kattintson a nagyobb képért!

Sujánszky Jenő hadapródiskolás társaival 1949-ben alapította meg a titkos, kommunistaellenes Mezartin csoportot. A mintegy 50 fősre növekedett szerveződésnek az volt a célja, hogy fegyveres felkelést robbantson ki a kommunista diktatúra ellen. A kommunista titkosrendőrség 1955 decemberében felszámolta a csoportot, amelynek vezetőségében több áruló is akadt. A volt hadapród fiatalok tudták, mit tesznek kockára szervezkedésükkel. Kezdettől tisztában voltak azzal, ha lebuknak, a vezetők csak halálos ítéletet kaphatnak, a többiekre hosszú börtönévek várnak. Katonaként éltek, „a Hazáért, mindhalálig!” Amint Sujánszky könyvében felhívja rá a figyelmet, a Mezartinhoz hasonló, lebukott ellenállócsoportok perei titokban zajlottak, és legalább annyi áldozatuk volt, mint az 1956-os szabadságharc utáni megtorlásnak.

Sujánszky Jenőre és társaira tehát halálbüntetés várt, azonban a sztálini diktatúrát elítélő új rezsim „enyhülő politikájának” köszönhetően kivégzésük elmaradt. A börtönből az 1956-os forradalmárok szabadították ki őket. Sujánszky első útja a Corvin közbe vezetett, részt vett a harcokban, majd a szabadságharc leverése után menekülnie kellett, kalandos körülmények között Nyugatra szökött. Franciaországban lelt új hazára, de kommunistaellenes tevékenységét nem hagyta abba, megalapította a Franciaországi Magyar Szabadságharcos Szövetséget. Életét arra tette fel, hogy megismertesse az 1956-os forradalom eszmeiségét a nyugati értelmiséggel, és minden lehetséges fórumon, rendezvényen felszólaljon a hazaáruló kárdári diktatúra ellen.

A könyv lebilincselően izgalmas, és fontos tanulságokkal is szolgál, emellett egy olyan fejezetet mutat be a magyar történelemből, amely ezidáig teljesen ismeretlen volt a nagyközönség előtt.

A Csurka című könyv mostantól megrendelhető a Kárpátia Stúdió webáruházában, a Vármegyeház Könyvesboltban 26%-os nyitó kedvezménnyel. (Az utánvétes házhoz szállítás díja 5000 Ft rendelési összegig 899 Ft, 10000 Ft rendelési összegig 699 Ft, 10000 Ft vagy afeletti összeg esetén ingyenes. Felhívjuk az érdeklődők figyelmét, hogy a Vármegyeház utcai személyes átvételre csak keddenként 15 és 19 óra között van lehetőség. A Csurka című könyvet tartalmazó küldemények legkorábban április 2-án érkeznek.) Március 30-ától a könyv megvásárolható az Anima üzleteiben, a Fehérlófiában és a Magyar Menedékben is.

A szerző előszava:

Domonkos László

Amikor ezt a könyvet a kiadó felkérésére 2011 tavaszának vége felé írni kezdtem, arra kértem Csurka Istvánt, legyen segítségemre, olykor-olykor beszélgessünk, elsősorban szükséges és fontos adalékok, részletek kiegészítése, pontosítása végett. Készségesen és szívesen állt rendelkezésemre, de a könyvet már csak töredékében láthatta, mert a könyörtelen sors elragadta tőlünk az én kedves Pista bátyámat, akitől még utoljára abban a kitüntető megtiszteltetésben volt részem, hogy karácsonyi írásában külön kiemelte és megdicsérte a tavalyi könyvhétre megjelent, Francia Kiss Mihályról szóló kötetemet. Most, hogy a róla szóló könyvet nagy-nagy örömmel útjára bocsátom, elszoruló szívvel kell leírnom, hogy munkámat síron túli szeretettel és köszönettel már csak emlékének ajánlhatom.

Könyvajánló:

Csurka István (1934–2012)

Kit lássak, kire, mire gondoljak, ha a nevét hallom, ha a nevét leírom? A mai húsz-harmincévesek előtt már, úgy lehet, csak egy valamikori össztársadalmi mumus maradék mítoszának foszlányai lebeghetnek. (Jó esetben.) Az idősebbek pedig… ott még sokkal nehezebb a helyzet. A tapasztalatok tisztítótüzében edződött arcélt elfedik a memóriákba maratott tömegkommunikációs márkavédjegyek: az antiszemita, szalonképtelen, szélsőséges, realitásoktól elrugaszkodott pártvezér, a „komplett náci alapvetés” jobb sorsra érdemes valamikori ünnepelt dráma- és tárcaírója.

Itt az ideje, hogy a megbélyegzetteket, a kitaszítottakat, a még tévedéseikben is a legeslegfontosabb – a magyarság sorsa – érdekében cselekvőket végre saját helyükön kezeljük. Itt az ideje az újkori gondolatrendőrség ránk aggatni próbált friss öncenzúra-kísérletével, mindenféle megszépítő mellébeszéléssel végleg szakítani. Mert művek sora a bizonyíték, az egyedül hiteles, a mindent eldöntő: ki mit tett le arra a bizonyos (terep)asztalra, ahová folyamatosan próbálnak rondítani a valódi kirekesztők, a züllesztők, az elgyávítani akarók.

Domonkos László

Benkő Mihály történész oroszból fordította le a 86 oldalas tanulmányt, mert a kazahoknál az orosz a közvetítő nyelv. A magyar történész írta az életrajzot is a szerzőről, mert ahogy az MTI-nek elmondta, régóta ismerik egymást, háromszor volt vele expedícióban Kazahsztán és Szibéria határvidékén, ahol a kipcsak törzs szövetsége él, ennek egyik nemzetségét magyarnak nevezik és Julianus barát leszármazottainak tartják őket.

Ajbolat Kuskumbajev a keleti magyarok kérdéskörének ered nyomába, a kipcsakok és a magyarok középkori etnokulturális kapcsolatait hangsúlyozza és elemzi. Szerinte a keleti magyarok továbbélési lehetősége volt, hogy beálltak katonának az Arany hordába, a mongol vezető réteg szolgálatába a 13. század közepétől – részletezte a tanulmány fordítója.

A kazahok egységesen állítják, hogy a magyarok beolvadtak a szteppeövezetet benépesítő törökségbe. Az utóbbi időben heves tudományos vitát kavart a kazahsztáni madijarok és más, a magyarsággal összefüggésbe hozott közösségek kérdése. A vita ma is folyik, de még a turkológusok és a történészek sem képviselnek egységes álláspontot. Erdélyi István történész, akadémiai doktor elfogadja Kuskumbajev kutatási eredményeit, de a magyar kutatók többségének álláspontja ettől erősen eltér. A kötethez Erdélyi István írt előszót és ebben ismerteti a kérdés legújabb magyar szakirodalmát – jegyezte meg Benkő Mihály.

A fordító szerint a könyv azért is érdekes, mert a 43 éves kazah szerző feldolgozza az ebben a témában megjelent orosz nyelvű irodalmat. A fiatal tudós az asztanai egyetem eurázsiai kutatóközpontjának az igazgatója, és az oroszok a legjobb kazah kutatónak tartják.

A könyv ismertetésekor hozzászól a témához Bíró András antropológus, aki fölmérést végzett a Torgaj-fennsík vidékein, Kazahsztánban és a genetikai vizsgálatokból az derült ki, hogy az Y kromoszómaszám a magyarokéhoz közel áll – tette hozzá a fordító, megjegyezve, hogy „a nyugati magyarok mi vagyunk.”

a somolyi rom (fotó: Ament Balázs, panoramio.com)

A Pécsett, a Publikon kiadó gondozásában és a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával megjelent hiánypótló mű, A középkori Tolna megye templomai az első átfogó egyházi topográfiai feldolgozás, amely egy középkori – és nem a mai határok közötti – megye területén térképezi fel az egyházas helyeket. Eddig Pest, Békés, Veszprém, Somogy és Arad megyéről készült hasonló munka. A 289 oldalas mű 374 templomot sorol fel, amelyek közül 322 igazolhatóan állt – a jelenleginél jóval nagyobb kiterjedésű – Tolna megyében; a fennmaradó mintegy félszáz léte nem igazolható kellő bizonyossággal.

A korszak templomainak négyötöde eltűnt, közülük már csak három látható romként, Cikón az eszterpusztai és a széplaki, illetve Regöly határában a somolyi rom. Zsibriken egy erdőben is áll a középkori templom egy néhány méteres fala – mondta az MTI-Pressnek a 35 éves régész, aki 15 éves kutató munkáját foglalta össze a monográfiában. A kötet húsz légi fotón mutatja be egykori templomok – csak madártávlatból kivehető – alapjait.

A kutatómunka nem egy meglepetéssel szolgált. Mint K. Németh András megjegyezte, Tolna egyedisége a téma szempontjából leginkább abban áll, hogy a korban az egyik legsűrűbben lakott terület volt az országban, amire utal az is, hogy minden második településen épült templom. Eszerint a mai, valamivel több mint száz településsel szemben 600 körül volt a falvak, mezővárosok száma. A Dunántúl egyes részein a településszerkezet a török hódoltság után megőrződött, míg Tolnában jelentős pusztulás következett be.

Somogyszil és Várong között volt egy Marosd nevű falu, amelyet már 1290 körül okleveles forrás említ. Hiába kerestem, nem találtam semmit. A környéken a dűlőktől egy kilométerre volt egy középkori faluhely, és a környékén Magyaródra utaló helynevek vannak. Rá kellett jönnöm, hogy ez a középkori Marosddal azonos, csak nem ott van, ahol ezt a dűlőnevek jelölik – mesélte.

Hasonlóan meglepő volt, hogy egy középkori templom helyét szájhagyomány őrzi, más adat ugyanakkor nincs róla. Ilyen Varsád középkori temploma.

A Kisvarsád-dűlőben – az elnevezés gyakran a középkori településre utal – egy XIX. századi forrás említ egy templomot, de nem találtam meg. Ezzel szemben a helyiek azt mondták, hogy a belterületen egy löszfalból “lóg ki” a középkori templom alapja, ami így is van: egy pusztuló löszfalban találtam rá az alapra, amely félő, hogy hamarosan el fog tűnni. Elég furcsa, hogy 2008-ban a falu közepén a helyiek mutatnak egy középkori templomot, amelyről korábban senki nem tesz említést – magyarázta.

A több mint kétszáz templom pusztulása nem minden esetben írható a török hódoltság számlájára, bár javarészt akkor sérülhettek meg. Sok esetben viszont egyszerűen széthordták a köveket, vagy beépítették őket az új templomba. K. Németh András 170 templom helyét azonosította be, és 95 épület helyét GPS-szel is meghatározta, az adatokat pedig eljuttatta az örökségvédelem adatbázisába.

A régész szerint a templomok átépítésein keresztül követni lehet, hogy miként gyarapodott a település. Emellett a templomkataszter regionális összehasonlításra is lehetőséget ad. Mindezen túl az egyházi topográfiai kutatások a települések hierarchiájára is utalnak; újabb kutatások szerint a templomhajó mérete sok mindent elárul a falunak vagy mezővárosnak a környéken betöltött szerepéről.

A csíkszeredai Pallas-Akadémia Könyvkiadó gondozásában megjelent Sas Péter A heraldikus – Köpeczi Sebestyén József élete és munkássága című kétkötetes alkotását mutatták be a szerző jelenlétében szerda este a Bernády Házban. Az esemény „fogadott házigazdája” dr. Zsigmond Barna Pál csíkszeredai főkonzul volt, a könyveket Nagy Miklós Kund művészeti író méltatta. „A jó könyvnek még inkább kell a cégér, szűk a vásárlóréteg, ezért nagy hírverésre van szükség ahhoz, hogy minél több emberhez eljuthasson” – fejtette ki a főkonzul.

A Köpeczi Sebestyén József életét és munkásságát bemutató alkotás mélyen erdélyi, ugyanakkor az összmagyarság könyve is, amely mélyen a múltba gyökerezik, ám a mába is beleágyazódik – méltatta a kétkötetes vaskos alkotást Nagy Miklós Kund. „Az alkotással Köpeczi Sebestyén József heraldikus, családtörténész, képzőművész, művelődéstörténész előtt tiszteleg a szerző, aki egy jól felvértezett kutató, író ezért kellő kitartással és az értékek iránti hűséggel alkotta meg a könyveket” – mondta Nagy Miklós Kund a tudományos igényességgel, ám olvasmányosan megalkotott, illusztrált kötetekről.

Legendás személyiség

Köpeczi Sebestyén József 1878. november 12-én a Beszterce-Naszód megyei Széken született, ifjúkorát Besztercén töltötte, majd 1902-ig festészetet tanult a budapesti Országos Mintarajziskolában. Tanulmányait Bécsben, Münchenben a festészeti főiskolán és Párizsban tökéletesítette. Hazatérése után élt Kolozsváron, Sepsiszentgyörgyön, Brassóban és Budapesten. A Monarchia összeomlása idején hadnagyként teljesített szolgálatot a Székely Hadosztályban. Hadifogolyként együtt raboskodott Márton Áron főhadnaggyal, lelkésszel a brassói fellegvárban, ahol sikerült a kivégzést elkerülnie. Az anekdota szerint azért, mert olyan magas volt, hogy nem sikerült felakasztaniuk.

Kiszabadulása után előneve miatt Köpecre száműzték, ahol korábban soha nem járt. Itt élt egyszerű gazdálkodóként húsz éven át. „Legendás személyiségéhez sok anekdota, karikatúra fűződik. Sok felesége volt, jó kedélyű, színes egyéniség volt, bohém életéről, személyiségéről filmet lehetne forgatni” – részletezte Nagy Miklós Kund.

A bohém heraldikus

Sas Péter budapesti művelődéstörténészt, kutatót már ismerheti a marosvásárhelyi közönség, ugyanis két éve Kós Károly képeskönyv című könyvének bemutatóját is Marosvásárhelyen a Kultúrpalota Tükörtermében tartották. Az anyaországi történész időt és fáradtságot nem kímélő munka során kutatta fel az erdélyi heraldikus életművét, akiről úgy tartja: nem volt igazi tudós ember, hanem egy bohém volt, aki szerette a bort, az asszonynépet és a jó társaságot, ám a munkáját komolyan vette, a címereken keresztül pedig festőművész lehetett. „Erdélyi kutatásaim origója Kelemen Lajos, marosvásárhelyi születésű levéltáros, történész, aki Gidófalvy István királyi közjegyző családjának házitanítója volt. Legjobb barátja pedig a tőle teljesen különböző habitusú Köpeczi Sebestyén József volt” – mondta Sas Péter.

Románia királyi címerének megalkotója

A Székely Hadosztályban szolgált címerfestő félszemére megvakult, majd a román megszállás alatt a Kovászna megyei Köpecre száműzték, ahol gazdálkodásból tartotta el kétgyermekes családját. Ezért akár úgy is fogalmazhatnánk, hogy I. Ferdinánd román király az eke szarvától hívta el Bukarestbe Románia államcímerének megtervezésére. A feladatot heraldikailag kifogástalanul teljesítette, Erdély is méltóképpen van rajta ábrázolva. Jutalomképpen 1922. július 6-án egy villásreggeli keretében a sinaiai palotában maga a király részesítette a legfelsőbb elismerésben: Királyi Koronarend Kitüntetést kapott – mesélte a szerző. Az ország mai 1992-ben elfogadott címerének alapjául is a Köpeczi Sebestyén József által tervezett címer szolgált.

A gyűjtés volt a legnehezebb

A heraldikus 1942-ben családjával Kolozsvárra költözött. Kelemen Lajos, levéltári főigazgató és jó barátja ajánlására az Egyetemi Könyvtár tisztviselőjeként alkalmazták. „Itt születtek a csodálatos alkotásai, ma is a címertan alapvető munkái ezek” – mondta Sas Péter, aki azt is bevallotta: kutatómunkája során a gyűjtés bizonyult a legnehezebb feladatnak. „A heraldikus kolozsvári felesége nem volt tisztában férje hagyatékának jelentőségével, ezért rengeteg okmány, műalkotás elkallódott” – részletezte a szerző. Köpeczi Sebestyén József számos anyagát beadta a Kolozsvári Állami Levéltárba, 1961-ben próbálta visszaszerezni azokat, ám hiába. A heraldikus levelezéseinek kutatása során jött rá Sas Péter erre, és végül a nyugalmazott kolozsvári levéltáros Kiss András segítségével jutott hozzá az anyagokhoz, amelyek munkája kétharmadát teszik ki. Az első kötet a címerfestő életét, a második pedig a megjelentetett és kéziratban maradt munkáit – rajzait, családok, városok, múzeumok és a székelység címerfestményeit – tartalmazza.

A nemesi családból származó Köpeczi Sebestyén József neve – mint általában a heraldikusoké – a szűk szakmai és családi körön kívül nem túl ismert. Sas Péter hiánypótló, „fehér foltokat kitöltő” kutatómunkájának gyümölcse pontosan ezért bír óriási jelentőséggel. A szerző arra kéri az erdélyieket, hogy amennyiben valakinek a birtokában Köpeczi Sebestyén József által festett címer van, értesítse a Pallas-Akadémia Könyvkiadót, hogy lefényképezhessék azt, hogy majd a kötet egy bővített kiadásába bekerülhessen.

Käfer István, a kötet szerkesztője, az MTA Zenetudományi Intézetének munkatársa elmondta, hogy tulajdonképpen egy a nagyközönség számára ismeretlen Bartók-műről van szó. Felidézte, hogy a zeneszerző 1923-ban a szlovák akadémiának átadott egy kéziratot, amelyből Csehszlovákiában meg is jelentettek 3 kötetet. „Azonban a kéziratnak az egyik példánya, amelyet ő piszkozatnak mondott, itt maradt nála Budapesten. Tovább dolgozott rajta, azután elvitte magával Amerikába. Ezt az úgynevezett piszkozatot adjuk mi most közre” –mondta Käfer István. A professzor szerint Bartók nem tartotta elég szakszerűnek a Csehszlovákiában napvilágot látott köteteket, az anyag feldolgozásának módját. Azt is fontolgatta, hogy visszaveszi az anyagot, majd 1938-ban úgy döntött, hogy a piszkozatból maga rendezi össze a gyűjtést, ne érje az a szégyen, hogy nem lesz jó a kiadvány. „Ezért adjuk mi ki azt a piszkozatot, amely Bartók eddig nyilvánosságra nem került munkája” – mutatott rá Käfer István.

Hangsúlyozta, hogy az anyag fantasztikusan érdekes újra feldolgozva, több száz dal újraírva, a fonográf hengereket újra lehallgató Bartók saját kezű bejegyzéseivel ellátva. „Az eredeti támlapok fakszimiléjével, szlovák, magyar szövegekkel – ez abszolút hungarikum, mert Bartók teljes mértékben egynek érezte magát és magunkat – ahogy ő szeretettel nevezte – a tót néppel” – fogalmazott Käfer István.

Felidézte, hogy amikor 25 évvel ezelőtt a kollégáinak megmutatta a kéziratot, összecsapták a kezüket, hogy milyen rengeteg munka van még ezzel. „Most pedig itt a könyv, össze lehet hasonlítani” – jegyezte meg.

A kutató kiemelte, hogy Bartók több mint 200 nótát dolgozott át már modern módszerekkel, hiszen az 1930-as évek végéről van szó. Az első kötetbe az anyag egy hatoda fért, így még legalább öt kötet megjelenése várható, persze az anyagi lehetőségektől függően – mutatott rá Käfer István, aki szerint ha háromszáz példányt eladnak ebből a rendkívül fontos forrásmunkából, jó esély lesz a folytatásra.

Pintér Tamás, Rózsafi János és Stencinger Norbert Magyar ezredek a Doberdó-fennsík védelmében című kötete 2009-ben jelent meg, ezt fordította olasz nyelvre Gianluca Volpi, az udinei egyetem professzora és írt hozzá bevezető tanulmányt. A kiadványt szombaton mutatták be San Martino del Carso faluban.

A könyvbemutatónak helyet adó település érdekessége, hogy a Nagy Háborúban a Doberdó kulcspontjának számító, magyar ezredek által védelmezett hegy alatt található.

A bemutató nagyon jól sikerült, több mint száz érdeklődő vett részt az eseményen -mondta el Stencinger Norbert, a kötet egyik szerzője vasárnap az MTI-nek. Tájékoztatott, hogy az olasz kötet szövege a 2009-es munka szó szerinti fordítása, a képanyag azonban nagyrészt más: “olyan képeket válogattak, melyek az olasz közönséget jobban megfogják”. A kötetet a L’Associazione Juliaest jelentette meg Il Monte degli ungheresi. La difesa del San Michele 1915-1916 (A magyarok hegye. A San Michele védelme 1915-1916) címmel. A helyi szervezők olyan könyvsorozatot akarnak megjelentetni, mely a környék történelmét mutatja be, ennek a sorozatnak az első kiadványa a magyar szerzők olaszra fordított munkája. Stencinger Norbert hozzátette: azért is érdekes az olasz közönségnek ez a könyv, mert így magyar szemszögből is megismerhetik a történelmi eseményeket.

A szerzők szoros kapcsolatot ápolnak a témával foglalkozó olasz kutatókkal. Az általuk üzemeltetett Nagy Háború Blogon is visszatérő téma Doberdó, s olasz kutatótársaiktól is jelentettek már itt meg írást magyar és olasz nyelven. A barátsággá vált közös kutatások alapján jött a kezdeményezés, hogy kötetük az érdeklődő olasz közönség számára olaszul is elérhető legyen.

A könyv részletesen beszámol az első világháborúnak a magyarok szempontjából legemlékezetesebb hadszínteréről, s megrendítő őszinteséggel számol be a harcokról. A nagyszámú illusztrációnak köszönhetően egyaránt láttatja az olvasóval a korabeli és mai állapotokat, képet festve az igen nehéz sorsú katonák harcairól és ezek helyszínéről. A mű bemutatja a bakák hétköznapjait és a harcokban az utolsó leheletükig helytálló magyar ezredek életét is. A kiadvány az ezredek rövid történetének és küzdelmeinek bemutatásán túl szól a hátországról is.

„Nehéz lenne műfajilag behatárolni a könyvet. Nem történeti monográfia, de nem is tisztán szépirodalom. Ez az én személyes vallomásom a sorsomról, a magyarság sorsáról, a történelemről, irodalomról” – mondta el Szerencsés Károly.

Elárulta, hogy a kötetet 2006 őszétől az idei év szeptemberéig írta. „Naplószerű bejegyzések is vannak benne, van, amelyik a betegségemmel, a dialízis kezelésekkel, a halál közelségével kapcsolatosak. Kicsit talán önkényesen vetítettem ki mindezt a magyarság sorsára, helyzetére, ami talán kicsit jobb, mint a sajátom” – jegyezte meg.

A történész arról is beszélt, hogy helyet kaptak a könyvben azok a „sorsok” is, amelyek fontosak voltak a számára, példaként Radics Béla gitárost, énekest, valamint Nagy Sándort, az ókori uralkodót, hadvezért említette. „Amikor cseperedtem, akkor gondolatban ott meneteltem az ő makedónjaival” – fogalmazott Szerencsés Károly, megjegyezve, hogy elsősorban az európai kultúrtörténelemre gyakorolt hatása miatt írt Nagy Sándorról.

Felidézte, hogy a szépirodalom felé tett első kirándulása a Rákosi Mátyás a Forgács utcában című kötete volt – a munkáért megkapta a Magyar Írók Egyesületének 2005. évi nagydíját, a Liza-díjat. A Véna – Vér, irodalom, történelem e könyv folytatásának is tekinthető. „De ez csak az egyik része a kötetnek. Helyet kaptak benne novellák, esszék, tollrajzok is” – magyarázta.

„Sokszor fölrótták nekem, hogy nem úgy írok, ahogy az egy történésztől elvárható lenne” – vallott írói és történészi munkásságának kapcsolatáról, kiemelve, sosem hitte, hogy a történelemről csak szárazan lehetne írni.

„Az író bennem van fiatalkorom óta. Sokakhoz szeretnék szólni, és erre az irodalom alkalmasabb, mint a történettudomány. De ettől én még történész vagyok, mindent a történész, a múlt szemüvegén keresztül látok” – tette hozzá Szerencsés Károly, aki szerint a jelenlegi időszakban is van mibe kapaszkodni: a múltunkba, a kultúránkba. „Ezek biztosabbak, mint a kamatlábak” – jegyezte meg.

Rendelje meg Szerencsés Károly új könyvét a Vármegyeház Könyvesboltban 20% kedvezménnyel.

A Székely Hadosztály története

Elfeledett arcok és történetek tárulnak elénk e könyv lapjain. Krónikásai egy olyan kornak, amelynek változásai máig ható traumát okoztak a nemzet életében. A szereplők és az események mégis olyan egyetemes értékeket hordoznak, amelyek átívelnek téren és időn: az élni akarás, a küzdeni tudás és a lehetetlen legyőzésébe vetett hit kincsét. Példát adtak hazaszeretetből és elszántságból, erkölcsi táptalajt nyújtottak mindazoknak, akik nem nyugodtak bele a megváltoztathatatlanba.

A szakszerűen feldolgozott levéltári és könyvészeti anyag, a kutató történész szívét is megdobogtató tekintélyes jegyzetapparátus mellett ezekre a kiveszőfélben lévő értékekre hívom fel az Olvasó figyelmét elsősorban, s ezek okán ajánlom a két szakember tárgyilagos művét. A könyv immár éppúgy megkerülhetetlen azok számára, akik 1918/19 vérzivataros hónapjait alaposabban is meg akarják ismerni, mint azoknak, akik a magyar katonai helytállás egy kevéssé ismert fejezetéről szeretnének bővebbet megtudni.

Illésfalvi Péter

Szárazajta

A sepsiszentgyörgyi Háromszék Lap- és Könyvkiadó gondozásában 1995-ben megjelent, Szárazajta című könyvem bővített, kissé átdolgozott és válogatott forrásközléssel ellátott második kiadását tartja kezében az Olvasó.

Ez a munka annyiban bővült az 1995-ben megjelenthez képest, hogy az azóta eltelt évek során olyan levéltári forrásokat is sikerült feltárni, amelyek akkori kutatásaim idején, vagyis az 1990-es évek derekán (számomra) nem voltak elérhetők. Mindenekelőtt az 1999-ben megalapított, de munkáját csak 2000 márciusában megkezdő Consiliul Naţional pentru Studierea Arhivelor Securităţii (a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács, közismertebb nevén CNSAS) levéltárában sikerült átvizsgálnom a szárazajtai vérengzés nyomán és okán a helybéli magyarok és románok között lezajlott per iratanyagát. Ugyanakkor szintén a CNSAS levéltárában sikerült áttanulmányoznom a Maniu önkéntes ezred keretében 1944 őszelőjén Bukarestben, valamint Erdélyben létrehozott önkéntes osztagok iratanyagának egy részét. A CNSAS mellett a korábbi vezetés által éveken át tanúsított elutasító magatartásához képest a kutatómunka iránt sokkal nyitottabb új, fiatal intézményvezetésnek is köszönhetően az állami levéltárak Kovászna megyei igazgatósága (újabban szolgálata) kezelésében levő, könyvem témájához kapcsolódó iratok egy részét is sikerült áttekinteni. Ennek is köszönhetően az egykori Háromszék Megyei Csendőrlégió, valamint a Miklósvári járás népőrségének iratanyagában talált források újabb adalékokkal szolgáltak. Továbbá a kolozsvári Központi Egyetemi Könyvtár sajtógyűjteményéből olyan korabeli lapokat tanulmányozhattam át, amelyek az előbb említett forrásokkal egyetemben tovább árnyalják a szárazajtai történésekről alkotott képet. Mindezek a források a Szárazajtán lezajlott 1940. szeptemberi magyar–román torzsalkodások, az 1944. szeptember eleji német–román katonai összecsapás, valamint a Maniu-gárda szeptember 26-i vérengzésének egyes részleteit taglalják.

Benkő Levente

Kertész Botond történész (fotó: mno.hu)

– Húsz évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy az evangélikus egyház szembenézzen az ügynökeivel? Nem sok ez?
– Hogy sok-e, vagy kevés? Mindkettő mellett elhangzanak érvek. Az egyik álláspont szerint minek bolygatni a múltat, csak megbántjuk a még élőket, borítsa inkább jótékony homály a múlt bűneit, és talán majd egyszer, évtizedekkel a haláluk után elővesszük a témát. A másik vélemény szerint már 1990-ben el kellett volna kezdeni az egyház ilyen szempontú átvilágítását, de ha most tesszük, az még mindig jobb, mintha nem tennénk. Én ez utóbbi mellett volnék. Ha nem mi, akkor feldolgozza helyettünk az iratokat más, ami az egyháznak csak árthat.

– Tudtommal a keleti blokk többi országában jóval előrébb tartanak a szocializmussal való szembenézésben, a bűnök feltárásában.
– E téren az utolsók között vagyunk a sorban, miközben a németországi gyakorlat a leginkább példamutató. Nagyon érdekesek a hasonlóságok és a különbözőségek nemcsak az egykori állami–egyházi viszony tekintetében, hanem abban is, hogy a tényfeltárásnak milyen fázisai voltak Németországban, és milyenek nálunk.

– Különbözőek?
– Ellenkezőleg, meglepően hasonlóak. A német evangélikus egyházban is az volt 1990 után a nézet, hogy ne kutassuk az aktákat, majd az érintettek önként bevallják, hogy együttműködtek az állambiztonsággal, és akkor majd feláll egy egyházi bizottság és házon belül diszkréten elintézik az ügyet. Aztán kiderült, hogy ez nem működik, mert az ügynökök nem jelentkeztek önként leleplezni magukat, de már késő volt. A német evangélikusoknak azzal, hogy tétováztak a saját múltjukkal való szembenézés ügyében, röpke két év alatt sikerült lerombolniuk azt az általános népszerűséget, amit azzal vívtak ki, hogy jelentős szerepet töltöttek be a polgári ellenállás szervezésében, a fal ledöntésében. Ez nagyon fontos tanulság a számunkra. Bármennyire is fájdalmas az egyháznak szembesülnie egykori önmagával, e nélkül súlyos erkölcsi deficit keletkezik, amely a küldetését veszélyezteti. Hogyan legyen hiteles az, akinek takargatnivalója van?

„Mi a klerikalizmus ellen tűzzel, vassal, golyószóróval és börtönnel is harcolunk, mert nálunk nem klerikális, tehát papi uralom van, hanem munkás-paraszt uralom…” (Kádár János, 1958)

– A hitelesség nemcsak az egyház tekintetében lenne fontos, hanem más társadalmi szereplőknél is, de Magyarországon még párt is van olyan, amelyiket nem zavarja, hogy a vezérkara csupa pártállami emberből áll.
– Ez igaz, de egy történelmi egyház esetében fontosabb a hitelesség, hiszen sem vagyona, sem erős közéleti befolyása nincsen. Ahhoz, hogy egyáltalán meghallják a szavát, hitelesnek kell lennie. Ez mindenkinek érdeke. A magyar társadalomra bizony nagyon ráfér, hogy valahonnan hiteles erkölcsi útmutatást kapjon.

– Az imént azt mondta, sok a hasonlóság, de velünk ellentétben Németországban mégis korábban sikerült megbirkózniuk az egyházaknak az önvizsgálattal. Miért?
– A német egyházak kevésbé voltak érintettek az állambiztonsággal való együttműködésben, mint a magyarok. A németek – talán a barna diktatúra tanulságait is felhasználva – a távolságtartás politikáját folytatták. Ezt úgy fogalmazták meg a keletnémet evangélikusok, hogy ők „nem egyház a szocializmus ellen, de nem is egyház a szocializmusért, hanem egyház a szocializmusban”. Persze, komoly erkölcsi és anyagi támogatóként ott állt mögöttük a nyugatnémet evangélikus egyház, ami egyben fegyelmezőerőt is jelentett a számukra. Makacs következetességgel tartották a tisztes távolságot nemcsak az állambiztonságtól, de magától az NDK államtól is. Megvoltak a belső egyházjogi szabályai annak, hogy a lelkészek hogyan állhatnak szóba egy állami tisztviselővel. Magyarországon ilyen szabály egyáltalán nem volt. A magyar evangélikus egyház – ellentétben a némettel – nyíltan vállalta, hogy lojális a rendszerrel. Ehhez nem kell állambiztonsági iratokat tanulmányozni, elég felütni az evangélikus egyházi sajtó korabeli április 4-i, május 1-jei, november 7-i számait. Nyilvánvalóvá válik az írásokból, hogy az egyház vezetői támogatták a Kádár-rendszer ’56 utáni konszolidációját.

– Ezek az egyházi vezetők hogyan tudták összeegyeztetni a vallásos hitüket az általuk támogatott rendszer ateizmusával?
– Az ellentmondást úgy lehetett feloldani, hogy megkeresték az egyházi tanítás és a baloldali ideológia olyan közös pontjait, mint a szociális érzékenység, vagy a béke iránti elkötelezettség, ami alapján aztán fel lehetett sorakozni a rendszer mellett. Példákat is fel lehetett sorakoztatni arra, hogy az egyház mindig is követte azokat a – marxista történettudomány által használt kifejezéssel élve – „haladó hagyományokat”, amelyek „előmozdították a dolgozó nép felvirágoztatását és a világbéke megszilárdítását”. Persze ez meglehetősen leegyszerűsítő történelemszemlélet.

– De abból, hogy vannak bizonyos közös halmazok, még nem következik automatikusan, hogy a rendszer kiszolgálójának kell lenni.
– Ezek az egyházi vezetők kompromisszumot kötöttek azért a minimális engedményért, hogy az állam hagyjon némi életlehetőséget az egyház számára: a templom falai közt engedje a prédikációt, megengedje istentiszteletek, misék tartását, felnőtteknek lehessen bibliaórát tartani, az ifjúságnak ellenőrzött keretek között hittant oktatni, konfirmálni, bérmálkozni. Ezért viszont nagy árat kellett fizetni. A kollaboráns egyházi vezetők elfogadták az egyházi autonómia teljes megszüntetését, az egyház működésének korlátozását. Elfogadták a kinevezések állami ellenőrzését és elfogadták, hogy például a katolikus egyház esetében a püspökségek levelezését az Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH) embere, gúnynevén a „bajuszos püspök” bontja fel egészen a hatvanas évek közepéig. Elfogadták, hogy jelentéseket kell írni mindenről, hogy még a meghívókat is cenzúrázza az ÁEH, ha három példánynál több készül belőle. Tudomásul vették, hogy azokat a híveket, akik egyházi házasságot kötöttek, vagy megkereszteltették a gyereküket, gyakran sújtja hátrány a civil életben. E kompromisszumok közül az egyik legszomorúbb az volt, hogy ezek az egyházi vezetők nemhogy nem kürtölték világgá, hogy Magyarországon mennyire megsérti a hatalom a vallásgyakorláshoz fűződő alkotmányos jogokat, de egyenesen ennek ellenkezőjét hirdették. Külföldön azt nyilatkozták, hogy itt minden a legnagyobb rendben van, és akik ezt kétségbe vonják, azok hazudnak.

– De miért érte meg békepappá válni? Egyáltalán miért és hogyan alakult ki, hogy a magyar evangélikus egyház együttműködőbb volt, mint például a keletnémet?
– Ez a Rákosi-rendszerig vezethető vissza. Itt az ötvenes évek diktatúrája az egyik legkeményebb volt az egész szovjet megszállási övezetben. Érsekeket, püspököket, egyházi személyeket tömegesen lecsukni, papokat lincselni, egyik napról a másikra földönfutóvá tenni évszázadok óta regnáló szerzetesrendeket, iskolákat elvenni, az egyházat minden anyagi bázisától megfosztani, belső autonómiáját felszámolni, ez példa nélkül állt az ország ezeréves történetében. Erre az egyházak nem tudtak felkészülni. Az ötvenes években minden egyház éléről, így a protestáns egyházak éléről is eltüntették a legitim, választott vezetőket, és saját bábfiguráikat ültették a helyükre. Ilyen előzmények után jött ’56, és pillanatok alatt megtörtént a visszarendeződés mind az evangélikus, mind a református egyházban. Lemondatták a kompromittálódott vezetőket, és a helyükre visszakerültek a demokratikusan megválasztott vezetők. Ordass Lajos, vagy Túróczy Zoltán püspökök működése alatt hihetetlenül virágzó egyházi élet kezdett kialakulni. 1958-ra aztán újra eltávolították őket hatalmi szóval és a legkompromittálódottabb személyeket leszámítva visszahelyezték a forradalom előtti vezetőket, akik aztán elfojtottak minden kezdeményezést.

– Tehát Kádárék is ugyanolyan kíméletlenek voltak, mint Rákosiék?
– Inkább csak a módszerek változtak. Azonban a „puha” diktatúra idején is több mint 300 egyházi személy szenvedett el koholt vádak alapján börtönbüntetést. Talán az enyhébb bánásmód jeleként értékelhető, hogy az evangélikus egyház éléről eltávolított Ordass Lajos püspök helyére azt a Káldy Zoltánt helyezték, aki korábban nem kompromittálta magát a hatalom oldalán. Később azonban ő is ideális együttműködő partnernek bizonyult a rezsim számára. Jellemzően például országgyűlési képviselő volt három cikluson keresztül a Hazafias Népfront színeiben, sőt a népfront országos tanácsának tagja is volt.

Egyházi vezetők a Parlamentben (fotó: mno.hu)

– Mik voltak az együttműködés formái?
– Nagyon fontos leszögezni, hogy külön kell kezelni az Állami Egyházügyi Hivatallal és az állambiztonsággal való együttműködést. Az ÁEH-val való viszony nyílt és intézményes volt. Természetesen az ÁEH-n keresztül is lehetett ártani az egyháznak, de itt beszervezésről nincs szó. Az állambiztonsággal való titkos kapcsolat azonban nagymértékben gyalulta az érintettek erkölcsi érzékét, amire tudatosan épített az állambiztonság. A titkos kapcsolat miatt nem lehetett az érintettnek külső kontrollja. Több éven keresztül jelentő ügynököknél sokszor megfigyelhető, hogy egyre „durvább” jelentéseket írnak és helyzetüket saját karrierépítésükhöz próbálják felhasználni.

– Sikerrel is járnak?
– Ha megnézzük, hogy a beszervezettek egy része milyen egyházi karriert futott be később, akkor ez egyértelművé válik. Az együttműködőket igyekeztek döntéshozói, véleményformálói pozícióba juttatni. Így jutottunk el odáig, hogy idővel az egyházi vezetés nagyobb része érintett volt.

– Nagyon súlyos kijelentések ezek.
– Nagyon súlyosak a dokumentumokkal alátámasztott tények. A legtragikusabb, hogy az érintettségnek ezen mértéke miatt a belső bizalmi kör tört meg, hiszen nem „mi” voltunk és „ők”, mint a németeknél, hanem „mi is ők” voltunk.

– A lelkészek sejtették, hogy kik az ügynökök?
– Talán sejtettek ezt-azt, de nem tudták biztosan, sőt az ügynökök sem tudtak egymásról. De nemcsak a magas beosztásban lévőket szervezték be, hanem sokszor „kis” papokat is.

– Ha kiszemelt valakit a államvédelem, nem volt lehetőség kitérni a beszervezés elől?
– Én határvonalat húznék azok között, akiket sikerült beszervezni, és akiket nem. Ezzel nem mondom azt, hogy akiket nem sikerült, azok szentek voltak, akiket viszont igen, azok elvetemült gazemberek, de azért ez egy egyértelmű vízválasztó. Mindenre lehet nemet mondani, jóllehet minden történelmi pillanatban más-más kockázattal, és mindenben lehet alkalmatlannak bizonyulni.

– A beszervezettek a kényszerre szoktak hivatkozni.
– Ez a védekezés részben helytálló is, hiszen valóban nem úgy működött, hogy valaki saját akaratból kopogott az államvédelem ajtaján és kérte a beszervezését. Az állambiztonság előzőleg megfigyelte, feltérképezte a kiszemelt ember személyiségét, felmérte a gyenge pontjait, majd csak ezt követően szólították meg. A megkeresett személy ekkor vagy határozott nemet mondott, vállalva az ismeretlen következmény kockázatát, vagy dekonspirálta magát, mint Sztehlo Gábor, aki nemes egyszerűséggel világgá kürtölte, hogy őt megkeresték.

– Sztehlo Gáborral mi lett ezek után?
– Ő egy erős, karizmatikus személyiség volt, korábban részt vett a zsidómentésben, majd gyerekotthont alapított, de a beszervezési kísérlet után nem sokkal mégis Svájcba emigrált. Nem zárom ki, hogy volt összefüggés a két dolog között.

– És akik aláírtak? Ők milyen stratégiák közül választhattak?
– Az egyik lehetőség az volt, hogy jelentéseikben az állambiztonság számára csak használhatatlan információkat közöltek. Ez esetben idővel leszálltak róluk, bár sosem könnyű eldönteni, hogy mi a jelentéktelen információ, és mi nem az. Ennek speciális, egyházi válfaja volt, hogy például amikor egyházi konferenciáról kellett jelenteni, elmélyedtek a teológiai részletekben, rettenetes fejfájást okozva ezzel szegény munkás származású tartótiszteknek. Én tanultam teológiát, de bizony nekem is kemény kihívás néhány ilyen jelentés elolvasása.

– De mit tehetett akkor, ha egy konkrét személyről kellett jelenteni?
– Nagyon gyakori volt, hogy az illető igyekezett mindenkiről csak jókat írni: haladó gondolkodású, nem politizál, de ha mégis, akkor a szocializmusról és az állami vezetőkről csak kedvezően nyilatkozik, satöbbi. Sajnos nem csak ilyen „ártatlan” jelentéseket olvastunk, volt, aki valóban teljesen azonosult a rendszer szempontjaival. Nemcsak az a fontos tehát, hogy jelentett-e, vagy sem, hanem az is, hogy ha jelentett, akkor mit. Erről szól a kutatásunk. Én mindig azt szoktam mondani, hogy ha már valaki aláírt és jelentett, akkor megérdemel a könyvünkben minimum húsz oldalt.

– A Magyar Evangélikus Egyház megtisztult 1990 óta?
– Az állambiztonság 1990-ig biztosan működtette a besúgóhálózatot. A rendszerváltáskor volt olyan püspök, aki váratlanul nyugdíjazását kérte, és senki sem tudta róla, hogy valójában azért-e, mert ügynök volt. Erre csak a kutatások során derült fény. Hogy megtisztultunk-e? A tényfeltárás célja éppen a katarzis, a megtisztulás. Ennek csak egy része a bizottság munkája, a megtisztulás az egyház egészén múlik. Minden bizonnyal sok fájdalmat okoz a munkánk, sebeket szakítunk fel. A megtisztulás másként nem megy. Nem ítélkező testület, hanem tényfeltáró bizottság vagyunk, ezért az érintettség nyilvánosságra hozatala nem von maga után egyházi jogkövetkezményt. Az érintettek, és valljuk be, az egyház számára is kényelmetlen tények feltárásával és publikálásával azonban tartozunk azoknak – és ők voltak többségben –, akik ellenálltak a nyomásnak, a kísértésnek és nem voltak hajlandók az együttműködésre. Eredmény, hogy máris volt két ember, Reuss András teológiai tanár és Keveházi László nyugalmazott esperes, akik kiálltak a nyilvánosság elé, bevallották, hogy kapcsolatuk volt az állambiztonsággal és bocsánatot kértek érte. Én személy szerint fejet hajtok előttük, amiért volt lelki erejük hozzá. Többen megkeresték már rajtuk kívül is a bizottságot, köztük olyanok is, akikről nem is tudtuk, hogy beszervezettek. Ez is pozitív fejlemény.

„…mit akarunk mi az egyházzal… most nem úgy lesz, hogy alkalmazkodnak és megmaradnak, hanem alkalmazkodnak és meg fognak szűnni.” (Kádár János, 1960. március 1-jén, az MSZMP PB ülésén)

– Mi van azokkal az ügynökökkel, akiknek az iratanyaga eltűnt?
– A kutatásnak ez sajnos alapvető etikai dilemmája. Előfordulhat, hogy éppen azoknak a „nagyhalaknak” a kiléte marad titokban, akik buzgón jelentettek és sokkal többet ártottak az egyháznak, mint akiknek az esetét feltárjuk. Keveházi Lászlótól tudjuk, hogy 1990-ben, amikor utoljára találkozott a tartótisztjével, azt mondta a titkosrendőr, hogy nyugodjon meg, ők gondoskodnak róla, hogy semmi nyoma ne maradjon fenn annak, hogy jelentett.

– És valóban így lett?
– Valóban. 1990 után volt bőven idejük az iratok „rendezgetésére”, ami sokaknak állt az érdekében. Ennek ellenére a bizottság álláspontja az, hogy ebben a helyzetben is mindent nyilvánosságra kell hozni, amihez csak hozzáférünk. Annál is inkább, mert ha végre az állam rászánja magát, és hozzáférhetővé teszi az állambiztonság elektronikus nyilvántartását is, az eltűnt dokumentumok egy része úgyis pótlódni fog. A bűnökért akkor is felelnünk kell, ha mások még nagyobb bűnöket követtek el.

– Állítólag hamisított iratokat is gyártottak utólag, csak hogy besározzanak ártatlanokat.
– Van, aki ezzel próbál védekezni, de sem én, sem más kutatók eddig nem találtak erre példát. De mielőtt kíméletlenül kimondanánk minden érintettről az igazságot a tervezett kötetekben, egy dolgot szeretnék kőbe vésni: az egyházak, így az evangélikus egyház is ebben a történetben egyértelműen áldozat. E drámában az a legtragikusabb, hogy nem csak kisemmizték az egyházakat, nem csak megszüntették az önrendelkezésüket, nem csak megakadályozták, hogy betöltsék társadalmi küldetésüket, de ráadásul a saját – hatalom által rájuk oktrojált – vezetőin keresztül nyomták el őket. Mindez a szocialista államgépezet bűne, amelyről egyre inkább hajlamosak vagyunk elfeledkezni. Talán ha ezekből a történetekből több minden nyilvánosságra kerül, nem Kádár János lesz az egyik legpozitívabban értékelt történelmi személyiség Magyarországon.

Szabadkőműves témakörben és a monarchiabeli Magyarország századforduló környéki történelmét tekintve is kiemelkedő jelentőségű kiadvány látott napvilágot, a magyar történelem 19. század végi és 20. század elejei korszakából ismerteket átírják azok a dokumentumok, amelyek a gerincét adják Raffay Ernő könyvének. A tudományos munka zömében eddig soha nem publikált levéltári forrásokkal mutatja be azt, hogyan alakul át az 1890-es évektől 1908-ig a szabadkőműves szervezet. Ismerteti, hogy ezt követően a titkosan működő társaság saját szabályzatait és a legtöbb korabeli vonatkozó magyar törvényt megsértve politikai szerepvállalásba kezd, amelynek egyetlen fő célja: a keresztény magyar állam megdöntése, az ország társadalmának átformálása. Addig soha nem látott támadással próbálják ellehetetleníteni, lejáratni és megsemmisíteni a legnagyobb keresztény erőt, a katolikus egyházat. Megtudhatjuk, kik állnak a küzdelem élén és a hátterében, kik lesznek a szövetségeseik és azt, hogy a reformátusoknak és a zsidóságnak milyen szerepe van a sikeres stratégiában. A könyv a Szabadkőművesek Trianon előtt című munka folytatása, amelyben Raffay Ernő a hazai szabadkőművesség felépítését, célrendszerét, illetve annak átalakulását tekinti át 1867 és 1920 között.

Raffay Ernő: Harcoló szabadkőművesség (Kattintson a nagyobb képért!)

A 298 oldalas kiadvány a Nagy Magyarország Dokumentumok sorozat 3. részeként kerül forgalmazásba 3800 forintos ajánlott fogyasztói áron.

A könyv a kiadó Vármegyeház Könyvesbolt internetes áruházában rendelhető meg házhoz szállítással (10000 Ft rendelési összegig ez pluszköltséget jelent) vagy szerkesztőségünkben való átvétellel (1052 Budapest, Vármegye u. 15., nyitva: H–SZ 12–18, tel.: +36-20-346-8781).

Az események főszereplője Horváth Mihály kaboli bíró, akit a helybeli szerbek Miskela néven ismertek. Horváth harmadmagával mentette meg a valójában már egybenőtt két falut az 1942 eleji razziától. Két társa, Molnár Andor, a másik Kabol bírója és Dunafalvy Lajos, a két falu közös csendőrőrsének parancsnoka volt. A faluba már megérkezett az odarendelt csendőr-különítmény, és egy lista alapján 200 helybeli szerbet akartak elvinni. Ők hárman az életükkel szavatolták, hogy a névsorban szereplő személyek tisztességes magyar állampolgárok. Senkit nem végeztek ki!

Mi lett ezt követően a három férfi sorsa? Dunafalvyt nem sokkal később áthelyezték, a két bíró sorsa pedig tragikusra fordult. Az 1944 végén, a faluban lezajlott partizánrazzia során, mindkét bírót megölték a szerbek oda veszett. A vérengzés első áldozata éppen Molnár Andor volt. „Példát statuált rajta a titói hatóság, hogy ő nem való hősnek, téves oldalon küzdött.”

„Egy név szerint ismert partizán, a falubeli szerbek óhaja ellenére – nyilván felső utasításra –, szemtanúk előtt, az összekötözött kezű, addigra félholtra kínzott embert a saját késével mészárolta le. Az áldozat félelemtől dermedt védelmezői, látva, hogy egyik megmentőjük milyen iszonyatos halállal halt meg, a másikat kilopták a faluból.” Horváth Mihályra csak néhány hónap múlva találtak rá, és egy év múlva végeztek vele, titokban. Pedig jogerős, az új hatalom bírósága által kimondott ítélet felmentette…

A szentendrei bemutatón Matuska Márton és Bank Barbara történészek beszélgetnek a szerzővel. A könyv kiadója a Kárpátia Stúdió.

Helyszín: Szentendre, a Polgármesteri Hivatal Díszterme (Városház tér 3.)
Időpont: 2011. szeptember 21. 19:00

„Tulajdonképpen a véletlenek szerencsés összejátszása hozta meg ezt a sikert, amelyhez sok-sok résztvevő tette hozzá a maga tudását, önzetlenségét” – mondta a műemlékem.hu magazinnak Nagy Gergely, az ICOMOS Magyar Nemzeti Bizottság Egyesület elnöke, a könyv egyik szerzője. „Feleségem, Szatmári Klára a településről származik, műemlékvédelmi szakmérnöki szakdolgozatát a templomról írta. Szinte szakmai ártalom volt, hogy több éves további kutatás után együtt elkészítettük a könyv kéziratát, felmértük a temető értékes sírköveit. A könyv Magyarlóna református temploma és temetője címmel jelent meg. A könyv készítésének idején tőlünk függetlenül a Kelemen Lajos Társaság és a Budapesti Műszaki Egyetem építész hallgatói Maksay Ádám és Sebestény Ferenc irányításával elkészítették a templom építészeti felmérését. Weisz Attila művészettörténész a falkutatást is elkezdte, középkori falképeket azonosított a templombelsőben. Önzetlenül rendelkezésünkre bocsátották a felmérési terveket, sőt Weisz Attila, Horváth Iringo Kovács Mária Márta kiegészítő fejezetekkel is gazdagították a kötetet. A Magyar Képek Kiadó segítő közreműködésével sikerült reprezentatív kiadvánnyá varázsolni a kibővült kéziratot. A kiadás technikai költségeit a Nemzeti Kulturális Alap támogatta.”

Magyarlóna Kalotaszeg egyik legszebb fekvésű települése – Kolozsvár mellett, Gyalu és Szászfenes között, a hegyek lábánál fekszik. A magyar építészettörténetben feldolgozatlan és ezért ismeretlen templomának eseményekben gazdag története és kultúrtörténeti jelentősége.

Magyarlóna – a 16. század óta – református templomát a 14. században építették, gótikus stílusban. Az Umling festő-asztalos dinasztia egyik legszebb, legegységesebb alkotását élvezhetjük a templomban. Több szakaszban festették ki a karzatmellvédet, a szószéket, a padokat. A mennyezetet festett kazetták alkotják, amelyek egy része a könyv bevételéből újul meg, hiszen ebből fizetik a restaurátori munkákat. A könyv közvetve a kutatást is elősegítette, hiszen a szakma figyelme ismét az épület felé fordult. Az újabb falkutatás során középkori falképeket azonosítottak néhány hónappal ezelőtt a templomban.

„Te is Magyarország, édes hazám, a pálosokkal fogsz növekedni, és ugyanúgy fogsz hanyatlani” – írta a rendről Pázmány Péter. A film alkotóinak célja nemcsak az, hogy bemutassák a pálosok történetét, hanem az is, hogy rávilágítsanak a rendet és a magyarságot összefűző ezernyi szálra, és így választ keressenek arra is: hogyan lehetne tenni a pázmányi gondolatban is említett hanyatlás ellen.

„A film eredetileg egy és egységes, egy részes alkotásnak készült, az alkotói szabadsággal élve cenzúrázatlan és korlátokhoz nem kötött, alkotói szemmel mutatva egységben a rendet és a rendhez kapcsolódó történetek egzakt és rejtelmes szövevényét. Filmünk elkészültekor a Pálos rend jóváhagyását kértük a nyilvános megjelenéshez, ami értelemszerű volt, hiszen a rend tartományfőnökével készült interjúrészletek fontos elemei voltak a filmünknek. A film megtekintése után a rend kétségeit kifejezve megfogalmazta számunkra, hogy gondoljuk újra a film felépítését, egyben elzárkóztak a filmben történő szereplésüktől, abban az esetben, ha nem vesszük figyelembe a elvárásaikat. Kifogásaikat tiszteletben tartva lemondtunk a 2010 decemberére meghirdetett, Uránia Nemzeti Filmszínházban megszervezett díszbemutatóról és a DVD megjelenésről. Bátor Botond tartományfőnök úrral történt sorozatos egyeztetések után elkészítettük a film újravágott változatát, amelyben a rejtelmességet (még egészében feltáratlan információkat) el kellett választani az egzakt és általánosan elfogadott nézetektől.” – mondta az alkotásról Gőbl Gábor, a film producere.

Így aztán két film készült el. A rend hivatalosan elfogadott történetét feltáró A Pálos rend, illetve a most megjelenő Az ősi magyar rend című DVD. Mindkét film csak a lengyelországi száműzetésig jut el, a Pálosok film harmadik, egyben befejező része a száműzetéstől napjainkig tárgyalja a fehér- és szürkebarátok történetét.

A narrátor Helyey László, a filmben nyilatkozik Árva Vince pálos testvér, Dr. Horváth István régész, Szántai Lajos magyarságkutató, Dr. Varga Tibor jogtörténész és Virág László Gábor teológus is; a film műsorideje 145 perc. További információk és megrendelés a palosokfilm.hu oldalon. Keresse a Fehérlófia Könyvesboltban, az Anima könyvesboltjaiban, illetve a soproni Szkitianosz Könyvesboltban és a győri Szkita Könyvesboltban!

Koszta István előző, Nem (csak) Erdély volt a tét című könyvében Alexandru Vaida-Voevod addig ismeretlen levelezését, jelentéseit tette közzé, rengeteg értékes és új információval szolgálva az 1919-es párizsi konferenciáról. Már abban a munkában is előfordultak utalások Mária román királynő párizsi felbukkanására, Koszta István azonban utánajárt, miért utazott a királynő a világ akkori fővárosába, hogyan teltek ott-töltött napjai, illetve milyen eredményei lehettek találkozóinak. A történészek eleddig nem tulajdonítottak különösebb jelentőséget ennek az „epizódnak”, a magyarok érdektelenségből bagatellizálták, a kisebb „Trianon-legendák”, geszták közé sorolták; a románok pedig azért ignorálták, mert Brătianu miniszterelnököt és a liberális pártot akarta minden áron beemelni a köztudatba a „kikerekített” Románia országalapítójaként. A feledés jótékony homályába merült tehát a királynő párizsi követsége – mert követség volt a szó legszorosabb értelmében. „A forrásokból egy rendkívül izgalmas, több szálon bonyolódó és bódítóan színes történet bontakozik ki, amelyet bűn lenne nem megosztanom a Trianon-téma iránt érdeklődőkkel” – fogalmaz a szerző új könyvének születésével kapcsolatban.

Ízelítőül a követjárás két szemtanújának szavai:

„A királynő párizsi jelenléte a legjobb propagandaeszköz. A lapok szívesebben írnak elegáns és elbűvölő alakjáról, mosolyáról, egy csokor virágról, amelyet a noyoni sírokon helyez el, mint bármilyen tudós előadásról vagy tájékoztatóról. A lapok tele vannak királynőnkről beszámoló apró tudósításokkal, hírekkel.” (Gheorghe Popp, 1919. március 10.)

„A királynő látogatása, az ügy érdekében, kiemelt jelentőségű volt. Tevékenységének eredményei egyre inkább érzékelhetővé válnak. Nélküle, valamennyi férfi együtt, több kérdésben – a hitelek ügyétől a katonai beavatkozásig – nem tudtunk előbbre jutni. Az ő közbelépése hihetetlenül sokat lendített a dolgainkon. Nem azt állítom, hogy ő érte el az eredményeket, de tudatosan ő teremtette meg azt a légkört, amelyben sikerrel jártunk. Tudatosan, mert lenyűgöző szépsége mellett a megjelenése, gesztusai, beszédmódja, egész lénye ellenállhatatlanul hódító. […] Ez a rendkívüli nő több száz diplomata és egy hadtest munkáját végezte el. Ő napjaink legragyogóbb történelmi alakja marad.” (Alexandru Vaida-Voevod, 1919. április 10.)

Május 27-től keresse a könyvesboltokban! A Mária román királynő párizsi követsége című kötet szerkesztőségünkben kedvezményesen megvásárolható (2000 Ft), illetve meg is rendelhető (postaköltséggel 2500 Ft), tel.: 0620/346-8781

Viszonteladók a Pult Kft. nagykereskedésen keresztül szerezhetik be a könyvet, tel.: 0670/370-8778