassa főtere, 1940-es évek eleje

Kisebbségi pedagógusként és kulturális mindenesként csak amolyan amatőr történész vagyok, de a két napra tervezett több mint kéttucatnyi előadásból már az első címe szöget ütött a fejembe: Politikai és hatalmi viszonyok fejlődése a történelmi Magyarországon és Szlovákiában a XIV. század első felében. Aztán a két nap folyamán elég gyakran elhangzott: Szlovákiában, Szlovákia területén, Kelet-Szlovákiában… – a XIV. század első felében történt események taglalása kapcsán! Egyszer sem hallottam a Felföld (Horná zem, Horniaky) kifejezést, esetleg a történelmi Magyar Királyság északi, illetve északkeleti területein megfogalmazást. A történelmi megyék használata viszont (Abaúj, Torna, Sáros, Szepes) funkcionális volt.

A vitában nem akartam ünneprontó lenni, ezért inkább arról szóltam, milyen nagy szerencsénk van, hogy a rozgonyi csata előtti eseményeket drámában dolgozta fel Márai Sándor Kassai polgárok címmel. A darab – ha emlékezetem nem csal – az elmúlt két évtizedben magyar nyelven kétszer került bemutatásra Kassán. Színházaink, a komáromi és kassai közös produkciójaként, és egyszer a budaörsiek vendégelőadásában. Szlovák nyelvű színrevitele a kilencvenes években tervben volt a Kassai Állami Színházban, de a mai napig nem került rá sor. Elmondtam, hogy a 700. évforduló erre jó alkalom lett volna, de ha már elmaradt, akkor 2013-ban, amikor Kassa Európa Kulturális Fővárosa lesz, igencsak aktuális lenne szlovákul és magyarul is bemutatni Kassán. Idéztem a dráma főszereplőjének, János mesternek fiához szóló intelmét, ami ma már szállóigévé vált: „Mindig Nyugatra menj. És ne feledd soha, hogy Keletről jöttél!…” Majd a rendezőknek címezve azt is hozzátettem, hogy – megítélésem szerint – Kassán természetesnek kellene lenni, hogy közös történelmünk tárgyalásánál jelen legyen a magyar nyelv. Ugyanis a két miskolci előadó közül az egyik előadása német nyelven, a másik angol nyelven történt, az Újvidéki Egyetem előadója pedig sajátos szerb–szlovák nyelven adta elő mondandóját.

hirdetés

Megjegyzésemre robbant a bomba! Tajták professzor, a nacionalista szlovák történészek doyenje azzal replikázott, hogy Kassán a magyarok aránya 3,8 százalék, nincs jogi alap a magyar nyelv használatára. Majd szinte kéjesen és a birtokon belüliek dölyfösségével azt is hozzátette: tetszenének legalább 20 százalékot alkotni, akkor nem volna akadálya a magyar nyelv használatának, mint az első köztársaságban. Gondolatomon átfutott, hogy a 3,8 százalék keserű valóság a kassai magyaroknak, de nem éppen dicséretes, hanem inkább szégyenteljes bizonyítvány az ország és a demokrácia számára! Mert Kassa magyartalanítása évtizedek óta tart és jelenleg is folyik. A birtokbavétel hármas stratégiája közismert. Az első lépcső: a terület megszerzése. Megtörtént 90 éve. A második: a közösség szétzilálása (kitelepítés, deportálás, reszlovakizáció, betelepítés) és nyelvének gúzsbakötése (diszkriminatív nyelvtörvények, megfélemlítések, tiltások, mellőzések). A harmadik pedig: a történelem kisajátítása. Folyamatban van. Bizonyította ezt ez a konferencia is. Talán a budapesti történészek is így érezhették, s ezért maradtak távol a rendezvényről.

A főrendező nagyon megbánhatta, hogy az ünnepi hangulatban és jókedvében kezembe csúsztatta a meghívót. Még a szünet alatt is magából kikelve politikai agitációval (!) vádolt. Lehet, hogy ez valakinek politika, de nekem inkább erkölcs és tisztesség. Mert Kassán a rozgonyi csata 700. évfordulóján mellőzni a magyar nyelvet – elszomorító. Különben is, ha már ilyen sikeres volt a magyarok likvidálása Kassán, akkor legalább nagyvonalúságot kellet volna gyakorolni az itteni maradékkal és az odaátiakkal szemben! Vagy a pesti történészek szerint kellett nekem is gondolkodnom: ilyen rendezvényre inkább nem kell elmenni?!

Végezetül: mielőtt valaki sommásan arra gondolna, hogy visszaéltem a főrendező figyelmességével és a vendégjoggal, elmondhatom, hogy eddig olyan embernek ismertem őt, aki sosem rejti véka alá a véleményét és a másokét is tolerálja. Figyelmeztetésem jogosságát igazolja jeles szobrász barátom beszámolója, aki a kassai Kelet-szlovákiai Képtár által egyazon időben rendezett konferencián vett részt, és ott is ugyanolyan gőzzel folyt a magyartalanítás! Intő jelek, ha értelmiségi szinten, történészek, történészjelöltek és képzőművészek előtt (is) folyik a kútmérgezés. Jó lenne elgondolkodni ezen, mielőtt valami jóvátehetetlenül elromlik!…

a Funar által kihelyeztetett tábla (fotó: Biró István, Krónika)

Visszahelyezné a kolozsvári önkormányzat a Mátyás-szoborcsoport talapzatára a Gheorghe Funar által 1992-ben engedély nélkül felhelyezett táblát – nyilatkozta a Ziua de Cluj román nyelvű napilapnak Radu Moisin, a kincses város demokrata-liberális párti (PDL) alpolgármestere. Kollégája, László Attila RMDSZ-es alpolgármester és Molnos Lajos önkormányzati képviselő azonban a Krónikának egybehangzóan úgy nyilatkozott, teljesen esélytelen a próbálkozás, ehhez ugyanis a megyei, illetve az országos műemlékvédelmi bizottság engedélye szükséges.

László Attila az erdélyi maygar lapnak elmondta, gyakorlatilag nulla annak a valószínűsége, hogy Virgil Pop, a megyei műemlékvédelmi bizottság elnöke zöld utat adjon a Nicolae Iorga-idézetet tartalmazó táblának. A neves építész ugyanis korábban úgy nyilatkozott: olyan kiállítást tervez, ahol a hamis történelmi állításokat tartalmazó feliratú táblákkal mutatná be egy letűnt korszak butaságait, köztük a fent említett táblát is.

A Ziua de Cluj információi szerint Radu Moisin azt tervezi, hogy a műemlékvédelmi bizottság jóváhagyásával helyezik vissza a szobor talapzatára vagy annak környékére a táblát. Mint ismeretes, ezen a következő, Mátyás királyra utaló szöveg található: „A csatában győzedelmes volt, csak saját nemzetétől szenvedett vereséget Moldvabányán, amikor a győzhetetlen Moldva ellen indult.”

A román napilap Remus Lăpuşan szociáldemokrata önkormányzati képviselőt is megszólaltatta, aki szerint a Iorga-idézet eltávolításával a Mátyás-szoborcsoportot a „hatóságok kizárólag magyar brandként [márkaként] kezelik”. A magyarellenes kijelentéseiről ismert tanácsos szerint az a tény, hogy a Fadrusz-alkotás restaurálása után nem helyezték vissza a táblát, „súlyosan sérti a városi tanács korábbi határozatát és a történelmet [!!!]”.

Molnos Lajos RMDSZ-es önkormányzati képviselő ugyanakkor lapunknak elmondta: a tábla visszahelyezésének ötlete Gheorghe Funartól, a város korábbi, Nagy-Románia párti (PRM) polgármesterétől származik, aki személyre szóló levélben hívta fel valamennyi önkormányzati képviselő figyelmét – az RMDSZ képviselőit is beleértve – a magyarok „legújabb gaztettére”.

„Szerintem törekvés mindig lesz erre. Azok, akik szeretik meghamisítani a történelmet, arra fognak törekedni, hogy mindenhová oda nem illő táblákat helyezzenek el. Ez benne van a soviniszták politikájában” – nyilatkozta a Krónikának Molnos Lajos. Az önkormányzati képviselő hozzáfűzte: nem lepi meg, hogy a Szociáldemokrata Párt (PSD) és a Nemzeti Liberális Párt (PNL) támogatja a kezdeményezést, hiszen közelednek az önkormányzati választások, sőt a PDL-s alpolgármester hozzáállása se érte váratlanul meg, Radu Moisin ugyanis korábban a Román Nemzeti Egységpárt (PUNR) ifjúsági szervezetének elnöke volt. Molnos Lajos biztos benne, hogy nem állítják vissza a táblát, részben azért, mert már a kolozsvári románság sem vevő rá, részben pedig azért, mert a műemlék helyreállítását két kormány finanszírozta, így a kezdeményezéshez a magyar kormánynak is lesz egy-két szava.

Cikkében az ungvári kutató Kárpátalja tudományos történelmi múltja feltárásához a XII–XIII. század fordulóján íródott Gesta Hungarorumtól rugaszkodik el, amely szerinte a legrészletesebben adja elő a magyarok kárpátaljai bevonulásának eseményeit. Tekintsünk el most attól, milyen kutatói kvalitásokra vall, ha valaki a XXI. században vitába száll III. Béla királyunk névtelen jegyzőjével, illetve azt feltételezi, hogy a tudományos életben bárki fenntartások nélkül elfogadja a Gesta Hungarorum állításait, s lássuk, hová szeretne “kilyukadni” Prohnenko úr!

“Régészetileg az Álmos vezette magyaroknak Kárpátalja területén való áthaladása nem bizonyított az i. sz. IX. század végén – írja. – A valószínű útvonal, amelyet a nomádok vezére igénybe vett, a dunai korridor (a Déli-Kárpátok és a Duna közötti terület), amelyet a nomádok ősidők óta használtak. A mítosz, hogy Álmos törzsei leküzdötték a Vereckei-hágót, komolyan eltorzította a történelmet. Hiszen általánosan elfogadottá vált minden gorogyiscsát (földsánccal körülvett nagyobb települést, földvárat – a szerk.) a szlávoknak tulajdonítani, valamennyi nomád temetkezést pedig az ősi ugoroknak. Valójában a helyzet valamivel bonyolultabb.”

Az ungvári kutató a továbbiakban kifejti, hogy minden sír, valamint temetkezési hely, amelyet Álmos és seregei kárpátaljai “behatolásának” idejére datáltak, legalább 80 évvel “idősebbnek” (talán későbbinek?) bizonyult. A temetkezési együttesekben olyan tárgyak vannak jelen, amelyekkel semmiképp sem rendelkeztek magyar harcosok, mert az előkerült leletek sokkal későbben készültek, mint például a X. sz. második feléből származó arab érmék (dirhemek) – olvashatjuk. Ezen leletek előkerülési helyei, rendeltetésük és főleg datálásuk alapján Prohnenko azt állítja, hogy azok nem magyaroké, hanem besenyőké voltak, akik a X. század végén tartottak erre a Fekete-tenger térségéből. Véleménye szerint a besenyők a Szvjatoszlav fejedelem és serege lemészárlása miatti kijevi büntetőhadjáratok elől menekülve választották a nomádok körében népszerűtlen útvonalat a Kárpátok hágóin keresztül.

“Ily módon, Kárpátalja területén a VIII–IX. században, függetlenül a jelentős szláv népességtől, államképződmény (fejedelemség) még nem alakult ki, az emberek pedig nyugodt, kimért életmódot folytattak a besenyők érkezéséig. Ennek megfelelően nem történt meg az Álmos vezette magyar törzsek átvonulása sem a Vereckei-hágón. A jelenlegi Kárpátalja területe majd a XI. században lett a Magyar Királyság része, és a magyar gyarmatosítás [!] valószínűleg nyugati irányból történt, s nem keletről” – írja Prohnenko.

Hozzáteszi: “Az általunk javasolt hipotézisnek egy sor revízióhoz kell vezetnie Kárpátalja és a kapcsolódó területek középkori történetében. Érthető, hogy mindez nem végezhető el egyetlen nap alatt. A magyaroknak el kell ismerniük a besenyők behatolási hullámát és meg kell tagadniuk a Felső-Tisza-vidék szláv gorogyiscsáinak Álmos seregei általi megsemmisítéséről szóló hősi történetet.”

Az olvasó számára első pillantásra nyilvánvaló lehet, hogy a fentebb ismertetett publikáció több okból sem tekinthető tudományos munkának, sőt egyszerű ismeretterjesztő írásnak is gyengécske, bár a leírtak hitelességét néhány Kárpátalján előkerült régészeti lelet fotójával is igyekeztek alátámasztani. Az illusztrációk egyikén a tiszacsomai, a magyarországi kutatók által egyértelműen honfoglalás kori magyar temetőként beazonosított lelőhelyről előkerült fémtárgyak láthatók az alábbi képszöveggel: “Kengyel és más leletek a X. sz. második feléből való besenyő temető sírjaiból a beregszászi járási Csomán”.

Akkor hát mit tegyünk? Önként bontsuk le a tiszacsomai honfoglalási emlékparkot? Hordjuk el a vereckei emlékművet? Meggondolatlanság volna ilyet tenni csak azért, mert az Ungvári Nemzeti Egyetemen egyesek a jelek szerint csupán a magyarországi támogatásokat szeretik (amikor például a magyar kar fenntartásáról van szó), a magyarokat már nem annyira. Arra viszont megkérnénk a tisztelt “kutatókat”, hogy mielőtt ismeretterjesztő, nemzetnevelő cikkek írásába fognának, előbb tudósokhoz méltóan vitassák meg az elképzeléseiket egymás között, majd annak rendje és módja szerint fogadtassák el az álláspontjukat a nemzetközi tudományos közvéleménnyel is, s csak azután, ha ez sikerült, lássanak hozzá elvenni tőlünk, magyaroktól a történelmünket. Amely történelem egyébként közös, és úgy szép, ahogy van, csak le kellene szoknunk végre róla, hogy ideológiák gyártására használjuk.

A szerző mindjárt az elején leszögezi, hogy sajnos csak nagyon kevés írott forrás maradt fenn a Nagymorva Birodalomról, mert a szlovák „írástudó értelmiségünk valahogy keveset írt”, s az a kevés is, ami fennmaradt, áldozatul esett az „írástudatlan, nomád magyar hordáknak”. A kiépülő magyar államban pedig következetesen „kiirtottak mindent, ami a valaha volt híres nagymorva államra, Szvatoplukra vagy Cirillre és Metódra emlékeztetne”. Például VIII. János pápa „gazdag levelezését Szvatoplukkal”, amely minden bizonnyal létezett (!), megsemmisítették.

A könyv természetesen elsősorban Szvatoplukról szól, aki bölényekre és vadszamarakra vadászott, és egy bevehetetlen várban volt a székhelye. A szerző szerint Szvatopluk és harcosai „majdnem két méter magas, jól termett férfiak voltak, akik alá nagy, erős lovak kellettek”, ellentétben pl. azokkal a „szokatlan idegenekkel, akik kicsi, szőrös lovakon lovagoltak, és csontíjakból lőttek”. Kučera azt állítja, Szvatopluk kétségtelenül király volt, akit a sajátjai koronáztak királlyá, sőt: „egy időben Szvatopluk Róma szemében olyan nagy európai uralkodónak tűnt, hogy német–római császárrá akarták koronázni”.

Szvatopluk Nagymorva Birodalma pedig „fejlett társadalommal, államszervezettel rendelkezett, amely az utódállamokban [!] is részben fennmaradt – Lengyelországban, Csehországban”. A birodalomban erős várak védték a városi agglomerációkat, ahol fehér, falazott, haranggal ellátott templomok várták a hívőket misére, ennek bizonyítéka pl. a Belehrad, Stoličný Belehrad (Székesfehérvár) elnevezések is. Azokat a várakat pedig, amelyek nem rendelkeztek ilyen templommal Čierny hradnak (Csongrád) hívták.

Az „ősszlovákokkal” kapcsolatban leszögezi, hogy nem akar most vitát nyitni arról, hogy az V–VI. évszázadban jöttek-e be vagy őslakosok voltak-e ezen a területen, szerinte ebben a kérdésben még nem látunk tisztán. Ugyanakkor valószínűsíti, hogy az „ősszlovákok” nyelve nem különbözött jelentősen a mai szlovák nyelvtől (nyelvemlékek ugyebár nem léteznek). Szvatopluk korában (abban a feltételezett dicsőséges húsz évben) „a nép békés és a földet műveli, a király hivatalnokai nem zsákmányolják ki, és az országban nem szokás a misszionáriusok felkoncolása”. Sajnos csak írástudói nem voltak a népnek, amit Szvatopluk Rasztyiszlávval karöltve megoldott – hittérítőket kértek Bizánctól, meg is kapták – 863-ban megérkezett Cirill és Metód, akik „Pozsonynál, de inkább Komáromnál keltek át a Dunán […] és ez a hihetetlenül műveletlen komáromi városvezetés képes volt olyan sokáig akadályozni a szobruk felállítását – (sajnos) ilyen polgárai is vannak az országunknak.”

Szvatopluk királysága idejében a hatalma egészen a Vágig, Garamig, Ipolyig, talán még a kelet-szlovákiai folyókig, és minden bizonnyal a Tisza mentéig terjedt, magába foglalva Gömört, a Szepességet és Miskolc környékét, sőt még Erdélyt is. Szvatopluk idejében például Désaknán sót bányásztak, amelyet aztán hajókkal szállítottak Nyitra felé, erről tanúskodik pl. Szolnok város neve is, amely az „ősi szlovák” Soľník szóból ered.

Ami a magyarokat és a magyarságot illeti, Matúš Kučera nagyvonalúan elismeri: jó, hogy a magyar társadalom ragaszkodik a kettőskereszthez, mert „a magyarok ezzel is elismerik, hogy a Nagymorva Birodalom hagyománya segített ezeknek a pusztai nomádoknak túlélni Európában”. Természetesen a szerző nem rejti véka alá a véleményét a magyar történetírásról sem – szerinte Anonymus egyszerűen csak egy „magyar nacionalista” volt, aki „gyűlölt mindent, ami szláv a Kárpát-medencében”, és ő volt az, aki elvetette a „nemzetiségi gyűlölködés magvait”. A középkori magyar krónikák pedig egyszerűen hazudnak – állítja Kučera.

Aki nem annyira jártas a szlovák történetírásban, annak a könyv fent ismertetett tartalma talán kitalációnak, fantáziadús részletekkel tarkított mesének is tűnhetne. Kétségkívül a szerző bizonyos helyeken elengedte a fantáziáját, de a lényegesebb kérdéseket, az alapkoncepciót tekintve nem állít olyasmit, amit más szlovák történészek némi fenntartással el ne fogadnának (pl. a Nagymorva Birodalom létezése, kiterjedése, Szvatopluk jelentősége, királysága stb.).

Persze, a magyar őstörténet sem mitológiamentes. Szép számmal találunk furcsa, kimondottan bizarr elméleteket is, viszont ezeknek az elméleteknek a kiagyalói – Matúš Kučerával ellentétben – nem vezetnek egyetemi tanszékeket, nem díjazzák őket állami kitüntetésekkel, és nem bízzák rájuk az iskolai történelemkönyvek összeállítását. Ha pedig figyelembe vesszük, hogy milyen – a borovicskás flaskát kézközelben tartó, szintén kis szőrös lovakat emlegető – alakokkal egyezteti a professzor úr ezeknek a leendő történelemkönyveknek a tartalmát, akkor talán össze is áll a kép.

A magyar történetírás egyelőre nem alakított ki határozott véleményt a „Nagymorva Birodalommal” kapcsolatban. Vannak ugyan, akik megkérdőjelezik ennek a „birodalomnak” a jelentőségét, fekvését, azonban hangjuk túlságosan gyenge, hogy elérje a szükséges ingerküszöböt. És amíg nem születik határozott válasz magyar részről, addig ne is csodálkozzunk azon, hogy a szlovák kollégák szó szerint „birodalmakat építenek” a VIII–IX. század Kárpát-medencéjében, amit aztán „csúnya, szőrös lovakon” lovagló ősmagyar hordák leigáznak.

A meredek kezdést még merészebb folytatás követi. Hallhatjuk Móra Ferenc nekrológját az 1918-ban elhunyt Szabó Ervinről. A kiváló szegedi régész és neves irodalmár szerint a marxista propagandista halála nagy vesztesége „a holnapi Magyarországnak”. Nos, szegény Móra, ha tudta volna, hogy a Szabó által megálmodott „holnapi Magyarország” milyen hamar beköszönt a gépfegyveres, kézigránáttal terrorizáló Lenin-fiúk képében, talán valamennyivel visszafogottabban búcsúzik a jeles elhunyttól – és a proletárdiktatúra első heteiben talán nem dicséri a Szegedi Napló hasábjain oly felelőtlen odaadással az új, „istenien emberséges” rendszert.

Persze Móra Ferenc nem volt eléggé elhivatott szélsőbalos forradalmár, rossz nyelvek szerint a vörösterror tombolása után még ki is ábrándult a világmegváltó bolsevik eszmékből. Ezért – hogy egy minden vita felett álló személyiség véleménye is elhangozhasson – meghallgatjuk Duczynska Ilona laudációját is, aki Szabó Ervinben „a forradalom tudós, furcsa szentjét” látta. nem is meglepő ez, hiszen bizonyára nagyon szép közös emlékeik lehettek. 1917 májusában együtt tervezték el Tisza István meggyilkolását, amelyet eredetileg Szabó akart kivitelezni, ám végül a jobb céllövő hírében álló fiatal anarchista lányra esett a választás. Duczynskának még egy fél évszázaddal később készült interjú során is könnyek szöktek szemébe a „pompás trófea” elszalasztása miatt. Hiába, a szentek köztudottan szentimentális emberek…

A felvezetés után megismerkedhetünk Szabó Ervin nagyszerű életművével. Az ismertető elején azért kihallhatunk némi disszonanciát – antiszemita éllel! -, ugyanis megemlítik, hogy a zsidó származású diák „nem vallásos meggyőződésből”, hanem az asszimiláció szándékától vezetve tért át a református hitre. Az alig néhány évvel később már harcos ateistává váló fiatalember esetében ez amúgy sem sokakban merülhetett volna fel, de azért izraelita honfitársaink 19. század végi tömeges vallási metamorfózisának ilyetén értelmezése mégiscsak nehezen illeszkedik a különben feszes, ortodox marxista dogmatika szerint összeállított műsorba. Az ideológiai megbicsaklást azonban gyorsan helyre teszik az alkotók a Szabó Ervin kommunistává válásának történetét illusztráló proletárforradalmi képsorokkal és heroikus zenével, aminőt az 50-es évek elején is csak a legjobban sikerült sztálinista propagandafilmekben láthatott-hallhatott a nagyérdemű.

S mikor már azt hinnénk, ennél szédítőbb időutazás nem lehetséges, rátérünk a „filozófus” munkásságának lényegére. A fiatal értelmiségieket pusztán a forradalom segédcsapatának szánó propagandista filmünk szerint a „a szabad bírálat fanatikusa”, az „igazság, a kutatás szabadságának szenvedélyes bajnoka” volt. Mindeközben a proletárdiktatúra uszító plakátjai úsznak a háttérben, a figyelmes szemlélő akár Poór Bertalan fél életművével is megismerkedhet. Nem vitás: az alkotás az ötvenes évek legszigorúbb agitproposai előtt is jeles érdemjeggyel kitüntetett vizsgafilm lehetett volna. (Talán csak Rákosi elvtárs hiányzik a vöröskatonák között mosolyogva – na jó, legyen négyes.)

Berény Róbert: Fegyverbe! Fegyverbe! (1919)

A nagy gondolkodóról többek közt az is megtudhatjuk, hogy „már a századelőn felismerte a nagybirtokrendszer problémáit”. A nagyvárosi entellektüel annyira komoly agrárszaktekintély volt, hogy megelőzte a „harmincas években kibontakozó népi mozgalom” vezéralakjait, akik pedig magyar parasztokként nyilván olyan buták voltak, hogy csak húsz esztendővel később ébredtek rá e gondokra. Hogy ugyanerről a kérdéskörről nagyjából Szabóval egy időben Prohászka Ottokár és Giesswein Sándor, a hazai keresztényszocializmus atyjai is írtak, illetve beszéltek – nos, ez maradjon a klerikális reakció sötét titka.

Természetesen értesülhetünk nagyszerű könyvtárosi tevékenységéről is, amelyet csak „konzervatív és klerikális” oldalról merészeltek kritizálni, azzal rágalmazva Pallas Athéné önzetlen szolgálóját, hogy „tendenciózusan, politikai és ideológiai alapokon válogatja meg” a fővárosi közgyűjteménybe kerülő köteteket, amelyeknek tekintélyes része lényegében nem volt más, mint kommunista propagandairodalom.

A film második felében együtt ejthetünk kövér könnyeket a borzalmas első világháború áldozataiért – azzal a Szabó Ervinnel, aki a „nacionalista és imperialista” háborút természetesen szigorúan elítélte, miközben arról cikkezett, a proletariátus demokratikus úton soha, csakis erőszakkal ragadhatja meg a hatalmat (a békéért folytatott harc, ugye).

Nem úszhatjuk meg a történettudományba is belekontárkodó filosz-forradalmár talán legbizarrabb szellemi szüleményének, a Társadalmi – és pártharcok a 48-49-es magyar forradalomban című alkotásnak dicséretét sem. Annyi kritikát azért megenged magának a hatalmas életműre felbámuló utókor, hogy az osztálygyűlölettől sistergő, vulgármarxista közhelyeket alig-alig átlépő munka néhány hibáját – például a kötetben gátlástalanul démonizált magyar kis- és középnemesség szerepének „félreértelmezését” – megemlítse.

Ezután már csak a dicső halál és a megrendült ittmaradottak könnytől áztatott sorainak idézése marad. A stáblista legvégén szokásos gyártási évszám e nagy formátumú alkotásról lemaradt. Talán az alkotók is érezték: felesleges is volna. A hátborzongató időutazáson átesett néző ezen embert próbáló negyed óra után már magától is odaképzeli az évtizedekkel ezelőtti dátumot. Kijózanítólag legfeljebb az hathat, hogy a film készítőjeként megjelölt műhely, a Duna Televízió jóval a rendszerváltás után jött létre. S ez bizony felveti a kérdést, vajon milyen dátumot mutat a „Nemzet Televíziójának” naptára, s milyen évet írnak azokban a fejekben, ahol e bizarr filmetűd ötlete megfoganhatott.

Drakula és a playboykirály

Tájékozatlan turistának nem ajánlatos a Nagy Lajos magyar király által épített kastély iránt érdeklődni, mert ilyesmiről tíz járókelőből kilenc sem Brassóban, sem a közeli Törcsváron nem hallott. A kérdésre általában kétféle válasz érkezik: az egyik egy unott vállvonogatás, a másik egy inkább turistabarátnak nevezhető pótajánlat. „Ilyen kastély nálunk nincs – mondja egy jól öltözött, angolul folyékonyan beszélő középkorú brassói hölgy, akit kíváncsiságból éppen a Kapu utcában állítunk le. – De ha valami érdekeset akarnak látni, érdemes kiruccanniuk Törcsvárra, ott van Drakula kastélya.”

Drakula árnyékában. Szinte észrevehetetlenek a törcsvári kastély magyar vonatkozásai

Miért is lepődünk meg, hisz már a magyarországi turisták is Drakula-kastély néven kezdik emlegetni. Ami nem is csoda, hisz a történelemhamisítók nem alusznak. Legalábbis azok, akik a kastély alatti nagy bazárban szinte minden egyes portékájuk által a véres grófot népszerűsítik. Nem is akad olyan emléktárgy, amelyből ne készült volna drakulás változat. „Ezek mennek a legjobban, ezt kérik a turisták” – magyarázza az egyik idősebb elárusító, majd amikor hallja, hogy magyarul beszélünk, bizalmasan a fülünkbe súgja: „még a magyarok is”.

Pedig aligha hihető, hogy minden egyes magyar turista vámpírlátogatásra érkezne Törcsvárra, és a kastély I. Lajostól IV. Károly Zita nevű feleségéig tartó több évszázados történelme egyáltalán ne érdekelné. A szuvenírbolt könyvrészlegén azonban csak egyiptomi és görögországi útleírások sorakoznak magyar nyelven, vagy esetleg recepteskönyvet lehet vásárolni. „Valami történelmi jellegű írás nincs? Akár románul vagy angolul…” – fordulunk az eladóhoz.

A férfi arca felvillan, és máris gratulál. „Maguk komoly emberek lehetnek. Akkor Paul D. Quinlan, II. Károly román királyról szóló kötetét ajánlom” – mondja, és rámutat a Regele Playboy című kötetre. Ha belegondolunk, hogy a még életben lévő Mihály király édesapja volt a történelem egyetlen uralkodója, aki kétszer is lemondott királyságáról szerelmei, Zizi Lambrino, majd Elena Lupescu miatt, a Humanitas Kiadónak és szerzőjének nem is kellett különösebben elbulvárosítania az uralkodó sztoriját.

Mielőtt beérnénk a kastélyba, komoly tömegen kell átverekednünk magunkat. A legtöbben hazai látogatók, de a csoportok között vannak angolul, héberül vagy akár japánul beszélő turisták is. Rögtön a bejárat után magyarokkal is találkozunk, akik a közeli Székelyföldről léptek át a Barcaságba. Tekintetünk egyből megakad a falra rögzített ismertetőn, ahol néhány mondat erejéig szó esik a várkastély magyar vonatkozásáról is.

Legutóbbi látogatásunkhoz képest újdonságként hat, hogy Öreg Mircea neve mellett megjelenik a Sigismund de Luxemburgnak nevezett magyar király, Luxemburgi Zsigmond, majd Iancu de Hunedoarának keresztelt Hunyadi János, illetve Bethlen Gábor és II. Rákóczi György, szintén elrománosított változatban. Az ismertetőtábla szövege még így is előrelépésként hat az elmúlt évek teljesen egyoldalú feliratához képest.

Ám Zita magyar királynéról egyetlen mondatocska sem esik, még a múzeum alkalmazottai sem tudják megmutatni, melyik volt az ő szobája. Miután összenéznek, meg is vallják, hogy ők „életükben nem hallottak erről a nőről”.

A falakra kiaggatott korabeli képek csak a kastély későbbi tulajdonosáról, Mária román királynéról tanúskodnak. Az idegenvezetők is őt emlegetik mindegyre és nagy előszeretettel. Az egyik teremben pergő képsorok is csak a román királyi családról szólnak – mintha előttük emberfia nem tette volna be a lábát a kastélyba. A termek ismertetőjéből is csak az derül ki, melyik volt Mária könyvtára, Ferdinánd hálója, Miklós kitagadott herceg szobája vagy Mircea herceg kápolnája.

Meghalt Mátyás, oda az igazság

Vajdahunyadon, a Mikszáth által a várak királyának nevezett Hunyadiak váránál egy picivel másabb a helyzet. A történelemelferdítési kísérletek itt is már a bejáratnál megmutatkoznak, igaz, nagyjából ennyiből ki is merülnek. Ott Decebalnak és Avram Iancunak szentelt, gipszből készült domborműveket csodálhat meg a látogató, akit kétnyelvű köszöntőtábla fogad.

Szinte teljes mértékben hiányoznak a feliratok a vajdahunyadi várból.

Sajnos a logika meg a várakozás ellenére a második nyelv nem a magyar, hanem az angol. Bent, a falakon meg az érintős képernyőn viszont már több minden olvasható magyarul is. Nem annyi, mint románul, pedig a helyiek szerint 2000-ig minden egyes tábla kétnyelvű volt.

A restaurálást követően azonban már nem helyezték vissza ezeket, s mára csak imitt-amott láthatunk egy-egy magyar feliratot. Az emléktárgyakat árusító boltokban is a vérszomjas Drakula jelentős fölényben van Mátyással, az igazságossal szemben.

Az egyik pultnál hűtőmágnes után érdeklődünk, de a bárányt, gombát vagy teknősbékát ábrázolók közül egyiket sem választhatjuk vajdahunyadi szuvenírnek. A dákok harci zászlaját pedig nem a magunkfajta látogatóknak kell kínálni. „Jó lenne valami magyar jellegű tárgyakat is árusítani, én kértem is, de még nem kaptam” – panaszkodik a pult túlsó oldaláról az egyik középkorú kereskedőnő, miután egyértelmű csalódottságot olvas le arcunkról.

Hogyisne szomorodna el az ember, amikor a kínai mütyür vagy a Drakulás csésze helyett inkább egy magyar nyelvű turisztikai könyvet vagy legalább egy útikalauzt választana. „Csak Erdély háromnyelvű térképével szolgálhatok.

De egy hét múlva lehet, hogy könyvem is lesz” – próbálja kiengesztelni potenciális, ám egy hét múlva biztos vissza nem térő vásárlóit az eladó. A magyar nyelv azért még sincs teljes egészében száműzve a Hunyadiak várából. Ha az ismertető feliratokon ritkán fellelhető, a falfirkák révén annál sűrűbben. „Itt járt Kovács Mária és Farkas Zoltán” – olvasható egyik helyen. Másutt Lázár Sándorné állított emléket önmagának. Valamivel odébb a felsőmarosmenti Disznajót juttatta be a falu egyik szülötte Mátyás király otthonába.

Dézsi Attila Hunyad megyei prefektus belátja, hogy annak ellenére, hogy a vajdahunyadi lovagvár látogatói mintegy 80 százalékban hazai vagy anyaországi magyar nemzetiségű turisták, az illetékesek aligha próbálnak a látogatók kedvében járni.

„Sok-sok év után annyit értünk el, hogy alkalmaztak egy magyar idegenvezetőt” – könyveli el az egyetlen sikert Dézsi. Ottjártunkkor, egy szombat délelőtt, amikor egyik magyar csoport a másik után érkezett, azonban nyoma sem volt a látogatók anyanyelvén is kommunikálni képes idegenvezetőnek.

Hamarosan kiderült: turista idény ide, látogatók igénye oda, az új alkalmazott a hatodik napot ünnepli, vallását pedig szentnek tekinti. „Szerettük volna, ha mindenüvé kikerülnek a magyar feliratok, amit eddig csak részben értünk el. Érződik, hogy a vár mint ingatlan a hunyadi önkormányzathoz tartozik, a műemlékvédelmi része pedig a művelődési tárca fennhatósága alatt áll. Ez a kétfejűség hátránya” – állítja a kormánybiztos.

Érzelem és tudomány

A helyzeten mielőbb változtatni kell, véli Stelian Arcadie Mândruţ történész, egyetemi tanár. A kolozsvári George Bariţiu Történelmi Intézet tudományos kutatója maga is meglepődve tapasztalta a falakon megjelenő útmutatók hiányosságait.

„Véleményem szerint az ismertetőket feltétlenül ki kellene egészíteni – nem érzelmi, hanem tudományos módon. Semmiként nem szabad letagadni vagy minimalizálni a középkor és az akkor épült erdélyi kastélyok magyar jellegét” – fejtette ki lapunknak a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen és az Eötvös Loránd Tudományegyetemen tanult történész.

A cikk írója azt állítja, „a magyarok úgy tartják, hogy ezeket a betűket a székelyek találták ki a középkorban, de csak szórványosan használták, és igen kevesen maradtak azok, akik ismerik is a rovásírásnak nevezett ábécét”. Vasile Maierean és Dan Dulciu titkosírás szakértők leújabb munkája, A román titkosírás története is tartalmaz egy fejezetet a székely rovásírásról, amelyről azt írják, nem is székely, hanem egy nagyon ősi írásmódból származik, amelyet Románia területén találtak fel. Ezt azután átvették a dákok, utánuk pedig a románok, akik a középkorig ezt használták, és tőlük vették át a székelyek, írja a lap a könyvre hivatkozva.

A könyv szerint a 42 jeles székely ábécé 12 jele megegyezik a hétezer évesnek tartott alsótatárlakai leleten talált írással. A lap azt állítja, ehhez a székelyeknek nem lehet közük, mert írásuk csak 800 éves, és a Kárpát-kanyarban telepedtek le. Azt viszont nem említi, hogy a honfoglalás időszakában székelyek voltak Nyugat-Magyarországon is, és évszázadokig éltek a Fehér megyei Aranyosszéken, ugyanannak a megyének a területén, ahol megtalálták a több mint hétezer éves írásmintát.

Hétezer éves ABC

1961-ben a Fehér megyei tatárlakán három, piktografikus jelekkel diszített agyagtáblácskát találtak. A kutatók között máig komoly vita folyik a korongok életkorát illetően. Mivel az eredetileg kiégetetlen táblákat nem sokkal feltárásuk után kiégették, az azóta kidolgozott kormeghatározó csúcstehcnológiai módszerek esetükben nem alkalmazhatóak. A kutatók nagy része mintegy hétezer évesre becsüli a lelet korát.

Ebben az esetben a tatárlaki korongok az eddig ismert legkorábbi írásos emléket jelentik. A lelet érdekessége, hogy a táblácskákon az ősi székely rovásírás 12 betűje is felismerhető.

A nagy esemény kapcsán a történelemhez értők kutakodni kezdtek, de sehol sem bukkantak olyan emlékre, amelyből kiderülne, hogy Erdőszengyelen végigsepert volna az 1848-49-es szabadságharc. A faluban a román lakosság körében még csak szóbeszéd szintjén sem emlegetnek vérengző atrocitásokat. Az itt lakók emberemlékezet óta békességben éltek és élnek együtt magyar sorstársaikkal.

Felmerült a gyanú, hogy a helybeli ortodox egyház lelkésze, az emlékmű értelmi szerzője, Mihai Dumitrescu óriási tévedésbe esett. A tiszteletes következetesen összetévesztett két Maros megyei települést: a Sáromberke melletti Erdőszengyelt a Mezőbodon közeli Mezőszengyellel. Spielmann Mihály történész Peter Moldovan 2008-ban Kolozsváron kiadott Béke és háború (Pace şi război) című kötetét átböngészve nem talált említést az erdőszengyeli mészárlásról, viszont mezőszengyeliről igen. Révai nagy lexikonában a Mezőszengyel címszónál azonban ezt olvashatjuk: “A községet 1848 okt. 18. az oláhok körülzárták s a magyar lakosokat igéretük ellenére felkoncolták.”

A Népújság megkereste Dumitrescut, aki azt mondta, nem szeretne etnikai feszültséget kelteni, de az áldozatokról, a mártírokról illik megemlékezni. Tudja, hogy rossz szájak lázítani próbálnak, de a két etnikum jól megvan egymással a faluban, s nem szeretné, ha gesztusukat provokációként értelmeznék. Az újságírók kérdőre vonták, utánanézett-e az egyházi anyakönyvben, levéltárakban, hány ortodox hunyt el 1849-ben a faluban, megszámolta-e a síremlékeket? Egyébként lehet, hogy akkoriban a román lakosság száma el sem érte a százat.

Bár eleinte a tiszteletes ragaszkodott a száz erdőszengyeli román vértanú meséjéhez, végül elismerte az újságírók igazát. Az ünnepséget Erdőszengyelen megtartják, az érsek felszenteli az ortodox templomot. Az emlékművet nem bontják le, csak a feliratát módosítják. A nemzet hősei emlékére.

A felkonferálás szövege szerint „a pozsonyi szoboravatás [...] kisajátítja, az ószlovákok első királyának titulálja Szvatoplukot.” Arra egyáltalán nem utalt a híradó, hogy a jelenlegi szlovákoknak semmi közük sincs az egykori morva uralkodóhoz, valamint annak pünkösdi királyságához, abban az időben a szlovák nemzet még nem létezett. Bevágja viszont Robert Fico miniszterelnök azon hazug mondatát, amely szerint a szobor „bizonyítja, hogy 15 évszázada folyamatosan itt él a népünk. A szlovákok életerejéről tanúskodik, hogy hosszú évszázadokon keresztül megmaradtak, saját állam védelme nélkül is.”

A szoborállítás bírálata kapcsán a Duna TV csak azokat a tiltakozókat szólaltatta meg, akik mindössze amiatt méltatlankodtak, hogy a „szakma teljes kizárásával döntöttek a szoborról”, illetve „a szobrász a szocializmus korának egyik legismertebb és legtöbbet foglalkoztatott művésze, Ján Kulich” volt.

Robert Fico történelmi ismeretei egyébként folyamatosan „tökéletesednek”, mert míg régebben Matúš Čák Trenčianskyt („gyengébbek” kedvéért: Csák Mátét) tartotta első királyuknak, a mostani ünnepségen hangsúlyozta: Szvatopluk az államalkotói hagyomány alappillére, és sokkal hamarabb élt, mint Szent István és Szent Vencel, a magyarok, illetve csehek patrónusai.

Bosnyák Zsófia szobra Nagysurányban

Az ünnepségen Bosnyák Zsófiát Žofia Bosniakováként emlegették, és ezt írták rá a szobor talapzatára is. Az átadáson “szemérmesen” hallgattak arról, hogy Bosnyák Zsófia és családja magyarok voltak, sőt a beszédekben egyenesen szlováknak tüntették fel őket. Minden nevet szlovákosítottak, így Wesselényi Ferencből František Vešeléni lett, Bosnyák Zsófia apja, a híres végvári törökverő Bosnyák Tamás a Tomáš Bosniak nevet kapta. Bosnyák Zsófiáról több szlovák portál is írt, egyesek megjegyezték, hogy „a várúrnő sok esetben kelt a nyomorultak, szegények és betegek védelmére. Erről tanúskodnak szlovákul írt (sic!) levelei, amelyeknek nagy részét a zsolnai bírónak címezte.” Ha ez így lenne, akkor ezek a XVII. századi levelek lehetnének az első szlovák nyelvemlékek, csakhogy ebben a korban szlovák nyelv sem létezett, annak kialakulása későbbre tehető.

A szlovák “történetírásban” (a jelenlegihez hasonló esetekben nem túlzás történelemhamisításról beszélni) előszeretettel szlovákosítják a felvidéki magyar történelmi személyiségeket. A prekoncepciós elmélet lényege: aki a mai Szlovákia területén bármilyen jelentős tettet hajtott végre, arra könnyen ráhúzzák, hogy csak azért tett valamit, mert a szlovák identitása ezt diktálta, és szlovák nemzetiségűként tüntetik fel, illetve átkeresztelik. Így lett Csák Mátéból Matúš Čák Trenčiansky, akit szlovák királynak tartanak (!), valamint Mednyánszky László magyar festőművészből Ladislav Medňanský szlovák festőművész — hogy csak két példát említsünk. (A szlovák történetírás és történelemoktatás sajátosságairól korábbi cikkünkben olvashat.)

A magyar Bosnyák Zsófiát, Sztrecsény (1899-ig Sztrecsnó) várának szentjét, a hitvesi hűség mártírjának, a jótétemények asszonyának tartják. Apja Bosnyák Tamás, a füleki és nagysurányi vár kapitánya, anyja Kenderes Mária. Tizenhét éves korában adták férjhez először, de hamarosan megözvegyült. Hazatért szüleihez, s míg édesapja Füleken a török ellen harcolt, Zsófia Nagysurányban az árvák, özvegyek és öregek gondviselője lett. Húszéves korában Pázmány Péter közvetítésével újabb házasságot kötött apja hős végvári vitézével, Wesselényi Ferenccel. Sztrecsnó várába költöztek a Wesselényi birtokra. Házasságuk eleinte boldog volt, két fiuk született. Miután Zsófia édesapja meghalt a kolerajárványban, férje hűtlenné vált, szerelmes lett Széchy Máriába. Zsófia bánatában megbetegedett, és harmincöt éves korában, 1633-ban meghalt. A sztrecsnói vár kriptájában helyezték örök nyugalomra a Wesselényi család halottai közé. Később a vár idegen kézre jutott, az új tulajdonos eltávolíttatta a kriptából a Wesselényiek hamvait, Zsófia holttestét azonban negyvenöt év elteltével is épségben találták a koporsóban, ezért nem háborgatták. Később mégis elvitték Vágtapolca templomába. A mumifikálódás miatt a nép szentként tisztelte Bosnyák Zsófiát, és teste mindaddig látható volt a templomban, amíg tavaly egy őrült fel nem gyújtotta.

Bosnyák Zsófia múmiája

Wesselényi Ferenc 1644. augusztus 7-én újabb házasságot kötött Széchy Máriával. Karrierje magasan ívelt felfelé, 1646-ban az uralkodó grófi rangra emelte, és 1655-ben ő lett az ország nádora. 1667-ben halt meg, nem élte meg az általa vezetett Habsburg-ellenes összeesküvés véres megtorlását. Széchy Máriát Bécsbe internálták, minden vagyonát elkobozták és Sztrecsnó várát császári parancsra felrobbantották. Zsófia fiai végvári vitézek lettek, Ádám füleki, László szendrői kapitány. Ádám mindössze 22 éves volt, amikor meghalt, László, aki a vágtapolcai uradalmat örökölte, 42 éves korában lengyelországi birtokaira költözött, élete végéig ott élt. Mindketten gyermektelenül haltak meg.

A szlovákoknak nem volt egységes nemzeti nyelvük, csak a XIX. század derekán egyeztek meg abban, hogy a Zólyom és Liptó megyei nyelvjárásukat alapul véve kodifikálják. Még a XX. század második felében is kellett olyan rendeletet kiadni a szlovák iskolák számára, hogy nem csupán a szlovák órákon, hanem valamennyi tantárgy tanításánál az irodalmi nyelvet kötelesek használni. A kelet-szlovákiai és a Pozsonytól nyugatra élő szlovákok nyelvhasználata közt nagyobb a különbség, mint a Halotti beszéd és a mai magyar nyelv között. Az egységes nyelvhasználathoz pedig egységes történelmet is ki kellett találni.

hirdetés

Ókor és középkor

Az általános iskolai és középiskolás tankönyvek Közép-Európa késő ókori történelméből kiemelik a Római Birodalom szerepét, de csak röviden írnak a hunokról. A szkítákat meg sem említik a Kárpát-medencében, csak a keltákat, gótokat, longobárdokat, és kihagyják a mai Szlovákia területén négy évszázadnál hosszabb ideig élő kvádok tárgyalását. Ennek hátterében az áll, hogy kell egy időpont és egy helyszín arra, hogy oda beilleszthessék a szlávokat. Az avarok harmadfél évszázadát megpróbálják a maguk képére formálni. Kijelentik, hogy az avarok elszlávosodtak, azután már csak szláv-avarként, szlávokként (újabban csak szlovákokként) említik őket, főleg a jelenleg magyar többségű területeken (Komárom, Kassa környéke). Végül nagy terjedelemben tárgyalják a frank kereskedő, Samo ténykedését, valamint a Nagymorva Birodalom elképzelését, mintha egy teljesen dokumentált igazság lenne. Még csak kételyek sem merülnek fel azt illetően, hogy Nagymoráviát az egykori krónikások Szirmium (Szerémvár) tájára, a Dráva, a Száva és a szerbiai Morava folyókhoz helyezik.

Bíborbanszületett Konsztantinosz bizánci császár a Vaskaputól háromnapi járásra jelzi Belgrádot, attól kétnapi járóföldre Szirmiumot, amiről megjegyzi, hogy valaha ott kezdődött Nagymorávia, ahol Szvatopluk is uralkodott. Az Annales Fuldenses (Fuldai Évkönyv) szerint Német Lajos 846-os hadjáratát a Margus menti szlávok ellen folytatja, ami előtt átkelt a Száván. Ott Mojmír unokaöccsét, Rasztyiszlávot tette meg fejedelemnek, vagyis Morávia egy vazallus, frankoktól függő alakulat volt. Hazafelé, Pannónia meghódítása után pedig Csehországon (Boemanok földje) keresztül tért vissza (és nem volt közben Morávia). Rasztyiszláv tehát a Margus (szerbiai Morava) menti szlávok fejedelme volt, ő hívta be a bizánci missziót. II. Jenő pápa (824-827) oklevele szerint az avar tudun és Mojmír Hunnia Avaria egyes területein, illetve Maraviában uralkodott, amely Pannónia és Moesia tartományban volt, Moesia pedig több okirattal igazolhatóan a Drina és a szerb Morava között feküdt.

Mindezekkel nem foglalkoznak a szlovákiai történelem tankönyvek, hanem ellenvetést nem tűrően azt írják, hogy „a szlávok a VI. század folyamán elfoglalták egész Kelet- és Délkelet- Európát. Megkezdődött Európa ókori (Római Birodalmon kívüli) történelmének utolsó korszaka, amelyet ószláv korszaknak nevezünk. A VI. században a szlávok megjelentek a mai Szlovákia területén is. Nyugodt életüket a nomád avarok zavarták meg, akik csaknem 250 évig éltek elődeink szomszédságában. Ezeket az elődeinket a történészek szlovjéneknek is nevezik. Az avarok tavasztól őszig hódításokkal foglalkoztak, főleg a Római Birodalom keleti területein, a téli hónapokban pedig a szlovjének kifosztásával.”

„Az avar fennhatóság alóli szabadulás érdekében alapították meg a szlovjének az első törzsszövetségüket, amely Samo birodalmaként ismeretes. Samo frank kereskedő 623-ban a szlovjénekkel együtt megverte az avarokat, ezért királlyá választották. […] Dagobert frank uralkodót is legyőzték. Nem tudni pontosan, hogy Szlovákia, Csehország és Ausztria mely területein feküdt a szlovjéneknek ez a kezdetleges állama, amelynek köszönhetően az elkövetkező évszázadokban képesek voltunk megőrizni etnicitásunkat, és nem engedtek az avar és frank nyomásnak. […] Nagy Károly legyőzi az avarokat, megerősödik a Morva folyó mentén a Morva Fejedelemség és a mai Szlovákia területén a Nyitrai Fejedelmség. Nyitrán az első ismert fejedelem Pribina [Priwina] volt. 833-ban Mojmír morva fejedelem elfoglalta Nyitrát, és elűzte Pribinát, aki Német Lajos keleti frank uralkodónál talált menedéket […], 846-ban hűbéradományba kapta a Dunántúlt. Az erős és egységes Nagy-Morávia I. Mojmír uralkodása alatt meteorként tűnt fel Európa egén. Szlovákia területe Nyitra székhellyel kiváltságos helyzettel bírt ebben az államban.”

a Nagymorva Birodalom 894 előtt

El tudjuk képzelni, hogy ha ez a tananyag, akkor milyen történelmi ismeretekkel vannak felfegyverkezve a szlovákiai fiatalok. Samoról egyébként mint a winnidek (venétek) királyáról beszélnek kortársai, illetve a helyszínt Karintiába teszik (a Dunától délre, a Dráva és Mura vidékére). Ebből talán érthető, hogy a szlávvá lett bolgárokról elég kevés szó esik, de érdekes módon a szerbeket és horvátokat is csak a IX. századtól kezdik emlegetni (mert valójában ott volt Morávia!). A tankönyv ezzel kezdi a történetüket: „a két nagy délszláv nemzet (a horvátok és a szerbek) sorsa sem volt mindig egyszerű. A IX. század elején a horvátok a Frank Birodalom, a szerbek pedig Bizánc fennhatósága alá kerültek. A horvátoknak ugyan egy ideig saját államuk volt, de a Magyar Királyság már a XI. század végén bekebelezte őket.” Aztán részletezi a szerbek sanyarú sorsát a bizánci uralom alatt, majd a török megszállást, de arról már nem szól, hogy a horvátok később a Horvát Bánságban éltek.

Ezeknek a csúsztatásoknak és fantáziadús részleteknek egyetlen központi célja, hogy egy őshonos, jogfolytonos, de a magyarok által egy évezreden át kegyetlenül elnyomott és leigázott szlovák nemzet képét láttassák, és igazságosnak hirdethessék a trianoni diktátumot.

A szlovák őstörténeti koncepció elsődleges szempontja a magyarellenesség: a szlovákok jelenlétét a magyar történelem ellenében fogalmazza meg, amiből teljesen kizárják az avarokkal, hunokkal vagy szkítákkal való magyar kapcsolatot, illetve rokonságot, mert az már időben megelőzné még ezt a koncepciót is. A szlovák régészet szinte politikai megrendelésként kapta feladatul, hogy az egész ország területén dokumentálni kell a szlovákok jelenlétét már az V. század második felétől, és akik ebben részt vállalnak, azok kiemelten publikálhatnak és juthatnak egyre feljebb a ranglétrán. A pozsonyi várnál az 1970-es években végzett ásatások során egy egyetemi hallgató nyári gyakorlata során tapasztalta, hogyan kell megrakni egy nagymorva rotunda falait ott, ahol olyan sosem volt.

A magyarok megjelenése és a magyar nép jellemzése

Pavel Dvořák, az egyik — még viszonylag tárgyilagosnak mondható — népszerű szlovák történész egyik munkájában egyszerűen szlovákoknak és cseheknek fordítja Anonymus Gestájának 36. fejezetében a „sclavi et boemi” kifejezést. Szarkasztikusan megjegyzi, hogy Anonymus zagyvaságokat írt, főleg Szlovákiával kapcsolatban, mert a csehekről, cseh fejedelemségről és a bolgárokról is tesz említést, de egy szót sem ejt a Nagymorva Birodalomról (!).

„Egy dolog bizonyosnak tűnik. Árpád hadai után – akik minden bizonnyal egy olyan apokaliptikus pusztítást hoztak magukkal, amilyen egy ilyen hadjárattal jár, főleg, ha egykori ázsiai lovasokkal jön Európa felé — jött civil lakosság is, nem csupán pásztorok, hanem földművesek és kézművesek is. Megtelepedtek nálunk [sic] örök időre.”

Szlovákia betagozódása a Szent István-i magyar államba

A könyv 302. oldalán található az egyik szlovákiai „csúcsmodell”. Egy képaláírás. A képen Szent István a Képes Krónika ábrázolásán egy S betű iniciáléjában (Stefanus) látható, egyik kezében harci zászló, másikban pajzs, hármashalmon kettőskereszttel. A képaláírás így szól: „I. István király, illusztráció a Bécsi Képes krónikából. Milyen erős lehetett a nagymorva hagyomány, hogy még a XIV. században, a heraldika virágkorában is arra inspirálta a festőt, hogy a heraldika előtti időkben élt első magyar uralkodót a pajzsán lévő kettőskereszttel ábrázolja.” Ebben a fejezetben éppen azt bizonygatja, hogy a kettőskereszt a szlovák nagymorva birodalom jelképe lett volna, holott még le is írja, hogy (egyelőre!) nem találták ennek régészeti nyomát sehol, de van elég okuk azt állítani, hogy ez így volt. Éppen Szent István fentebb jelzett ábrázolásával akarja közvetve igazolni, hiszen az Árpádok nemzetsége csak a szlovákoktól vehette át a jelképet.

A szlovák történetírásban ugyanis a talán, esetleg, lehetséges, elképzelhető, minden valószínűség szerint kifejezések bizonyíték értékűek. Így került be a szlovák alkotmány első mondatába a nagymorva hagyomány, és így lett országcímer az apostoli kettőskereszt. Mindezek után már ne csodálkozzunk azon, ha még a szlovák irodalmi szövegek is tele vannak olyan kijelentésekkel, hogy mi magyarok mindent a szlovákoktól tanultunk, vettünk át. Az nem zavarja őket, hogy a bizonyítottan szláv jövevényszavaink (pl. az egyházra és szervezeti rendszerre vonatkozóak) vagy délszláv, vagy pedig Árpád-kor előtti keleti szláv eredetűek lehetnek. Sajnos ebben az elszlávosító nyelvészetben hatalmas szerepe volt annak a Knyiezsa Istvánnak, aki — nyelvésznek gondolva magát — ebben a folyamatban nem lovat, de egész ménest adott a szlovák történethamisítók alá. Ott is szlovák eredetű szavakat talált, ahol a magyarba is latinból került, s onnan vették át tőlünk a szlovákok.

A tankönyvek elégtételként jegyzik meg az augsburgi vereségről, hogy ezzel befejeződött Európa kirablása. Az újabb tankönyvek a kereszténység felvétele, vagyis a magyar államalapítás utáni időszakról viszonylag objektív képet festenek, azzal a megjegyzéssel, hogy ezen a területen az ősszlovákok tovább éltek folyamatosan, magyar elnyomás alatt. Máshol azt róják fel, hogy a magyarok beolvasztották őket a magyar nemzetbe. Erre alapozta a kormánypénzen működtetett Szlovák Liga 1945 után a visszaszlovákosító programját.

A tankönyvek és a történelmi kiadványok természetesnek tartják, hogy Szlovákia már korábban is létezett, és a szlovák nemzet történetének korszakai: Szlovákok a Nagymorva Birodalomban, Szlovákia Magyarország része, a Habsburgok és Szlovákia, Szlovákia 1914-1918 között, Szlovákia Csehszlovákia része, az első Szlovák Köztársaság (1939-1945), Szlovákia a felújított Csehszlovákiában (1945-1992), az önálló Szlovák Köztársaság. A szlovák történelemkönyvek a Trianon előtti Magyarországot Uhorsko, a megcsonkított országot Maďarsko néven emlegetik. A keleti szlávok nevezték ugornak a magyarokat, a szlovákból viszont eltűnt a „g” hang, így lett az uhor. A szlovákok egyébként magyarnak neveznek bennünket, tehát indokolatlan lenne az Uhorsko kifejezés, hisz régen sem használták, viszont ezzel is azt akarják igazolni, hogy ők már az ugor, onogur időkben is itt voltak, vagyis előttünk.

Az általános iskola 7. évfolyamának tankönyve elismeri István nagyságát, szervezőképességét, kiválóságát, és jelzi, hogy halálakor kirajzolódott a királyság körvonala Európa térképén. A további évszázadokban lényegében a magyar történelem taglalása folyik, a magyar történetírás adataihoz igazodva, és természetesen kiemelve a felvidéki, felső-magyarországi történéseket, de ezt a területet az akkori időkre vonatkozólag is egyre gyakrabban csak Szlovákia névvel illetik.

Névhasználat

Az 1995-ös szlovák nyelvtörvény elrendelte, hogy a történelmi neveket a szlovák kiejtés, illetve fordítás szerint kell használni a könyvekben, ami elég zűrzavaros állapotot idézett elő. Újabban már a magyar tankönyvfordításokban is ezt szeretnék bevezetni. A földrajzi neveket szlovákul kell feltüntetni, de megengedik mellette a magyart (egyelőre). Ez még akkor is érvényes, ha a magyar nyelvhasználat az ősi, ószláv alakot őrizte meg a földrajzi névben. A soviniszta ihletettségű módosított nyelvtörvény szellemében pedig már egyáltalán nem akarják engedélyezni a magyar földrajzi nevek használatát sem a magyar tankönyvekben, sem az egyéb tájékoztató kiadványokban. A családnevek és keresztnevek szlovák átírásának gyakorlata még XIX. századi eredetű, amikor még a magyar nyelvben is alkalmaztak hasonló megoldásokat, de rendszerré az 1980-as években kezdett válni.

Štefan Bočkaj — Bocskai István
Peter Pázmaň — Pázmány Péter
Helena Zrinská — Zrínyi Ilona
Alžbeta Bátoryova — Báthory Erzsébet
Štefan Sečéni — Széchenyi István
František Vešeléni — Wesselényi Ferenc
Ľudovít Košut — Kossuth Lajos

Ellentétes értelmezések

Az első olyan korszak, amiről a magyar történetírással és a dokumentumokkal is ellentétesen vélekednek a szlovák történetírók, a honfoglalás és a nagymorva korszak, valamint az avarok szerepe. A másik a Felvidéknek főleg északi, hegyvidéki, erdős és hegyes területeinek benépesedése. A szlovák történetírás a szlovákok V-VI. századtól tartó kontinuitását igyekeznek bizonygatni, de kevesebbet szólnak arról, hogy a Felvidék a IX. században szinte lakatlan volt.

L. Kaminská Kassa és környékének régészeti anyagát bemutatva például a gyönyörű avar leletek képei mellett azt írja, hogy „[a szlávok és] a VI. században érkező avarok a IX. századig szimbiózisban éltek, akkor az avarok mint etnikum megszűntek létezni. A szlávok az avarok hatására új temetkezési módot honosítottak meg. Az avarok uralma után folytatódhatott a szláv lakosság civilizációs fejlődése a nagymorva korszakban. A IX. században érkező magyarok Kárpát-medencei bevonulása nem érintette a Kassai-medencét. Közvetlen kapcsolatba velük a szlávok csak a X-XI. században kerültek, amikor a korai feudális államszervezés zajlott.” A szerző nem kevesebbet állít, mint hogy az állítólagosan itt élő szlávok teljes tárgyi kultúrájukban (régészetileg dokumentálható) igazodtak az avarokhoz, de minden másban (szellemi kultúra, nyelv stb., nem bizonyítható) az avarok elszlávosodtak, azóta is itt élnek, de egy töredéknyi avar szót sem őriztek meg.

A Szlovákia enciklopédiája I. kötete a hunokról alig 20 sorban emlékezik meg. Samo szláv birodalmát és az avarok elszlávosodását 13 oldalon írja le, amiből 8 oldal képanyag, és a maradékból is másfél oldalt szentel László Gyula elméletének cáfolására (amikor ebben az 1978-ban kiadott könyvben csak fél oldal jutott a kommunista párt megalakulásának). A Nagymorva Birodalom történelmét viszont 41 oldalon tárgyalja, a Szlovákiában kizárólagosan előírt szemlélet szerint.

Később a térség népességmozgásainál a tatárok pusztításának nem tulajdonítanak olyan jelentőséget, amely esetleg megkérdőjelezné a szlávok (szlovákok) folyamatos helyben maradását. Az északi területek elzálogosítása következtében lengyel hatás alá került és sok új településsel gyarapodó vidékekről nem szólnak.

Az 1848-49-es magyar forradalom és szabadságharc kapcsán aztán elkezdődik a magyarellenes hangulatkeltés. A szlovák nép a XVIII. század végén kezdte magát nemzetként megfogalmazni, aminek kezdetei a reformáció korába nyúlnak vissza. A császári uralom alatt maradt északi vidéken főleg a jelentős városi német polgárság és a császári német katonaság révén a lutheránus (evangélikus) vallás terjedt el, és ennek követői a szláv ajkú lakosság körében először cseh nyelven terjesztették az evangéliumot, ami viszont csak a nyugati szlávok körében volt érthető teljesen. Az 2. osztályos gimnáziumi történelemkönyv ezzel magyarázza, hogy az idegenek cseheknek nevezik őket, de büszkén jegyzik fel azt, hogy Thököly Imrét „tót kiráj”-nak csúfolják, és Rákóczi a „levelezésében Szlovákiát tót impérium, tótság néven nevezi”. Az evangélikusok anyanyelvű igehirdetése tette lehetővé, hogy egy-egy evangélikus líceumban kialakuljon egy sorsközösséget vállaló felvidéki szláv öntudat, s már kezdték szlováknak nevezni az egyes megyékben magukat (Liptó, Zólyom, Turóc, Trencsén). Ám eltartott a XIX. század derekáig, hogy meg tudjanak egyezni egy közös irodalmi nyelv kodifikálásában. A pozsonyi líceum papneveldéje lett ennek a műhelye, abban az időben a városban ezeken a hallgatókon kívül alig voltak szlovákok.

Anton Bernolák nevéhez köthető a mai szlovák írásbeliség alapjainak lefektetése a XVIII. század végén. Akkoriban jelentek meg az első újságok és könyvek, és a nyelvhez keresniük kellett egy messzire a múltba nyúló történelmet, amelyet a Nagymorva Birodalomban meg is találtak, és azóta is ezt próbálják színezni. Viszont rájöttek, hogy a magyarok ellenében kell magukat és történelmüket megrajzolni, nehogy a császárral szembekerüljenek. Azóta is azoknak az irodalmi alkotásoknak és meséknek a szellemisége határozza meg a szlovák történetírást és közgondolkodást, szinte nem is keresve a közös, elválaszthatatlan történelmi időszakot, az egymásra utaltságot, szinte meg sem említve, hogy Magyarország milyen áldozatot hozott azért, hogy a törököt megállítva a hódítás ne érje el az északi területeket, ahol a szlávok szabadon gyarapodhattak és szaporodhattak. A XIX. századi történések gyakorlatilag valamennyi kiemelt szlovák hősének az a legfőbb tulajdonsága, hogy nem szerette vagy egyenesen gyűlölte a magyarokat, és minden bajt az ezer éves magyar elnyomásra vezették vissza. Ján Kollár 1821-ben tanulmányt írt a szlávok elmagyarosításáról. Kollár evangélikus lelkészként Pesten szolgált, ahol például Petőfit is konfirmálta, de előkerültek a reformkori magyar politikusokról a császári titkosrendőrség számára írt jelentései. A történelemkönyvek meg sem említik, hogy a magyar nyelvet Magyarországon csak 1844-ban tették hivatalossá (abban az évben, amikor a szlovákok a szlovák nyelvről megegyeztek). Ezért aztán az egész reformkort úgy ábrázolják, hogy a zsarnok, magyarosító törekvések domináltak, és kiemelik, hogy a magyar országgyűlésben 1847-ben nem fogadták el Ľudovít Štúr zólyomi követ követeléseit (az esemény különben olyan fényben tűnik fel, mintha az országgyűlés végig csak ezzel a kérdéssel lett volna elfoglalva). Hangsúlyozzák a márciusi törvények jelentőségét, az ország modernizálását, de aztán hozzáteszik, hogy „a magyar kormány negatív oldala az volt, hogy magyar nemzeti államot akart kiépíteni. Elutasította a többi nemzet egyenjogúságát, ami később polgárháború kitöréséhez és a magyar forradalom vereségéhez vezetett.” (gimnázium 2. osztály) Az idegen intervenciót polgárháborúnak nevezni elég szerencsétlen dolog egy tankönyvben, de ezt azért teszik, hogy igazolni tudják azt, hogy a Jozef Miloslav Hurban által a bécsi udvartól kapott pénzen felállított „szlovák önkéntesek” miért harcoltak. A zsoldosokat hősként emelik ki, mintha szabadságharcot folytattak volna a szlovák nemzet függetlenségéért, de arról nem tesznek említést, hogy legalább 15-20 ezer szlovák harcolt a szabadságharc oldalán. Majd sajnálkoznak, hogy a császár a nekik tett ígéretekből semmit sem adott meg Világos után, és nem szólnak az 1849 nyarán Szegeden elfogadott, világviszonylatban is előremutató nemzetiségi törvényről, amelynek eltörléséhez Hurban katonái is hozzájárultak.

A XIX. század második felének történelme úgy néz ki a szlovák könyvekben, hogy a kiegyezés veszedelmet jelentett a szlovákokra nézve, mert a magyar országgyűlés magyarosító intézkedéseket hozott. Dicsőséges nemzeti korszak ez számukra, hiszen a Matica slovenská (Szlovák anyácska) szervezetük megalakult, és valóban egy gazdagodó kulturális tevékenység indulhatott el, viszont egyre erősödött a nagy szláv álom gondolata. A legnagyobb zsarnokságnak tüntetik fel, hogy a kultuszminiszter betiltott három szlovák gimnáziumot az ott folyó pánszláv propaganda miatt. Arról viszont nem írnak, hogy 1920 után körülbelül 500 magyar iskolát szüntettek meg.

Arról sem szólnak valósághoz hűen a tankönyvírók, hogy Magyarország nem lehetett a világháború kirobbantója, mert az osztrák császár döntött, és a koronatanácsban egyedül a magyar miniszterelnök szavazott ellene. 1938 úgy jelenik meg, mint Dél-Szlovákia horthysta fasiszta megszállása. Holott a Tiso vezette Szlovákia hadserege Hitler oldalán vonult be Lengyelországba 1939-ben, rögtön megszüntetve az elfoglalt területen a lengyel iskolákat, és az elsők között vitette el zsidó lakosságának többségét, s ezért a szlovák állam fejenként 500 márkát fizetett a németeknek. Erről egy sor sem olvasható, de természetesnek tüntetik fel Edvard Beneš 1945 utáni dekrétumait, a kitelepítéseket, a magyarok és németek meghurcolását a háború eredményeként könyvelik el.

A Szlovák Köztársaság Nemzeti Tanácsa 2007-ben olyan határozatot hozott, amelyben többek között azt is leszögezték, hogy a második világháború utáni rendelkezések nem okai a diszkrimináló gyakorlatnak, a beneši jogfosztások megkérdőjelezhetetlenek és érinthetetlenek, valamint a háború utáni politikai döntések törvényesek és a fasizmus vereségének következményei. Amíg ilyen határozatok megszülethetnek, addig a tankönyvek nem fognak változni, legfeljebb romlani, az olyan tisztességes szakemberek mint Dušan Škavran és Štefan Šutaj, akiket megillet a dicséret, kevés eséllyel kapnak majd teret tankönyvek írására. A magyar iskolák tanárai számára pedig megadatik az a rebellis esély, mint minden korszakban, hogy azt tanítsák, ami igaz, és úgy tanítsák, ahogy az helyes.

A konferencián mások mellett Dan Demşea doktorandus (Arad) a XIX-XX. századi aradi iparosodási állapotokat, Stepan Loredana doktorandus a halállal kapcsolatos aspektusokat (egészségügyi ellátás, járványok, halálokok stb.) vette szemügyre, de néhány politikai vonatkozás is az előadók figyelmébe került. Doru Sinaci doktorandus (Arad) az 1910-11-es válság előzményeit, dr. Lucian Petraş Ştefan Cicio-Pop tevékenységét elemezte a budapesti parlamentben 1906-1918 között. A dolgozatot felolvasók között szerepeltek dr. Aurel Ardelean, a Vasile Goldiş Egyetem rektora, dr. Corneliu Pădurean, dr. Ioan Bolovan (Kolozsvár) professzorok is.

A Nyugati Jelen tudósításában nemcsak a magyar előadókat hiányolta. A cikkíró felhívta a figyelmet arra, hogy a nemzetiségek létét és történelmét illetően csak utalásszerű megjegyzések hangzottak el.