– Meséljen arról, hogy mikor sorozták be katonának, mikor került a frontra?

– 1942. október 20-án jött a behívó, hogy katonának kell menni, egyszerre három korosztály. Még akkor 18 éves voltam. Horthy Miklósnak írt az igazgató egy kérést, hogy hagyjon vissza minket még, de az jött vissza válaszul, hogy nem lehet, csak a családfőnek lehet itthon maradni, mert minden egyes katonára szükség van. Itt a háború. Akkor fogtam magamot, a bőrönd meg volt csinálva, s bé Gyimesbükkbe, egy fél esztendőre, kiképzésre. Utána jött a front. 1944. szeptember 6-án jött a parancs, hogy vissza kell vonulni, mert az oroszok szétverték a második századot. Úgy emlékszem, mintha tegnap lett volna. Mi visszamentünk egészen Görgényszentimréig, ott összeraktak a németekkel. 1944. szeptember 19-én hajnalba’ indultunk neki egy hegynek, a hegyet elfoglaltuk, az oroszokat onnan kivertük. De aztán később oldalról bekerítettek minket, s ott estem fogságba aztán október 28-án. Elég nehéz körülmények között…

– Mik voltak ezek a nehéz körülmények?

– Úgy volt, hogy oldalról ránk futtak az oroszok, mi futtunk bé a patak felé, túlfelől egy nagy hegyre ki. Ott a lábaim felmondták a szolgálatot, de úgy, hogy nem tudtam menni; az ijedtségtől-e vagy mitől, nem tudom. Egyet fordultam, s gondoltam, hogy na, most kéne menni, és aztán megindultam. Ki a hegyre, s egy szentsimonival, Simon Ödönnek hívták, és öt némettel együtt egy gödörbe meghúzódtam. Ott megsetétedtünk. Éjjel az oroszok a konyhával egészen közel jöttek. A kutyák felfedeztek minket. Minden öt percbe futtak reánk, s mentek vissza, aztán megint futtak reánk, s mentek vissza.

Amikor kezdett pitymallodni, a túlsó hegyen a magyar géppuska megszólalt, mert én hallottam, hogy az magyar géppuska volt. Akkor mondom nekik, hogy jőtök-e, mert ott vannak a magyarok ne. A németek intették, hogy nem. Az alcsíki is azt mondta, hogy nem jön. Én egyedül megindultam. Mikor mentem bé az oldalba, hát ott vannak az oroszok lefeküdve. Én akkor megijedtem tőlük, de még aludtak, mert még hajnal volt. Visszamentem, s mondom a németeknek, hogy itt vannak az oroszok. Azok megindultak visszafelé, én utánuk. Volt egy út, azon jött egy csomó lovas kozák. Láttam, hogy tartják fel a németek a kezüket, így én gyorsan egy bokor alá bébújtam.

Őket elfogták, s ők megmondták, hogy heten voltunk. Kérdezték, hol a hetedik, s kezdtek keresni. Egész délelőtt hajszoltak, nem tudtak lefogni. Én hol fel a fa tetejére, hol a fa alá. Délkor fogtak el, s akkor is az én hibámból, mert addig kíváncsiskodtam, bújtam ki a bokor alól, hogy egy orosz csak meglátott. Ott kellett volna a bokor alatt maradjak, mert annyiszor elmentek mellettem, s nem vettek észre, addig, amíg ki nem bújtam. Akkor aztán körülfogtak. Volt két kézigránát nálam, s a pisztolyom. Azokat elvették. Akkor odakísértek a többihez. Az orosz katona jelentette, hogy reggeltől keresnek, s nem akartam megadni magam. Ott voltak a román s az orosz tisztek, a térképet nézegették. Mondta az orosz tiszt a katonának, hogy vigyen félre, s motozzon meg engem, hogy nem vagyok-e SS. Akkor azt gondoltam, mikor vitt, hogy meg akar lőni… [nevet] Egy fa tövénél megállított, levetkőztetett egészen derékig csóréra, megnézte, hogy nincs-e SS pecsét rajtam. Lehúzatta még a nadrágot is rólam. A talpamon is megnézte. Mikor visszahúzatta a nadrágot, a csontnyelű bicskámat felvette a földről, a nadrágomról a gombokat elől levagdalta, a nadrágszíjat elvette, hogy ne tudjak elfutni. Így kellett fogjam elől is, hátul is a nadrágot. Aztán békísértek a faluba, s hát ott voltak a többiek is, akikkel a fronton együtt voltam, bézárva egy leányiskolába. Akik életbe’ maradtak. Aztán összeverődtünk olyan 100-140-en, kísértek minket Gyergyó felé, Gyergyóalfaluba.

– Mi történt ezek után? Hová vitték?

– Hát kísértek az erdőkön keresztül, de nem tudtam elszökni, mert leghátul voltam, s a puska örökké a hátamnak volt szegezve. Gyergyóalfalu végébe volt egy nagy csűr, oda hajtottak be minket. Akkor sok gyergyói elszökött. Másnap megint vittek tovább. Ott akit megláttak az őrök, azokkal pótolták az elszökötteket. Olyan is volt, hogy csak fél szeme volt, kijött oda csodálkozni, kiváncsiskodni az útra, s azt is bévágták oda közénk, pedig soha katona nem volt. Késértek tovább Gyergyószentmiklósra, mikor egy fehérnép a mezőbe jött szembe. Minket leültettek az út mellé, s a fehérnépet bevitték a gabonába, mind a négyen. Én az alatt a sáncba elmásztam, kaptam egy hidacskát, és oda bebújtam. Mikor az oroszok jöttek ki a gabonából, kezdték számolni az embereket, észrevették, hogy egy hiányzik.

Valamelyik megmutatta, hogy hol vagyok, oda jöttek, s mondta az egyik orosz, hogy „pasli, pasli”, hogy ki a híd alól, de én nem mertem már kijönni. Gondoltam, hogy így is, úgy is meglő. Akkor egy sorozatot a híd közepén leeresztett; szerencsére az oldalamon voltam, a sorozat még az inget is megsértette, de engem nem ért. Akkor kijöttem a híd alól, az újra töltött, meg akart lőni, de volt egy olyan kicsike orosz katona, az megsajnált, s nem engedte, reám feküdt. A másik olyan mérges volt, mindenképpen meg akart lőni, de aztán lecsillapodott. Akkor úgy megvertek, hogy alélt lettem, a világról nem tudtam, úgy vittek be Gyergyószentmiklósra valamilyen iskolába. Ott aztán magamhoz jöttem, s mondta az egyik barátom, hogy „mondtam neked ugye, hogy ne szökj el, mert meglöveted magadot”. Én neki mondtam, hogy én fogságba nem megyek, vagy meglőnek, vagy elfutok. Aztán nem volt más kiút.

Másnap reggel az az őr kísért ki a wc-re, amelyik engem megmentett, csak én nem tudtam, még nem voltam olyan állapotban a verés után. Intette nekem, hogy a kerten szökjek keresztül. [nevet] Néztem, hogy bolond-e, nem akartam elhinni, az meg csak csavargatta a fejét és visszakísért. Aztán mentünk egészen Románvásárig vagy két, három nap. Időközben még sokan szöktek el, én már nem mertem, s nem is tudtam, mert úgy meg voltam verve.

Másnap, november 3-án már vagoníroztak bé, negyven embert egy teherszállító vagonba. Aztán vittek minket Oroszország felé. Annyi volt a tetű, hogy ettek meg, egy nap egyszer adtak ennünk, valami mocskot, s melléje hat veder vizet, ez volt a porció. Az őrök a vagon tetején járkáltak, menet közbe is. Két hétig mentünk, megérkeztünk 17-ére Arhangelszkbe. Volt ott egy nagy folyó, a Dvina, de pocsolyás, mocsaras hely volt másképpen. Bevittek egy nagy lágerbe minket. 4800-an voltunk mikor megérkeztünk, de rossz gondozásban részesültünk, és hideg volt, nagyon sokszor -52 °C-os hideg. Tavaszra maradtunk 800-an, négy hónap alatt így elfogytunk. 4000 ember meghalt.

– Többnyire milyen nemzetiségűek voltak?

– Rengeteg német volt köztünk, sokan voltak Gyergyóból, Udvarhelyről, de fele német volt, ha nem több. 80 román volt. Azoknak külön jól ment sorsuk, mert ugye a románok beadták a derekukat, átálltak az oroszokhoz. Azok olyan kövérek voltak, jó kosztot kaptak, 40-en voltak csak egy brigádban, mindig a jó helyre vitték őket dolgozni. Aztán jött egy parancs, és őket hozták is haza egy évre rá.

– Kiváltképp hadifoglyok voltak, vagy köztörvényesek is?

– Rengeteg politikai fogoly volt, de más lágerban, külön voltak tőlünk. Nem kevertek össze minket. Abba’ a városba’ rengeteg láger volt, szerintem Oroszország összes politikai foglyát ott őrizték. A láger egy km volt minden irányba. A mi lágerünk száma 214-es volt.

hirdetés

– Milyen munkákat kellett végezzen?

– Első évben rögtön vittek ki munkára, volt egy nagy gyártelep, egy papírgyár, nagy vastag fákat kellett faragni. A nagy Dvina folyóból hozták a fákat, még −50 fokos hidegben is. Onnan az eszkavátor emelte ki a fákat, mi raktuk fel a hajóra, de ahogy kijött a vízből a fa, abban a percben csonttá fagyott. Ez volt a legnehezebb, főleg mikor éjjel dolgoztunk.

– Hogy bírta a szervezete ezt a rendkívüli hideget?

– Valami ruhákat adtak, de nekem szerencsém volt, mert volt egy szabó barátom. Aztán volt egy ember, aki meghalt, és én arról a gatyát lehúztam, felhúztam magamra. A szabó szenttamási volt, és a fatelepről kaptunk ilyen „pufujka” darabokat, ilyen „töltött füss” anyagot, ami olyannal volt megtöltve, mint a vatta, és azokat varrta fel a nadrágomra. A lábamra is ugyanilyet a cipőbe. Olyan nehéz volt, hogy alig bírtam, de nem fáztam. Jó meleg volt az, szerencsés voltam, nem fáztam.

A papírgyáras munka után egy évet voltam onnan hétszáz km-re keletnek Finnország mellé, ott melegágykezelést vállaltam el. Egész a határnál voltunk, a határtól 5 km-re. Ott nem ment rosszul, egy finn parancsnokunk volt, aki egy ügyes ember volt, pártolt minket. Aztán mikor az esztendő letelt, akkor újra visszahoztak a nagy lágerba. Akkor ott olyan divat volt, hogyha utaztál, vittek egyik helyről a másikra, akkor a végén egy barakkba egy hónapra berekesztettek, ha valami betegséget hoztunk volna, akkor egymással ne érintkezzünk.

Mikor a hónap eltelt, akkor jöttek, hogy ki mihez ért. Én jelentkeztem ácsnak, pedig nem is szerettem az ácsmunkát, nem is értettem hozzá. Elvittek egy motorcsónakgyárba, egy olyan 10 km távolságra. Odatettek egy szalagfűrész mellé, de én nem értettem hozzá erőst, majdnem semmit se. A motorcsónak oldalbordákat kellett cirkulálni. Akkor elszakasztottam a fűrészt. Volt egy öreg mesterünk, akkor még nem szólt semmit, de amikor a következő láncot is elszakasztottam, az öreg húzott a léccel a hátamra egyet. Én is jó erőben voltam akkor már, az öreget megfogtam, úgy kivágtam a hóba, hogy elsüllyedt. Az öreg akkor visszavitetett a nagy lágerba. Engemet bévágtak egy mély pincébe, senki se volt ott, megmozdulni se mertem. Egyszer érzem, hogy valami mászik reám, hát egy nagy patkány volt. Aztán se leülni nem mertem, semmit se mertem csinálni. Tele volt patkánnyal a hely. Egy napot voltam ott, reggel engedtek ki, hozták a mestert is, amelyik megütött a léccel. Máskülönben nem volt szabad a foglyot verni, annyi becsület volt bennük, hogy nem vertek. Én bebizonyítottam, hogy ő ütött hozzám először a léccel, s hívtak két tanút, a barátaim voltak azok, akik bebizonyították.

– Sok barátja volt, szövődött maradandó barátság?

– A foglyok közül voltak barátaim, voltak falubeliek is, már ismertem őket, lehetett számítani reájuk. A németekkel nem erőst barátkoztunk mi magyarok, mert olyan különlegesek voltak, ők se jöttek oda hozzánk. Lakatos Antinak hívták az egyik barátomat, ő is, és én is egy századba’ voltunk apánkkal a fronton. Két apa s két fia egy helyt volt, aztán elválasztottak. Volt még Fodor Béla, aki jó barátom volt. Anti volt a legjobb barátom, a katonaságnál is együtt voltunk. Most már meg vannak halva ezek az emberek.

No, ez után az eset után engemet nem vittek vissza többet a csónakgyárba, hanem bétettek egy vételező brigádba. A brigádos egy zsidó volt, magyar zsidó, az is fogságba’ volt. Élelemmel dolgoztunk, úgyhogy jól ment a dolgunk. Kása, cukor, kenyér, liszt, búza, mindenfélét mi szállítottunk. Abból annyit tudtunk szajrézni, hogy jól éltünk.

– Milyen élelmet kaptak azelőtt?

– Leveseket, halleveseket, fókaleveseket, káposztaleveseket, fagyos pityókát, mert mind megfagyott a nagy hidegben a sok pityóka, úgy tették bele a levesbe. Mikor jött a hír, hogy a háborúnak vége lett, akkor jött valamilyen parancs is Moszkvától, azután kezdtek jobb kosztot adni. Azután aki megmaradt, annak már nem volt olyan nehéz, de azelőtt nem volt fényes a koszt. Néha adtak öt szivart az étel mellé. Volt, aki eladta kenyérért. Az járt jól, aki két porció kenyeret megevett.

A vételező brigádba’ voltam két esztendőt. A negyedik évben jött egy olyan rendelet, hogy a fiatalabbakból kell kiválogatni pár embert, mert visznek egy kőszénbányába. Egy szerelvényt összeállítottak, utaztunk vagy 10 napig Ukrajnába, egy dombaljba, a kőszénbányába. Ott voltam egy kerek esztendőt. Nehéz volt, veszélyes volt; 1 méter volt csak a szénréteg, 200 méter hosszú volt a fejtés, térden állva kellett dolgozni, hason fekve, vagy a hátunkon. Ott a koszt jó volt, még kaptunk fizetést is, valamennyi százalékát a keresetnek. Volt egy kantin, ott árultak vodkát, kenyeret, kifliket, még kecskehúst is.

Itt mikor letelt az esztendő, lehetett hazamenni, jött a parancs. Akkor a vagonokat nem zárták le a tehervonatokban, azt mondták, hogy innen amelyik elszökik, az ő baja, az itt marad Oroszországban. Nem szöktünk el. [nevet] Foksányba érkeztünk meg, leszálltunk, másnap a papírokat megcsinálták, adtak 200 lejt mindenkinek az útra. Ennyi volt a fizetés a négyesztendei munkáért. Mikor hazaértünk, s leszálltunk Csíkszentmihályon a vonatról, úgy elzavarodtam, azt se tudtam, merre kell indulni hazafele, rossz fele indultam.

– Írhatott levelet a családjának a fogság ideje alatt?

– Harmadik évben, azt hiszem, megengedték, hogy írjunk. Adtak minden hónapba’ egy lapot, hogy írjunk haza. De csak azt szabadott bele írni, hogy jól vagyok, ha egyebet írtál, akkor azok, akik tolmácsoltak, tépték össze a levelet. Mondjuk az is elég volt, legalább tudják, hogy élek. Édesanyáméknak írtam haza, de nem kapták meg, el se küldték, csak formaság volt. Édesapámék aztán csak megtudták, hogy életben vagyok, mert Fodor Albert, egy fogolytársam lebetegedett már akkor, mikor vittek minket Oroszországba. Kórházba’ volt végig. Tavasszal egy olyan rendelet jött, hogy a gyengéket és a betegeket eresszék haza, úgyhogy édesapámék egy évre rá, hogy elfogtak, megtudták, hogy hol vagyok, mert Albert mondta, hogy együtt voltunk.

– Mi volt a legnehezebb a fogság ideje alatt?

– Az első esztendő volt a legnehezebb, mert akkor a koszt gyenge volt. Az borzasztó volt. Minden nap meghalt 40-50-60 ember. Volt egy olyan orvos, a lágernak az orvosa, akinek a fia meghalt a háborúban. Ő azt mondta, hogy egyet se hagy meg élve, „mind itt haltok meg az egészen, mert a fiamat meglőttétek”. Így mondta. Én is egyszer legyengültem annyira, hogy odakerültem az orvos kezébe. Hasmenésem volt, vérhas. Az vitt el mindenkit, ragályos betegség volt. Azzal volt szerencsém, hogy volt egy román orvos is, annak volt egy madéfalvi segédje, az édesapámat ismerte. Az engem kézre vett, azt mondta, hogy a kórházba engem betesz, de ne egyem meg az ételt, amit ott adnak, mert hoz ő nekem ételt. Így maradtam meg.

Az őrök nem voltak durvák, fiatalemberek voltak, de egyáltalán nem voltak kegyetlenek. Sőt, még sajnáltak is, de kellett vigyázzanak ránk, ez volt a munkájuk. Volt egy orosz asszony, kb. 120 kilós, egy nagy, fekete ökörrel, egy négyméteres bakószánnal, az minden nap tért egyet-kettőt, húsz-harminc embert rakott fel meztelenül, a kötőrudat tette fel, s hordta a halottakat. A láger északi felén, egy km hosszan és három méter mélyen ásott az eszkavátor egy nagy gödröt, és oda rakták azt a négyezer embert, aki tavaszig meghalt. Ez volt a temetés.

– A fogság után hogyan tudta újrakezdeni az életét?

– Örvendtek, mikor hazajöttem, sírtak. Itthon édesapám gazdálkodott, de szegénység volt, mert a háború alatt elveszett minden vagyon, tehenek, lovak, hámok, mindent elvittek az oroszok. Nehéz volt. Aztán idővel én kezdtem építkezni, de a semmiből kellett elindulni. Nekem egy ajnádi kovács csinált egy tárcát a fogságba, alumíniumból, egy cigarettatárcát. Még azt se tudtam elhozni onnan. Mikor mi jöttünk haza, akkor egy szobába’ levetkőztettek meztelenre, bé a fürdőbe, ott megfürödtünk, mentünk bé egy másik szobába, ott adtak egy inget, gatyát, ruhát és akkor sorakoztunk ki a kapuhoz. Semmit se tudtunk elhozni.

– Kapott bármiféle kárpótlást ezekért az évekért?

Míg ez a rendszer bé nem jött, nem kaptunk semmit, egy lejt se. Aztán később nem tudták, hogy hol voltam én katona a fronton, nem voltam nyilvántartva. Fel kellett menjünk kétszer Magyarországra, másodikszor leírtam, hogy hol voltam Gyimesbükkbe’ kiképzésen, megmondtam a századosnak, a parancsnokoknak a nevét a fronton. Akkor elismerték. 28 évet voltam brigádos, kapok azért is nyugdíjat, s kapok a fogság után is most már pénzt.

– Mit gondol, megváltozott a fogság alatt?

– Erőst nem. Akkor nem is voltak olyan igényesek az emberek. De azért nekünk ez egy nagy próba volt.

– Van-e önben keserűség, harag?

– Harag nincsen, csak a keserűség bánt; elég volt ott négy esztendeig szenvedni, mert sokat szenvedtünk. Egy héten egyszer vagy kétszer is számoltak minket, a barakkból kihajtottak, ötösével számoltak, nézték, hogy mennyi ember van a kórházba’, mennyi ott, mennyi kell legyen. Nem jött ki a szám jól, kezdték elölről a számolást. A −40 fokos hidegekbe’ álltunk egy óra hosszan, nem volt elég, hogy a munkába’ szenvedtünk, ott is kellett álljunk a hidegbe’. Úgyhogy a fogság az szenvedés volt.

– Miként gondol vissza azokra az évekre?

– Közbe’ sírok, mikor eszembe jut. Érzéseim olyanok vannak, hogy most is éjjel álmomba’ futok, bújok el, de akárhová bújok, fognak el az oroszok.

Vincze Gábor

– Mit kezdjünk az ügynökökkel?

– A közbeszédben emlegetett „ügynök” kifejezés valójában több mindent takar. Ide sorolható a Rákosi-korszakban beszervezett „B” (bizalmi) személy is. A Kádár-korszak hajnalán újjászervezett állambiztonság kezdetben a hálózati személy szinonimájaként használta az ügynök kifejezést. A hetvenes évektől azokat nevezték ügynököknek, akiket pressziós alapon vagy anyagi érdekeltség alapján szerveztek be. Akik hálózati lehetőségeik és képességeik alapján csak korlátozott munkavégzésre voltak képesek, informátornak minősültek, később ezt a kategóriát megszüntették. Azok, akiket huzamosabb ideje „foglalkoztattak”, megbízhatók voltak és elsajátították az operatív technika, például lehallgató-készülék vagy rejtett kamera kezelését, a „titkos megbízott” (tmb.) kategóriába sorolták. Végül pedig a jól dolgozó, „hazafias alapon” beszervezett ügynökök válogatott csoportját titkos munkatársnak (tmt.) nevezték. Ebbe a kategóriába az ügynökök mintegy tizede került.

Nem szabad megfeledkezni a laza, formális elkötelezettséget nem jelentő együttműködésről sem. A Kádár-rezsim puhulásával egyre inkább előtérbe kerültek a „hivatalos kapcsolat”, „alkalmi kapcsolat”, „társadalmi kapcsolat” kategóriába tartozó személyek. Ők munkájukért nem kaptak semmit, de fedőnévvel sem rendelkeztek, az információt általában szóban adták. Együttműködésük szigorúan önkéntes volt, őket mindig a munkahelyükön keresték fel. A „hivatalos kapcsolat” munkahelyéből adódóan segítette az állambiztonsági szervek munkáját. Minden vállalatigazgató, személyzeti osztályvezető, főszerkesztő vagy vezető állású közigazgatási tisztviselő hivatalos kapcsolatnak számított, mivel a pártállamban elvileg nem is volt lehetséges, hogy ilyen állásokba nem rendszerhű személyeket neveznek ki. 1989 tavaszáig működött az úgynevezett párthatásköri lista, mely alapján bizonyos állásokat csak az illetékes pártszerv ajánlásával vagy jóváhagyásával tölthettek be.

– Hogyan épült fel a kádári állambiztonsági rendszer?

– A kádári politikai rendőrség nagyrészt a korábbi ÁVH kádereivel szerveződött újjá 1956. november 4. után. A „belső reakció” elhárításával kezdetben a BM Politikai Nyomozó Főosztálya, majd a II/5. osztály foglalkozott. 1962-ben az állambiztonsági rendszert átszervezték, ekkor hozták létre a BM III. Főcsoportfőnökségét, melyen belül a napjainkban sokat emlegetett III/III-as csoportfőnökség, illetve különféle osztályai foglalkoztak a belső elhárítással. A folyamatosan finomhangolt gépezet egészen 1990-ig működött.

A Rákosi- és a Kádár-rendszer állambiztonsága között alapvető különbség volt, hogy az ÁVH állam volt az államban, ezt Kádár saját bőrén is megtapasztalhatta, amikor letartóztatták. 1956 után ezért erős volt az MSZMP és a Belügyminisztérium kontrollja. A hierarchia legalján a hálózati személyek (informátorok, ügynökök, tmb.-k) álltak. Őket operatív tisztek, közkeletű megnevezéssel tartótisztek foglalkoztatták. Fölöttük állt az illetékes rendőr-főkapitányság politikai osztályának vezetője, később a főkapitány állambiztonsági helyettese. Ezeket az MSZMP megyei első titkára ellenőrizhette, szakmailag pedig a BM III/III-as csoportfőnöke, végül pedig legmagasabb szinten maga a belügyminiszter irányította.

A pártállam és az állampárt összefonódására jó példa a Biszku Bélát követő Benkei András, aki majdnem 17 évig ült a belügyminiszteri székben, miközben az MSZMP KB tagja is volt. Nem feledkezhetünk meg az MSZMP KB ma még szinte feltáratlan tevékenységű Adminisztratív Osztályáról sem, mivel az állambiztonsági szervek legfelsőbb pártellenőrzését ez a testület végezte. A képzeletbeli piramis csúcsán Kádár János állt.

hirdetés

– Hogyan lett valaki hálózati személy?

– A beszervezési alap lehetett hazafias, pressziós, anyagi érdekeltség vagy ezek kombinációja. Hazafias alapon azokat szervezték be, akik meggyőződésből vagy előnyért: jobb állásért vagy gyorsabb munkahelyi karrierért vállalták az együttműködést. Az ügynökök nagy többségét azonban zsarolással szervezték be, különféle terhelő, olykor erkölcsileg kompromittáló adatok adatok alapján. Sok ügynököt szerveztek be ’56-os múlt miatt is, ők azért úszták meg a börtönt, illetve szabadultak onnan vagy az internálótáborból viszonylag hamar, mert cserébe vállalták a szolgálatot. A terhelő adatok lehettek nőügyek, például lelkészek esetében, vagy bármilyen köztörvényes ügy. Ha ilyenről tudomást szerzett az állambiztonság, az operatív tiszt felajánlotta az érintettnek, hogy elsimítják az ügyét, amennyiben hajlandó együttműködni velük. Egy operatív tiszt több ügynököt foglalkoztatott. A kapcsolattartás a gyakorlatban úgy zajlott, hogy a tartótiszt rendszeres, előre megadott időpontban „talizott” – ez a kifejezés nem a mai kor szüleménye, így mondták a belügyes szakzsargonban – az alárendelt hálózati személyekkel, informátorokkal. Az ilyen találkozók gyakran úgynevezett T-lakásokban, illetve K-lakásokban zajlottak.

– Mik voltak ezek?

– A T-lakás olyan titkos találkozási lakást jelentett, melynek tulajdonosa vagy bérlője egy természetes vagy jogi személy meghatározott időre önként felajánlotta lakását állambiztonsági célokra. Hangsúlyozom az önkéntességet – e téren semmilyen nyomásgyakorlásról nem volt szó. Általában aktív párttagokat, nyugdíjas rendőrtiszteket vagy munkásőröket kerestek meg, akik meggyőződésből működtek együtt ilyen módon az állambiztonsági szervekkel, és ezért olykor anyagi juttatást kaptak. Számukra megalkottak egy – újabb belügyes szakzsargonnal élve – legendát, mellyel a T-lakások tulajdonosai vagy bérlői megmagyarázták lakókörnyezetükben, miért bukkannak fel távollétükben náluk idegen emberek. Előszeretettel választottak ilyen célra nagy társasházakat, ahol a szomszédok nemigen ismerték egymást. A K-, vagyis konspirált lakások a Belügyminisztérium tulajdonában voltak, ezekben találkoztak a legmegbízhatóbb informátorokkal, szigorúan titkos tisztekkel. A rövid ideje foglalkoztatott ügynökökkel ellenben leginkább nyilvános helyeken, például presszókban találkoztak a tartótisztek.

– Miként zajlott egy ilyen találkozó?

– A tartótiszt beszámoltatta az ügynököt az előző „talin” kiosztott feladatok elvégzéséről, újabbakkal bízta meg, és megbeszélték a következő találkozó időpontját és helyét. A beszámoltatás gyakran kézzel írott, netán gépelt, de kézzel aláírt jelentés formájában történt, hosszabb ideje fennálló együttműködés esetén azonban szóbeli jelentésekre is sor került, ezeket utólag a tartótiszt gépelte le feljegyzései alapján, ellátva saját értékelésével. Kutatói szempontból ez nagyon problémás, mert ilyen esetben csak a tartótiszt interpretációját ismerjük, és ez gyakran torzít, hiszen a tartótisztnek saját főnökei felé is bizonyítania kellett aktivitását, így nem biztos, hogy hűen adta vissza, amit az ügynök mondott neki.

– Mennyire volt megbízható a politikai rendőrség szemszögéből nézve az ügynök által adott információ? Félre lehetett vezetni a kádári állambiztonságot?

– Ideig-óráig előfordulhatott, de valószínűleg előbb-utóbb lebukott az illető. A rendszer által megfigyelt célszemélyekre lehetőség szerint több, egymás tevékenységéről nem tudó ügynököt is ráállítottak, ezért az operatív tisztek az információkat többszörösen ellenőrizték. A tartótisztnek saját érdeke is volt, hogy az általa beszervezett személy minél hosszabb ideig együttműködjön és megbízható adatokat szolgáltasson. Ezért a „talik” során úgy kellett instruálnia az ügynököt, hogy az fenyegetve érezze magát. Akit például presszióval szerveztek be, azt vonakodás vagy ellenállás esetén megfenyegette, hogy nyilvánosságra kerülnek a rá terhelő adatok, vagy az együttműködés fejében fölfüggesztett büntetőügyet megindítják ellene. Nagy kockázatot vállalt volna az, aki félre akarja vezetni az állambiztonságot. Akit nem zsaroltak, az könnyebben szabadulhatott, az együttműködés megtagadásának nem voltak komoly következményei – igaz ugyan, hogy erről az informátor nem tudott, hiszen a tartótiszt igyekezett abban a hitben tartani, hogy nem szállhat ki.

Ugyanakkor elég jelentős volt a fluktuáció. 1957 és 1967 között éves átlagban a beszervezettek 15-20 százalékát ki kellett zárni, ez az arány később tovább nőtt. A kizárás oka lehetett, ha az ügynök nyugdíjba vonult, vagy állambiztonsági szempontból érdektelen, új munkahelyre került. Az is előfordult, hogy az illető tudatosan vagy véletlenül leleplezte magát környezete előtt, vagyis dekonspirált. Olykor akadtak egészen elképesztő esetek is. 1964-ben például azért bocsátottak el a hálózatból egy református lelkészt, mert a tartótiszt szerint túlzott baloldaliság jellemezte, és mivel ez köztudott volt róla környezetében, senki nem beszélt előtte nyíltan, így egyszerűen alkalmatlanná vált az információszerzésre.

– A politika mindmáig nem tudott mit kezdeni az ügynökkérdéssel. Ön szerint lépjünk túl rajta, vagy kerüljön inkább minden napvilágra?

– Nem értek egyet azzal a véleménnyel, hogy az ügynökkérdés pusztán értelmiségi gumicsont. Ennél sokkal súlyosabb és fontosabb problémakörről van szó. A sokat emlegetett ügynöklista teljes körű nyilvánosságra hozatalával ugyanakkor nagyon óvatos lennék. A Kenedi János vezette, 2007-ben létrehozott bizottság által feltárt ügynöklista, amely eredetileg egy mágneslemezen volt, a kiszivárgott információk szerint csak az 1970-es és 80-as években működő hálózati személyek listáját tartalmazza, tehát nem teljes. Ráadásul ez a lista nem tartalmazza az ügynökök M-, vagyis munkadossziéit, márpedig ezekben vannak az illető jelentései és a tartótiszt ehhez fűzött megjegyzései. Így nem tudjuk meg, hogy milyen munkát végzett a beszervezett személy. Nem mindegy, ki milyen minőségű információt szolgáltatott, valóban ártott-e a megfigyelt személynek. Ahány ügynök, annyiféle eset. Jelenleg az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában lévő különféle típusú iratok alapján beazonosítható ügynökök jelentős részének nincs M-dossziéja az 1989–90 fordulóján történt jelentős iratmegsemmisítés miatt. Ennek leginkább az 1970-es, 1980-as évek iratai estek áldozatul, nem véletlenül, az akkori idők ügynökeinek nagy része ma is él, így ők rejtve maradhatnak. Az is igaz, hogy számos jel szerint az iratdarálás tényére utóbb afféle legenda épült annak igazolására, hogy miért is nem lehet rendezni ezt a kérdést.

Mindemellett történelemhamisítást követ el, aki kizárólag a hálózati személyekről beszél. Félreértés ne essék, eszem ágában sincs fölmenteni azokat, akik jelentéseikkel ártottak másoknak, de hangsúlyozom, hogy az állambiztonsági rendszer egészét kell látni. Nagyon fontos kimondani és rögzíteni, hogy a főbűnösök azok, akik ezt a struktúrát kiépítették és működtették, akik a beszervezésre kiszemelteket megzsarolták, az információkat megrendelték és felhasználták. Például meg kéne ismerni végre a rendőr-főkapitányságok politikai osztályán alkalmazott operatív tisztek listáját. Ezek fiatalabb generációi máig háborítatlanul élnek.

– Hogy lehetne ezt a kérdéskört megnyugtatóan lezárni?

– Bizonyos, hogy a kommunista állambiztonsági rendszer még sokáig kísérteni fog. Százszázalékos megoldás nem létezik, az ügynöki tevékenység megítélése csakis a jelentések által lehetséges. Miként említettem, ahány ügynök, annyi eset. Volt, aki kommunistább volt a kommunistáknál, és akadt olyan, aki egyeztette szűk baráti körével, hogy mit írjon róluk, és ezzel senkinek sem ártott. Az ítélkezéssel és az elnagyolt megoldási javaslatokkal tehát óvatos lennék, de a jelenlegi holtpontról azért el lehet mozdulni.

Sajnos a ma is hatályos 2003. évi III. törvény szerint csak akkor tekinthető valaki ügynöknek, ha létezik olyan beszervezési nyilatkozat, amit saját kezűleg írt alá, megvan az M-dossziéja, ebben pedig található legalább egy kézzel írott jelentése is. Ha bármelyik elem hiányzik, a jogszabály szerint az illető nem ügynök, akkor sem, ha egyébként egyértelműen beazonosítható. Mivel e három feltétel együtt igen ritkán teljesül, ez jelentősen akadályozza a feltárást, ami meggyőződésem szerint a történészek feladata, de tevékenységüket a törvényhozás tudja szabályozni.

Kosaras Péter Ákos

A két világháború között számos jelentős eredményt ért el az ország és a politikai vezetés, emellett Horthy Miklós kormányzó élete kész „kalandregény”. Ha máshogy nem is, ezekből kiindulva talán felkelthető lenne a személye és a nevével fémjelzett korszak történelme iránti érdeklődés. Reménytelen vállalkozás?

– Szó sincs róla, csak az úgynevezett politikai akarat hiányzik hozzá. Tény, hogy a Horthy Miklós vezette Magyar Királyság olyan gazdasági eredményeket ért el, amelyeknek napjainkban a nyomába sem érnek. A trianoni diktátum általi ellehetetlenítés ellenére az 1927-es esztendőre a magyar gazdaság teljesítőképessége elérte a háború előtti szintet, míg 1921-ben ez a mutató csupán 47%-on állt.

Nehezen lesz tartható a jelenlegi hozzáállás, mely szerint minden, ami a két háború közötti Magyarországgal kapcsolatos, az elítélendő. Az egykori magyar királyi kormányok úgy értek el eredményeket, hogy például az oktatást valóban stratégiailag fontos területként kezelték, kiemelt figyelmet fordítottak rá. Hadd említsek még egy mutatót: a 6 évnél idősebbek között az írástudatlanok aránya 1920-ban 15,9 százalék volt, 1941-ben 4,0 százalék. Napjainkban 6-7 százalék körüli! Az 5584 meglévő népiskola mellé még 1315-öt építettek, a megcsonkított ország mintegy 8,3 millió lakosára 6899 népiskola jutott, és ebbe csak ez a fajta intézménytípus értendő bele! 2007 decemberében az óvodáktól a gimnáziumokig, a művészeti iskolákon át a kollégiumokig, a felsőoktatási intézményeket is beleértve 6450 közoktatási intézmény volt összesen Magyarországon.

A mezőgazdaságot nagyberuházásokkal segítette az állam, számtalan szivattyúmű épült az országban az öntözés fejlesztésére. A vízszabályozás során létrejött vízi utak csak Békés vármegyében évi 1 millió pengő megtakarítást eredményeztek. Beindult a rizstermelés, óriási sikerrel és remek minőséggel. Ekkor készültek a Keleti-főcsatorna tervei, az építkezés 1941-ben kezdődött. Tenyészlovakat hoztak Angliából és Aga kán franciaországi méneséből, Svájcból pedig teheneket. Védte az állam a magyar gazdát. A felvett kölcsönre fizetendő kamatot maximálták, továbbá tilos volt elárverezni a gazda vagyonát, könnyítették az adósságtörlesztést, bevezették az öregségi és az özvegyi biztosítást.

Létrehozták a Zöldkereszt Mozgalmat – ez egy belügyi alkotás volt a gyéren lakott és városoktól távol eső területek támogatására –, amely biztosította a tanácsadást pályaválasztási és a házassággal, családdal kapcsolatos kérdésekben, egészségügyi ismeretterjesztést végzett, anya- és csecsemővédelemmel foglalkozott, illetve a kiskorúak gondozását is ellátta. 800 körzetben 2100 tanácsadó és 1200 zöldkeresztes gondozónő tevékenykedett.

Már 1928-ban felállt az Országos Társadalombiztosító Intézet, kötelező öregségi, betegségi, rokkantsági, özvegyi és árvabiztosítással. Szabályozták a munkaidőt, a legalacsonyabb bért – minimálbért –, bevezették a fizetett szabadságot és a családi pótlékot. Ezek sem újdonságok tehát.

Még hosszasan lehetne sorolni a számokat és tényeket, amelyek önmagukért beszélnek. Ezek megismertetésével kell a kormányzó személyének a megítélését a közgondolkodásban helyrebillenteni.

Mivel foglalkozik a Horthy Miklós Társaság?

– Elsősorban arra törekszünk, hogy megőrizzük Horthy Miklós emlékezetét, életben tartsuk és megismertessük annak a nemzetéért élő államférfinak a személyiségét és munkásságát, aki a Magyar Királyság élén állt több mint húsz esztendőn keresztül. Jelenleg főként rendezvények, előadások, megemlékezések szervezése adja tevékenységünk javát.

hirdetés

A szakmai közvélemény és az érdeklődő nagyközönség számára lehet-e releváns újdonságokkal előrukkolni, vagy inkább a meglévő ismeretek cizellálása a feladat?

– Mindkettő fontos. Az újszülöttnek minden újdonság, a szándékosan félretájékoztatott honfitársaink számára, úgy gondolom, minden érdemi információ átadása értékkel bír.

A környező országokban kevés példát találunk arra, hogy a második világégés előtti politikai vezetőket, államfőket, királyokat démonizálják. Ne szépítsünk, idehaza Horthy Miklós az emberek egy részének még ma is a „patás ördög”. Egyszerűen a tájékozatlanság eredménye ez, vagy a hosszú ideje tartó szándékos karaktertorzításé?

– A szándékosan és igen következetesen végigvitt marxista történelemhamisítási folyamat eredményét ma is tapasztalhatjuk. Nem is lehet csodálkozni ezen. A háború előtt szocializálódott generációk kihaltak, vagy eleve nem engedték őket szóhoz jutni, így az iskolákban sulykolt hazugságok ragadtak meg az emberek fejében.

Sajnálatos módon a tanárok között is nagyon sokak gondolkodásában az maradt meg paradigmaként, amit a kommunista diktatúra idején az egyetemeken, főiskolákon hallottak, tanultak; többségében azoktól, akik szánt szándékkal állítottak – és állítanak sok esetben ma is – valótlanságokat. E tanárgenerációk hogyan is adhattak volna át valós információkat diákjaiknak, ha ők maguk sem rendelkeztek ilyenekkel, illetve a szinte automatizált tekintélytiszteletük révén meg sem merték kérdőjelezni mindazt, amit egykori egyetemi előadóiktól hallottak. Tisztelet a kivételeknek, természetesen, de nem ők voltak többségben.

Ne gondoljuk, hogy az az egyetemi tanár vagy tankönyvíró, aki évtizedeken keresztül „Horthy-fasizmusról”, „szovjet felszabadításról”, „’56-os ellenforradalomról” szónokolt, varázsütésre megváltozott. Napjainkban pedig ugyanők „mértékadó értelmiségiként”, „objektív szakemberként” tüntetik fel magukat, hiszen papírforma szerint egyetemi katedrával, számtalan publikációval és tudományos fokozattal rendelkeznek. Hogy a doktori értekezések közül hány szól, mondjuk, az „osztálytermek feldíszítése április 4-e alkalmából” témakörről, soha nem tudja meg a világ… Csakhogy hazugságokra nem lehet építkezni. Vagyis lehet, de nem örök időkre.

– Miért tartotta az írószövetség fontosnak, hogy tudományos konferenciát szervezzen Tormay Cécile-ről?

Erős Kinga: A tanácskozás célja, hogy az évtizedekig feledésre ítélt, de napjainkban egyre népszerűbbé váló írónő életművét áttekintse és az irodalomtudomány eszközeivel értékelje. Erre annál is inkább szükség van, mert civil kezdeményezésre az oktatáspolitika figyelmébe ajánlották a szerzőt a készülő Nemzeti alaptanterv kapcsán. Március 24-én Magyar Örökség Díjat kapott, március 31-én szobrát avatták. Ennek ellenére mind ez idáig a vele foglalkozó írások nagy része inkább publicisztikai jellegű, szélsőséges indulatoktól sem mentes: hol antiszemitának kiáltják ki, hol pedig a kommunizmus áldozatának. A Magyar Írószövetség feladatának tekinti, hogy teret adjon a közelmúltban megindult tudományos igényű szakmai párbeszédnek.

hirdetés

– Nemrég Egy bujdosó írónő – Tormay Cécile címmel jelent meg könyve. Miért érezte fontosnak, hogy ezzel a témával foglalkozzon?

Kollarits Krisztina: Az 1945 utáni kultúrpolitika a Horthy-korszak szinte minden népszerű polgári íróját betiltotta vagy félreállította. Ez lett a sorsa többek között Herczeg Ferencnek, Kosáryné Réz Lolának, Zilahy Lajosnak és Tormay Cécile-nek is. Kezdő irodalomtörténészként fontosnak tartottam, hogy a korábban nem kutatható területekkel foglakozzam. Így bukkantam rá Tormayra, aki a két világháború közötti konzervatív nemzeti irodalom meghatározó alakja volt, a Klebelsberg által a Nyugat ellenlapjaként indított Napkelet főszerkesztője, több nemzetközileg is sikeres regény szerzője.

– Tormay a hatvanas években kiadott, Spenótnak becézett irodalomtörténetben csak negatív figuraként jelenik meg, a közelmúltban kiadott A magyar irodalom történetében pedig csak mellékesen említtetik egy-egy mondatban. Az elhallgatás okai közül mennyire lehet szétszálazni a politikai, illetve az esztétikai okokat?

K. K.: Amikor 2000-ben doktori dolgozatom témájául Tormayt választottam, ez kezdetben ellenállást és értetlenséget szült. Ennek okát leginkább abban látom, hogy az 1918–19-es eseményekről szóló Bujdosó könyvének antiszemita részletei miatt az egész életművet negligálni akarták.

E. K.: Egy író életművét nem lehet az illető politikai meggyőződése és tevékenysége alapján megítélni. Gondoljunk csak Knut Hamsunra vagy Heideggerre, akiket nem a politikai ballépéseik miatt olvasunk. Az elhallgatás mellett egy másik tendencia is tapasztalható: a politikailag elfogult olvasói rajongás. Az volna a jó, ha Tormayról sem politikai megnyilatkozásai vagy korabeli kitüntetései alapján alkotnánk véleményt, hanem művei alapján.

K. K: Kutatómunkám során fontosnak tartottam a vele kapcsolatos sztereotípiák tisztázását; meggyőződésem szerint összetett személyiségről és életútról van szó. Nem lehet néhány olyan jelzővel elintézni mint: „antiszemita”, „nagyasszony”, „a Horthy-rendszer politikai kegyeltje”. Valóban, Tormayt 1930-ban Corvin-koszorúval tüntették ki, 1936-ban pedig majdnem Nobel-díjat kapott, bekerült a legesélyesebb öt jelölt közé; ehhez természetesen hozzájárult nemzetközi ismertsége, hiszen művei olvashatók voltak számos idegen nyelven. Ezek az elismerések felhívják a nagyközönség figyelmét egy alkotóra, önmagukban azonban még nem feltétlenül fokmérői az esztétikai teljesítménynek. Mivel 1937-ben elhunyt, majd 1948-ban betiltották, nem kerülhetett sor írói teljesítményének objektív értékelésére. Meggyőződésem, hogy az ő munkásságának teljesebb feltárása az egész korszak kulturális életének alaposabb megismerését eredményezi.

– A konferencia milyen aspektusait tárgyalja az életműnek? Kik lesznek az előadók?

E. K.: A tanácskozás célja, hogy végigolvasva az életművet áttekintse és értékelje azt, valamint hogy megkeresse helyét a magyar irodalmi kánonban. Ezért fontosnak tartottuk, hogy egy-egy konkrét műről több előadás is elhangozzék, hogy előadóink irodalomtörténet-írásunk több nemzedékét és iskoláját képviseljék. Az egész napos tanácskozás délelőtti ülésén a konkrét művekről hangzanak el előadások. Lezsák Sándor A megcsonkított magyar irodalom című bevezető előadása után Alexa Károly az irodalmi kánonról fog beszélni, az Emberek a kövek között című regényről Kiss Gy. Csaba és Rózsássy Barbara, A régi házról Horváth Zsuzsa és Csekő Ernő, a novellákról Zsávolya Zoltán, a Bujdosó könyvről Benkő Krisztián és Szabó Ferenc, magam pedig itáliai útirajzairól tartok előadást. Délután a Napkelet folyóirat kapcsán Ekler Andrea Németh Lászlóról, Filep Tamás Gusztáv az erdélyi írókról, Rózsafalvy Zsuzsa a konzervatív irodalom körüli korabeli vitáról, Kollarits Krisztina pedig a folyóirat női szerzőiről tart előadást.

K. K.: Tormay életművének ilyen sok szempontú tárgyalása reményeink szerint egy termékeny diskurzust indít el; talán olyanok is hozzá mernek nyúlni ehhez a témához, akik eddig kockázatosnak tartották. A magyar történelemben és irodalomtörténetben mindmáig vannak nem kellőképpen feldolgozott területek, ahol a tudományos feldolgozás és konszenzus hiányában még mindig a sztereotípiák irányítanak. Gondoljunk Károlyi Mihály, a Tanácsköztársaság vagy Horthy háborús szerepének megítélésére.

E. K.: Ezekkel a kérdésekkel kapcsolatban nem az elhallgatás a megoldás. A Magyar Írószövetség feladatának tartja, hogy mint független kulturális intézmény teret adjon a termékeny vitának. A konferencia anyagát könyv alakban is megjelentetjük, a párbeszéd reményében.

Felidézte, hogy a belgrádi konvenció értelmében Magyarországnak délvidéki területeket kellett átadnia a szerbeknek, és ugyanezen megállapodás következtében a románok is kaptak területeket Erdélyből. Véleménye szerint azért is felelősség terheli Károlyi Mihályt, hogy 1918 októberének végétől mint miniszterelnök nem szervezte meg a katonai ellenállást az ország határain, pedig a frontról hazatérő katonák egyben tartásával megszervezhető lett volna a csehszlovákiai, romániai és szerbiai irányból induló támadások kivédése. A kormányfőnek a Székely Hadosztály előtt 1919. március 2-án Szatmárnémetiben mondott beszédéről megemlítette, hogy ott nem léphetett fel pacifista módon, hiszen tudta, hogy ez a hadosztály harcolni akart.

– Ahol a katonai ellenállást helyi szinten a magyarok megszervezték, ott lehetőség nyílt a területek megtartására – mutatott rá a történész.

Példaként hozta fel erre Balassagyarmatot, ahol a csehszlovákiai támadást sikeresen kivédték, és ezáltal elnyerték a Civitas Fortissima, azaz a Legbátrabb város címet. Ugyancsak az ellenállás sikerességének bizonyítékaként értékelte a Sopronban és a környező településeken 1921 decemberében végrehajtott népszavazást, amelynek eredményeként a város és környéke Magyarország része maradhatott, ellentétben a győztesek elképzeléseivel.

hirdetés

Szóba hozta, hogy a szerbek Pécsre is bevonultak, majd egy helyi választás eredményeként Linder Béla, Károlyi korábbi hadügyminisztere lett a polgármester, aki Károlyival egyet értve arra kérte a szerbeket, hogy Pécset és környékét ne adják vissza az akkor már regnáló Horthyéknak, hanem szakítsák el ezt a területet Magyarországtól, és „egy szerb fennhatóság alatti mini Károlyi-köztársaságot” hozzanak létre, amelynek élére államfőként magát Károlyi Mihályt szerették volna állítani. A szerbek végül saját belpolitikai harcaik miatt, illetve az antant nyomására visszautasították az ajánlatot.

A történész megjegyezte, hogy Károlyi 1920-1921-ben Prágában élt, és Edvard Benešt, Csehszlovákia külügyminiszterét lényegében arra akarta rávenni volt miniszterével, Jászi Oszkárral karöltve, hogy Csehszlovákia hadserege vonuljon be Magyarországra, és döntse meg Horthy Miklós kormányzó hatalmát. — Károlyi tehát egy idegen államban a saját hazája ellen lobbizott, ami kimeríti a hazaárulás fogalmát — fogalmazta meg véleményét.

Gulyás László emlékeztetett arra is, hogy „Károlyi nem választás, hanem az utolsó király, IV. Károly kinevezése folytán került a miniszterelnöki bársonyszékbe, majd a pártok közötti megállapodás értelmében köztársasági elnök lett 1919 januárjában, tehát az utóbbi posztra sem választással került.

– Károlyi Mihálynak háromféle megítélése van a történész szakmában. Az egyik szerint nem volt mozgástere, és csak azt tette, ami módjában állt. A második felfogás szerint nem akart rosszat, csak hiányoztak belőle azok a politikusi erények, amelyek ebben a szituációban kellettek volna. A harmadik megközelítés szerint Károlyi a fent felsorolt okok miatt hazaárulónak minősül — magyarázta.

Álláspontja szerint a Károlyi-kérdés mind a mai napig kibeszéletlen, emiatt „addig nem szerencsés szobrot állítani neki, amíg megítélésében nincs szakmai és társadalmi konszenzus.”

Józsa Ottó

A szakma előtt nyitott könyv a Mindszenty-életút? Esetleg vannak még feltárandó részletek, amelyek „meghökkenthetik” a közvéleményt?

– Mindszenty József személye, kiállása, eszmeisége minden tekintetben ismert, de sajnos manapság egyre kevésbé követendő példa. Ilyen téren nincs és nem is lehet titok, amely személyét övezné, főleg, hogy a Vatikánban folyik a boldoggá avatási eljárása. A korszak, amelyben élt, és a vele szemben lefolytatott hazug és erőszakos politika máig tartó hatása okoz néha „meglepetést”.

1971-ig a szovjetek által megszállt térség első számú, karizmatikus ellenzéki mártírja volt Mindszenty. A hazai egyházi vezetők viszont mintha hagyták volna, hogy ez a szerep lassan, de biztosan megkopjon. Hagyták, vagy ez csak egy tények nélküli érzet?

– Mindszenty József volt „a nép legfőbb ellensége” 1956-ot követően. Ő volt az oka mindennek. „Megmételyezi a fiatalságot, félrevezeti bárányait makacs ellenállásával és fél belátni, hogy Marx szelleme kitakarja Istent az égen. Gyáva szembenézni Kádár János puritán igazságával.” Ilyen és ehhez hasonló vádakkal igyekeztek Mindszenty hitelét tiszteletét lerombolni. Sajnos nemcsak a hívek, hanem a lelkipásztorok között is táptalajra talált az elvetett gonoszság. Ez csírázott aztán ki a ’80-as, ’90-es évekre. A rendszerváltás nemcsak politikai értelemben, hanem hitéletileg is teljes csőd és puccs volt. Ma már tudjuk, hogy a legtöbb egyházi ügynök pont 1986-ban volt aktív. Ezek a háttérerők aztán megakadályozták, hogy Mindszenty végre elnyerje az őt megillető méltó tiszteletet itthon. Tökéletes és aktuális példája mindennek az 1948-49-es koncepciós per körül jogi, politikai huzavona. 1990-ben meglepő és megalázó módon a semmisségi törvények miatt leállították Mindszenty perújrafelvételét, pedig a tettesek, Péter Gáborék még éltek, sőt ki is hallgatták őket. Aztán jött a semmisségi törvény, amely a pert en bloc törvénytelennek minősítette, és ezzel le is zárták a folyamatot. Igen ám, de ez a bíborossal szembeni vádakat nem helyezték így hatályon kívül. Erre került most sor, 22 évvel később. Jogos a felháborodás és a kérdés: miért kellett ehhez ennyit várni?

Mi volt az oka és célja az 1974-es vatikáni lemondatásnak? Ettől kezdve nem használhatta érseki címét Mindszenty.

– VI. Pál pápa és a Kádár megbízásából eljáró Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH) közötti megállapodás arról szólt, hogy Kádárék sértetlen eltávozást biztosítanak és kegyelemben részesítik az akkor már 15 éve az Amerikai Egyesült Államok Nagykövetségén menekültként élő Mindszenty József esztergomi érseket. Mindezt egy pápai invitationak álcázva adják át Mindszentynek, mondván, a pápa 1971. szeptember 30-án látni kívánja. Cserébe a Vatikán, miután a 80. életévét betöltötte, lemondatja az esztergomi érseki székről, és megakadályozza, hogy külföldre kerülve bárminemű kritikát gyakoroljon a Kádár-rendszerrel szemben. Ezek a pontok végül a Magyar Népköztársaság kormánya és a Vatikán közötti megállapodás 1. számú mellékletében voltak felsorolva. Erről a bíboros természetesen semmit nem tudott. Ennek tükrében a máig használt „szabadon bocsájtás” frazeológia félrevezető és téves. Mindszenty Józsefet a háta mögött, azaz bevonása nélkül megkötött szerződés szigorú betartásával és betartatásával szó szerint kitoloncolták az országból. Sem mód, sem lehetőség nem volt arra, hogy akár egy percet is hazája földjére lépjen 15 év száműzetés után. Még 1971. szeptember 29-én a pápa biztosította Mindszentyt, hogy nem kívánja távozását az érseki székből. 1974-re azonban a ÁEH és Kádárék nyomása és a megkötött szerződés szerint végre kellett hajtani a lemondatást. Február 5-én, a koncepciós per 25.évfordulóján VI. Pál megüresedettnek nyilvánította az esztergomi érseki széket, és egyben felszólította Mindszentyt az önkéntes lemondásra, amelyet a bíboros azonnal megtagadott, majd hosszú vívódás után végül kényszeredetten megtett.

hirdetés

A lengyel és a cseh katolikusok ügyeiben keményebbnek tűnt Róma álláspontja. II. János Pál beiktatásával pedig egyértelmű üzenetet küldött az egyház. A magyarországi rezsimmel mintha megértőbb lett volna a Vatikán.

– Ez így van. Ne feledjük, mindkét említett országban erősebbek a katolikus hagyományok, a szentek tisztelete. A lengyel társadalom egyik fő összetartó ereje az Istenbe vetett hite, amely nélkül egyik tömeggyilkos rendszer ellen sem tudott volna eredményesen küzdeni. Magyarországnak nagyon jó kapcsolatai voltak a Vatikánnal a Kádár-rendszer alatt. Miklós Imre és az általa vezetett ÁEH ügynökök hálózatát üzemeltette, és a másik fél is szorgosan együttműködött bizonyos egyházpolitikai kérdésekben. Mindszenty ügye kirívó volt, de nem rendkívüli. Kádárék legfőbb célja az volt, hogy nyomást és hatást gyakoroljanak a magyarországi katolikusok pasztorációs folyamataira. Ez egyáltalán nem meglepő, minden diktatúránál találkozni hasonlóval.

Mindszenty számára nem volt kérdés, hogy Európa keresztény, de legalábbis kultúrkeresztény alapokra építhet. Létezik-e karakteres Mindszenty-társadalomkép, mint amilyen Prohászka Ottokár életművéből kiolvasható?

– Létezik természetesen. De mit érnek az ideák, ha nincs, aki magáévá tegye azokat? Mindszenty József tizenöt évig tartózkodott az amerikai követségen, és immár több mint tizenöt éve „tologatják” az aktáit Rómában. Sok idő, és egy boldoggá avatás rengeteg erkölcsi és hitbeli erőt adna. Azt is hozzá kell tenni, hogy ma már sokan Európában sem hisznek a kereszténység kultúrfölényében, minden kifordult önmagából. Mindszenty József számtalanszor hangoztatta, hogy számára a magyarság a legfontosabb, de szavaiban kétségkívül kell érteni azt is, hogy ez a „magyarság” az 1000 éves keresztény hagyománnyal együtt értendő. A kettőt hazánk történetében külön nem lehet értelmezni. Mindszenty személye és kultusza a végső feltámadásig el fog tartani, mert egyetemes isteni igazságot képvisel, de az nem mindegy, hogy hány lelket lehet addig megismertetni ezzel a példával.

Az április 18-i műemléki világnapot követően valóságos tavaszi hadjáratba fognak, szinte minden hétvégén kínálnak valamilyen programot, megnyitót valamelyik műemlékükben, vagy műemlékegyüttesükben. Valóban ennyi eredményük van, amit meg kell osztaniuk a világgal, vagy inkább általában a műemlékek népszerűsítése a cél?

– Szerencsére vannak eredményeink. Az uniós pályázatokban például kifejezetten szerencsések vagyunk, jelenleg tizenkét projektünk fut. Tavaly két norvég alapos pályázatnak hála, sikerült felújítani a sümegi püspöki palotát és a nádasdladányi Nádasdy-kastélyt. De nem csak a befejezett pályázatok adnak okot az örömre: tavasszal egy napra megnyitjuk az edelényi L’Huillier–Coburg-kastélyt is, hogy a közönség megcsodálhassa az eddig megújult tereit. Jövőre aztán elkészülünk a teljes felújítással.

A szépen felújított műemlékeket viszont üzemeltetni is kell. A tapasztalataim szerint ez általában kínkeservesebb a felújításnál is, hiszen az egy egyszeri, látványos nekirugaszkodás, de ez taposómalom.

– Sajnos húsz évvel az intézmény megalapítása után sem értük el a Lajtán túli jogszabályi és felfogásbéli környezetnek a nyomába sem. A kismartoni Esterházy-kastélyban, vagy a fraknói várban komoly gazdasági hátteret állítottak fel a műemlékek fenntartása érdekében. Az előbbinek még borászata is van, amelynek a bevételeit, profitját a kastélyra fordítják, hiszen általános tapasztalat, hogy a belépőjegyekből, legyen bármilyen érdekes a bent lévő kiállítás, a fenntartásnak csak mintegy hetven százalékát lehet előteremteni. Így Kismarton és Fraknó nem is áll sorban Bécsben állami támogatásért. A harmadik Esterházy-központ Magyarországon van, Fertődön, a kastély. Itt sajnos már más a helyzet. Most élesztjük újjá az egykor legendás rózsakertjét, ám ebből nem értékesíthetünk majd rózsákat a látogatóknak. Pedig azok a forintok, vagy eurók nagyon jól jönnének a fenntartáshoz.

Fel kellene éleszteni a reprezentatív központokhoz egykor kötődő gazdaságot? Jobbágysággal, kilenceddel?

– A jobbágyságot ellenzem, de a kilenced, mint bevételi forrás ellen nem tiltakoznék… A tréfát félretéve, igen, szükség volna az épületeinket körülvevő gazdasági környezet felélesztésére, illetve a múlt hagyományainak talaján újak teremtésére. Egy másik példa: a majki remeteség alatt a földben gyógyvíz van. Mégsem fúrhatunk kutat, hogy aztán mint a szerzetesek italát értékesíthessük. Pedig egy ilyen kút a látogatóknak is nyilván tetszene, hiszen látványos volna, ráadásul néhány palackot emlékbe, ajándéknak is megvennének. Ez máris, szó szerint, forrás lehetne a műemlék fenntartásához.

Azért ha jól emlékszem, van olyan műemlék, amelyben étterem van. Például Fertődön. Folytatva a rossz szóvicceket, ez nyilván hoz valamennyit a konyhára.

– Fertődön a gránátosházban működik étterem, mégpedig úgy, hogy a vállalkozó bérleti díjat fizet az épületért. Vagyis még ennek az összegnek a kifizetése után is termel profitot. Nyilvánvaló, hogy nagyobb bevételhez jutna a Gondnokság, ha maga lenne az üzemeltető. Persze Fertőd csak egy példa.

Térjünk akkor vissza a születésnaphoz. Amikor húsz éve megalapították a Gondnokságot, még csak néhány épület felett gyakorolta a kezelési jogokat. Azóta jócskán felduzzadt az épületállomány, ám én abban, hogy éppen mi került önökhöz, nem sok következetességet véltem felfedezni.

– Négy épülettel kezdtünk, most negyvennél is több tartozik hozzánk. A megalapításkori alapelv az volt, hogy azokat az épületeket gondozzuk, amelyek fontosságuk miatt nem adhatóak ki állami kézből, vagyis semmiképpen sem privatizálhatók. Az épületállományunk ennek a gondolatnak a mentén állt össze. Persze maga a bővülés a kívülállók számára meglehetősen véletlenszerű lehetett és bevallom, sokszor a véletlen, illetve a szerencse is szerepet játszott benne. Én egy múzeum tárgygyűjteményéhez hasonlítanám a hozzánk tartozó műemlékállományt, csak épp nálunk a tárgyak épületek.

– Akadémiai székfoglaló előadásában négy évtizeden át végzett kutatómunka eredményeit foglalta össze: az erdélyi fejedelmek gyulafehérvári palotájának építéstörténetét, történelmi, társadalmi kontextusát tárgyalva rekonstruálta az egykor három belső udvar köré szerveződő impozáns épületegyüttest. Hogyan kezdődött ez a kutatás, mi keltette fel a téma iránti érdeklődését?

– 1966-ban kerültem először Gyulafehérvárra, amikor államvizsga dolgozatomat előkészítendő, a Gyulafehérvári Káptalan birtoklevéltárában kutattam az alvinci kastély és uradalom történetét. Talán egy hónapig laktam az akkori prépostnál, néhai dr. Faragó Ferencnél, és a Római Katolikus Hittudományi Főiskola menzáján étkeztem. Furcsa, szokatlan volt a környezet, de a munka is, amit végeztem: először szembesültem nagy mennyiségű latin nyelvű forrással, amelyeket nagyon csekély latin nyelvismerettel próbáltam lemásolni és megérteni. Pihenésként a várban sétálgattam. Akkor figyeltem fel arra, hogy a 18. században szétválasztott két kaszárnyának és püspöki palotának feltétlenül korábbról, a 17. századból kell származniuk, hiszen azonosak az ablakaik, s nemigen szokott előfordulni, hogy két szomszéd egy időben ugyanabban a stílusban építkezzék.

Ezek az élmények meghatározóak voltak számomra, és amikor a nyolcvanas évek elején a Bethlen Gábor fejedelem építkezéseiről szóló doktori disszertációmat készítettem, Gyulafehérvár, és az ottani fejedelmi építkezések mindjárt a dolgozat első fejezetébe kívánkoztak.

Az egykori fejedelmi palota a középkori vár délnyugati sarkában közel 200 x 42 méteres téglalapba írható, eredetileg három belső udvar köré szerveződött emeletes együttes volt, amelynek nyugati felét a 18. században leválasztották, ebből a római katolikus püspöki, a jelenlegi érseki kúria lett, keleti része pedig 1687-től Románia NATO-csatlakozásáig kaszárnyaként szolgált. A kutatás során kilátástalan nehézséget jelentett, hogy katonai létesítményben nem lehetett vizsgálódni: rájöttem például arra, hogy a Kendervárt, a fejedelmek 16. századtól működő ágyúöntő házát – amelyet az előttem járók a székesegyház és a palota környékén kerestek – a délkeleti sarokbástya foglalta magába, de a szigorúan őrzött építményt akkor még kívülről sem lehetett fényképezni. Valamikor a nyolcvanas évek végén egyszer le is akartak tartóztatni, mert kémnek hittek. Közben persze gyűjtöttem a forrásokat Gyulafehérvár és a palotaegyüttes történetével kapcsolatban. Sikerült összeszednem néhány alapvető felmérést, s segítségükkel a jelenből visszaindulva lépésről lépésre próbáltam azonosítani az épületegyüttesnek azokat az elemeit, amelyek a 17. században, esetleg korábban is létezhettek.

– Voltak olyan részei a palotaegyüttesnek, amelyek a kommunizmus idején megsemmisültek?

– Jóformán fel sem mérhetjük mindazt, ami elpusztult. És nem a kommunizmus volt ebben a legnagyobb bűnös: tulajdonképpen hálásak kell lennünk a sorsnak, hogy egyáltalán fennmaradhatott ez az együttes. A katonák, bár nagyon titkolózó természetűek, szerencsére vigyáznak az épületekre, amelyekben laknak. A 17. századtól egyfolytában kaszárnya volt az épületegyüttes kétharmad része, amelyet nyilvánvaló, hogy a katonák nagyon alaposan és sokszor javítottak, alakítottak. Ez jó is, rossz is egyszerre: vannak például olyan reneszánsz ajtókeretek, amelyeknél nem tudni, mi bennük az igazi, és mi a kiegészítés, de legalább léteznek. Az érseki palotában a nyolcvanas évektől elkezdődött helyreállítások során bukkantak elő a nagyon jelentős reneszánsz elemek, ablakkeretek töredékei. A legutóbbi időben pedig, azt is mondhatnánk, el is kényeztettek bennünket a mindenfelé előkerülő részletek. Mindamellett alig várom, hogy elkezdjék a restaurálását a két kaszárnya épületének. Oda akarják ugyanis átköltöztetni a városházát, de lehet, hogy a megyei adminisztrációt is. Immár csak az a kérdés, hogy ott lehetünk-e és beleszólhatunk-e a felújítási munkálatokba. Abban reménykedem, hogy eddigi vizsgálataim megalapozhatnak egy újabb falkutatást és helyreállítást.

– Mi a legfontosabb eredménye művészettörténeti szempontból ennek a kutatásnak?

– Kétszáz métert átfogó, ma már nem egészen összefüggő, de egységes, emeletes reneszánsz palotahomlokzatot lehetett rekonstruálni a székesegyház felőli oldalon, és alig valamivel rövidebbet a másik, a várfalak felőli oldalon is. Erdélynek tulajdonképpen nincs ehhez fogható méretű reneszánsz emléke (a szamosújvári vár Martinuzzi-palotája, a nagyváradi vár fejedelmi palotája és a fogarasi vár agyonrestaurált lakóépülete is kisebb nála). Restaurálva valószínűleg nyugodtan beilleszthető lenne a közép-európai reneszánsz építészet legjelentősebb emlékeinek sorában.

– Hogyan vált kedvenc kutatási korszakává a reneszánsz, illetve a késő reneszánsz? És nemcsak, hiszen a középkor, illetve a barokk emlékeit is kutatta?

– A késő reneszánsz korszak emlékeivel ismerkedtem meg először: az alvinci kastélyról a szakma és a köztudat is úgy vélte, hogy Fráter György építtette. Én bizonyítottam be, hogy valójában nem ő, hanem Bethlen Gábor építtette, és a Fráter György-féle kastély a föld alatt van. Adrian Rusu régész kollégámmal azonosítottuk az első nyomait ennek a régészeti együttesnek. A doktori disszertációm ugyanakkor Bethlen Gábor építkezéseiről, tehát ismét késő reneszánsz témáról szólt. Rómában akkor, a 17. század első harmadában már javában tevékenykedett Bernini, és létrejöttek az olasz barokk jelentős emlékei, miközben nálunk még a késő reneszánsz formák uralkodtak. Tulajdonképpen egész pályám folyamán Bethlen Gábor korának emlékeit nyomoztam, azt hiszem, meglehetős sikerrel, mert Nagyvárad, Marosillye és Déva, vagy Gyergyószárhegy és Fogaras között elég sok mindent sikerült azonosítanom. Időnként azért elém kerültek olyan dolgok is, amelyek nem a késő reneszánsz korszakhoz tartoztak: így például a gyulafehérvári Batthyaneum a városhoz és alapítójának személyéhez való vonzódásom eredményeként lett kutatásaimnak időben korunkhoz legközelebb eső témája. A középkori témák egyfajta nosztalgikus vonzódást képviselnek: nagyon szerettem volna egyre közelebb kerülni a középkor történetének és művészetének vizsgálatához, de nem úgy alakult az életem, hogy azokkal érdemben is foglalkozhassam, hiszen volt elég dolgom a 16–17. században is. E korszakhoz kötődően leginkább a történeti segédtudományok művelésével kapcsolatos, azaz felirattani, címertani problémákról írtam, újabban a középkori zarándoklatokról is, esetleg Gyulafehérvár középkori épületeiről és művészetéről, de ezek inkább pihentető kirándulások, tartósan nem tudtam elszakadni kedvenc témámtól.

– A kilencvenes évek elején a műemlék-helyreállításban is nagy szerepet játszottak kutatásai…

– A kilencvenes évek sok tekintetben újat jelentettek a pályámon: először is akkortól kezdve publikálhattam a kutatásaim eredményeit. Az 1989 előtti időkben ugyanis sem templomokról, sem pedig erdélyi fejedelmek kastélyairól nem lehetett írni. Ha akkor meghaltam volna, soha ki nem derül, hogy én a késő reneszánsszal foglalkozom. Voltak olyan kényszerképzeteim, hogy kutatok, de nincs kinek, hiszen eredményeimre itthon senki nem volt kíváncsi, külföldön pedig a hetvenes évek végétől nem volt szabad közölni, csak beszerezhetetlen bukaresti engedélyekkel vagy álnéven. Annak ellenére, hogy a Román Akadémia Történeti Intézetének a művészettörténeti közösségében – akkor úgy hívták a munkahelyemet – egy egész Erdélyt átfogó műemlék-repertóriumon dolgoztunk, abból semmilyen publikáció nem született. Kétévente kellett befejeznünk egy-egy megye műemlékeinek összeírását. Eleinte egészen jól ment a munka, 1974–1976 között Kolozs megyét mértük fel. 1976-ban viszont elvették a terepjáró autónkat, és megszüntették a kutatások anyagi támogatását, így terepre vonattal, autóbusszal még elmehetett az ember, de filmek vásárlását (akkoriban, ha volt mire, úgy napi hat tekercs filmet használtam el) és a fényképek kidolgozását már nem fizették. Az is előfordult, hogy Szentágotán például a nyolcvanas években nem tudtam kenyeret vásárolni, mert akkor már jegyre adták, és az üzletben egyszerűen azt mondták, ha nincs jegyem, akkor kenyeret sem kapok. A sógorom autóján bonyolítottam Szeben megye falvainak a bejárását, de a kutatás közben nem mindig sikerült ebédelnünk.

Kilencven után viszont kinyílt a világ, elkezdődtek és megsokasodtak a műemlék-épületek helyreállítási munkálatai. Körülbelül negyven műemlék-együttesnek vagy műemlék épületnek a kutatásában működtem közre azóta valamilyen szinten: levéltári adatokat gyűjtöttem a történetéhez, művészettörténeti tanulmányt írtam róla vagy pedig falat kutattam/kutattunk. Ezek a kutatások lettek a kiindulópontjai tudományos közleményeim egy részének is.

– Milyen érvényesülési lehetőségei vannak ma a fiatal művészettörténészeknek?

– Azt szeretném, hogy az ifjú művészettörténészek, akik nálunk végeznek, mindannyian állást kapjanak a szakmában, és ne kelljen nekik mással foglalkozni. Ezek a dolgok elhivatott embert kívánnak, a hivatástudat viszont hamar kialszik, ha az embernek családja van, és passzióját úgy kell kiélnie, hogy nincs állása hozzá. Tele vannak a kulturális intézményeink olyanokkal, akiknek semmi közük nincs a diszciplínához, amit állítólag kutatnak, védenek, őriznek, hivatástudatuk ennek megfelelően a nullával egyenlő, és akik elfoglalják a helyét azoknak a fiataloknak, akik tudnának tenni valamit, mert erre készültek fel. Normálisan működő polgári társadalommá kellene válnunk, hogy megbecsüljük saját, meglévő értékeinket. Az erdélyi művészettörténet kutatásában az előttem járók munkája s az én munkám is csupán a legfontosabb mozzanatokat emelte ki, rengeteg részletkutatásra lenne még szükség, amelyeket a következő nemzedékeknek kellene majd elvégezni. Reméljük, hogy lesz is majd mit kutassanak, mert az a baj, hogy időközben elképesztő ütemben fogy a műemlékállományunk, jó- és rosszakaratú emberek révén egyaránt, s a műemlék nem várja meg, hogy kilábaljunk éppen soros válságunkból.

Kovács András művészettörténész, művelődéstörténész, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) professzora 1946-ban született Marosvásárhelyen. 2010-től a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja. Székfoglaló előadását 2011. október 20-án tartotta meg, Erdély fejedelmeinek a gyulafehérvári palotája címmel, amelyben négy évtizedes kutatása eredményeit foglalta össze. Publikációi elsősorban az erdélyi késő reneszánsz építészethez, e korszak művészetének meghatározó jelenségeihez kötődnek, de középkori és barokk emlékekkel kapcsolatos témákat is tárgyal. Alapvető monografikus kötete a késő reneszánsz erdélyi építészetről írt összefoglalója, amely Balogh Jolánnak az 1541-nél abbahagyott nagy munkáját folytatja az építészetre összpontosítva, jóval árnyaltabb folyamatokat vázolva. Mindemellett nevéhez egy sor olyan mérvadó tanulmány is kötődik, amelyek Erdély jelentős építészeti emlékeit tárgyalják. Az építészeti kérdések mellett a történelmi segédtudományokkal, címerfestéssel, pecsétekkel kapcsolatos témákkal is foglalkozik publikációiban. Az 1990-es évektől szerepe kulcsfontosságúvá vált a fiatal generációk képzésében, a tudományos élet újjáélesztésében, a műemlékek helyreállításának folyamatában. Kovács András köré immár művészettörténeti iskola szerveződött, amelynek első generációja a közelmúltban saját tanulmányaiból összeállított kötettel köszöntötte tanárát, mesterét. Szemléletmódját, módszertanát az összetett látásmód, a műalkotások részletes, pontos, stíluskritikai és az írott forrásokra alapozó vizsgálata, az emlék történelmi, művelődéstörténeti, társadalmi összefüggései felderítésének igénye határozza meg.

A razzia előzménye – dióhéjban – az volt, hogy a csendőrség a maga mindössze 800-850 fős legénységi létszámával képtelen volt a magyar bevonulás eredményeként visszatért délvidéki területeken fenntartani a rendet. Számos orv- és terrortámadás érte a csendőr járőröket, amelyeket a szerb partizánoknak tulajdonítottak. A magyar hatóságokon valóságos üldözési mánia lett úrrá, és a rendőrségi besúgók tömegesen küldték Budapestre a gyanúsnak ítélt szerbek és zsidók névsorait. E jelenségnek számos szociokulturális vetülete volt, mindenesetre a szerb ellenségességet és a partizánveszélyt jóval nagyobbnak tüntette fel Budapest előtt a valóságosnál.

Amikor Zsablya környékén egy tanyán két rendőrt ismeretlenek megöltek, majd a tetteseket üldöző csendőrök és határvadászok fegyveres összetűzésbe keveredtek a szerb tettesekkel, adottá vált a „casus belli”. A lövöldözésben többen meghalnak, ami alapján Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter a honvédelmi miniszterrel egyetértésben arra a következtetésre jutott, hogy egy razzia révén kell kiszűrni a szerb ellenállókat, mégpedig honvéd parancsnokság alatt. A feladatra a Feketehalmy-Czeydner Ferenc vezérezredes parancsnoksága alá tartozó szegedi hadtestet jelölték ki, megerősítésként pedig odairányították a makói csendőr tanosztályt. A terv az volt, hogy az ellenőrzési feladatokra vegyes (csendőrökből, katonákból és helyi rendőrökből álló) kutató- és kísérő járőrcsapatokat állítanak fel. Ez utóbbiak dolga elkísérni az igazoló testület elé azokat, akik valamilyen okból nem tudják igazolni magukat.

A gyakorlat azonban tragikusan alakult, az ártatlan civilek lemészárlása semmivel sem igazolható. Ezt így ítélte meg Szombathelyi Ferenc, a Honvéd Vezérkar főnöke is, aki Horthy Miklós kormányzóval egyetértésben röviddel később hadbíróság elé állíttatta az érintett katonatiszteket – az más kérdés, hogy többen közülük Németországba tudtak szökni, ami viszont már egy másik történet.

Szakály Sándor szerint az, azonban már az 1943-as peranyagból kiderül, hogy a csendőrök részéről nem történt jogszerűtlen fegyverhasználat. Az önkényes kivégzésekért néhány alacsonyabb rendfokozatú katonatiszt volt a felelős.

A történészprofesszor hallgatói kérdésre kifejtette, hogy a magyar köztudatban a csendőrség híre lényesen rosszabb, mint amire tevékenysége alapján rászolgált. A belügyminiszter irányítása alá tartozó honvédségi szervezet feladata a vidék rendjének fenntartása volt 1881. óta, amit eredményesen oldott meg. Ezt 85-90 százalékos bűnügyi felderítési mutatói támasztják a legjobban alá. Rossz hírneve a vidéki zsidóság deportálásában ráosztott szerep alapján alakult ki, amire az ötvenes évek valósághamisító propagandája tudatosan rá is erősített. A csendőrségről a köztudatban élő képet tehát jó lenne korrigálni, a valóságnak megfelelő összképet alkotni – foglalta össze Szakály Sándor, akit előadása kapcsán külön is megkérdezett a Magyar Nemzet.

– Az 1942-es újvidéki razzia során 3309 szerb, zsidó, ruszin és magyar áldozatról beszélünk, míg a Tito partizánjai által a délvidéki magyar és német nemzetiségű civilek ellen 1944-ben végrehajtott vérengzésben ennek mintegy a tízszereséről. A szerbek mégsem tartanak hasonló történészkonferenciákat, sőt tankönyveikben máig hősökként mutatják be a kommunista partizánokat. Miért kell nekünk ez a nagy önmarcangolás, múltunk sötét foltjaival való örökös szembenézés, amikor az ellenünk elkövetett bűnökért másoknak eszük ágában sincs magába szállni?

– A magyarság múltját a jóval és a rosszal együtt kell vállalnunk, és minden más népnek is így kellene viszonyulnia a sajátjához. Nincs olyan ország, amely ne találna a történelmében olyan epizódokat, amelyekkel kellemetlen lehet a szembenézés. A délvidéki eseményekkel mi akkor szembesültünk először, amikor Cseres Tibor megírta a Hideg napok című könyvét, majd amikor ennek alapján Kovács András megrendezte a filmjét. Cserest állítólag műve megírására az késztette, hogy a magyar nemzet lelkiismeretét fölrázza annak érdekében, hogy átbeszéljük a múltbéli tetteinket. Egyúttal azt várta volna el a szomszéd népek értelmiségétől, íróitól, hogy követve példáját, ők is megírják a maguk műveit az övéik által ellenünk, vagy bárki más ellen elkövetett hasonló rémtettekről.

– És persze nem így lett…

– Távolról sem! Az volt a reakció az akkori Jugoszláviában, hogy lám, a magyarok maguk ismerik el, mennyire gonoszul viselkedtek, tehát nem is kell bizonyítani itt már semmit. A mélyen csalódott Cseres ezért írta meg nem sokkal később a Vérbosszú Bácskában című könyvét, ami nyilván jobb lett volna, ha egy szerb szerző tolla alól születik meg. Mi sem önmarcangolást várnánk el például a szerbektől, hanem a múltjukkal való tisztességes szembenézést.

– Engem a szerb partizánok minden képzeletet felül múló kegyetlensége, szadizmusa ismeretében az zavar a legjobban, hogy a mai napig erényekben gazdag hősökként tisztelik őket, akik „felszabadították” a Trianonban nekik juttatott Bácskát.

– Olyan nincs, hogy aki számunkra hős, az a szomszédoknál is az lesz. A horvát történetírás sohasem fogja úgy kezelni Jellasics bánt, mint a magyar történetírás. Számunkra a Habsburg uralkodó embere, aki a magyarsággal szembeforduló császár oldalán ránk támadt, a horvátok szemében viszont nemzeti hős, aki az ő szempontjukból politikailag ésszerűen és eredményesen lépett fel. Szerb nézőpontból tehát a partizán, aki visszafoglalta a délvidéket, bármit is tett, egyfajta hős, míg egy délvidéki magyar szemében érthetően az a magyar katona a hős, aki révén négy évig ismét magyar állampolgár lehetett.

– Azért nem árt a mérleget is nézni. Azt, hogy milyen volt a magyar fellépés a hideg napokon, és mik történtek a vérbosszú alkalmával…

– Nos igen, ha a mérleget nézzük, nagy a különbség, és nem csak a számok tekintetében. A délvidéki razzia kapcsán nem hallani olyan kegyetlenkedésekről, kínzásokról, olyan kivégzési módszerekről, amelyek 1944-45-ben a magyar és német civil lakosságot érték a szerbek részéről.

– Ki volt a parancs kiadója?

– Én olyan parancsot, hogy valakiket agyon kell lőni, nem láttam. Az illetékes és felelős parancsnok Feketehalmy-Czeydner Ferenc altábornagy volt. Ő a későbbi perében is elmondja, hogy arra adott ki parancsot, hogy a razzia során az a személy, aki nem tudja igazolni magát, igazoló bizottság elé kell állítani, ahol akár papírok, akár ismerősök, szomszédok révén igazolják. A cél az esetleg beszivárgó szerb ügynökök, partizánok kiszűrése volt. Az újvidéki strandon történt tömeges kivégzés minden valószínűség szerint két folyamőr tiszt, Zergényi Pál és Korompay Gusztáv önkényes parancsa alapján történt, amit egyébként a hadtestparancsnok azonnal leállíttatott, amikor a híre eljutott hozzá.

– Tehát túlkapás volt.

– Az, mondjuk erre az esetre enyhe kifejezés. Van olyan példa, hogy kísértek egy nagyobb civil ruhás csoportot az igazolóbizottság elé, amikor valaki egy ablakból kézigránátot dobott az utcára. Ekkor azok, akiket kísértek menekülni, akik kísérték őket, azok pedig lőni kezdtek és vérfürdő lett belőle. Az ilyen eseteket elbeszélésekből ismerjük, forrásértékű dokumentumok hiányában nagyon nehéz megítélni, pontosan mi is történt. Én egyet tudok biztosan: egyetlen leírt parancsot, hirdetményt, tanúvallomást nem láttam eddig, ami bizonyítaná, hogy felsőbb parancsra történt volna gyilkosság.

– Ha nem parancsra tették a magyarok azt, amit tettek, akkor vajon jogszerű volt, hogy 1946-ban Magyarország kiszolgáltatta a szerbeknek Szombathelyi Ferenc vezérezredest, volt magyar vezérkari főnököt és sok más katonatisztet?

– A fegyverszüneti egyezmény értelmében Magyarország köteles volt kiszolgáltatni őket. Egy legyőzött ország voltunk és nem szuverén, tehát nem önálló magyar döntések születtek. De Magyarországon sem hadbíróságok ítéltek a katonák felett, hanem úgynevezett népbíróságok, amelyeket ugye ismerjük. 1945 után ne keressük a jogállamot Magyarországon! Hosszú ideig csak az történt, amit a győztesek diktáltak.

– Miért lett a szabadkőművesség az 1800-as évek végére a keresztény magyar állam elszánt ellensége?

– A szabadkőművesség eredendően filozofikus, filantropikus és progresszív intézményként határozta meg magát. Az 1890-es évekig e társaság mindössze egy-kétezer embert tömörített a társadalom elitjéből: orvosok, ügyvédek, papok, más jeles személyiségek voltak, és jellemzően fontosnak tartották keresztény-keresztyén mivoltukat és magyarságukat. Olyanok tartoztak közéjük, mint Pulszky Ferenc, a Magyar Nemzeti Múzeum korabeli igazgatója. Ebben az időszakban a Biblia, angol szabadkőműves hagyományok nyomán, minden esetben megtalálható volt a páholy-főmesterek asztalán. Ám az 1870-es években az ateista gróf Csáky Tivadar azt javasolta, hogy a főmesterek asztalán a jövőben a francia Grand Oriens Nagypáholy szabályzata legyen, egészen más igazodási pontot adva ezzel. Ekkor vették kezdetüket azok a folyamatok, amelyek nyomán az 1890-es évekre a szabadkőművesség szellemisége radikálisan megváltozott. Addig ugyanis főképp a kor izgalmas eszmetörténeti kérdéseiről beszélgettek összejöveteleiken, és értékes emberbaráti tevékenységet is végeztek: például segélyezték a szegény sorsú embereket.

– Ehhez azonban nincs szükség titkos társaságra.

– Így van. A humanitárius tevékenységre mindenesetre nagy szükség volt, mivel a magyarországi kapitalizmus nemzetközi összehasonlításban is különösen kíméletlenül kizsákmányolta a legnehezebb sorsú rétegeket. Ennek következtében nyomorban élő emberek százezrei jelentek meg a társadalomban. Az ő megsegítésük tehát tagadhatatlanul fontos és helyes cselekedet volt. Ám épp akkor, midőn egyre többen éltek elképesztő körülmények között, a szabadkőművességen belül elkezdett háttérbe szorulni az emberbaráti tevékenység, és előtérbe került az úgynevezett progresszivitás, vagyis a társadalom teljes átalakításának vágya. Úgy gondolták, hogy erre csak akkor van módjuk, ha beleártják magukat a politikába – amit viszont a szabadkőművesség alkotmánya és a működésüket engedélyező belügyminiszteri engedély is tiltott. Innentől tehát törvénytelen szervezkedésről kell beszélni, aminek eszmei hátterét a társadalommérnöki doktrinerség adta. Ebből az is következett, hogy ha ők a progresszívek, akkor mindenki más értelemszerűen maradi, retrográd. Ha úgy tetszik, mucsai, ahogy egyik szellemi utódjuk volt szíves a rendszerváltozás környékén magát kifejezni. A titkosság fenntartása tehát ekkortól fokozottan érdekük volt.

– Miként kívánták átalakítani a társadalmat?

– A radikalizálódásban vezető szerepet játszó nagyváradi László Király Páholy, de a budapesti Demokratia Páholy és az Eötvös Páholy irataiból is markánsan kitűnik a folyamat, melynek során háttérbe szorul a filozofálás és a humanitárius tevékenység, és szinte egyeduralkodóvá válik a politizálás, a közélet befolyásolásának szándéka. Ha úgy tetszik, a jótékony önképzőkörből harci élcsapat vált. A szabadkőművesek ugyanis a szekularizációért, a világi oktatásért, vagyis a katolikus egyház politikai, gazdasági és „lelkek fölötti” befolyásának visszaszorításáért harcoltak, később pedig zászlóra tűzték az általános, titkos választójog ügyét, ami Magyarország akkori etnikai viszonyait ismerve egyenlő volt a nemzetárulással, a magyarellenességgel. A szabadkőművesek azonban tisztán látták, hogy a történelmi magyar uralkodó réteg, a dzsentri-osztály és a katolikus egyház elzárja egyházellenes, tekintély-ellenes eszméik gyakorlatba ültetésének útját. Ebből következően harcot indítottak e tényezők ellen, és a soraikban megtalálható országgyűlési képviselők, újságírók tevékenységükkel igyekeztek népszerűsíteni a szabadkőműves eszméket, természetesen úgy, hogy a kívülállók nem tudtak a háttérről. Ez magyarázza azt, hogy miért vált a szabadkőművesség a keresztény magyar állam kíméletlen ellenségévé. Hamarosan komoly eredményt értek el, tevékenységüknek tudható be ugyanis úgynevezett egyházpolitikai törvénycsomag. Ebben szerepelt az 1894. év XXXI. törvénycikk a házassági jogról, az 1894. évi XXXII. törvénycikk a gyermekek vallásáról, az 1894. XXXIII. évi törvénycikk az állami anyakönyvekről, az 1895. évi XLII. törvénycikk az izraelita vallásról és az 1895. évi XLIII. törvénycikk a vallás szabad gyakorlatáról. Az egyes tárgykörök önmagukért beszélnek, ez a szekularizáció útja. Az öttételes törvénycsomagot a szabadkőművesség nagy győzelemként könyvelte el, és ez új lendületet adott a titkos társaság radikalizálódásának.

– Miért játszott ebben főszerepet a nagyváradi László Király Páholy?

– Ez nagyon fontos kérdés, sokat gondolkoztam rajta. Tudni kell, hogy akkoriban Nagyváradon alapvetően két nagy társadalmi csoport képviseltette magát aktívan a szabadkőművességben, a reformátusok és a zsidók, utóbbiak részéről vallásosak és ateisták egyaránt. E társadalomtörténeti szempontból meghatározó jelenség magyarázata, hogy az első világháború előtti Magyarországon a katolikus egyháznak kétségtelenül nagy gazdasági, politikai, lelki hatalma volt, és ettől a református felekezet vezető személyiségei tartottak. Ezért református püspök is csatlakozott a szabadkőművességhez, melynek egyházellenessége találkozott a református érdekekkel. A Debreceni Református Teológia rektora nyílt levelet írt a szabadkőművesek hivatalos lapjában, a Keletben, melyben arról szólt, milyen megtisztelő számára e titkos társasághoz tartozni. A László Király Páholy főmestere, dr. Várady Zsigmond ügyvéd is református volt. A katolikus egyház szerintük túlzott hatalmának megtörésében szövetségest láttak a zsidókban, akik pedig a helyüket keresték a kapitalista Magyarország társadalmában. A közhiedelemmel ellentétben ugyanis többségük a dualizmus idején vándorolt be, s ők épp csak elindultak az asszimiláció útján, de szocializációs okokból lelki-szellemi közösség jelentős részüknél nem alakult ki a befogadó magyarság iránt, hiszen az érvényesülés lehetőségét keresték, és ez számos konfliktussal járt. Ezért ők is akadályt, ellenséget láttak a társadalomban nagy befolyással bíró katolikus egyházban, melynek vallási alapú etikai, szociális tanai éppenséggel ellentétben állottak a hazai kapitalizmus egészen szélsőséges, kíméletlen viszonyaival. Az tudvalévő, hiszen maguk is gyakran hivatkoznak rá büszkén, hogy a magyarországi ipar megteremtésében főszerepet játszott a zsidóság, de a gazdaság mellett az úgynevezett szabad foglalkozásokban, az orvosi vagy az ügyvédi, az újságírói vagy épp valamely művészeti hivatásban tevékenykedők is keresték a helyüket. Az érvényesüléshez jó eszköz volt a szabadkőművesség a maga nyilvánosságtól elzárt kapcsolatrendszerével és befolyásával. Az említett két társadalmi csoport nem fogadta el a katolikusok által meghatározott keresztény magyar állameszményt, a zsidók értelemszerűen azért, mert nem voltak keresztények, a reformátusok pedig azért, mert, mondhatni, hivatalból szembeszegültek a katolicizmussal. Így találkozott tehát a zsidók és a reformátusok érdeke, legalábbis ők így gondolták. És azért indult Nagyváradról a radikalizálódás, mert 1901-ben egy Grósz Menyhért nevű izraelita lett a László Király Páholy nagymestere, aki református elődjénél sokkal dinamikusabb személyiség volt, ezenkívül a váradi páholyanyakönyv szerint a helyi szabadkőművességet 68,2 százalékban izraeliták alkották. Együtt volt tehát a vélt vagy valós cél és az eléréséhez hatékonynak tűnő eszköz.

– Ez azonban mégiscsak helyi érdekű radikalizálódás volt, az országos szabadkőműves vezetés, miként könyvében bemutatja, igyekezett csitítani az indulatokat.

– A Nagypáholy igyekezett mérsékletre szorítani a nagyváradiakat, de mivel a szabadkőműves szervezet nagyfokú autonómiát biztosított az egyes páholyoknak, nem járt nagy sikerrel. Ezért igyekeztek figyelmen kívül hagyni a László Király Páholy föliratait, vagy részlegesen engedve, elvenni a további követelőzések élét. Ám ez a számítás nem jött be, a váradiak minden engedménytől csak vérszemet kaptak. Nagyon jellemző az a simulékony modorú, de tartalmában kíméletlenül vádaskodó, időnként a zsarolástól sem visszariadó taktika, amivel a László Király Páholy rendre igyekezett rákényszeríteni akaratát a Nagypáholyra. És ez egyre gyakrabban sikerült is, a fővárosban is több radikális páholy jött létre, más, már létező páholyok pedig ilyenné alakultak. A bőséges levéltári forrásanyagból az is látszik, hogy az úgynevezett progresszivitás egyenes összefüggésben van az izraeliták szabadkőművességen belüli növekvő arányával. E folyamaton nem kell csodálkozni, hiszen a nagyipart a zsidóság teremtette meg Magyarországon, és az ezt finanszírozó bankrendszerben is meghatározó szerepe volt. 1914-ben az öt legnagyobb hazai bank mindegyikének élén zsidó tulajdonos állt. Az is köztudott, hogy a kereskedelemhez, majd később a modern liberális sajtó kialakulásához is meghatározóan járult hozzá a zsidóság, és mivel mindezek miatt óhatatlanul a keresztény magyar középosztály versenytársává vált, természetes, hogy e vetélkedésben igyekezett a szabadkőművesség eszközrendszerét is felhasználni. A Katolikus Néppárt országgyűlési képviselője, a később miniszterelnökké választott Huszár Károly 1911-ben egy parlamenti vitában úgy fogalmazott, hogy a magyarországi szabadkőművesség nem más, mint a zsidóság harci szervezete a keresztény magyar államiság ellen.

– E vetélkedésről Kétféle középosztály címmel Vásárhelyi Mária írt figyelemre méltó őszinteséggel cikket néhány évvel ezelőtt a 168 Órában. Az állami szervek miért nézték tétlenül, hogy a szabadkőművesség a nyílt politikai harccal letért a törvényesség útjáról?

– Ez is nagyon fontos kérdés. A magyar állam sajnálatos módon valóban semmit nem tett. A dualizmusban ugyanis a mindenkori kormányok és az ellenzéki pártok egyaránt a doktriner liberalizmus ideológiai alapján állottak, köztük pusztán közjogi tekintetben volt ellentét, vagyis a Habsburg-dinasztiához és Ausztriához való viszonyt illetően vitatkoztak. A Katolikus Néppárt megjelenése vitt csak új eszmei színt az országgyűlésbe. A liberalizmus egyeduralma tehát évtizedeken át töreten volt, olyannyira, hogy – Németországhoz és Ausztriához hasonlóan – hazánknak nem volt bevándorlási törvénye. Ezzel függ össze egyébként a kelet felől érkező nagyarányú zsidó bevándorlás, minek következtében a reformkori 240 ezerhez képest 1910-re 935 ezerre nőtt zsidó polgártársaink lélekszáma. Ami mármost a törvénytelenné váló szabadkőművességet illeti, a magyar államnak úgy kellett volna cselekedni a Nagypáhollyal szemben, mint oly sok szociáldemokrata, agrárszocialista színezetű egyesülettel szemben: a jogszabályoknak megfelelően kérdőre vonni, és ha nem teljesíti a törvényes feltételeket, feloszlatni. Ez azonban egészen elképesztő módon nem történt meg.

– Ennek oka a doktrinerség volt, vagy a szabadkőműves befolyásoltság?

– Is-is. A korabeli liberalizmus is jellemzően betegesen ragaszkodott az ideológiához, akár a valósággal szemben. Viszont az is tény, hogy a korabeli kormánypártokban és az ellenzéki pártokban is voltak szabadkőművesek. Az 1910-ben gróf Tisza István kezdeményezésére megalakult Nemzeti Munkapárt országgyűlési képviselője volt például Farkas-Wolfner Pál, a kiváló Singer és Wolfner Kiadó egyik társtulajdonosának fia. Nagyon tehetséges fiatalember volt, ez kitűnik a parlamenti beszédeiből. Nos, ő az egyik, egyébként nemzethű fővárosi páholy tagja volt. Ugyanebben az időben szintén a Nemzeti Munkapárt színeiben lett képviselő dr. Várady Zsigmond, aki 10 évvel korábban a László Király Páholy vezetőjeként a keresztény magyar állam elleni durva támadások egyik vezéralakja volt. Tehát az akkori kormánypártban is tevékenykedtek szabadkőművesek, akik személyes kapcsolatrendszerükkel, anyagi befolyásukkal nyilván megakadályoztak bármiféle fellépést a szabadkőművesség ellen. Hogy mindez milyen következményekkel járt, azt a tavasszal megjelenő következő könyvemben fogom bemutatni.

Bán János (írói nevén Bán Mór, fotó: Csalavári László, Nagy Magyarország)

– Önt az egyik legelismertebb fantasztikus regényíróként tartják számon, ezen a téren elnyerte a legrangosabb elismeréseket, díjakat is. Ezek után miért fordult a történelmi regények világa felé?

– Kiadói támogatás nélkül meglehetősen kockázatos belevágni ilyesmibe, hiszen a szerzőnek látatlanban kell megírni a könyvet, ez pedig a kiterjedt kutatómunka miatt jelentős energia és időbefektetést igényel. Ösztönző volt viszont, hogy a magyar történelmi regény igazi hiánycikknek számít a piacon. Amikor az ember szétnéz a boltokban, azt tapasztalja, hogy Jókai, Mikszáth, Gárdonyi óta a magyar történelmi regény mint műfaj háttérbe szorult, sőt szinte kihalt.

– Miközben azt sem mondhatjuk, hogy nincs olyan történelmünk, témánk, ami ne lehetne jó táptalaj az ilyen művekhez.

– Múltunk nagyon is alkalmas erre. Néhány kelet-európai nép bármit megadna, ha olyan nagyszerű hősei lennének, mint nekünk. Ha születnek is történelmi művek, azok elsősorban az utóbbi 100 évről szólnak, gyakran depresszívek, ráadásul a magyarságot nem ritkán negatív színben tüntetik fel. Holott a magyar középkor tökéletes alapanyag arra, hogy jobbnál jobb történelmi munkák szülessenek. Néhány üdítő kivételtől eltekintve mégsem látnak napvilágot a dicsőséges korokról szóló művek.

– Ha csak az utóbbi évtizedet nézzük, valóságos reneszánszukat élik a történelmi kiadványok. Számos új magazin, könyvsorozat került a boltokba. Ez a növekvő tendencia miért nem húzta maga után a történelmi regény műfaját is?

– Meggyőződésem, hogy e mögött szándékosság, rossz reflexek, félelmek rejlenek.

– Milyen félelmekre gondol?

– Bizonyos félelem rögződött ahhoz, hogy a magyar történelem úgynevezett dicsőséges korszakaival bárki is foglalkozzon, mintha csak attól tartottak volna, hogy az ilyesfajta könyvek nacionalista gondolatokat, érzelmeket kelthetnek az olvasóközönségben. Mindennapos, tetten érhető szándék továbbá történelmi hőseink deheroizálása. Néha úgy tűnik még ma is, mintha betegesen azt akarnák bizonyítani: nincs mire büszkének lennünk. Ahhoz hasonló jelenséggel állunk szemben, mint amilyen a hazai kommunizmus időszakában volt tapasztalható. Pedig nem kell mindentől félni, ami a nemzeti identitás erősödését segíti. Ha belegondolunk, az Egri csillagok kötelező olvasmányként sok nemzedékben alakította ki a viszonyulást a magyarságtudathoz, a történelmi múlthoz, annak dicsőséges és fájdalmas korszakaihoz.

– Külföldön mást tapasztalt?

– Szembetűnő a kontraszt. Ha bemegyünk a nyugati könyvesboltokba, elképzelhetetlen, hogy ne találnánk több polcra való történelmi regényt az adott nemzet múltjáról. Ezerféle stílusban, hangvételben nyúlnak a szerzők a nemzeti történelmük korszakaihoz: írnak kalandos, romantikus, véres, háborús könyveket, aztán írnak ifjúsági műveket, vagy éppen hihetetlenül aprólékos, dokumentarista történeteket. Minden normális kultúrállamban ez a tendencia erősödik. Közép- és Kelet-Európában is hasonló a tapasztalat: a csehek, lengyelek, románok büszkén dolgozzák fel történelmük fontosnak ítélt epizódjait.

– Magyarországon hasonlóan rossz a helyzet a filmek világában is.

– Sőt, rosszabb. Ismerünk vérbeli, látványos történelmi mozifilmet István királyról, Hunyadi Jánosról vagy Mátyás királyról? Ők minden felmérés szerint a legnépszerűbb történelmi személyiségeink, mégsem készült egyetlen nagyszabású mozi sem róluk. A szomszédos országokban az ötvenes-hatvanas évektől hollywoodi szintű szuperprodukciók özönét gyártották. Báthory Erzsébetről a csehek és szlovákok készítettek filmet, holott lett volna rá neves magyar rendező is, csak éppen ilyen projektre nem kapott pénzt. Szerintem ez szégyen. Biztos vagyok benne, hogy ha nem mi, magyarok forgatunk filmet Hunyadi Jánosról vagy Mátyás királyról, akkor hamarosan a románok fognak. De azok már bizony nem az általunk ismert Hunyadiakról szólnak majd, hanem a nagy román hősökről. Miért kell ezt megvárni?

– Drága műfaj, mondhatják a filmesek.

– Kulcsfontosságú kérdésről van szó. A saját nemzeti kultúráját mindenki kiemelt projektként kezeli. Szerintem itt lenne az ideje, hogy mi is elkészítsük a XXI. század első komoly történelmi mozifilmjeit. Várkonyi Zoltán adaptációit, az Egri csillagokat, A kőszívű ember fiait, az Egy magyar nábobot meg a Kárpáthy Zoltánt rongyosra játszották már a tévécsatornák. Ahogy a tévésorozatokat, A Tenkes kapitányát, a Vivát, Benyovszky!-t vagy a Fekete várost is. Újabb produkciókban is gondolkodni kellene végre.

– Történelmi könyvsorozatához miért a Hunyadiakat választotta témául?

– Idejét láttam annak, hogy olyan korszakot ismerjenek meg mélyebben az olvasók, amely dicsőséges, amelyre jó emlékezni, amely arról szól, hogy ha ez a nép akart valamit, akkor bámulatos eredményeket tudott elérni, például a szomszédos népekkel összefogva. Hunyadi János története kiválóan érzékelteti, hogy nem az elkülönülés, hanem az összefogás hozott eredményt. A Hunyadi család három generációjának története több szempontból is tanulságos. Hunyadi Jánosnak egyedülálló a karriertörténete, ahogyan egy lovagból az akkor nagyhatalomnak számító Magyarország kormányzója lesz, a fiából pedig a magyar történelem és a térség egyik legnagyobb királya. Corvin János herceggel pedig minden összeomlik, amit felépítettek. Ez tökéletesen illusztrálja a magyar sorstragédiát, azt, hogy ha van egyfajta összefogás, van egy erős akarat, amely egy irányba tudja terelni a nemzetet, akkor elképesztő eredményeket tud elérni az ország a legnagyobb külső és belső fenyegetettség dacára is.

– A Hunyadiakról már számos történelmi regényt írtak, miben mondanak újat az Ön könyvei?

– El kell fogadni azt, hogy a mai olvasóknak nem kizárólag az 50-70 évvel ezelőtt megírt történelmi regényekre van igénye. Sajnos az utóbbi évtizedekben a történelmi műfajt sokan megpróbálták az ifjúsági regény kategóriájába degradálni, mintha a nemzeti múlt megismerésének vágya csak valamiféle gyermekbetegség lenne, amit majd idővel kinő az ember. A legtöbb történelmi regény szemérmes, akár az erotika kérdését, akár egy ütközet agresszivitását tekintve. E történetek természetüknél fogva meseszerűek, holott a történelem nemcsak mese, sőt, elsősorban nem mese.

Bán János (írói nevén Bán Mór, fotó: Csalavári László, Nagy Magyarország)

– Miért választotta a Bán Mór írói nevet?

– Újságíró vagyok, nem lenne szerencsés ugyanazon néven újságcikkeket és regényeket írni, a kettőt külön kell választani. A Kárpátia világa fantasztikus regénysorozatban hasonló módszerrel merítettem a magyar mondavilágból, mint Tolkien a germán, kelta legendákból, és ehhez a sorozathoz passzolt először a Bán Mór név. Ugyanakkor ez persze egyfajta tiszteletadás is Jókai felé.

– A kötetek végén komoly bibliográfia is mutatja a felhasznált források összességét. Az eddig megjelent kötetekben milyen arányban vannak jelen történelmileg hiteles és fantázia szülte események?

– Sok száz könyv és tanulmány foglalkozik a korszakkal, ennek ellenére mindmáig vannak feldolgozatlan részletek. Hunyadi ifjúkora jórészt ismeretlen a kutatók előtt. Például a vaskapui ütközet helyszínének meghatározása is fogós kérdésnek bizonyult. Erdélyi olvasóim egyike segített azzal, hogy eljuttatott hozzám itthon fel nem lelhető forrásokat. A jegyzetekből és a függelékből kiderül, hogy számos részlet pontos rekonstrukciója a megtörtént eseményeknek. Ugyanakkor mivel ez regény, és nem történelmi tanulmány, dramaturgiai szempontból fontos volt kitalált részletekkel kiegészíteni a történetfolyamot.

– Milyen az eddig megjelent kötetek utóélete?

– Túl azon az örvendetes tényen, hogy folyamatosan újra kell nyomni a korábbi köteteket (összesen immár csaknem húsz kiadás látott napvilágot az öt kötetből), elkészült az első könyv képregényváltozatának forgatókönyve. Fazekas Attila, a legjobb hazai képregényrajzoló, megkezdte a sorozat grafikai munkáit. Először folytatásokban fog megjelenni az egyik hetilapban januártól.

– Hány kötetesre tervezi a Hunyadiak történetét?

– Még három kötet vár megjelenésre, Nándorfehérvár ostromával és a törökverő hős halálával zárul a regényfolyam első szakasza. Ezt követnék a Hunyadi Mátyásról szóló kötetek. Az egyik legnagyobb magyar király életének sok pontja nehezen érthető, ha nem ismerjük az előzményeket. Csaknem valamennyi szereplője a Hunyadi Jánosról szóló könyvekből ismerhető meg igazán, ahogy az összefüggések is nyilvánvalóbban lesznek a teljes történet ismeretében. Végül, ha kitart az olvasók érdeklődése, Corvin János következik. Ezzel a magyar történelem mintegy 150 évét úgy sikerülne feldolgozni, hogy benne van a teljes út, ami a középkori nagyhatalom bukásához, Mohácshoz vezetett. Az olvasó megérti, hogyan lehet eljutni a dicsőség csúcsáról a bukás mélységébe, sok olyan állomáson keresztül, ami ma is jellemző a magyar hétköznapokra és történelemre. Mindezt úgy, hogy mindvégig a reményteli jövő maradjon a középpontban.

Kertész Botond történész (fotó: mno.hu)

– Húsz évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy az evangélikus egyház szembenézzen az ügynökeivel? Nem sok ez?
– Hogy sok-e, vagy kevés? Mindkettő mellett elhangzanak érvek. Az egyik álláspont szerint minek bolygatni a múltat, csak megbántjuk a még élőket, borítsa inkább jótékony homály a múlt bűneit, és talán majd egyszer, évtizedekkel a haláluk után elővesszük a témát. A másik vélemény szerint már 1990-ben el kellett volna kezdeni az egyház ilyen szempontú átvilágítását, de ha most tesszük, az még mindig jobb, mintha nem tennénk. Én ez utóbbi mellett volnék. Ha nem mi, akkor feldolgozza helyettünk az iratokat más, ami az egyháznak csak árthat.

– Tudtommal a keleti blokk többi országában jóval előrébb tartanak a szocializmussal való szembenézésben, a bűnök feltárásában.
– E téren az utolsók között vagyunk a sorban, miközben a németországi gyakorlat a leginkább példamutató. Nagyon érdekesek a hasonlóságok és a különbözőségek nemcsak az egykori állami–egyházi viszony tekintetében, hanem abban is, hogy a tényfeltárásnak milyen fázisai voltak Németországban, és milyenek nálunk.

– Különbözőek?
– Ellenkezőleg, meglepően hasonlóak. A német evangélikus egyházban is az volt 1990 után a nézet, hogy ne kutassuk az aktákat, majd az érintettek önként bevallják, hogy együttműködtek az állambiztonsággal, és akkor majd feláll egy egyházi bizottság és házon belül diszkréten elintézik az ügyet. Aztán kiderült, hogy ez nem működik, mert az ügynökök nem jelentkeztek önként leleplezni magukat, de már késő volt. A német evangélikusoknak azzal, hogy tétováztak a saját múltjukkal való szembenézés ügyében, röpke két év alatt sikerült lerombolniuk azt az általános népszerűséget, amit azzal vívtak ki, hogy jelentős szerepet töltöttek be a polgári ellenállás szervezésében, a fal ledöntésében. Ez nagyon fontos tanulság a számunkra. Bármennyire is fájdalmas az egyháznak szembesülnie egykori önmagával, e nélkül súlyos erkölcsi deficit keletkezik, amely a küldetését veszélyezteti. Hogyan legyen hiteles az, akinek takargatnivalója van?

„Mi a klerikalizmus ellen tűzzel, vassal, golyószóróval és börtönnel is harcolunk, mert nálunk nem klerikális, tehát papi uralom van, hanem munkás-paraszt uralom…” (Kádár János, 1958)

– A hitelesség nemcsak az egyház tekintetében lenne fontos, hanem más társadalmi szereplőknél is, de Magyarországon még párt is van olyan, amelyiket nem zavarja, hogy a vezérkara csupa pártállami emberből áll.
– Ez igaz, de egy történelmi egyház esetében fontosabb a hitelesség, hiszen sem vagyona, sem erős közéleti befolyása nincsen. Ahhoz, hogy egyáltalán meghallják a szavát, hitelesnek kell lennie. Ez mindenkinek érdeke. A magyar társadalomra bizony nagyon ráfér, hogy valahonnan hiteles erkölcsi útmutatást kapjon.

– Az imént azt mondta, sok a hasonlóság, de velünk ellentétben Németországban mégis korábban sikerült megbirkózniuk az egyházaknak az önvizsgálattal. Miért?
– A német egyházak kevésbé voltak érintettek az állambiztonsággal való együttműködésben, mint a magyarok. A németek – talán a barna diktatúra tanulságait is felhasználva – a távolságtartás politikáját folytatták. Ezt úgy fogalmazták meg a keletnémet evangélikusok, hogy ők „nem egyház a szocializmus ellen, de nem is egyház a szocializmusért, hanem egyház a szocializmusban”. Persze, komoly erkölcsi és anyagi támogatóként ott állt mögöttük a nyugatnémet evangélikus egyház, ami egyben fegyelmezőerőt is jelentett a számukra. Makacs következetességgel tartották a tisztes távolságot nemcsak az állambiztonságtól, de magától az NDK államtól is. Megvoltak a belső egyházjogi szabályai annak, hogy a lelkészek hogyan állhatnak szóba egy állami tisztviselővel. Magyarországon ilyen szabály egyáltalán nem volt. A magyar evangélikus egyház – ellentétben a némettel – nyíltan vállalta, hogy lojális a rendszerrel. Ehhez nem kell állambiztonsági iratokat tanulmányozni, elég felütni az evangélikus egyházi sajtó korabeli április 4-i, május 1-jei, november 7-i számait. Nyilvánvalóvá válik az írásokból, hogy az egyház vezetői támogatták a Kádár-rendszer ’56 utáni konszolidációját.

– Ezek az egyházi vezetők hogyan tudták összeegyeztetni a vallásos hitüket az általuk támogatott rendszer ateizmusával?
– Az ellentmondást úgy lehetett feloldani, hogy megkeresték az egyházi tanítás és a baloldali ideológia olyan közös pontjait, mint a szociális érzékenység, vagy a béke iránti elkötelezettség, ami alapján aztán fel lehetett sorakozni a rendszer mellett. Példákat is fel lehetett sorakoztatni arra, hogy az egyház mindig is követte azokat a – marxista történettudomány által használt kifejezéssel élve – „haladó hagyományokat”, amelyek „előmozdították a dolgozó nép felvirágoztatását és a világbéke megszilárdítását”. Persze ez meglehetősen leegyszerűsítő történelemszemlélet.

– De abból, hogy vannak bizonyos közös halmazok, még nem következik automatikusan, hogy a rendszer kiszolgálójának kell lenni.
– Ezek az egyházi vezetők kompromisszumot kötöttek azért a minimális engedményért, hogy az állam hagyjon némi életlehetőséget az egyház számára: a templom falai közt engedje a prédikációt, megengedje istentiszteletek, misék tartását, felnőtteknek lehessen bibliaórát tartani, az ifjúságnak ellenőrzött keretek között hittant oktatni, konfirmálni, bérmálkozni. Ezért viszont nagy árat kellett fizetni. A kollaboráns egyházi vezetők elfogadták az egyházi autonómia teljes megszüntetését, az egyház működésének korlátozását. Elfogadták a kinevezések állami ellenőrzését és elfogadták, hogy például a katolikus egyház esetében a püspökségek levelezését az Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH) embere, gúnynevén a „bajuszos püspök” bontja fel egészen a hatvanas évek közepéig. Elfogadták, hogy jelentéseket kell írni mindenről, hogy még a meghívókat is cenzúrázza az ÁEH, ha három példánynál több készül belőle. Tudomásul vették, hogy azokat a híveket, akik egyházi házasságot kötöttek, vagy megkereszteltették a gyereküket, gyakran sújtja hátrány a civil életben. E kompromisszumok közül az egyik legszomorúbb az volt, hogy ezek az egyházi vezetők nemhogy nem kürtölték világgá, hogy Magyarországon mennyire megsérti a hatalom a vallásgyakorláshoz fűződő alkotmányos jogokat, de egyenesen ennek ellenkezőjét hirdették. Külföldön azt nyilatkozták, hogy itt minden a legnagyobb rendben van, és akik ezt kétségbe vonják, azok hazudnak.

– De miért érte meg békepappá válni? Egyáltalán miért és hogyan alakult ki, hogy a magyar evangélikus egyház együttműködőbb volt, mint például a keletnémet?
– Ez a Rákosi-rendszerig vezethető vissza. Itt az ötvenes évek diktatúrája az egyik legkeményebb volt az egész szovjet megszállási övezetben. Érsekeket, püspököket, egyházi személyeket tömegesen lecsukni, papokat lincselni, egyik napról a másikra földönfutóvá tenni évszázadok óta regnáló szerzetesrendeket, iskolákat elvenni, az egyházat minden anyagi bázisától megfosztani, belső autonómiáját felszámolni, ez példa nélkül állt az ország ezeréves történetében. Erre az egyházak nem tudtak felkészülni. Az ötvenes években minden egyház éléről, így a protestáns egyházak éléről is eltüntették a legitim, választott vezetőket, és saját bábfiguráikat ültették a helyükre. Ilyen előzmények után jött ’56, és pillanatok alatt megtörtént a visszarendeződés mind az evangélikus, mind a református egyházban. Lemondatták a kompromittálódott vezetőket, és a helyükre visszakerültek a demokratikusan megválasztott vezetők. Ordass Lajos, vagy Túróczy Zoltán püspökök működése alatt hihetetlenül virágzó egyházi élet kezdett kialakulni. 1958-ra aztán újra eltávolították őket hatalmi szóval és a legkompromittálódottabb személyeket leszámítva visszahelyezték a forradalom előtti vezetőket, akik aztán elfojtottak minden kezdeményezést.

– Tehát Kádárék is ugyanolyan kíméletlenek voltak, mint Rákosiék?
– Inkább csak a módszerek változtak. Azonban a „puha” diktatúra idején is több mint 300 egyházi személy szenvedett el koholt vádak alapján börtönbüntetést. Talán az enyhébb bánásmód jeleként értékelhető, hogy az evangélikus egyház éléről eltávolított Ordass Lajos püspök helyére azt a Káldy Zoltánt helyezték, aki korábban nem kompromittálta magát a hatalom oldalán. Később azonban ő is ideális együttműködő partnernek bizonyult a rezsim számára. Jellemzően például országgyűlési képviselő volt három cikluson keresztül a Hazafias Népfront színeiben, sőt a népfront országos tanácsának tagja is volt.

Egyházi vezetők a Parlamentben (fotó: mno.hu)

– Mik voltak az együttműködés formái?
– Nagyon fontos leszögezni, hogy külön kell kezelni az Állami Egyházügyi Hivatallal és az állambiztonsággal való együttműködést. Az ÁEH-val való viszony nyílt és intézményes volt. Természetesen az ÁEH-n keresztül is lehetett ártani az egyháznak, de itt beszervezésről nincs szó. Az állambiztonsággal való titkos kapcsolat azonban nagymértékben gyalulta az érintettek erkölcsi érzékét, amire tudatosan épített az állambiztonság. A titkos kapcsolat miatt nem lehetett az érintettnek külső kontrollja. Több éven keresztül jelentő ügynököknél sokszor megfigyelhető, hogy egyre „durvább” jelentéseket írnak és helyzetüket saját karrierépítésükhöz próbálják felhasználni.

– Sikerrel is járnak?
– Ha megnézzük, hogy a beszervezettek egy része milyen egyházi karriert futott be később, akkor ez egyértelművé válik. Az együttműködőket igyekeztek döntéshozói, véleményformálói pozícióba juttatni. Így jutottunk el odáig, hogy idővel az egyházi vezetés nagyobb része érintett volt.

– Nagyon súlyos kijelentések ezek.
– Nagyon súlyosak a dokumentumokkal alátámasztott tények. A legtragikusabb, hogy az érintettségnek ezen mértéke miatt a belső bizalmi kör tört meg, hiszen nem „mi” voltunk és „ők”, mint a németeknél, hanem „mi is ők” voltunk.

– A lelkészek sejtették, hogy kik az ügynökök?
– Talán sejtettek ezt-azt, de nem tudták biztosan, sőt az ügynökök sem tudtak egymásról. De nemcsak a magas beosztásban lévőket szervezték be, hanem sokszor „kis” papokat is.

– Ha kiszemelt valakit a államvédelem, nem volt lehetőség kitérni a beszervezés elől?
– Én határvonalat húznék azok között, akiket sikerült beszervezni, és akiket nem. Ezzel nem mondom azt, hogy akiket nem sikerült, azok szentek voltak, akiket viszont igen, azok elvetemült gazemberek, de azért ez egy egyértelmű vízválasztó. Mindenre lehet nemet mondani, jóllehet minden történelmi pillanatban más-más kockázattal, és mindenben lehet alkalmatlannak bizonyulni.

– A beszervezettek a kényszerre szoktak hivatkozni.
– Ez a védekezés részben helytálló is, hiszen valóban nem úgy működött, hogy valaki saját akaratból kopogott az államvédelem ajtaján és kérte a beszervezését. Az állambiztonság előzőleg megfigyelte, feltérképezte a kiszemelt ember személyiségét, felmérte a gyenge pontjait, majd csak ezt követően szólították meg. A megkeresett személy ekkor vagy határozott nemet mondott, vállalva az ismeretlen következmény kockázatát, vagy dekonspirálta magát, mint Sztehlo Gábor, aki nemes egyszerűséggel világgá kürtölte, hogy őt megkeresték.

– Sztehlo Gáborral mi lett ezek után?
– Ő egy erős, karizmatikus személyiség volt, korábban részt vett a zsidómentésben, majd gyerekotthont alapított, de a beszervezési kísérlet után nem sokkal mégis Svájcba emigrált. Nem zárom ki, hogy volt összefüggés a két dolog között.

– És akik aláírtak? Ők milyen stratégiák közül választhattak?
– Az egyik lehetőség az volt, hogy jelentéseikben az állambiztonság számára csak használhatatlan információkat közöltek. Ez esetben idővel leszálltak róluk, bár sosem könnyű eldönteni, hogy mi a jelentéktelen információ, és mi nem az. Ennek speciális, egyházi válfaja volt, hogy például amikor egyházi konferenciáról kellett jelenteni, elmélyedtek a teológiai részletekben, rettenetes fejfájást okozva ezzel szegény munkás származású tartótiszteknek. Én tanultam teológiát, de bizony nekem is kemény kihívás néhány ilyen jelentés elolvasása.

– De mit tehetett akkor, ha egy konkrét személyről kellett jelenteni?
– Nagyon gyakori volt, hogy az illető igyekezett mindenkiről csak jókat írni: haladó gondolkodású, nem politizál, de ha mégis, akkor a szocializmusról és az állami vezetőkről csak kedvezően nyilatkozik, satöbbi. Sajnos nem csak ilyen „ártatlan” jelentéseket olvastunk, volt, aki valóban teljesen azonosult a rendszer szempontjaival. Nemcsak az a fontos tehát, hogy jelentett-e, vagy sem, hanem az is, hogy ha jelentett, akkor mit. Erről szól a kutatásunk. Én mindig azt szoktam mondani, hogy ha már valaki aláírt és jelentett, akkor megérdemel a könyvünkben minimum húsz oldalt.

– A Magyar Evangélikus Egyház megtisztult 1990 óta?
– Az állambiztonság 1990-ig biztosan működtette a besúgóhálózatot. A rendszerváltáskor volt olyan püspök, aki váratlanul nyugdíjazását kérte, és senki sem tudta róla, hogy valójában azért-e, mert ügynök volt. Erre csak a kutatások során derült fény. Hogy megtisztultunk-e? A tényfeltárás célja éppen a katarzis, a megtisztulás. Ennek csak egy része a bizottság munkája, a megtisztulás az egyház egészén múlik. Minden bizonnyal sok fájdalmat okoz a munkánk, sebeket szakítunk fel. A megtisztulás másként nem megy. Nem ítélkező testület, hanem tényfeltáró bizottság vagyunk, ezért az érintettség nyilvánosságra hozatala nem von maga után egyházi jogkövetkezményt. Az érintettek, és valljuk be, az egyház számára is kényelmetlen tények feltárásával és publikálásával azonban tartozunk azoknak – és ők voltak többségben –, akik ellenálltak a nyomásnak, a kísértésnek és nem voltak hajlandók az együttműködésre. Eredmény, hogy máris volt két ember, Reuss András teológiai tanár és Keveházi László nyugalmazott esperes, akik kiálltak a nyilvánosság elé, bevallották, hogy kapcsolatuk volt az állambiztonsággal és bocsánatot kértek érte. Én személy szerint fejet hajtok előttük, amiért volt lelki erejük hozzá. Többen megkeresték már rajtuk kívül is a bizottságot, köztük olyanok is, akikről nem is tudtuk, hogy beszervezettek. Ez is pozitív fejlemény.

„…mit akarunk mi az egyházzal… most nem úgy lesz, hogy alkalmazkodnak és megmaradnak, hanem alkalmazkodnak és meg fognak szűnni.” (Kádár János, 1960. március 1-jén, az MSZMP PB ülésén)

– Mi van azokkal az ügynökökkel, akiknek az iratanyaga eltűnt?
– A kutatásnak ez sajnos alapvető etikai dilemmája. Előfordulhat, hogy éppen azoknak a „nagyhalaknak” a kiléte marad titokban, akik buzgón jelentettek és sokkal többet ártottak az egyháznak, mint akiknek az esetét feltárjuk. Keveházi Lászlótól tudjuk, hogy 1990-ben, amikor utoljára találkozott a tartótisztjével, azt mondta a titkosrendőr, hogy nyugodjon meg, ők gondoskodnak róla, hogy semmi nyoma ne maradjon fenn annak, hogy jelentett.

– És valóban így lett?
– Valóban. 1990 után volt bőven idejük az iratok „rendezgetésére”, ami sokaknak állt az érdekében. Ennek ellenére a bizottság álláspontja az, hogy ebben a helyzetben is mindent nyilvánosságra kell hozni, amihez csak hozzáférünk. Annál is inkább, mert ha végre az állam rászánja magát, és hozzáférhetővé teszi az állambiztonság elektronikus nyilvántartását is, az eltűnt dokumentumok egy része úgyis pótlódni fog. A bűnökért akkor is felelnünk kell, ha mások még nagyobb bűnöket követtek el.

– Állítólag hamisított iratokat is gyártottak utólag, csak hogy besározzanak ártatlanokat.
– Van, aki ezzel próbál védekezni, de sem én, sem más kutatók eddig nem találtak erre példát. De mielőtt kíméletlenül kimondanánk minden érintettről az igazságot a tervezett kötetekben, egy dolgot szeretnék kőbe vésni: az egyházak, így az evangélikus egyház is ebben a történetben egyértelműen áldozat. E drámában az a legtragikusabb, hogy nem csak kisemmizték az egyházakat, nem csak megszüntették az önrendelkezésüket, nem csak megakadályozták, hogy betöltsék társadalmi küldetésüket, de ráadásul a saját – hatalom által rájuk oktrojált – vezetőin keresztül nyomták el őket. Mindez a szocialista államgépezet bűne, amelyről egyre inkább hajlamosak vagyunk elfeledkezni. Talán ha ezekből a történetekből több minden nyilvánosságra kerül, nem Kádár János lesz az egyik legpozitívabban értékelt történelmi személyiség Magyarországon.

– A Magyar Hírlap olvasói közül sem mindenki ismeri a Nagy Magyarországot. Milyen megfontolással indították útjára e történelmi magazint?

– Hihetetlen, de Magyarországon a második világháború óta nem jelent meg olyan vállaltan konzervatív történelmi folyóirat, amely egyaránt megfelelne a tudományos és az ismeretterjesztő igényeknek is.

– Bár létezik a Kommentár vagy a Trianoni Szemle is, de ezekre kétségtelenül kevésbé jellemző az ismeretterjesztő profil.

– Ez igaz. Mindenesetre a hazai történelmi témájú kiadványokat olvasva, a médiában megszólaló történészeket hallgatva, sokan joggal megkérdőjelezhették egyes események, személyek bemutatását az elmúlt két évtizedben is. A konzervatív történetkutatást – a konzervatív politikai gondolkodáshoz hasonlóan – a marxista hatalmi centrumok kiirtották a közéletből és a tudományos életből. Elsősorban a 19. és 20. századi történettudomány, -kutatás terén az elmúlt húsz évben gyakorlatilag semmilyen változás nem történt, ma is azok irányítják a történelmi oktatást, az egyetemi tanszékeket, akik az ateista marxista és liberális irányvonal képviselői.

– Az, hogy mi a liberális, hazánkban jó ideje nehezen definiálható. Az egyházi egyetemeken kívül azonban például az ELTE-n is számos közel sem baloldali, tudományos fokozattal rendelkező történész oktathat.

– Igen, de tapasztalataim szerint jelentős kisebbségben vannak. Tovább súlyosbítja a helyzetet, hogy a tudományos fokozatokról, minősítésekről is döntő mértékben a balliberális érdekcsoport dönt. Úgy képzeljük el, hogy ez a kör 1990 környékén felmászott egy elefántcsonttoronyba, felhúzta a létrát, és azt enged fel, akit akar. Ezzel ki tudták termelni a saját utódaikat, miközben a konzervatív vonalat teljesen kiszorították.

– Az általam ismert PhD-fokozatot szerzett fiatalabb történészek ismeretében túlzónak érzem az állítását.

– Meglepő eredmény születne, ha felmérnénk, kik képviselik a történetkutatást például a Magyar Tudományos Akadémián és annak Történettudományi Intézetében. Vezető, stratégiailag fontos posztokról beszélek, hiszen ezek a meghatáro­zóak. A konzervatív történészek hatása oly csekély, hogy tényleges balliberális hegemóniáról beszélhetünk ma is.

– A talán legismertebb történelmi magazin szerkesztői, szerzői gárdájában több jobboldali kötődésű, neves kutató is fellelhető.

– Igen, de ott is jelentős kisebbségben vannak.

– Ám labdába rúghatnak…

– Ez kevés. Az utóbbi húsz évben a történetkutatás nagy részét az összes jobboldali kormány átengedte a baloldalnak. Óriási hiba, ugyanis nemzetstratégiai kérdésről van szó. A történelem – az irodalom és filozófia mellett – a legfontosabb gerince nemzeti identitásunknak, hiszen egészséges történelemszemlélet nélkül nincs magyar öntudat. Valószínű, az illetékesek nem ismerték fel ennek a jelentőségét. Sokaknak a történész csak valamiféle bölcsészt jelent, holott világnézetet juttat el az állampolgárokhoz, ennek pedig nagyon komoly jelentősége és hatása van.

– A világnézet eljuttatása helyett a történészi kutatás és az eredmények publikálása lenne az elsődleges cél, de hazánkban a fiatal kutatók jó része még a megfelelő szakirodalomhoz sem jut hozzá, anyagi okokból. Mindeközben várható, hogy kevesebb bölcsész végezhet a következő években.

– Személyesen nagyon sok egzisztenciálisan megnyomorított, komoly tudással rendelkező szakembert ismerek, akikkel be lehetne bizonyítani, hogy a baloldal úgynevezett szellemi fölénye ezen a téren is mítosz. Csakhogy filléres gondokkal küszködnek, sokan mellékállásban kallódnak el.

– Úgy hallottuk, a Nagy Magyarország helyzete is megrendült. Hogyan és miért?

– Anyagi okok miatt a megjelenés gyakoriságát sajnos két hónapról háromra kellett csökkentenünk. Aki látta már a lapot, az tapasztalhatta, hogy minőségileg egy felső kategóriás magazinról van szó, amelynek nyomdaköltsége tetemes. Meglehetős erőfeszítést igényelt, hogy tisztán piaci körülmények között elindítsunk és fenntartsunk egy lapot, amelynek a példányszámát is folyamatosan növeltük, illetve a terjesztését is fejlesztettük. Eközben a történelmilap-piac más szereplői meglévő előnyük mellett akár évi több tízmilliós vissza nem térítendő állami támogatásból gazdálkodhattak. Ha a polgári kormány alatt egyéni miniszteri keretből csak egy baloldali napilapnak több millió forint jut, azt gondolná az ember, hogy működő konzervatív műhelyeket is felkarolhatna a kulturális kormányzat. Elfogadható lenne az a felfogás, hogy „virágozzék minden virág”, csakhogy ehhez egyenlő feltételek kellenének, ami kormányzati felelősség.

– Mi lehet az oka a szűkkeblűségnek? Elkönyvelhették önöket jobb- és baloldalon is szélsőségesnek?

– Nem tudom. Többen próbálkoztak már rossz hírünket kelteni, de aki egyszer is belelapoz a Nagy Magyarországba, egyből világossá válik számára: nem valami komolytalan, marginális kiadványt tart a kezében.

– A Jobbiknak, netán a MIÉP-nek van valami köze a laphoz?

– Ha lenne, akkor nekem nem lenne hozzá közöm. Többször nyilvánvalóvá tettük már, semmilyen pártnak vagy szervezetnek nem vagyunk a tagjai.

– Miért nem a történészek által használt „történelmi Magyarország” fogalom lett magazinjuk neve?

– Az volt a célunk, hogy megtisztítsuk ezt a fogalmat mindattól a szennytől, amelyet a balliberális történészek és a különféle szélsőjobboldali csoportok ráraktak. Ha valamit sugallunk, legfeljebb az, hogy létezik egy Kárpát-medencei magyar kulturális sorsközösség.

– Említene néhány nevet, akik publikáltak már a lapban?

– Eddig nagyjából hetven szerzőtől jelentettünk meg egy vagy több tanulmányt. Büszkék vagyunk arra, hogy sok más kiváló történész mellett írt hozzánk Arday Lajos, Bodonyi Ilona, Bank Barbara, Cservák Csaba, Erdélyi István, Gergely Jenő, Lomnici Zoltán, Nagy Miklós Mihály, Őze Sándor, Popély Gyula, Szakály Sándor, Vadkerty Katalin, Zétényi Zsolt. Sokan megtiszteltetésnek veszik a felkérést, a Nagy Magyarország szakmaiságának a mércéje megkérdőjelezhetetlen, a lap sok szempontból megkerülhetetlen.

– A négyszámos megjelenés garantálja a lap jövőjét?

– Lehetőségeinkhez mérten mindent megteszünk a fenntartásért, a fejlődéshez pluszforrásokra lenne szükség. Arra kérem a történelem iránt érdeklődőket, hogy a magazin megvásárlásával támogassák fennmaradásunkat. Hogy eddig eljutottunk, azért is előfizetőinket, olvasóinkat illeti a köszönet. Soha ilyen példányszámban nem jelent meg hasonló konzervatív magazin, így nagy veszteség lenne, ha megszűnne a lap.

– Mikor kezdődött a délvidéki magyar tragédia, amiről mindmáig méltatlanul keveset tud a közvélemény?

– A szovjet hadsereg 1944. október elsején érte el a jugoszláv határt, és fokozatosan vette birtokba a bánsági, bácskai, drávaszögi, szerémségi területeket. Malinovszkij marsall csapatai gyorsan áttörték a 3. magyar hadsereg arcvonalát, és a 2. ukrán front balszárnya október 8-án már Szegedet fenyegette. Nyomában vonultak a titói kommunista partizán alakulatok. Tito rendeletére 1944. október 17-től a bánsági, bácskai és a drávaszögi részeken katonai közigazgatást vezettek be, amely 1945 februárjáig tartott. Ez idő alatt zajlott le a véres magyarirtás nagy része az Ivan Rukavina tábornok felügyelete alatti területen.

A szerbek, akik a háborút kisebbségként élték át, ekkor egy győztes ország katonáinak mondhatták magukat, a magyarság viszont ismét kisebbségbe szorult. A helybéli délszláv lakosság és a gyorsan visszatérő kitelepítettek mindenért meg akartak fizetni, bosszúvágyuk sok helyütt válogatás nélküli öldöklésbe csapott át, ami rengeteg ártatlan magyar életét követelte. Nagyon fontos kimondani, ami ma már bizonyított, hogy ezek a kivégzések Tito tudtával és beleegyezésével történtek, a legtöbb helyen szervezetten, a partizánalakulatok aktív részvételével. Felelőtlen viszont az a kijelentés, hogy ezeket a kivégzéseket csak a hivatalos partizánalakulatok, az úgynevezett büntetőszázadok hajtották volna végre. Számos helytörténeti munka mutat rá arra, hogy sok helységben a civil szerb lakosság is részt vett a magyarok likvidálásában és kínzásában. A legyilkoltak mellett rengeteg embert hurcoltak gyűjtőtáborokba, akik egy része ott is halt meg. Például Csurog teljes magyar lakosságát – a csecsemőtől az aggastyánig – 1945. január 23-án indították el a járeki haláltáborba.

– Hogyan kerülhetett valaki a halállistára?

– Ehhez többnyire elég volt, hogy valaki magyar. Másodsorban, ha azt állították róla, hogy együttműködött a magyar hatóságokkal. Harmadrészt politikai hovatartozás alapján. Például ha valaki a nyilas párt tagja volt, annak nem sok esélye volt a túlélésre. Szálasi korábban a Délvidéken toborzott párttagokat. A felvettek névsorát viszont elfelejtették megsemmisíteni, amikor a magyar csapatok kivonultak. A partizánok a taglisták alapján tömegesen gyilkoltak. Pedig ezek az emberek csupán papíron voltak nyilasok, valójában egyszerű földművesek, kispolgárok voltak, akiknek semmi közük nem volt a nyilasok rémtetteihez. De a hivatás is kiemelt szempont volt, a csendőröket, katonatiszteket, egyházi személyeket is előszeretettel gyilkolták Titóék.

– Hány áldozata volt az 1944-es népirtásnak?

– Egyelőre ezt is csak becsülni lehet. Húszezernél biztosan több, de negyvenezernél valószínűleg kevesebb. Meg kell várni a levéltári kutatások végét. Azonban pontos számot nem fogunk tudni, hiszen a helytörténeti kutatásokból például az is kiderült, hogy sok átvonuló honvéd szintén a partizánok áldozata lett. De még drámaibb, ami a délvidéki német ajkú lakossággal történt: közülük mintegy hatvanezret öltek meg a háború végén.

– Hány tömegsírról tudnak?

– Körülbelül hatvanról.

– És eddig hányat tártak fel?

– Feltárás nem történt. Csurogon a brutális kegyetlenséggel megölt magyarok holttestét a dögtemetőben földelték el. Az 50-es években a tetemeket enyvgyárba vitték, és ott feldolgozták.

– Miért?

– Valószínűleg azért, hogy ne maradjon a tettüknek nyoma.

– És ezt miért nem a mészárláskor tették meg?

– Mert akkor nem erre koncentráltak, és valószínűleg idejük sem volt rá. Előfordult például olyan, hogy Péterrévénél leszakadt a Tisza partfala, és amikor a földművesek mentek hazafelé, látták, hogy koponya- meg lábszárcsontok lógnak ki a falból. Kanizsánál 1945-ben kóbor kutyák ásták ki a tetemeket, és így derült fény az ottani áldozatok nyughelyére. De vannak olyan tömegsírok, amelyeknek a helyét csak sejtjük. Mások fölé azóta épületeket emeltek. Hiába állítottak a túlélők egy emlékkeresztet Csurogon, azt évente többször is megrongálják.

– A szerb partizánok hírhedtek voltak bestiális kínzási, kivégzési módszereikről. Igazak a kettéfűrészelésről, karóba húzásról szóló beszámolók?

– Sajnos igen. De előfordult olyan is, hogy egy plébánosnak addig ugráltak a hasára egy asztalról, ameddig ki nem jöttek a belei. Elmondhatatlanul gonosz, középkori módszereket alkalmaztak. A szerb milíciák által 1991 és 1995 között, a délszláv háborúban elkövetett tömeggyilkosságok és kínzások a nyomukba sem érnek ezeknek az 1944-es rémtetteknek. Csurogon, Zsablyán és Mozsoron gyakorlatilag teljesen kiirtották a magyar férfi lakosságot.

– Hová hurcolták azokat, akiket nem lőttek agyon azonnal?

- Egy részüket gyűjtőtáborokba vitték, ahol az áldatlan állapotok miatt sokan járványokban vagy az éhezéstől legyengülve haltak meg. Összesen 63 ilyen gyűjtőtábor működött a Délvidéken, illetve Jugoszlávia északi részén, itt tartották fogva azokat a magyarokat és németeket, akiket nemkívánatosnak ítéltek. A legnagyobb és legvéresebb táborok Tiszaistvánfalván (Járek), Rezsőházán és Gádorban voltak, ezekben külön-külön 5-8000 magyar és német ember vesztette életét. A fegyverszünet után ezeket átkeresztelték büntető- vagy munkatáborokká. De továbbra is nagy volt a halandóság, például több mint hatezren haltak meg csak amiatt, hogy mindenfajta védőfelszerelés nélkül kellett uránt bányászniuk.

– Meddig működtek ilyen táborok?

– Elvileg 1948-ban fel kellett volna számolni valamennyit, mert a Nyugat tudomást szerzett róluk, és Tito, „láncos kutyaként”, igyekezett jó viszonyt ápolni velük. Ennek ellenére egyes táborok tovább működtek. A szerb táborok csupán annyiban különböztek más kommunista országok lágereitől, hogy ide elsősorban nemzetiségi alapon zárták be – többnyire családostul – az embereket. És mindenki, még a két hónapos csecsemő is, háborús bűnös lett. Máig nem rehabilitálták őket. Mivel kollektíven, nemzetiségi alapon, törvényes eljárás nélkül nyilvánítottak több tízezer magyart háborús bűnösnek, ezért kollektíven kellene őket rehabilitálni is. Kivéve persze azt a néhány embert, aki bizonyítottan háborús bűnt követett el.

– Titóék magyarázata szerint 1944-ben csupán megtorolták az 1942. januári délvidéki razziát.

– Szó sem volt megtorlásról. A partizánok nemzetiségi alapú népirtást végeztek. Ami pedig 1942-t illeti: a razziában azokat próbálták felelősségre vonni, megbüntetni, akik részt vettek a partizánmozgalomban, és robbantgattak, gyilkoltak. Ne feledjük, több száz csendőrt és katonát öltek meg, amire válaszul a magyar hadvezetés elrendelte a razziát. Az akció azonban elfajult, és sok olyan embert is kivégeztek, akinek semmi köze nem volt a partizánokhoz. Körülbelül 3500 partizángyanús személyt, főként szerbeket és zsidókat öltek meg a magyar katonák. Becslések szerint az áldozatok 80 százaléka volt partizán vagy támogatta ezeket a – mai szóhasználattal: terrorista – csoportokat. Azonban kevés szó esik arról, hogy a „hideg napokban” megöltek egy részét nem kivégezték, hanem fegyveres harcban ártalmatlanították, miután rátámadtak a katonákra vagy a csendőrökre. Előfordult olyan, hogy a bevonuló magyar csapatokat egy nő virággal fogadta, és amikor egy katona át akarta venni az ajándékot, akkor a nő a csokor alatt rejtegetett fegyverrel lelőtte őt. Válaszul természetesen a merénylővel is végeztek. Pécsett egy egykori csendőr mesélte nekem, hogy ezekben a napokban a Délvidéken teljesített szolgálatot, és társaival egy szerb családnál kaptak szállást. Éjszaka arra ébredt, hogy a mellette fekvő barátja hörög. Kinyitotta a szemét, és azt látta, hogy a házigazda épp húzza ki a vasvillát a társából, és arra készül, hogy őt is ledöfje. Mit tehetett mást, lelőtte az orvgyilkost. De addigra már két másik alvó csendőr is halott volt. És ami a legmeghökkentőbb, a merényletben nemcsak a családfő, hanem az egész família segédkezett, asszonyostul, gyerekestül. Ez a példa is jól mutatja, milyen viszonyok között teljesítettek szolgálatot a csendőrök, és hogy a fegyverhasználat sok esetben jogos volt.

– Összehasonlítható-e az 1942-es razzia az 1944-es partizánmegtorlással?

– A halottak számát már említettem. Körülbelül tízszer annyi magyar áldozat volt. De minden ártatlan emberért kár, ezért talán nem ez a legfontosabb szempont. Ami viszont lényeges különbség, hogy Magyarországon – példátlan módon – már a második világháború alatt felelősségre vonták a razzia irányítóit. Majd 1945 után többek között Szombathelyi Ferenc vezérkari főnököt, Feketehalmy-Czeydner Ferenc vezérezredest, Grassy József altábornagyot és Zöldi Márton csendőr századost – Ries István szociáldemokrata igazságügy-miniszter intézkedésére, a kormány és a parlament tudta nélkül – kiadták Jugoszláviának, ahol 1946-ban elítélték és kivégezték őket. Ezzel szemben szerb részről a kínzások, mészárlások kiötlői, végrehajtói nemzeti hősök lettek, kitüntetéseket kaptak, ezeket a kitüntetéseket máig nem vonták vissza. És ami a legfájóbb: a szerbek máig nem kértek bocsánatot a rémtettekért. Pedig Magyarország többek között a Hideg napok című nagyszabású filmmel is elismerte a felelősségét és emléket állított az 1942-es razzia áldozatainak.

– 2009-ben Sólyom László magyar és Tadics szerb elnök megállapodott, hogy a két ország történészbizottságokat hoz létre az 1944–45-ös vérengzések kivizsgálására. Hogy halad a kutatás?

– A megállapodással elindult egy jó irányú folyamat. Hatvanöt év után végre a szerbiai levéltárakban is kutatható az 1944–45-ös délvidéki népirtás. De ez azt is jelenti, hogy rengeteg még a teendő, hatalmas a lemaradás. A kommunista érában a rendszerváltozásig még beszélni sem szabadott a történtekről, nemhogy kutatni. Azonban a rendszerváltozás után a magyar történetírás felelősei továbbra is figyelmen kívül hagyták a témát. Csak néhány bátor helyi kutató foglalkozott vele kitartóan. Az idén februárban a Terror Háza Múzeumban nyílt kiállítás mérföldkövet jelent. Egy Márai Sándor-idézet a kiállítás mottója: „Magyar voltál, ezért!” E mondat kiválóan szemlélteti a tömeggyilkosságok valódi indítékát.

– Miért nem került még ez a tragédia méltó helyére nemzeti emlékezetünkben? De továbbmegyek: mikor jutunk el oda, hogy például a katyńi népirtással egy szinten kezelje a világ a délvidéki magyarság lemészárlását?

– Nehéz úgy küzdeni egy tragikus esemény méltó emlékezetéért, hogy azt a hazai történelemtankönyvek jórészt meg sem említik, vagy ha igen, akkor is csak futólag. Először a magyar fejekben kellene rendet tenni. Ha már Katyńt említi: a lengyelek nem hagyták a „múltat végképp eltörölni”, és szívósan életben tartották ennek a borzalomnak az emlékét. Nem várták, hogy az oroszok tárják fel helyettük. A példa tehát adott számunkra is. Emlékezni és emlékeztetni.

– Civilek, civil szervezetek küzdenek ezért a célért. Ön történészként segíti a munkájukat. Mit szeretnének elérni?

– Hogy Szerbia vezetése ismerje el a jugoszláv állam által 1944–45-ben elkövetett népirtás tényét, kérjen bocsánatot, rehabilitálja a pusztán nemzetiségi alapon, törvénytelenül háborús bűnösnek nyilvánított és vagyonától megfosztott magyarokat, és tegye lehetővé, vagy legalábbis ne akadályozza, hogy a délvidéki magyarság méltó módon megemlékezzen halottairól. Azt hiszem, ez egy Európai Unióba törekvő országtól nagyon is elvárható. Eközben Újvidéken évek óta azért küzdenek a civilek, hogy a Makovecz Imre tervezte emléktorony végre megépülhessen. A tervek ugyanis készen vannak.

– Miért nincs szó a közbeszédben a budapesti kitelepítésekről? Ráadásul úgy tűnik, mintha a történettudomány is „kerülné a témát”.

– Összekeverik a budapesti kitelepítéseket a déli és a nyugati határsávból való kitelepítésekkel. Márpedig a kettő nem ugyanaz, a módszereit, a végrehajtását tekintve sem, ráadásul egészen más körülmények között töltötték a maguk fogságát a budapesti kitelepítések áldozatai, mint a hortobágyiak.

– Mi a fő különbség?

– Az, hogy a budapestiek a hortobágyiakkal szemben nem zárt táborokba, hanem kijelölt falvakba, illetve tanyákra kerültek. Ezeket a településeket kizárólag a helyi rendőrség különleges engedélyével hagyhatták el. Többnyire akkor kértek engedélyt, ha annyira megbetegedtek, hogy kórházi kezelésre volt szükségük.

– A falu vagy a tanya volt a rosszabb?

– A falu azért volt rossz, mert a rendőr vagy a rendőrök bármikor zaklathatták a kitelepítetteket, akár valamilyen részeg tivornya keretében is. Panaszt nem tehettek, már csak azért sem, mert ahogy mondtam, csupán a falu határáig volt szabad mozgásuk, másrészt pedig a leveleiket is szigorúan ellenőrizték. A tanya annyiban volt rosszabb ennél is, hogy sokszor elhagyott, romos házakba telepítették az embereket, se víz, se villany nem volt, teljesen magukra voltak utalva, nekik ez olyan lehetett, mintha egy másik bolygóra kerültek volna.

– Tulajdonképpen miért telepítették ki a budapestieket?

– Csaknem tizenháromezer emberről van szó, főleg idősekről, nőkről és gyerekekről. Az egyik legfőbb indoka a kitelepítésnek a lakáshiány volt Budapesten. A hatalom így akarta megoldani a munkások és családjaik otthonhoz jutását, illetve a pártfunkcionáriusok és a hatalmat fenntartó fegyveres testületek embereinek lakáshoz juttatását. A kitelepítendő családok pedig főként olyanok voltak, akiknek családfői, családfenntartói a második világháború előtt például katonatisztként vagy csendőrtisztként szolgáltak, illetve különféle pozíciókat töltöttek be az akkori közigazgatásban, ide értve a fővárosban székelő minisztériumokat is. Ez egy tipikusan középosztályi közeg, ami ezer szállal kötődött a Horthy-korszakhoz, így könnyen rá lehetett fogni, hogy ha Budapesten hagyják, akkor komoly veszélyt jelent a szocializmus építésére, s egyáltalán, a rendszer biztonságára. A családok „nemkívánatos elemeknek” minősültek Budapesten, az akkori megfogalmazás szerint.

– Vajon voltak-e olyan helyzetben ezek az emberek már 1951-ben, hogy kirobbantsanak egy ellenforradalmat?

– Nyilvánvalóan nem, hiszen a családfők, akik fontos beosztásokat töltöttek be a Horthy-korszakban, ekkor már bőven nyugdíjas éveiket taposták, sokan a hetvenedik, sőt nyolcvanadik éveik felé jártak. Tény azonban, hogy a kultúrájuk, az iskolázottságuk, polgári mentalitásuk útban volt a rendszernek, főként Budapesten, az ország fővárosában, ahonnan úgymond a szocializmus építését irányította a pártállam. És ott voltak azok a szép, tágas polgári lakások, amelyekben éltek. Amint megüresedtek, a fegyveres testületek különféle vezetői, középszintű parancsnokai, valamint az arra érdemes pártaktivisták költöztek a falaik közé. A maradékot pedig a munkások és családtagjaik között osztották szét, persze csak hármas, sőt négyes, ötös társbérletként!

– Budapest melyik részét érintették főként a kitelepítések?

– A legtöbb családot az I., a II. és a XII. kerületből vitték el, amelyek a főváros legelegánsabb részének, mondhatni patinás villanegyedeinek számítottak. Itt voltak a legszebb polgári lakások. Egyébként semmiféle magyarázkodásba sem fogott annak idején a hatalom. Ne felejtsük el, hogy a Rákosi-diktatúra egyik legkegyetlenebb időszakáról van szó: eljárások, kivégzések, kitelepítések, internálások, koncepciós perek ideje ez. Ráadásul folyton a harmadik világháború kitörésével ijesztgették a közvéleményt, ami megint csak egy sajátos atmoszférát teremtett, a rendszer számára magától értetődött, hogy ilyenkor nem lehet kíméletet mutatni az „osztályellenségekkel” szemben.

– Hogy zajlott a kitelepítés?

– Kaptak egy határozatot a családok, mely szerint huszonnégy órájuk van arra, hogy összecsomagolják a legszükségesebb ingóságaikat, mert kitelepítik őket. Semmiféle eljárás, vizsgálat, bírósági ítélet nem előzte meg az egész procedúrát, menni kellet, és kész. A családfőnek általában 250 kilogrammos csomagot engedélyeztek, a többi családtag ennél jóval kevesebbet, a legszükségesebb holmijait vihette magával. A bútorok nagy része természetesen maradt, hiszen nemcsak a lakások kellettek a rendszer katonáinak, de az ingóságok is.

– Hány lakást osztottak szét maguk között akkor a párt és fegyveres testületek vezetői?

– Körülbelül 5100-5200 család kapta meg a kitelepítési véghatározatát, vagyis ennyi lakáshoz jutottak. Ez egyébként már a második hullám volt, s ezekből a lakásokból nemcsak a legfőbb vezetők részesültek. Az első nagy lakás- és villafoglalás már 1945-ben megtörtént, a legfontosabb személyek már akkor úgymond „rangjukhoz illő körülmények közé” költöztek. Nógrádi Sándor leírja egyik visszaemlékezésében, hogy Budapesten olyan brutális formát öltöttek a villafoglalások, hogy azokat végül központilag kellett visszaszorítani. Egyébként tudvalevő dolog, hogy 1951-ben már menet közben is dézsmálták a javakat pél­dául a költöztetésre, kitelepítésre kirendelt rendőrök, ÁVH-sok. Általában is volt a rendszerben ilyen hajlam, azaz a politikai foglyok, elítéltek, internáltak letétbe helyezett vagyontárgyait is egy központi raktárba vitték, s a párt hűséges emberei szükség szerint válogathattak ezek között. Rajk Lászlóné is kapott lehetőséget arra, hogy válogasson igénye szerint. Ez egyfajta kompenzációnak számított férje felakasztásáért.

– Miként fogadták a kitelepítetteket az adott falvak lakói?

– Teljes volt a skála. Tudni kell, hogy a kitelepítés az adott településnek is terhet, sőt néha kellemetlenséget jelentett. Mégis szép példái születtek a szolidaritásnak, de persze az ellenséges hozzáállásnak is. Szólni azonban senki sem szólhatott a falvak lakói közül, ha egy portára kitelepítetteket raktak, s a gazdagabb, módosabb portákat részesítették előnyben ilyenkor, ott nem volt mód a tiltakozásra vagy a fellebbezésre. Azt lehet mondani, azok jártak még viszonylag jobban, akiknek a Belügyminisztérium erre hivatott különbizottsága engedélyezte, hogy valamelyik vidéki rokonukhoz költözhessenek. Ez ritkább volt, de több család is kapott rá engedélyt.

– Miből éltek a kitelepítettek?

– Dolgozniuk kellett. Reggel összeszedték őket, és kísérettel elvitték egy állami gazdaságba vagy egy közelebbi üzembe, este pedig ugyancsak felügyelet mellett visszahozták a társaságot.

– Mit mondtak a családoknak, mennyi ideig tart ez a kitelepítés? Hiszen egy rablógyilkossal is közli a bíróság az ítéletében, hogy húsz év múlva szabadul…

– Itt ilyen nem volt, a kitelepítés örök érvényűnek számított, elvileg tehát reménykedni sem reménykedhettek a visszaköltözésükben az emberek. Amikor 1953-ban felszámolták az internáló-, kitelepített és zárt táborokat, akkor a kitelepítetteknek három lehetőségük volt: vagy ottmaradnak abban a faluban, vagy elköltöznek valamelyik rokonukhoz, illetve keresnek egy olyan helyet, ahol a hatóság engedélyezi a letelepedésüket. Sokukat eleve kitiltották Budapestről és a nagyobb városokból, sőt a „rendszerre veszélyesnek” minősített személyeket rendőrhatósági felügyelet alá helyezték. Szó sem lehetett tehát arról, hogy visszakapják az otthonukat. Sokan maradtak ott, ahol dolgoztak, a gazdaságok, az üzemek vezetői próbálták is ott-tartani őket, mert a hirtelen távozásukat megérezte volna a termelés. Nem szabad elfelejteni azokat a gyerekeket sem, akik a szüleikkel, nagyszüleikkel együtt kitelepítésben voltak. Egy X betű került a nevük mellé minden iskolai dokumentumban, ami azt jelentette, hogy nem könnyítették meg számukra a továbbtanulási lehetőséget, vagyis ezen gyerekek nagy többségének lehetetlen volt továbbtanulnia.

– Szökés előfordult?

– Családokról volt szó, együtt nem szökhettek, az nagyon feltűnő lett volna, ha viszont a családfő szökik el, akkor az ott maradókon, például épp a gyerekeken állnak bosszút. És féltek az emberek. Hát hogyne féltek volna, különösen ott, ahol a rendőrök részegen randalíroztak, vagy felheccelték a helyi cigányokat, akik aztán a kitelepített asszonyokkal erőszakoskodtak, és így tovább.

– Ezekről semmit sem hallani.

– Mert azok a családok, amelyeket ilyen, vagy ehhez hasonló megaláztatás ért, mélyen hallgattak erről. És kinek is mondták volna el a Rákosi-, majd a Kádár-rendszer évtizedei alatt? A budapesti kitelepítettek történetét kevesen bolygatják, már csak azért sem, mert tartanak attól, hogy túlságosan is kellemetlen, máig ható részletekbe botlanának.

– Például?

– Egyrészt teljesen rendezetlen a lakáskérdés ügye. A kitelepítetteket kárpótlási jegyekkel „kártalanították”, ami persze messze nem ugyanaz, mintha visszakapták volna az elvett otthonukat, amelyben ma is lakik valaki. Előfordulhat, hogy éppen az egykori lakásfoglaló ÁVH-s tiszt vagy párttitkár gyereke, unokája, leszármazottja.

– Mi lesz így a budapesti kitelepítettekkel?

– Az úgynevezett kárpótlásuk megtörtént. Életben kell tartani, kikutatni és feltárni a budapesti kitelepítés történetét, hogy a későbbi generációk se felejtsék el, s a köztudatban is megmaradjon.

A budapesti kitelepítésekről bővebben olvashat a Nagy Magyarország 2011/2. számában.