Nagyon nem tetszett a Moszkvából hazatérő kommunistáknak a Magyar Tudományos Akadémia. Nemcsak a múlt haszontalan csökevényének tartották, de olyan polgári fészeknek is, ahol háborús bűnösök bújnak meg a tudományosság álcája alatt. Az MTA – nyilvánvalóan a kommunista párt nyomására – már 1945-ben kizárta soraiból Habsburg József Ágost főherceget, Hóman Bálintot és Orsós Ferencet. Ők azok, akiket aztán soha semmilyen szinten nem rehabilitált a testület. Érdekes, de Lénárd Fülöpöt, a hitleri Németország mellett kiálló és az akkori német fizikát feldicsérő tudóst hivatalosan nem merték kizárni, mert Nobel-díjas volt, de törölték a nevét az MTA Almanachjából.

Moszkva ideszólt

Igazából csak a kommunista hatalomátvétel után, azaz 1949-ben érte megrendítő támadás az akadé­miát. Akkor lett tag például Gerő Ernő, a miniszteri pozíciókat betöltő NKVD ügynök, akinek persze nem a tudományos munka, hanem éppenséggel az MTA belülről történő szétverése lett a feladata. Ujváry Gábor történész szerint a pártállami vezetés létrehozott egy párhuzamos szervezetet, a Magyar Tudományos Tanácsot, amelynek a megsemmisítésre ítélt MTA szerepét kellett volna átvennie, persze már a kommunista párt kádereivel feltöltve. Hivatalosan maga a tanács kezdeményezte az MTA drasztikus leépítését is. Akkor felezték meg az MTA akadémikusainak számát, és elvették sok tudós rendes tagságát, s tanácskozó taggá minősítették vissza őket. Így járt többek között Mályusz Elemér, Bulla Béla, Cholnoky Jenő, Mendöl Tibor, Johan Béla… Ujváry Gábor szerint a tanácskozói státus semmire sem jogosított fel, csupán hozzászólásokra.

Paradox módon egyébként épp Moszkva akadályozta meg az MTA teljes leépítését. Miután a legfelsőbb szovjet tudományos testületet is akadémiának hívták, s akadémiai ranggal rendelkezett, Moszkva csak egy magyar akadémiával akart tudományos kapcsolatokat ápolni, s nem holmi tanáccsal. A név és a szervezet maradt, de megkezdődött a kádercsere.

Három portré

József Ágost főherceg, a Habsburg család tagja első világháborús hős volt. Szerette a magyarokat, katonai beosztását sem a „közösökhöz”, hanem a honvédséghez kérte. Művelt, széles látókörű embernek tartották. 1936-ban az MTA elnöke lett. Sokat tett az Akadémiáért. Ám 1944-ben felesküdött Szálasira, s részt vett a nyilasok ünnepi gyűlésén. Szélsőjobbos tisztek csalogatták ebbe az irányba, a honvédség főparancsnoki posztját ígérve neki. Ez bőven elég volt a kizárásához.

A történész Hóman Bálintot több mint tíz vádpontban vonta felelősségre a népbíróság 1946-ban. Az egyik legfontosabb, hogy országgyűlési képviselőként két zsidótörvényt is megszavazott, illetve hogy a nyilas hatalomátvétel után is a parlament tagja maradt. Hóman tevékenységét, kiemelkedő történészi munkáit s pozitív kultuszminiszteri törekvéseit ismerjük. Bíráiban kimondatlanul is azzal válthatta ki a legnagyobb ellenszenvet, hogy paraszti sorból felemelt tehetségekkel akarta frissíteni a két világháború közötti magyar középosztályt, amelyet addigra már a hazai zsidóság uralt egyébként. Antiszemita lett volna Hóman Bálint? Az 1919-es kommün következményeként valóban terjedt az antiszemitizmus a magyar társadalomban. Hóman azonban az asszimilálódott zsidóságot teljes mértékben elfogadta, sőt a Teleki Pál Tudományos Intézet vezetőjeként menleveleket állított ki zsidó művészeknek, értelmiségieknek. Népbírósági perében a legtöbb mentőtanúja izraelita származású volt, ezért nem ítélték halálra. Mi ehhez képest egy akadémiai kizárás…?

Orsós Ferenc (1879–1962)

A patológus Orsós Ferencet, a törvényszéki orvostan atyját háborús főbűnösnek tekintették 1945 után. A kulcsszó: Katyń. Van, aki ma is megkérdőjelezi Orsós Ferenc katyńi jelentésének hitelességét. Az 1945-ös vád szerint a nemzetközileg is nagyra értékelt Orsós professzor hamis német kérésre hamis jelentést készített a katyńi tömegmészárlásról, amelyben a Szovjetunióra hárította a felelősséget. Orsós Ferenc egyébként már a háború alatt Németországba távozott, a mainzi egyetemen tanított, s ott élt egészen haláláig, 1962-ig. Személye ma is vitatott Magyarországon. Elsősorban eugenikai, illetve fajbiológiai és fajhigiéniai nézeteit, törekvéseit vetik szemére. Egy korabeli előadásából kiderül, valóban féltette Európát a fajkeveredéstől, amely az ő nézetei szerint homogenizálta volna a földrész színes és gazdag kultúráját, etnikai és nemzeti struktúráját. A Magyar Orvosok Nemzeti Egyesülete, sőt a Magyar Orvosi Kamara elnökeként szorgalmazta a magyarság fajvédelmét a felsőházban, például a fajhi­giéniainak is nevezett harmadik zsidótörvény megalkotását. Egy ún. jogvédő írása szerint pedig javaslatot tett a hazai cigányság sterilizálására és internálására. Orsóst kizárták. És nyilván Katyń nyomott legtöbbet a latban, Moszkvát ugyanis egyedül ez érdekelte.

A kommunista embertípus

Csak zárójelben: A 20. század első felében teljesen elfogadott volt az eugenika nevű tudományág, amely a fajok és a genetika, valamint a genetikai öröklődés kérdéseivel foglalkozott. Tévedés azt hinni, hogy mindez náci specialitás lett volna. Éppúgy voltak e tudományágnak pl. brit, amerikai és szovjet reprezentánsai is, a Szovjet­unióban örökléstani elméletek születtek arról, miként lehetne létrehozni genetikai értelemben a kommunista embertípust.

A másik pedig, hogy egészen az 1960-as évek közepéig folytak sterilizálások az Egyesült Államokban, s több, demokráciájára és liberalizmusára büszke nyugat-európai országban. Az eugenika egyébként feléledőben van napjainkban, ha valaha is háttérbe szorult egyáltalán. Nemcsak Kertész Ákos író, hanem a híres Bilderberg-csoport is behatóan foglalkozik vele, ők a sikeresség génjét keresik. (Nézetük szerint csak a sikeres emberekre lehet szükség a jövőben a Földön, a többiek feleslegesen terhelik a bolygó amúgy is apadó erőforrásait.)

MTA: Lukács György igen, Hóman Bálint nem

Lukács György marxista filozófus 1948-ban lett az MTA rendes tagja. Lukács a Tanácsköztársaság idején a Vörös Hadsereg politikai biztosa is volt, s ebben a minőségében Poroszlón nyolc embert főbe lövetett. A második világháború után erőszakosan homogenizálta a magyar szellemi életet, alkotókat állíttatott félre, s ő szerkesztette meg a nemkívánatos hazai írók listáját is. Talán legismertebb tanítványa Heller Ágnes marxista filozófus, esztéta, az MTA rendes tagja. Lukács György akadémiai tagsága ellen eddig senki nem emelt szót.

József Ágost főherceg akadémiai rehabilitálásának kérdését egyszerűen elsodorta a történelem. Hóman Bálintéra többször is kísérletet tettek az illetékesek, de az akadémia azzal hárította el a kérést, hogy Hóman népbírósági ítélete ma is érvényben van, ezért tehát nem lehet újra az MTA tagja. És Orsós professzor? Történtek már kísérletek az akadémiai rehabilitációjára. Úgy tudni, az MTA korábbi elnöke, Kosáry Domokos azt mondta a kérvényre, nem akar nyugtalanságot az Akadémián belül. Úgy tudjuk, Vizi E. Szilveszter Orsós antiszemitizmusára hivatkozva utasította el a rehabilitációt. Most Pálinkás József előtt fekszik az Érdi Lengyel–Magyar Kulturális Egyesület petíciója. Az MTA elnökének lassan válaszolnia kell.

A térség visszaszerzése történelmi, de még inkább stratégiai okból volt rendkívül fontos a magyar kormány számára, mégpedig azért, hogy legyen közvetlen kapcsolat Lengyelországgal. Kárpátalja megszerzésével azonban nyitva maradt a nyugati határ kérdése az újonnan alakult Szlovenszkó felé. A magyar katonai vezetés úgy vélte, az Ung völgye nincs kellőképpen biztosítva nyugat felől, márpedig ott vezet a stratégiai fontosságú útvonal Lengyelország felé. Magyarország egy 15–20 kilométer mélységű, szlovák többségű területre tartott igényt, és gróf Csáky István külügyminiszter már március 15-én javaslatot tett a támadás megindítására addig, amíg Magyarország nem ismeri el az újonnan alakult országot. Ez azonban a következő nap már megtörtént.

Új állam, gyenge haderővel

Magyar szempontból kedvező volt a helyzet a támadásra, Szlovákia hadserege ugyanis rendkívül gyenge volt, komoly személyi és anyagi, felszerelési-fegyverzeti problémákkal küszködött. A felbomlott csehszlovák hadsereg 13 ezer tisztjéből mindössze négyszáz volt szlovák. Március 17-én a cseh nemzetiségű legénység parancsot kapott a távozásra és a felszerelés hátrahagyására. Egy érzékletes példa: a korábbi VI. hadtestnél, amely a 11. és a 17. hadosztályokból állt, a kétezer és háromezer fős létszámból mindössze hetven, illetve négyszáz főnyi szlovák legénység maradt vissza. Március 14-én az iglói repülőtéren állomásozó két vadászszázadban mindössze kilenc szlovák pilóta maradt. A helyzetet orvosolandó egyrészt megpróbálták a cseheket maradásra bírni, a tiszteknek a korábbinál magasabb rangban való átvételt hirdettek meg, másrészt behívták a tartalékosok öt évfolyamát.

A csehek távozásuk után sok esetben megrongálták a felszerelést, hogy a szlovákok ne tudják használni. Ennek következményeként a magyar támadás idejére Kelet-Szlovákiában lévő páncélosok, páncélautók egyike sem volt bevethető állapotban. A hátrahagyott járműveket végül egy tüzértiszt alá rendelték, a legénységet pedig egy korábbi jelzőzászlóalj tagjai adták, akiknek semmilyen jártassága nem volt az eszközök helyrehozásában és használatában. A légierő Szlovákia területén maradt 220 gépéből mindössze 83 volt bevethető állapotban, de ezekhez sem volt elég pilóta. A bevethető egységeket Igló és Felsősebes repülőterén vonták össze. A légvédelem még siralmasabb helyzetben volt: egész Szlovákiában mindössze egy légvédelmi tüzérezred volt, ám még lőszerük sem volt a fegyverekhez, kiképzett legénységről nem is szólva. A szlovák területen felhalmozott lőszerkészletek többségét a német ellenőrzés alatt álló úgynevezett Schutzzone raktáraiban tárolták, ez már a hadműveletek elején rögtön lőszerhiányt okozott.

A függetlenné váláskor Kelet-Szlovákia lényegében védtelen volt. A hadsereg irányítását Ferdinand Čatloš tábornok látta el. A leszerelt alakulatok maradékából hoztak létre két csoportot. Az északi Takcsánynál (Stakčín) a Stakčín-csoportot Matjka őrnagy vezette, egy zászlóalj erősségű gyalogság és két tüzérüteg alkotta, összesen mintegy hétszáz fő. Délen Nagymihálynál (Michalovce) alakult a Michalovce-csoport, amelyet március 23-ig Štefan Haššik kapitány, később Kubícek őrnagy vezetett. Ez a csoport egy megerősített zászlóalj erejű gyalogságból, valamint műszakiakból és egy tüzérütegből állt, összesen mintegy ezer fő. Ezeket az erőket egészítették ki az Iglón koncentrált szlovák légierő egységei. Ezek mellett a Kassa–Eperjes szakaszon állomásoztak még alakulatok, illetve egy tartalékot is felállítottak Turócszentmártonban (Martin) lovas és gépesített alakulatokból.

Villámháború magyar módra

A magyar támadás 1939. március 23-án 5.30-kor következett be. Hadműveleti célként a Zelő–Cirókafalu–Takcsány–Remete­vasgyár–Szobránc–Sárosremete vonal elérését jelölte ki a katonai vezetés. A támadásban három magyar harccsoport vett részt: északon Kisberezna és Nagyberezna térségéből indultak a 9. önálló dandár, középen Ungvár felől a 2. gépkocsizó dandár és délen, Nagykaposnál a 2. lovas dandár csapatai, összesen 20–25 ezer fő.

A magyar támadás gyorsan teret nyert. A szlovákokat felkészületlenül érte, egységeik a laktanyában állomásoztak, Ugar mellett a magyar csapatok így meg tudták lepni a szlovák 16. gyalogezred egy szakaszát, amely fogságba esett. A középen támadó csapatok is ellenállás nélkül lépték át a határt, és Szobránctól négy kilométert tudtak előrenyomulni, ahol az első szlovák egységekbe ütköztek, és megállásra kényszerültek.

A szlovákok felderítőgépeik megfigyelései alapján szereztek tudomást a magyar támadásról. 11.50-kor kapta parancsba a Stakčín-csoport, hogy állítsa meg a magyar támadást, közben a szlovák légierő támadásaival megpróbálta lassítani a magyar csapatok előrenyomulását. Utcás pályaudvarát bombázva megsemmisítettek néhány járművet, és megrongáltak ágyúkat, a magyar légvédelem két támadó gépet lelőtt, hármat megrongált.

Március 24-én reggel a Stakčín- és Michailova-csoport ellentámadást indított. A sietős mozgósítás után a Nagymihály melletti szlovák csapatok vezetését Kubícek őrnagy vette át, Eperjesen helyrehozatott öt, csehek által megrongálódott OA vz. 30-as páncélkocsit. Felderítésre küldte őket Buktára, hogy megtalálják a magyar csapatokat, azonban ott nem találtak ellenséget. Kubícek ezután kelet felé rendelt el támadást, Görögfalu irányába. A páncélgépkocsik az élen haladtak, és szemből megtámadták a magyar csapatokat, lekötve őket ezzel, míg a szlovák gyalogság két oldalról átkarolta a magyar élt, amely így kénytelen volt visszavonulni a főállásig az Okna-patak menti Alsóhalasig. A szlovák páncélautók elhaladtak Görögfalu mellett, a gyalogság pedig felfejlődött négy kilométer szélességben a falu mindkét oldalán Ubrezs és Felsőrőcse között. Ubrezs elfoglalásakor magyar tűzcsapást kapott a felfejlődő gyalogság északra az úttól. 22.00-kor indult meg aztán az általános támadás a magyar állások ellen Alsóhalasnál. A szlovákok nyílt terepen mintegy egy kilométert haladtak előre az Okna-patak felé, amikor a magyar tábori és páncéltörő tüzérség lőni kezdte őket, amire pánikszerű visszavonulásba kezdtek.

A magyar légierő csapást mért az iglói és a felsősebesi repülőtérre március 23-án 17.00 és 17.30 között, ám a támadás nem a tervek szerint alakult. Az Iglóra ledobott bombák zöme célt tévesztett, noha a magyar gépek háborítatlanul támadhatták a várost. Több lőszerraktár felrobbant, a repülőtér súlyos károkat szenvedett, szlovák forrás szerint 11-12, magyar forrás szerint 17 gép pusztult el a földön. Felsősebes repülőterét teljesen üresen találták a támadó magyar gépek, ennek ellenére ledobták az üres mezőre a bombákat.

Március 24-én este német nyomásra a szlovák csapatoknál fegyverszünetet rendeltek el, de ez nem mindenütt tudott életbe lépni. Másnap a Nagymihályba megérkezett erősítés felhasználásával a szlovákok egy újabb ellentámadást indítottak, az új egységek kelet felé haladva megszállták az Ubrezs–Felsőrőcse vonalat, amelyet a magyarok az előző esti harcok után sem foglaltak el. A páncéltörő osztag azonban a magyar állásokba rohant, ahol elfogták őket. 24-én Takcsány környékén is voltak még gyalogsági összecsapások. Eközben a szlovák légierő parancsnoka, Ján Ambrus Iglóra érkezett, hogy megtervezzen egy Budapest elleni megtorló légicsapást a magyar gépek előző napi támadását megbosszulva. Erre azonban már nem kerülhetett sor, érvénybe lépett a fegyverszünet.

Mindkét fél elégedett volt

Magyar részről 8 katona, 15 civil halott és 55 sebesült volt a veszteség, a szlovákoknál 22 katona, 36 civil halott és ismeretlen számú sebesült volt a veszteség, 360 szlovák és 311 cseh esett hadifogságba. A magyar csapatok által elfoglalt terület nagysága 1697 km² volt, ahol 78 településen összesen 69 930 lakos élt.

A hadműveleteket mindkét fél sikeresnek könyvelte el. A szlovákok úgy érezték, sikerült a magyarok további térnyerését megakadályozni, és az ország területi épségét biztosítani, míg a magyarok azt hangoztatták, hogy csapataik elérték az eredetileg kitűzött célt, biztosították az Ung völgyét.

Szlovákia természetesen tiltakozott a magyar katonai behatolás ellen, amire Csáky magyar külügyminiszter úgy reagált, hogy mindössze lokális határvitáról van szó, miután Kárpátalja határát nem rögzítette pontosan semmilyen dokumentum (az első bécsi döntés sem). A fegyverszünet után indult tárgyalásokon Szlovákia hajlandó lett volna lemondani az elvesztett területről, ha cserébe más területeket kap, ebbe azonban Magyarország nem ment bele. 1939. április 4-én jött létre a szlovák–magyar egyezmény, amelyben Szlovákia elismerte az új határt területi csere nélkül. A terület 1944 végéig Magyarországé maradt, majd 1945-ben Csehszlovákia a Szovjetunió javára lemondott róla, így ma Ukrajnához tartozik.

A „kis háborúról” és a Felvidék felszabadításáról bővebben olvashat a Nagy Magyarország 2012/1. számában.

a kőbányai Gyűjtő

Besúgni egy beszélőért

Bár a társadalom lecsúszottjai s a bűnözésből élők nem túlságosan fogékonyak a politikai eszmék iránt, a mindenkori elitet őszintén utálják. S mivel a kommunista jelszavak és szimbólumok taszították őket, a náci és nyilas világ kelléktárába nyúltak. („Barna nadrág, zöld ing, gyere vissza Göring!”) A vörös elit e fajta bosszantásából bármikor lehetett politikai ügyet gyártani. Az operatív tisztek jelentéseiben visszatérő motívum a horog- és nyilaskereszt felrajzolása elleni meglehetősen komikus küzdelem. Hitler és Szálasi tisztelete – kiegészítve egy-egy Vesszen Kádár! Vesszen a Szovjetunió! falfirkával – s a vele társuló izgatás két-három évet is hozott. Míg Nyugaton a hippi kommunák Maót, nálunk a galerik Hitlert emelték be a politikai sztárok galériájába. A galerik elleni küzdelem pedig az átlagember szemében hitelesítette a kádári kispolgárias rendet.

1969-ben a Kozma utcai Gyűjtőben a politikai foglyok száma ötszáz fő körül mozgott. „Egyes ellenséges beállítottságú személyek azzal igyekeztek a közhangulatot megrontani, hogy három esetben nyilaskeresztet rajzoltak az objektum területén a vállalati asztalosüzem műhelyeinek falára” – hangzik az 1970. januárra datált összefoglaló jelentésben. „Az év folyamán 18 ügyben végeztünk operatív feldolgozást, ebből 14 volt politikai és 4 volt köztörvényes.” Rózsa Elemér jezsuita atya bűne példának okáért az volt, hogy nem akart lemondani az ifjúság neveléséről a börtönben sem, az 1950 óta kisebb megszakításokkal raboskodó munkásember, Nagy Lajos pedig változatlanul hirdette, hogy minden lehetséges módon harcolni kell a szocializmus ellen. A Szabad Európa Rádióhoz címzett levelében éppúgy írt a rossz táplálkozásról, mint a zaklatásokról, a kommunizmus rossz örökségéről és az életszínvonal alacsony voltáról. S természetesen magáról, mint akinek személyén a látható és láthatatlan cenzúra egyaránt gonosz módon munkálkodik. A félezernyi politikaira 56 hálózati személy jutott, azaz minden tizedik zárkatárs vamzerkedett, besúgott. Profinak közülük csak az öt zárkaügynök számított, tízen részesültek pénzjutalomban, 19-en pedig külön „beszélőt” kaptak. A hálózatot nem a kevéske pénz, hanem a létért való küzdelem mozgatta. A besúgott és megfogott társakat az „operások” a börtönparancsnok jóváhagyásával kirekesztették a brigádvezetői, körletírnoki, közösségvezetői funkciókból, ahol „ellenséges nézetükkel befolyásuk alá tudták (volna) vonni társaikat.”

Politikainak lenni rangot jelentett a Gyűjtőben, köztörvényesből politikaivá átvedleni pedig olyan ügyeskedés kellett, amelyben elítélt és felügyelő egyaránt hódolt a testületet átható konspiratív szellemnek. „Így történt az (is), hogy Téglás József 1972. augusztus 1-jén a reggeli séta után a fékpadból kipiszkált egy csavarszerű szeget, és azzal a zárka falára kb. 20 cm átmérőjű horogkeresztet rajzolt, majd aláírta: „Le a kommunizmussal! Vesszen a Kádár kormány, Heil Hitler! Halál a zsidókra! Halál az oroszokra!” Ezután még két kisebb horogkeresztet rajzolt a zárkaajtóra, majd megpróbálta a WC-tartályból vízzel elárasztani a helyiséget. A vizsgálat kiderítette, hogy társai tanácsára kezdett „izgatásba”, ugyanis politikaiként végig Pesten, a Gyűjtőben maradhatott.

A kristálydetektor hatalma

A napi sajtó közlései már akkor is úgy hatottak, mintha egy vegyeskereskedés termékei lennének. A börtönben a Heti Híradó és a kristálydetektor, a bindzsi hanghullámai képviselték e vegyeskereskedés árukészletét. Többen arról beszéltek, hogy „Nixon és a kínai vezetők közt egy olyan megállapodás történt, hogy Ázsia uralmát Kína kapja meg, a szigetvilágot Japán, míg Európa egyesülni fog és amerikai gazdasági területté válik. Fejes Sándor és Csikány Lajos politikai elítéltek pedig arról beszélnek – így a jelentéskészítő –, hogy az USA a harmadik világháborút Európa bevonása nélkül fogja levezetni olyan formában, hogy Kínának gazdasági és katonai segítséget nyújt, és Kína le fogja rohanni a Szovjetuniót.” Ökonomikus kép, pallérozott agyra utal: az utolsó jóslat kivételével be is jött. „Titóéknál ellenforradalom van, ami méreteiben nagyobb, mint annak idején Magyarországon volt. Belgrád egyes részei romokban hevernek és a fegyveres harcok állandósultak. A forradalmárok behúzódtak a hegyek közé és onnan támadnak.” Írjuk ezt a tévedést a börtönidegesség, a fokozott neuraszténia számlájára, mint a nosztrai politikaiak ama 1952-es vélekedését, hogy hamarosan megérkeznek az amerikai csapatok? Az operások főnökének válasza mindenesetre az volt, hogy „a kisméretű diódás rádiók készítőit továbbra is fokozottabb ellenőrzés alá vonjuk annak érdekében, hogy minél kevesebb ilyen rádiót tudjanak előállítani”. A kristálydetektorok becsempészése mégis folyamatosan ment, s mint jegyzőkönyvek tanúsítják, ebben nemegyszer a kispénzű őrszemélyzet is ludas volt.

Szolzsenyicin a Gyűjtőben

1974-ben már csak 250 fő körülire rúgott a Gyűjtőben őrzött államellenes elítéltek száma, 1976 végén százhatvanan voltak. Némi logika van az elnevezésben, hiszen legtöbbjüket nem valamiféle szilárd, világnézeti alapon nyugvó politizálás juttatta börtönbe, hanem a kádári állam iránti ellenszenvük. Ritka kivételt képeztek az ártatlan regnumos papok vagy a már a szocializmus utáni időszak feladataira készülő Matheovits Ferenc „F dossziés személy”, aki „mint volt DNP képviselő, kereszténydemokrata alapon a királyság visszaállításának a híve” volt, s „ezen elképzeléséről még a szabadulásakor sem mondott le”, sőt, hogy börtönbéli társai megfelelő információval rendelkezzenek, a diódás minirádiók becsempészését is meg akarta szervezni. A brezsnyevi légváraknak komolyan hadat üzenő Szolzsenyicinről is tudtak. Nemcsak azért, mert volt olyan elítélt, akinek „bűnlajstromán” ott volt írásainak terjesztése, de azért is, mert a szovjet párt futni engedte az írót. „Az elítéltek e kérdésben az ilyen irányú rendezést nagy diplomáciai húzásnak tekintik. A Szolzsenyicin személye iránti érdeklődést az objektumban elősegítette az, hogy a felső bv. parancsnokság utasítására a jobb-csillagban két oroszul tudó elítéltet bíztak meg cikkeinek, írásainak fordításával.” A Gulagról szóló történet aztán megfordult az egyetemi vizsgákra készülő nevelőtisztek kezén is, akiket a szociológiai és pszichológiai tanulmányok már más emberré formáltak, mint amilyenek elődeik voltak. S mint a jelentések említik, a politikaiak nagyon várták a „felszabadulás 30. évfordulójára” kihirdetendő amnesztiát, s valóban, 1976 végére már csak százhatvanan maradtak. A Szolzsenyicint és Mindszenty emlékiratait is terjesztő Kenedy Kálmán „F dossziés személy” pedig egy „legális adatszolgáltatótól kapott információ” szerint „sajnálkozását fejezte ki, hogy az ellenforradalmi évfordulóról (’56) azért nem tud jelentősebb akcióval megemlékezni, mert nincs, aki őt ebben támogatná és követné, holott az életét is hajlandó feláldozni az ügy érdekében”. Október 23. és november 4. soha annyira nem szorult ki az emlékek birodalmából, mint a „boldog” hetvenes években: a Gyűjtőben az ezekről munkalassítással való megemlékezés még az államellenesek körében sem keltett visszhangot. „A smasszerek szemében mi voltunk a társadalom szégyene, ezt többször hangoztatták” – mondta egy izgatásért elítélt rab. A kádárizmus, mint a társadalmi kompromisszum egyetlen, igaz, csak hallgatólagos megtestesülése zeniten volt.

A földgolyó akárhogy fordul,
Üzenet lesz e gyáva korbul:
Van még becsület, van marok,
Vannak még bátor magyarok.

Matók Leó e pár sorát 1951-ben írta, talán nem sokkal az előtt, hogy 1951. október 13-án, a reggeli órákban, Gyimesi Szilárd barátjával együtt kivégezték. Matók Leó 23, Gyimesi Szilárd 22 éves volt. A lista nagyon hosszú, több százan sorakoztak már előttük, és utánuk is több száz férfival, nővel, fiatallal és időssel gyarapodott a lajstrom, akik életüket adták az ország szovjet megszállását követően.

a kommunizmus áldozatainak emléknapja (fotó/illusztráció: Történelemportál)

Malenkij robotra elhurcolt népi németek és magyarok, a délvidéki magyarok és németek kivégzése, internálótáborba hurcolása. A szovjet katonák folyamatos atrocitásai a polgári személyek ellen, fiatal nők tömeges megerőszakolása, brutalitások sorozata. Felelősségre vonás nem volt. Felállították a Szovjet Katonai Törvényszéket, amely magyar állampolgárok sorsáról döntött, halálra, kényszermunkára, sok évi börtönre ítéltek – ártatlan embereket is.

A kommunisták befolyása egyre nagyobb lett

Magyarországon üzemszerűen működtek a népbíróságok, az internálótáborok, a rendőrhatósági felügyelet alá helyezések. Megszületett a visszakísérés intézménye is, ami azt jelentette, hogy akit felmentett a bíróság vagy a népügyészség, illetve kis büntetést kapott és szabadult volna, azt a személyt vissza kellett kísérni az egyre erősebb, Péter Gábor vezette politikai rendőrséghez, az Andrássy út 60-ba. Innen pedig egyenes út vezetett a börtönökbe, az internálótáborokba.

Ahogy teltek a hónapok és az évek, a kommunista párt befolyása egyre nagyobb lett, hatalmuk kiterjedt a közigazgatás, az államvezetés minden területére. Így bővült a „reakciósnak” nevezett társadalmi rétegek és bizonyos szakmákban dolgozók megbélyegzése is. B-listázások, igazoltatási eljárások, nyugdíj megvonások, tömeges elbocsátások is hozzátartoztak a büntetésekhez. Következett az egyesületek, társadalmi szervezetek betiltása. 1948 decemberében ténylegesen is elkezdték a katolikus egyház elleni támadást azzal, hogy annak legfőbb vezetőjét, Mindszenty József bíboros hercegprímást letartóztatták.

Rákosi Mátyás és körének a hatalma, politikai befolyása egyre bővült, és amikor már majdnem minden politikai ellenfele és ellensége a börtönökben, internálótáborokban ült, vagy kivégezték őket a „népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés” vádjával, esetleg még a kihallgatásokba belehaltak, akkor elérkezett az idő a saját párt- és elvtársak likvidálására.

A parasztság felszámolása

A Törvénytelen szocializmus című kötetben (1989) a szerzők egy mondatban nagyon jól összefoglalták a korszakban a parasztság ellen gazdasági kihágások és büntettek címszóval indított koncepciós vagy félig valóságon alapuló eljárásokat, amelyekkel szétverték ezt a réteget. „A rendszer, amelyik magát a munkásosztály hatalmaként deklarálta, azt hangoztatta, hogy a munkás-paraszt szövetségre épül, valójában azonban a parasztság felszámolását tűzte ki célul.” A módszer a sztálini alapokra és logikára épült, miszerint a „szocializmus építésének útján a parasztságot a proletariátussal közös hámba” kell fogni. Vagyis a koncepció szerint a parasztságot először ki kell vonni a hatalomból, de ezzel egy időben hangoztatni kell a munkás-paraszt szövetséget, miközben a parasztság több rétegével és képviselőivel a megegyezés csak akkor lehetséges és megengedhető, ha az „a munkásosztály diktatúráját”, jelen esetben a parasztság felszámolását támogatja. A gondolatmenet ördögi, de a levezetés ebben az interpretációban logikus: a hatalom felső vezetőinek tisztában kell lenniük azzal a tanítással, hogy a parasztság a „tőkés osztály”, és számarányukban is ők vannak a legtöbben. Ők a legfőbb élelmezői az országnak, vagyis stratégiailag fontosak, ezért nélkülözhetetlen a megosztásuk. „Először vezető erejét, jómódú rétegét kell tőkésnek, kizsákmányolónak minősíteni”, szembeállítva őket az adott közösség „még nem tőkésnek” nyilvánított, úgynevezett szövetségeseivel. „Ezt kell először likvidálni, hogy utána likvidálható legyen a többi” is, azaz, hogy az eredeti sztálini elképzelések szerint a teljes parasztságot, „a proletariátussal közös hámba” kell fogni. A forgatókönyv itt is „logikusnak tűnt” Rákosi és a vezetése részére.

Több közterher, mint korábban bármikor

A parasztság 1948–1953 között történt teljes ellehetetlenítését és tönkretételét már 1945-ben megkezdték. 1948-ban a parasztságnak minden rétege több közterhet viselt, mint bármikor a XX. századi történelemben. Ez 1953-ig tovább növekedett, jobban mondva megháromszorozódott. Rákosi Mátyás 1950 novemberében azt hangoztatta, hogy „kényszeríteni kell a parasztot, hogy többet áldozzon a szocializmus építéséért.” 1948-at követően egyre többen hagyták magára a földjeiket, tömegessé vált a földtől való menekülés, amely a hagyományos paraszti termelés tudatos felbomlasztását jelentette: megnövelt terhek, tagosítások, kényszerrel kicsikart „földfelajánlások”. 1953-ig megközelítőleg 1,5 millió kh szántó területet hagytak el, illetve „ajánlottak” fel a gazdák, így lehet az is, hogy 1950 végéig körülbelül 120 ezer taggal bővült a termelőszövetkezetek taglétszáma. Ebben az időszakban több mint 180 ezer mezőgazdaságból élő adta fel az eredeti, földdel kapcsolatos foglalkozását. Ez a szám 1953-ra meghaladta a 300 ezret. Ekkorra a kényszerből tsz-be lépett személyek száma már 376 ezerre emelkedett.

Egymillió büntetőeljárás, 850 ezer büntetés, 400 ezer elítélt paraszt

A kulákság elleni harc meghirdetése után, 1947 és 1953 között „közellátási bűntett” címén több mint 400 ezer parasztot ítélt el a bíróság, és ennél jóval magasabb az a szám, akik ellen eljárást indítottak. Ezek „népgazdaság ellen elkövetett bűntettek” voltak, a bíróság politikai megrendelésre dolgozott: a kis és középparaszti rétegek tönkretétele és likvidálása volt a feladat. Ide tartozott a beszolgáltatási kötelezettség elmulasztása, a feketevágás stb. Az adóhátralék miatt 1950-1952 között kb. 400 millió forint büntetőbírságot róttak ki a parasztságra. 1951 elejétől 1953 májusáig az ún. kihágási bíróság jogkörével felruházott rendőrség összesen 850 ezer esetben szabott ki büntetést. 1950 tavaszától 1953 májusáig a különböző feljelentések, illetve előzetes rendőrségi vizsgálatok nyomán összesen több mint egymillió büntetőeljárás megindítását kezdeményezték az ügyészségeknél. A bíróságokhoz kb. 650 ezer vádirat érkezett, és a perek 60 százalékában, azaz mintegy 400 ezer esetben született elmarasztaló ítélet. Vagyis egy teljes társadalmi réteg ellen – „gazdasági burokba bújtatva” – folyt politikai üldözés.

hirdetés

Kitelepítés, internálás

1950 elejére a teljhatalommal felruházott Államvédelmi Hatóság (ÁVH) bármit megtehetett, Rákosi Mátyás végrehajtó gépezetéül szolgált.

1950 nyarán a szerzetesrendeket feloszlatták, azokat, akik nem vetették le a reverendát, internálták, kitelepítették, házi őrizetbe helyezték. Akkoriban megkezdődött a déli és a nyugati határsávból a családok deportálása a hortobágyi zárt táborokba, illetve a nagyvárosok megtisztítása az „ellenséges elemektől”. Ennek lett a vége 1953 nyarára a 12 hortobágyi zárt tábor (10 ezer személy). Megalakították az ÁVH által felügyelt internálótáborokat Kistarcsán, Recsken, Tiszalökön, Kazincbarcikán, Bernátkúton és Sajóbábonyban. 1951 nyarán megkezdődtek a budapesti „veszélyes elemek” kitelepítései, melynek során 14 ezer embert fosztottak meg otthonától úgy, hogy 1953 után sokáig a lábukat sem tehették be a fővárosba.

1951–1952 között fejlesztették tökélyre a kivégzettek és agyonvertek álnéven való eltemetését. Amikor bekerült valaki a titkos ügyosztályra, a nyilvántartási könyvekben leragasztották a nevét, és számmal jelölték meg.

1953 nyarán az amnesztiarendelet hatására több ezer embert „szabadon” engedtek, de a börtönök ennek ellenére zsúfolásig telve voltak, ugyanis azokat az elítélteket, akiket demokráciaellenes cselekmény, összeesküvés, háborús bűntett vádjával elítéltek, azok nem estek az amnesztia hatálya alá. Az „enyhülés” időszakában is működtek a rabmunkáltatás intézményei, a bányák és mezőgazdasági telepek. Az egyik ilyen híres bánya a csolnoki volt ekkoriban.

1956

Az 56-os szabadságharc során több százan, ezren veszítették életüket a harcokban, sortüzekben. Ennél súlyosabb veszteség volt az országnak, hogy kétszázezren nyugatra távoztak, még ha személyes sorsuk szempontjából ők nem is feltétlen tekinthetők áldozatnak. A forradalom leverését követő megtorlás során több száz embert végeztek ki azért, mert szabad Magyarországon szerettek volna élni. A kommunista diktatúra következő évtizedei egy egész nemzetet kényszerítettek rabigába, identitásának megtagadására, aminek hatása kitörölhetetlen, a stigmái ott vannak a jelenkor társadalmán is.

Horthy zsidóellenes beállítottságának egyik legfőbb bizonyítékaként az 1919 augusztusától kezdődő ellenforradalmi kurzus, illetve az ennek első hónapjait kísérő „fehérterror” antiszemita kilengéseinek eltűrését és bátorítását szokták emlegetni. Vitathatatlan, hogy a kommunista rémuralom bukását követő megtorlásnak voltak zsidó áldozatai, és a Nemzeti Hadsereg, valamint a tiszti különítmények számos vezetője táplált patologikus gyűlöletet a zsidók iránt. Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy a magyarországi Tanácsköztársaság politikai elitjének túlnyomó többsége zsidó származású kommunistákból állt. A közvélemény jelentős része által az ország katonai és közigazgatási összeomlásáért – részben joggal – felelőssé tett „oktobristák”, az „őszirózsás forradalomnak” nevezett polgári liberális hatalomátvétel előkészítői és végrehajtói között is szép számmal találunk zsidókat. A vörösterror által halálra rémített keresztény középosztály legjellemzőbb életérzése 1919–20-ban az elárultság és becsapottság volt. Általános közvélekedéssé vált, hogy az országot „valakik” tudatosan, titokban szervezkedve tönkretették, a háborús fegyelmet aláásva kezükbe kaparintották, majd kísérletük kudarca után sorsára hagyták. E „valakik” szerepére pedig a forradalmakban vezető szerepet játszott képviselőik magas arányszáma miatt a zsidók „pályázhattak” a legeredményesebben. (1919 előtt a szabadkőművességet megszálló zsidók keresztényellenes és magyarellenes tevékenysége külön téma, erről bővebben lásd: Raffay Ernő Szabadkőművesek Trianon előtt és Harcoló szabadkőművesség című munkáit.)

A húszas évek első felében felcsapó antiszemita hullámot azonban súlyos hiba volna összekeverni a jó évtizeddel később erőre kapó, faji alapú, biológiai áltudományos elemeket féktelen demagógiával keverő irányzatokkal.

hirdetés

Szükség volt vasseprűre

A legtöbb antiszemita kilengést elkövető különítményesek mai szemmel számos elemében elfogadhatatlannak látszó erkölcsisége a mindaddig ismeretlenül kegyetlen és hosszú háborúban gyökerezett. Horthy maga sem tagadja emlékirataiban, hogy a „rendcsinálás” folyamán történtek súlyos, megengedhetetlen túlkapások, amelyeket azonban azzal magyaráz, hogy a kommunista diktatúra keltette káoszt csak „vasseprűvel” lehetett kiseperni. Katonatisztként mélységesen megvetette a „destruktív, defetista” pacifizmust és annak minden képviselőjét, s meggyőződése volt, hogy ezeket mindenestül el kell távolítani a magyar közéletből. Ugyanakkor – szintén a tiszti becsület törvényeinek engedelmeskedve – elutasította a válogatás nélküli, pusztán a bosszú vagy a gyilkolás öröme által táplált vérengzést is. (Érdekes – egyben a korszak sokszínű bonyolultságát illusztráló – epizód, hogy Prónay emlékirataiban talán csak egyetlen katonájáról, egy izraelita vallású tisztről beszél megvetően. Ám nem származása, hanem a megtorlás során tanúsított fékezhetetlen brutalitása miatt.)

A zsidótörvények

Horthy Miklóssal és az általa létrehozott politikai rendszerrel szemben támasztott egyik leggyakoribb kifogás, hogy Magyarországon született meg „Európa első zsidótörvénye”, amely alatt az 1920 szeptemberében elfogadott, az 1920. évi XXV. törvénycikket, közkeletűbb nevén a numerus clausus törvényt szokás érteni. A törvény szerint „az ország területén lakó egyes népfajokhoz és nemzetiségekhez tartozó ifjak arányszáma a hallgatók közt lehetőleg elérje az illető népfaj vagy nemzetiség országos arányszámát, de legalább kitegye annak kilenctized részét”. A közkeletű vélekedéssel ellentétben tehát a jogszabályban egyrészt nem szerepel a „zsidó” kifejezés, másrészt nem maximális, hanem minimális arányokat határozott meg. Hogy ez a gyakorlatban mennyire korlátozta a zsidó származásúak lehetőségeit, máig vitatott. Tagadhatatlan ugyanakkor, hogy a zsidó fiatalok által preferált szakok esetében ez is komoly megszorításokat jelentett. Az évtized folyamán hasonló korlátozásokat vezettek be – kimondottan a zsidókkal szemben – egyesült államokbeli egyetemeken (például Harvard, Columbia, Cornell, Yale, Boston University) és Kanada több felsőoktatási intézményében is.

A jogszabály ebben a formájában nyolc évig volt érvényben. 1928-ban Bethlen István kezdeményezésére az Országgyűlés módosította a törvényt, kivéve belőle a nemzetiségi számarányokra vonatkozó rendelkezéseket.

A harmincas években ismét felerősödtek az antiszemita törekvések, amelyek azonban ezúttal már kifejezetten a német nemzetiszocialista minta alapján, faji alapon, végső soron a teljes kiszorítás igényével léptek fel. Magyarországon is egyre gyakrabban hangzottak el a nürnbergi törvényekhez hasonló jogfosztó intézkedéseket követelő hangok. Ezeknek azonban a politikai elit – élén a kormányzóval – hosszú ideig ellenállt, ám 1938-ban bevezették az első, 1939-ben a már származási és nem vallási szempontok alapján rendelkező második, 1941-ben a „biológiai fajvédelem” szempontjait érvényesítő harmadik, majd 1942-ben a tulajdonjogi tilalmakat is tartalmazó negyedik zsidótörvényt. Tény, hogy a kormányzó mind a négy jogszabályt aláírta, ugyanakkor már 1939 elején a készülő második jogkorlátozó szabály rendelkezéseit is „embertelennek és megengedhetetlennek” minősítette a brit nagykövettel beszélgetve. Czettler Antal emlékiratai szerint Horthy meg szerette volna tagadni a törvény szentesítését, ám erről épp a nácibarátsággal semmiképp sem vádolható Bethlen István beszélte le.

A volt miniszterelnök meglátása szerint ugyanis a zsidótörvények visszautasításával a kormányzó végképp felbőszítette volna a Harmadik Birodalmat. Az ominózus jogszabá­lyok aláírását máig számos történész az egykori államfő legelítélendőbb lépései közé sorolja. E vélemények megfogalmazói azonban rendszerint nem veszik kellő súllyal számításba, hogy a Németország vezette koalíció nemcsak hatalmi, hanem – legalábbis Hitlernek és híveinek elképzelései szerint – világnézeti szövetség is volt. A nemzetiszocialista ideológiának pedig aligha volt fontosabb sarokköve, mint a szigorú antiszemitizmus.

A Führer ennek jegyében minden partnerétől elvárta, hogy a „zsidókérdés megoldásában” kövesse az ő példáját. E „versenyben” – mint azt a német külügy számos esetben az orrunk alá is dörgölte – Budapest mindvégig sereghajtónak számított. Romániában egy évvel korábban, 1940-ben származási alapra helyezték a zsidótörvényt, s ezzel párhuzamosan olyan ingatlantulajdonlási és hivatási korlátozásokat és tiltásokat vezettek be, amelyekre hazánk csak 1942-ben vagy még akkor sem szánta el magát, Ion Antonescu diktátor elsők között hozatott létre az akkori Romániá­ban koncentrációs táborokat, ahol 1941-től kezdődően (!) mintegy 450 ezer zsidót gyilkoltak meg. A szlovák Zsidó Kódex már 1941-ben – gyakorlatilag a nürnbergi törvények mintájára – a zsidóság teljes kirekesztéséről, lakhely-változtatási tilalmáról és vagyonának elkobzásáról rendelkezett.

hirdetés

A holokauszt

1944. március 19-én Magyarországot német csapatok szállták meg. Ezzel az ország elvesztette tényleges szuverenitását, és kiszolgáltatottá vált Berlin törekvéseinek. Bírálói szerint Horthynak ezen a ponton le kellett volna mondania, hogy ne „legitimálja” a megszállást. A kormányzó szándéka minden kétséget kizáróan nem is ez volt – még ha a társadalom egy részében valóban hamis biztonságérzetet keltett is hivatalban maradása.

Az államfő végig abban reménykedett, hogy posztján maradva képes lesz megakadályozni az ország teljes körű nemzetiszocialista átalakítását és a zsidóság elhurcolását. Hagyományos európai civilizációban szocializálódott emberként nem tudta elképzelni, hogy a németek gyakorlatilag házi őrizetbe helyezzék és a közéletből kiiktassák egy „fegyverbarát” ország első emberét. Várakozásaival ellentétben 1944 tavaszán pontosan ez történt. Tiltakozásul Horthy lemondott a törvények előzetes szentesítési jogáról – nem akarta tehetetlen bábként nevét adni az embertelen intézkedésekhez.

A kormányzónak a megszállás ideje alatt csak a fővárosban és környékén zajló eseményekre volt némi ráhatása. Nem véletlen, hogy a deportálásokat nem a vasúti csomópontként működő Budapesten kezdték – ahol pedig néhány nap alatt végeztek is volna a „zsidótlanítással” –, hanem az ország távoli pontjairól haladtak a központi területek felé. Júliusban került volna sorra a fővárosi gettó kiürítése. Az államfő Budapestre rendelte a hozzá hű Koszorús Ferenc vezetése alatt álló esztergomi páncélos hadosztályt, és megtiltotta a zsidók deportálását. Nota bene: ha tiltakozásul a megszállás ellen márciusban lemond – miként bírálói szerint tennie kellett volna –, akkor erre nem lett volna lehetősége.

A szlovák nép elsöprő többsége támogatta a magyar szabadságharcot, sőt a teljes népességhez viszonyított arányukat tekintve még több honvédet adtak az országnak, mint a magyarok. Ennek ellenére – vagy talán éppen ennek köszönhetően – a szlovák nemzettudat erről a tényről szinte egyáltalán nem vesz tudomást. Az 1848–49-es időszak nemzeti hőseit kizárólag a szlovák nemzeti mozgalom vezéregyéniségei alkotják, azok, akik a saját népük akaratával szembe menve, egészen a végsőkig küzdöttek a magyarok ellen. E mozgalom legfontosabb vezetője Ľudovít Štúr és két alvezére, Michal Miloslav Hodža és Jozef Miloslav Hurban.

Mi lehet ennek a magyarázata? A szlovák vezetők nem a magyar reformellenzéktől, hanem kezdettől fogva a bécsi udvartól várták saját nemzeti követeléseik teljesítését. Nem hittek abban, hogy a metternichi rendszer valaha is összeomolhat, ezért amikor ez 1848 márciusában megtörtént, és a jobbágyfelszabadítás hatására a reformokat a felvidéki szlovák lakosság hálával üdvözölte, teljesen elveszítették a talajt lábuk alól. A tömegek hangulatának változását észlelve nem tudták, mitévők legyenek, és tulajdonképpen innen eredeztethető az a következetlenség és kapkodás, ami későbbi 1848–49-es tevékenységüket mindvégig jellemezte.

hirdetés

Az el nem küldött 14 pont

Az első kapaszkodót Štúr számára Josif Rajačić szerb pátriárka nyújtotta, „felismerték egymás testvéri megsegítésének és a közös ellenség elleni felkelésnek a szükségességét”, és „Rajačić átadta Štúrnak a nemzeti ügy támogatásához szükséges eszközöket”. A szlovák triumvirátus másik két tagja közben járta az országot, szervezte a híveket, népgyűléseket tartott, és megpróbálta kihasználni a zűrzavaros időszakot. Többnyire sikertelenül, a jobbágyfelszabadítás után a jobbágyok fellázítása okafogyottá vált, és a nép nem értette, hogy miért kellene most felkelnie, harcolnia azok ellen az urak ellen, akik ezt kieszközölték számára.

E gyűlések közül a legjelentősebb a május 10-én tartott liptószentmiklósi, ahol a résztvevők egy a Batthyány-kormánynak átnyújtandó programot kívántak megfogalmazni, amely tartalmazta volna a szlovák nemzeti követeléseket. Össze is gyűlt a „nép” – összesen harminc-negyven ember, zömében evangélikus diák, tanító vagy lelkész. Heves vita után egy 14 pontos programot fogadtak el, amely a „szlovák nemzet kívánságai” megnevezéssel került be a történelembe. Még ha szemet is hunyunk a finoman szólva sem diplomatikus hangvétele fölött, akkor is szembetűnőek a kimondottan teljesíthetetlen követelések. De ez nem is meglepő, a szerzők ugyanis nem szánták tárgyalási alapnak, mert elfogadása esetén a szlovákoknak a magyarok mellett kellett volna fegyvert ragadniuk a délszlávok ellen, akikről a petíció megfogalmazói már rég tudták, hogy harcra készülnek. De a fő ok, ami miatt a petíció nem érhette el deklarált célját: sosem küldték el a kormánynak.

A magyar kormány, miután több forrásból értesült Štúr és Hurban lázításairól és konspirációiról, elfogatóparancsot adott ki ellenük, ám addigra ők már rég távoztak Prága felé, ahol május végén megnyitották a szláv kongresszust. Itt felvették a kapcsolatot három volt cseh tiszttel, akik később segítettek nekik a fegyveres harc előkészítésében. A kongresszuson fokozatosan a radikálisabb elemek befolyása alá kerültek, és amikor kitörtek az utcai zavargások, a szlovák nemzeti vezetők is tevékenyen részt vettek bennük. A csetepaté néhány napig tartott, Windisch-Grätz tábornagy az ellenállást letörte és a küldötteket szétzavarta.

Nemzetőrök a zsoldosok ellen

A szlovák vezetőknek a szláv kongresszus kudarca nagy csalódást okozott. Ők egy szláv forradalom ábrándjával mentek oda. A magyarokkal való kapcsolatfelvételt eleve kizárták, ezért már csak egy lehetőség maradt számukra: Prágából Bécsbe menekültek, és délszlávok közvetítésével felkínálták szolgálataikat annak a császári udvarnak, amelyet Štúr még Prágában „a szervilizmus, a besúgás, a reakció, a jezsuitizmus és más ocsmányságok kvintesszenciájának” nevezett. A céljuk az volt, hogy a horvát Jellasiccsal együtt megtámadják a kibontakozó magyar szabadságharcot, és egy magyarellenes felkelést robbantsanak ki a szlovákok közt.

Ajánlott cikk:
Lejáratta Magyarországot Pozsonyban Kollai István – kerekasztal-beszélgetés Ľudovít Štúrról

Az udvari körök hathatós támogatásával sikerült nekik Bécsben összesen ötszáz „szlovák” önkéntest összetoborozniuk, akik még a szlovák történészek szerint is „igazi söpredék voltak”. Szeptember 16-án Bécsben létrehozták a Szlovák Nemzeti Tanácsot, majd a következő napon az önkéntesekkel katonai különvonattal és császári felszereléssel elindultak Morvaországba, ahonnan szeptember 19-én Hurbanék Miavánál átlépték a magyar határt. Nyomban megmozdultak a környék – zömében szlovák! – nemzetőrei, akik megelégelve a bécsi zsoldosok fosztogatásait, lázításait, végül felvették a harcot a betolakodókkal, és tíz napon belül ki is verték őket az országból. Már csak hab a tortán, hogy itt mint megfutamodott zsoldosok meg is kapták a méltó „jutalmat”: a császári egységek először lefegyverezték, azután egyszerűen lekaszabolták őket, így esett el ennek a hadjáratnak az utolsó halottja is.

Bármennyire hihetetlen, de a szlovák nemzeti vezetők ezek után is hajlandók voltak tovább harcolni a császár mellett, annak ellenére, hogy – Hurban szerint – Windisch-Grätz tábornagy akasztófáravalónak minősítette a szlovák triumvireket. Csak Jellasics közbenjárásának köszönhető, hogy még két hadjáratra sor került, ezúttal viszont már császári tisztek irányítása alatt.

Az első mindjárt decemberben, a másik 1849 nyarán indult meg. Összességben mindkét kísérletről elmondható, hogy a várakozásokat messze alulmúlta, a nép nem áramlott Štúr és Hurban táborába, nem segítettek szónoklataik sem az „ezeréves elnyomásról”, sem a nemzetiségi jogokról, amelyeket majd a császár biztosít. A helyzetet tovább rontotta az önkéntesek fegyelmezetlensége, önkényes fosztogatásai, zsarolásai, ami rendkívül rossz fényt vetett rájuk még saját szövetségeseik előtt is. Majdnem mindenhol közönnyel vagy kimondottan megvetéssel fogadták őket. A politikai vezetők tevékenysége a hadjáratok alatt a szónokláson kívül többnyire vélt vagy valós ellenfeleik feljelentéséből és hatalmaskodásból állt.

„A gyümölcsöt megette a farkas”

A szabadságharc leverése után késhegyre menő küzdelem és tülekedés indult a hivatali állások elnyeréséért, a bécsi udvar azonban a szlovák nemzeti vezetőkben nem bízott, ezért mellőzte őket. Štúr és társai minden fórumon azt hirdették, amit a közönség hallani akart: a prágai szláv kongresszuson lelkes forradalmárok, a császár előtt hű alattvalók voltak, a népet pedig földosztással és az úri vagyon prédálásával izgatták. Naivitás volt feltételezni, hogy a császári udvar erre nem figyel fel. Kaptak némi kárpótlást (vagy jutalompénzt?), némelyiküknek még állás is jutott, a vezetőket viszont rendőri megfigyelés alá helyezték.

Ez volt tehát a császári udvar hálája, amit Hurban nagyon találóan a következőképpen foglalt össze: „Vége a forradalomnak. A szlávok ontották benne a vérüket, de a magyarok nyertek. Szart se kaptunk érte. … A gyümölcsöt az a farkas ette meg, amelyet mi akartunk megenni.”

A mozgalom vezetőin a teljes levertség és csalódás uralkodott el. Passzivitásba vonulva kétségbeesésükben utolsó menedéküket az ortodox pánszlávizmusban lelték, amely majd keletről elhozza a szlávok számára a felszabadítást.

16-osok kitüntetése az orosz harctéren, 1915. szeptember (Peter Chorvát gyűjteményéből)

A besztercebányai 16. honvéd gyalogezredet 1914. december 1-jén – Krakkótól, Nyugat-Galícia fővárosától északnyugatra – Czajowice község térségébe helyezték át.

Az alakulat Komarów mellett esett át a tűzkeresztségen. Az ezred parancsnoka, Franz Hill ezredes ekkor, augusztus 29-én esett el. A gyalogezred katonái korábban több megpróbáltatáson estek keresztül. Szeptember második felében, a visszavonuláskor vívott védekező harcok során, sokan az ivóvízhiány következtében megőrültek vagy meghaltak.

A gyalogezred állományát 1914. december 1-jén 2550 katona és 56 tiszt alkotta. 2350 puska állt a rendelkezésükre. Ezt az állományt néhány friss, csak pár napja a frontra érkezett, kb. 500 fős menetszázaddal töltötték fel. Tájékoztatásul megemlíthetjük, hogy a 16. honvéd gyalogezred legkevesebb 40%-át, a kiegészítő területekről származó, Gömör-Kishont, Zólyom és Nógrád megyebeli szlovák nemzetiségű katonák alkották.

Az orosz hadseregnek Krakkó ellen intézett folyamatos támadásai azt eredményezték, hogy a 16. gyalogezredet 1914. december 7-én az éjszakai órákban átvezényelték a Krakkótól délkeletre elhelyezkedő Limanova község térségébe, ahol már az osztrák–magyar hadsereg – közel Magyarország határaihoz – súlyos védekező harcokat vívott. Az ezredtörzset az I., II. és III. zászlóaljakkal együtt fokozatosan átcsoportosították. Ez azonban nem valósult meg hiányosságok és zűrzavar nélkül. Például az I. zászlóaljat, miután a Limanova melletti Tymbarkban kivagonírozták, „tévedésből” gyorsított menetben Lososina Górna térségébe irányították, ahol már a Landwehr 45. hadosztálya állt harcban. Bár rájöttek arra, hogy rossz helyre érkeztek, nem maradt más hátra, mint a Tymbarkba való gyors visszatérés.

Az ezredet Limanovában összpontosították, és mindössze néhány órás pihenés után, 1914. december 9-én délelőtt 10 óra 15-kor a hadszíntérre küldték. Az alakulat katonáinak a Golców községhez közeli 756-os számú magaslatot kellett elfoglalniuk. A támadó parancsot az osztrák–magyar pozíciók kedvezőtlen alakulása váltotta ki, azonban a szemben álló fél erejéről nem álltak rendelkezésre megfelelő információk. A Golcówot védő 10. lovashadosztály huszárait az oroszok már korábban kiszorították, de erről a gyalogezred honvédei csak „helyben” értesültek.

Az ezred elővédjét az I. zászlóalj alkotta. A 629-es és 641-es magaslatokon keresztül felvonuló egység azonban váratlanul srapneltűz alá került, de veszteségeket nem szenvedett. Délután 14 óra 40-re elérte a 756-os magaslatot. Az előrenyomulást a kedvezőtlen terep, a hóakadályok és a sűrű növényzet nehezítette, sőt a huszárok helyett a magaslatról az oroszok váratlan össztüze „köszöntötte” őket. Az orosz katonák a védekezéskor jól kihasználták a terep természetes adottságait. Bár a zászlóalj néhány egysége néhány tíz méterre megközelítette az orosz pozíciókat, komolyabban azokat nem tudta veszélyeztetni, sőt az I. zászlóaljat középen közvetlen támadás érte, amelyet csak a gyorsan bevetett II. zászlóalj segítségével volt képes visszaverni. Mestitz János, a gyalogezred parancsnoka 16.45-kor a lehetőségeket mérlegelve elrendelte a visszavonulást. Az ezred veszteségei csak az I. zászlóaljnál ismertek. A levéltári adatok szerint 26-an elestek, 32-en megsebesültek és 96-an eltűntek. Az 1941-ben közzétett alakulattörténetben eltérő adatok szerepelnek (37 sebesült és 127 eltűnt).

A gyalogezred harcterületén, a 641-es és a 629-es magaslatok között a következő nap többé-kevésbé nyugodtan telt, amit csak a küzdő felek ágyúpárbaja zavart meg.

December 11-e a limanovai ütközet sorsdöntő napja volt. A 39. honvéd hadosztály parancsnokságának utasítására a 77. gyalogdandár átkaroló hadmozdulatot indított Golców irányába. A manőverhez a 16. honvéd gyalogezred is csatlakozott, amikor az orosz balszárnyat kezdte támadni. Ez a terv azonban harc közben fokozatosan módosult. Az erős ellenséges össztűz következtében a 77. gyalogdandár támadása későn bontakozott ki, emellett az orosz alakulatok a széleken elhelyezkedő honvédegységekkel szemben támadólag léptek fel. Az I. zászlóalj közben parancsot kapott új pozíciók felvételére és az alakulatot átirányították Stara Wieśen keresztül a Jabłoniectől nyugatra elhelyezkedő területre. Ide helyezték át a II. zászlóalj néhány századát is, így a korábbi állásokban Golców mellett csak a III. zászlóalj maradt.

Az I. és részben a II. zászlóalj az átcsoportosítás után harcalakzatban 18 órakor Jabłoniec mellett tartalékként foglalta el állásait.

Közben 15.30-kor Molnár tábornok 77. gyalogdandárjának átkaroló manőverrel sikerült Jeżowa Woda irányából visszavonulásra kényszeríteni az orosz csapatokat. Golcównál a III. zászlóalj is csatlakozottt az előrenyomuláshoz, melyet sötétedéskor megállítottak.

Ez a győzelem és Bártfa felmentése nagyban hozzájárult a limanovai ütközet sikeréhez. A 16. honvéd gyalogezred katonái december 12-én reggel megkezdték előrenyomulásukat Golcównál és Jabłoniecnél, de az orosz alakulatok már visszavonultak és a honvédek elhagyott lövészárkokat találtak.

Ajánlott cikk:

Pollmann Ferenc: Limanova – magyar győzelem

A limanovai harcokról több szlovák, illetve szlovákul megjelentett újság is beszámolt. Például a Budapesten megjelenő Slovenský týždenník 1914. december 18-án címlapján jelentetett meg egy rövid hírt az orosz katonai vereségről. A pozsonyi kiadású Robotnícke noviny is szűkszavú cikket közölt. A kassai 9. honvéd gyalogezred 1915. január 21-i sikereiről a limanovai harctéren a besztercebányai Krajan újság tájékoztatott, miközben a 39. honvéd hadosztály akkori parancsnokára Hadfy Imrére hivatkozott.

A 16. honvéd gyalogezred szlovák nemzetiségű katonái bátran harcoltak a limanovai csata embert próbáló körülményei között. A szlovákok harci teljesítményét a háború kezdeti szakaszában még az osztrák–magyar katonai hírszerző szolgálat is pozitívan értékelte. Az egyik 1915-ös értékelés szerint a szlovákok a legmegbízhatóbb nemzetiségnek voltak tekinthetők a hadszíntereken harcoló magyarországi nemzetiségek között.

A razzia előzménye – dióhéjban – az volt, hogy a csendőrség a maga mindössze 800-850 fős legénységi létszámával képtelen volt a magyar bevonulás eredményeként visszatért délvidéki területeken fenntartani a rendet. Számos orv- és terrortámadás érte a csendőr járőröket, amelyeket a szerb partizánoknak tulajdonítottak. A magyar hatóságokon valóságos üldözési mánia lett úrrá, és a rendőrségi besúgók tömegesen küldték Budapestre a gyanúsnak ítélt szerbek és zsidók névsorait. E jelenségnek számos szociokulturális vetülete volt, mindenesetre a szerb ellenségességet és a partizánveszélyt jóval nagyobbnak tüntette fel Budapest előtt a valóságosnál.

Amikor Zsablya környékén egy tanyán két rendőrt ismeretlenek megöltek, majd a tetteseket üldöző csendőrök és határvadászok fegyveres összetűzésbe keveredtek a szerb tettesekkel, adottá vált a „casus belli”. A lövöldözésben többen meghalnak, ami alapján Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter a honvédelmi miniszterrel egyetértésben arra a következtetésre jutott, hogy egy razzia révén kell kiszűrni a szerb ellenállókat, mégpedig honvéd parancsnokság alatt. A feladatra a Feketehalmy-Czeydner Ferenc vezérezredes parancsnoksága alá tartozó szegedi hadtestet jelölték ki, megerősítésként pedig odairányították a makói csendőr tanosztályt. A terv az volt, hogy az ellenőrzési feladatokra vegyes (csendőrökből, katonákból és helyi rendőrökből álló) kutató- és kísérő járőrcsapatokat állítanak fel. Ez utóbbiak dolga elkísérni az igazoló testület elé azokat, akik valamilyen okból nem tudják igazolni magukat.

A gyakorlat azonban tragikusan alakult, az ártatlan civilek lemészárlása semmivel sem igazolható. Ezt így ítélte meg Szombathelyi Ferenc, a Honvéd Vezérkar főnöke is, aki Horthy Miklós kormányzóval egyetértésben röviddel később hadbíróság elé állíttatta az érintett katonatiszteket – az más kérdés, hogy többen közülük Németországba tudtak szökni, ami viszont már egy másik történet.

Szakály Sándor szerint az, azonban már az 1943-as peranyagból kiderül, hogy a csendőrök részéről nem történt jogszerűtlen fegyverhasználat. Az önkényes kivégzésekért néhány alacsonyabb rendfokozatú katonatiszt volt a felelős.

A történészprofesszor hallgatói kérdésre kifejtette, hogy a magyar köztudatban a csendőrség híre lényesen rosszabb, mint amire tevékenysége alapján rászolgált. A belügyminiszter irányítása alá tartozó honvédségi szervezet feladata a vidék rendjének fenntartása volt 1881. óta, amit eredményesen oldott meg. Ezt 85-90 százalékos bűnügyi felderítési mutatói támasztják a legjobban alá. Rossz hírneve a vidéki zsidóság deportálásában ráosztott szerep alapján alakult ki, amire az ötvenes évek valósághamisító propagandája tudatosan rá is erősített. A csendőrségről a köztudatban élő képet tehát jó lenne korrigálni, a valóságnak megfelelő összképet alkotni – foglalta össze Szakály Sándor, akit előadása kapcsán külön is megkérdezett a Magyar Nemzet.

– Az 1942-es újvidéki razzia során 3309 szerb, zsidó, ruszin és magyar áldozatról beszélünk, míg a Tito partizánjai által a délvidéki magyar és német nemzetiségű civilek ellen 1944-ben végrehajtott vérengzésben ennek mintegy a tízszereséről. A szerbek mégsem tartanak hasonló történészkonferenciákat, sőt tankönyveikben máig hősökként mutatják be a kommunista partizánokat. Miért kell nekünk ez a nagy önmarcangolás, múltunk sötét foltjaival való örökös szembenézés, amikor az ellenünk elkövetett bűnökért másoknak eszük ágában sincs magába szállni?

– A magyarság múltját a jóval és a rosszal együtt kell vállalnunk, és minden más népnek is így kellene viszonyulnia a sajátjához. Nincs olyan ország, amely ne találna a történelmében olyan epizódokat, amelyekkel kellemetlen lehet a szembenézés. A délvidéki eseményekkel mi akkor szembesültünk először, amikor Cseres Tibor megírta a Hideg napok című könyvét, majd amikor ennek alapján Kovács András megrendezte a filmjét. Cserest állítólag műve megírására az késztette, hogy a magyar nemzet lelkiismeretét fölrázza annak érdekében, hogy átbeszéljük a múltbéli tetteinket. Egyúttal azt várta volna el a szomszéd népek értelmiségétől, íróitól, hogy követve példáját, ők is megírják a maguk műveit az övéik által ellenünk, vagy bárki más ellen elkövetett hasonló rémtettekről.

– És persze nem így lett…

– Távolról sem! Az volt a reakció az akkori Jugoszláviában, hogy lám, a magyarok maguk ismerik el, mennyire gonoszul viselkedtek, tehát nem is kell bizonyítani itt már semmit. A mélyen csalódott Cseres ezért írta meg nem sokkal később a Vérbosszú Bácskában című könyvét, ami nyilván jobb lett volna, ha egy szerb szerző tolla alól születik meg. Mi sem önmarcangolást várnánk el például a szerbektől, hanem a múltjukkal való tisztességes szembenézést.

– Engem a szerb partizánok minden képzeletet felül múló kegyetlensége, szadizmusa ismeretében az zavar a legjobban, hogy a mai napig erényekben gazdag hősökként tisztelik őket, akik „felszabadították” a Trianonban nekik juttatott Bácskát.

– Olyan nincs, hogy aki számunkra hős, az a szomszédoknál is az lesz. A horvát történetírás sohasem fogja úgy kezelni Jellasics bánt, mint a magyar történetírás. Számunkra a Habsburg uralkodó embere, aki a magyarsággal szembeforduló császár oldalán ránk támadt, a horvátok szemében viszont nemzeti hős, aki az ő szempontjukból politikailag ésszerűen és eredményesen lépett fel. Szerb nézőpontból tehát a partizán, aki visszafoglalta a délvidéket, bármit is tett, egyfajta hős, míg egy délvidéki magyar szemében érthetően az a magyar katona a hős, aki révén négy évig ismét magyar állampolgár lehetett.

– Azért nem árt a mérleget is nézni. Azt, hogy milyen volt a magyar fellépés a hideg napokon, és mik történtek a vérbosszú alkalmával…

– Nos igen, ha a mérleget nézzük, nagy a különbség, és nem csak a számok tekintetében. A délvidéki razzia kapcsán nem hallani olyan kegyetlenkedésekről, kínzásokról, olyan kivégzési módszerekről, amelyek 1944-45-ben a magyar és német civil lakosságot érték a szerbek részéről.

– Ki volt a parancs kiadója?

– Én olyan parancsot, hogy valakiket agyon kell lőni, nem láttam. Az illetékes és felelős parancsnok Feketehalmy-Czeydner Ferenc altábornagy volt. Ő a későbbi perében is elmondja, hogy arra adott ki parancsot, hogy a razzia során az a személy, aki nem tudja igazolni magát, igazoló bizottság elé kell állítani, ahol akár papírok, akár ismerősök, szomszédok révén igazolják. A cél az esetleg beszivárgó szerb ügynökök, partizánok kiszűrése volt. Az újvidéki strandon történt tömeges kivégzés minden valószínűség szerint két folyamőr tiszt, Zergényi Pál és Korompay Gusztáv önkényes parancsa alapján történt, amit egyébként a hadtestparancsnok azonnal leállíttatott, amikor a híre eljutott hozzá.

– Tehát túlkapás volt.

– Az, mondjuk erre az esetre enyhe kifejezés. Van olyan példa, hogy kísértek egy nagyobb civil ruhás csoportot az igazolóbizottság elé, amikor valaki egy ablakból kézigránátot dobott az utcára. Ekkor azok, akiket kísértek menekülni, akik kísérték őket, azok pedig lőni kezdtek és vérfürdő lett belőle. Az ilyen eseteket elbeszélésekből ismerjük, forrásértékű dokumentumok hiányában nagyon nehéz megítélni, pontosan mi is történt. Én egyet tudok biztosan: egyetlen leírt parancsot, hirdetményt, tanúvallomást nem láttam eddig, ami bizonyítaná, hogy felsőbb parancsra történt volna gyilkosság.

– Ha nem parancsra tették a magyarok azt, amit tettek, akkor vajon jogszerű volt, hogy 1946-ban Magyarország kiszolgáltatta a szerbeknek Szombathelyi Ferenc vezérezredest, volt magyar vezérkari főnököt és sok más katonatisztet?

– A fegyverszüneti egyezmény értelmében Magyarország köteles volt kiszolgáltatni őket. Egy legyőzött ország voltunk és nem szuverén, tehát nem önálló magyar döntések születtek. De Magyarországon sem hadbíróságok ítéltek a katonák felett, hanem úgynevezett népbíróságok, amelyeket ugye ismerjük. 1945 után ne keressük a jogállamot Magyarországon! Hosszú ideig csak az történt, amit a győztesek diktáltak.

moldvai csángó-magyar lakodalom Szabófalván (fotó: mek.niif.hu)

Székely kivándorlásról akár az Árpád-kortól beszélhetünk, hiszen e szívós népcsoport gyepűvédő katonai feladatokkal huzamosabb időre megtelepedett a Kárpátok vonalán túl. Később a feudális terhektől való szabadulás vágya, hitének védelme vagy a megélhetés kényszere űzte rajait a hágókon át.

A bujdosó kurucok és Rákóczi generálisának emléke a „Berceni” városrész nevében őrződött meg Bukarestben. Egy évszázad múltán, 1815-ben itt szerveződött meg a református gyülekezet, amelynek fatemplomán az idegenellenesség figyelmeztető jeleként csillagdísz helyett keresztet állítottak. A kivándorlók vidéki közösségei ekkoriban szerveződnek meg Pitesti-en, Brailán, a moldvai Galacon stb. A főváros magyarságát jó ideig a ’48-as huszár, Koós Ferenc tiszteletes vezette, aki iskolát, olvasókört, iparosegyletet alapított, s kiadta az első magyar újságot is, míg nyughatatlan munkatársa, Czelder Márton számos református misszióegyház alapját vetette meg Turnu-Severintől Jászvásárig és Szilisztráig.

Ajánlott olvasmány

Vincze Gábor: Székelyek migrációja a dualizmus korában (Történelemportál)

Kenyérharc és beolvasztás

A 19. század utolsó évtizedeiben nemcsak a missziói munka torpant meg, de a román gazdaság fejlődése is, ennek folytán egyre több magyar szorult a társadalom perifériájára, s vesztette el nemzeti azonosságát a nacionalizmus kohójában.

A román idegenellenesség a fanarióta görögök, oroszok és zsidók mellett immár „az erdélyi románság rabtartóit” is sújtotta, noha a magyarhoni jövevények szakértelmére jó ideig még szüksége volt a fiatal balkáni államnak. A hétfalusi csángó perecárusok, a székely cipészek, ácsok, kádárok, személyszállító fogatosok, valamint a dolgos és megbízható cselédek megbecsült – ha nem is egyenrangú – tagjai lettek a román társadalomnak. A századfordulós ipartörvények már korlátozták az idegenek alkalmazását. A kiéleződő kenyérharc etnikai feszültségeket gerjesztett. Ráadásul a „bozgorok” (jöttmentek) közül sokak állampolgársága elévült, s mint a hadkötelezettség mulasztóira itthon törvényi retorziók vártak.

Románia beolvasztó törekvéseit az önerős kulturális és egyházi szervezetek csak ideig-óráig tartóztathatták fel. Ezért fontos az a felelősségvállalás, amely a Széll-kormány idején, 1901-ben átfogó segélyakció formáját öltötte. Az újszerű nemzetpolitikai programban Klebelsberg Kunó miniszterelnökségi titkár – szakítva a meddő asszimilációs törekvésekkel – a nemzetiségi perifériák „megemésztése” helyett a magyarság kivándorlásának megfékezését s az idegenbe elszármazottak hazatelepítését szorgalmazta. S e visszavándorlási többlet révén tervbe vette a magyar szórványok tömbökbe kovácsolását, majd nyelvhatárokhoz kapcsolását.

Külföldről lévén szó, diplomáciai támogatásra is szükség volt, ám az erdélyi román és szász követségi tisztviselők ridegsége állandó feszültség forrása maradt…

A Romániával 1883 óta fennálló kényes szövetségi viszonyra tekintettel, illetve a Szentszék passzív ellenzése miatt kénytelenek voltak lemondani a román honos csángók támogatásáról is. Az akció kivitelezője – egyúttal a magyar kormány fedőszerve – a katolikus Szent László Társaság lett. Budapest újra kapcsolatba lépett a belső jogrendet és szokásokat jól ismerő romániai katolikus egyházzal: Hornstein Xavér bukaresti érsek magas életjáradék és a katolikus intézmények segélyezése fejében támogatta magyarul tudó papok és tanítók alkalmazását.

Iskolák a határon túl

A segélyezés döntően egyházi mederben zajlott. Az anyanyelvű hitélet teret adott a nemzeti kötődések ápolásának, de jól szolgált a kisiklott életű kivándoroltak (ld. a székely cselédlányok tömeges kálváriáját) erkölcsi-intézményes felügyeletére is.

Idegen főség alatt a katolikusság kevésbé lehetett kezdeményező, az alulról építkező „magyar egyház”, a reformátusság viszont a kezdetektől aktív közösségi életet élt, a századvégtől külön egyházmegyét formálva.

Az érseki székhelyül is szolgáló katolikus bázisintézményben, a ferences alapítású Barácián egyetlen magyar pap, s vegyes nemzetiségű iskolájában néhány magyar(ul is tudó) „iskolatestvér” működött. A román kormányzat katolikusság elleni kampánya miatt egy ideig késett a fővárosi magyar eklézsia megalakulása, de aztán az akció pénzügyi forrásaira támaszkodva iskolák, kulturális és karitatív szervezetek egész sora jött létre országszerte. Közülük kiemelkedik a Szent István Király Egyesület, amely azonban 1902-ben, a felekezeti ellentétek tetőzésekor szakadt ki a Bukaresti Magyar Társulatból.

Az összefogásra igencsak szükség volt, hiszen a súlyos analfabétizmus ellenére (a lakosságnak legfeljebb negyede volt írástudó) a hatóságok mindent megtettek az idegenek által fenntartott iskolák ellehetetlenítésére: a külhoni fenntartókat költséges komfortnövelő beruházásokra szorították, miközben települések százain iskola sem volt. A magyar tanodák elsorvasztását célozta, hogy a tanulóktól útlevelet, anyakönyvi kivonatot követeltek. Aki nem tudta igazolni külföldi voltát, azt román iskolába kényszerítették. A román nyelv kötelező tanítását – a fenntartó költségére – 2 óráról 6-ra emelték. A magyar tankönyvek jó részét s a hazai tantervet a román tanfelügyelet nem engedélyezte, és zaklató jelleggel előírta átdolgoztatásukat. A tanítási idő rovására bevezették a román ünnepek megtartatását s a kötelező románének-tanulást. Egy 1904-es liberális párti törvényjavaslat a külföldi iskolákban román nyelvismeretet kért számon az igazgatóktól, „állami felügyeleti díjat” helyezett kilátásba, s tiltotta volna eltérő vallású tanulók felvételét.

Mindezek ellenére a százezres romániai magyarságnak az utolsó békeévben 17 katolikus oktatási intézménye volt (közülük három óvoda, két varró- és egy inasiskola) 1839 tanulóval, míg a reformátusoknak 8 (ebből két óvoda, egy varrótanfolyam), 443 beiratkozott gyermekkel. Akik pedig a szórványban magyar iskola nélkül maradtak, azok számára (az aknavásári vagy szászkúti református missziói állomás tervének elvetése után) bentlakásos iskolákat szerveztek a határon innen, Predeálon és Berecken. A mezőgazdasági és házicselédek, ipari munkások és kisiparosok társadalmát értelmiséggel megerősíteni csak ösztöndíjas képzéssel volt lehetséges. A regáti magyarság öntudatos kisebbséggé szervezését Budapest általuk látta megvalósíthatónak.

A kivándoroltak ugyan számos nő- és legényegyletet, olvasókört, dalárdát, önsegélyző, karitatív és vigalmi egyesületet tartottak fenn, ezek java részében azonban iskolázatlan emberek voltak a hangadók, akikre az akció kevéssé építhetett. Ezért a magyar állam a kivándoroltak kulturális és erkölcsi szintjét közművelődési eszközökkel (diavetítős felolvasóestekkel, vallási fórumokkal, az EMKE által is támogatott fiókkönyvtári hálózattal) kívánta emelni. Az identitásápolás hatékony eszköze volt a Romániai Magyarok Nagy Képes Naptára.

Magyar túszok Romániában

A regáti magyarság tudatállapotára komoly befolyással bíró, ámde magyarellenes romániai sajtó ellensúlyozására Budapest a regáti magyar újságokat is támogatta (amelyek a csángók falvaiba is eljutottak). Ezek a lapok (Bukaresti Magyar Újság, Romániai Magyar Újság, Romániai Hírlap, Bukaresti Magyar Hírlap) az anyaországgal való kapcsolattartás és a kivándoroltak hazafias összefogása jegyében születtek, de feladatuknak tekintették a befogadó nép és az anyanemzet történelmi ellentéteinek enyhítését is.

A Balkán-háborúk idején azonban a regáti magyar sajtó egyre sűrűbben tudósított a román irredenta kampányról és idegenellenes inzultusokról. S a világháború éveiben a kenyéradó új hazával szemben önáltatóan lojális olvasóit a magyarellenes rekvirálások és internálások tényével szembesítette. Az akcióban programszerűen támogatott visszavándorlás 1914 nyarára széles rendet vágott a magyar iskolák padsoraiban. Dél-Erdély 1916. augusztusi román lerohanása pedig csaknem derékba törte a romániai akciót. A lefoglalt magyar intézmények egy részét a hadsereg tönkretette, a lelkészeket és tanítókat összefogdosták vagy kiutasították. Ploiesti-en a magyarság fizikai jelenlétét dokumentáló református anyakönyveknek is nyoma veszett. A bevonultatott vagy fogságban lévő férfiak helyébe áldozatos munkájú tanítónők álltak, akiket 1919-ben diplomáciai különvonat menekített az időközben harmadára csonkított hazába.

Trianont követően a budapesti kormányzat még kevésbé mondhatott le a homogén nemzetállamot akaró Nagy-Románia túszává lett mintegy kétmilliónyi magyarról. A nemzeti kultúrjavak biztosítását célzó önvédelmi jellegű támogatást megcsappant „munícióval” 1920 után is folytatta.

Csakhogy a történelem szeszélye a nemzetmentő programoknak a korábbiaknál jóval szűkebb dimenziókat szabott! Mára oly sok egykori magyar tömb helyén legfeljebb sorvadó szórványok gondozása maradt a tét.

A korszerű középkori várak az esetek többségében bevehetetlenek voltak az erős falakhoz képest az ókor óta alig fejlődött, hagyományos ostromberendezésekkel. Ritkán sikerült akkora rést ütni a falon, amelyen át a támadók betörhettek volna, hiszen egy kisebb leomlott falszakasz védelméhez – míg ismét meg nem erősítették – elegendő volt akár néhány tucat íjász, vagy számszeríjász is. Viszonylag kevésszer említett szempont, azonban szintén tény: a középkori hadseregek, így az esetek többségében az ostromlók is, általában túlságosan kis létszámúak voltak ahhoz, hogy egy sérült falszakasznál képesek legyenek az eredményes betörésre. Ugyan a középkori források néha százezres, gyakran több tízezres hadakról beszélnek, az előbbit nyugodtan fantazmagóriaként könyvelhetjük el, s még a tízezer harcosnál többről szóló híradásokat is komoly kritikával kell kezelnünk. A hadseregek, s így az ostromlók létszámát is meghatározták a középkori hadszervezés korlátai. Bár a Kárpát-medencében több kísérlet is történt ennek korszerűsítésére – az Anjou-kori banderiális hadsereget Zsigmond a telekkatonaság bevezetésével bővítette nagyobb létszámúra (becslések szerint elméletileg 93 ezer hadba hívhatóra), majd Mátyás korában kialakult a profi zsoldossereg – a jövő a reguláris, vagyis hivatásos katonaságé volt. Mohács idején – a királyi jövedelmek csökkenése miatt – a népfölkeléssel együtt már csak körülbelül 60 ezer embert lehetett hadba hívni, és ezek többsége is képzetlen volt.

Szintén határt szabott a hadseregek létszámának az élelmezés kérdése, hiszen csak akkorára lehetett növelni a létszámot, hogy elegendő élelmiszerrel lehessen ellátni a katonákat a hadjárat végeztéig. Bár a középkori ostromok egyik kedvelt – elméleti – módszere a kiéheztetés volt, gyakorta maguk az ostromlók éheztek inkább, hiszen ha kellő időben érkezett a támadás híre, a várba több hónapnyi élelmiszer-tartalékot lehetett felhalmozni (vízellátásról kút, vagy ciszterna gondoskodott), míg az ostromlók már néhány hét után azzal szembesülhettek, hogy akadozik az élelem beszerzése. Ráadásul egy vár védelméhez sokkal kevesebb katona kellett mint az ostromához, így az élelmet is sokkal inkább be lehetett osztani.

Végül szintén egyik napról a másikra a hadjáratok, ostromok végét jelentette, ha valamilyen ragályos betegség ütötte fel a fejét (mint „nyílt csoport”, ebből a szempontból is az ostromlók voltak kiszolgáltatottabb helyzetben), hiszen a gyorsan elharapódzó ragályra csak a katonák szélnek eresztése jelentett megoldást.

Amikor az első ágyúkat, bombardákat bevetették Európában a 14. század első felében, aligha sejtette volna bárki, hogy a tűzfegyver hamarosan a hadviselés paradigmaváltását hozza el. A kezdetben elsősorban nyílt csatákban alkalmazott ágyúk ugyanis akkor még kevéssé voltak hatékonyak: gyakorlatilag alig lehetett célozni velük, s elsütőikre majd’ akkora veszélyt jelentettek, mint az ellenségre. Inkább a lélektani hadviselés részei voltak, hiszen a heves robbanás, a csőből előcsapó lángnyelv alaposan megrémítette a szemben állókat, jó eséllyel megbokrosodtak a lovaik is. Több mint egy évszázadnak kellett eltelnie ahhoz, hogy az ágyú megbízhatóan működtethető fegyver legyen, azonban még ekkor is hosszú óráknak kellett eltelnie két lövés között, hiszen a csövet vissza kellett hűteni.

Az első tűzfegyverek a 14. században a vasból kovácsolt ágyúk voltak. Az ágyúcsöveket egymáshoz kovácsolt vasrudakból állították össze, és vasabroncsokkal erősítették meg. Ez a technika nem tette lehetővé túlságosan hosszú és sima belső felületű csövek készítését, így célozni sem lehetett valami pontosan. A puskacsöveket már a 14. században is bronzból öntötték, ami sokkal nagyobb pontosságot eredményezett. Az öntéstechnika fejlődése a 15. század végére lehetővé tette, hogy a jóval nagyobb méretű ágyúk is bronzból készüljenek. Magyarországon már a 14. században igen magas szinten állt a bronzművesség, köszönhetően az ország gazdag rézbányáinak. Ezért is váltak a 15. században messze földön híressé a magyar ágyúmesterek. A vasöntés lassabban fejlődött: a puskákat és a kisebb ágyúkat már a 15. században ebből a bronznál sokkal olcsóbb fémből öntötték, de a sok öntési hiba miatt – amikor légbuborék maradt az öntvény falában – a fegyverek gyakran felrobbantak. Csak a 17. században az angolok által kifejlesztett új kohászati módszerek tették lehetővé nagyméretű, jó minőségű öntöttvas ágyúk olcsó, tömeges méretű előállítását. A hazai rézbőség miatt azonban a bronzágyúk még sokáig egyeduralkodók maradtak.

Először a Százéves háború vége felé, Orleans 1429-es ostrománál használták várostromra az ágyút, de a hadtörténészek általában Konstantinápoly 1453-ban történt elfoglalását tartják az egyik mérföldkőnek az ágyú várostromban betöltött szerepét illetően. A fiatal török birodalom ambiciózus szultánja, II. Mehmed nem sajnálta az anyagiakat, hogy Európa legkorszerűbb technikai vívmányait és legkiválóbb szakembereit saját szolgálatába állítsa. A nagy ostrom előtt, majd a város elfoglalása után a kor legmodernebb olasz erődépítészeti elveinek megfelelő várakat épített a Boszporusz, a Dardanellák és Konstantinápoly stratégiai pontjain, és a kor legnevesebb magyar ágyúmesterét alkalmazta tüzérségének fejlesztéséhez. Leginkább ismert tüzére a beszámolók szerint egy Urbán, vagy Orbán nevezetű, korábban bizánci zsoldban álló magyar volt, aki – mint ez sokáig szokás maradt – maga öntötte ágyúit, köztük az itt bevetett Basilika nevű óriáságyút. Az ostrom során valóban sikerült rést ütni a város hármas védőfalán, amelyet 1000 éven át egyetlen hadsereg sem tudott áttörni. Az ostrom sikere (amit az ágyúk mellett a szerencsének is köszönhettek) már felhívhatta a figyelmet a törökök haditechnikai fölényére.

A sorozat előző részei

Kis magyar várhatározó II. – Kővárak kora
Kis magyar várhatározó I.

A 12. századi Magyarországon a koncentrált királyi hatalom tekintélye Könyves Kálmán halála után ugyan hanyatlani kezdett – persze kisebb-nagyobb hullámhegyekkel és -völgyekkel – a Magyar Királyságban korántsem alakultak ki hosszú távon olyan anarchiába hajló állapotok, mint Franciaországban, vagy Angliában. Bár az Árpádok történetét is trónharcok kísérték, azonban a szemben álló felek valamennyien a királyi dinasztia tagjai voltak (vagy annak tartották magukat), így nem értékelődtek fel más családok és érdekcsoportok. Az 1180-as években III. Béla uralkodása alatt (amit ismét a központi hatalom erősödése jellemzett) az ország területének háromnegyede volt királyi birtok, 15 százaléka egyházi, s csupán egytizede a világi előkelők kezén. Ennek megfelelő volt a jövedelmek eloszlása is, így a királyon kívül sokaknak nemigen lehettek forrásai – s okuk sem –, hogy várakat, különösen kővárakat építsenek. A várépítés tehát elsősorban királyi privilégium volt, nem csupán a szokásjog, hanem az anyagi lehetőségek miatt is.

A királyok azonban már a 11-12. században is építettek kővárakat. Sok esetben kőből készült az együttes „magja”, a palota és a kápolna, megjelentek a kőtornyok és néhol kőfal váltotta fel a földsáncot. A királyi székhelyek már a kezdetektől kővárakban helyezkedtek el. A 12-13. század fordulóján megjelenő új stílus, a gótika azonban ezek építésében is nagy változást hozott. III. Bélához és fiához Imre királyhoz kapcsolódik az esztergomi vár átépítése, ahol a hegy déli sziklafokára emelt lakótorony mellé gótikus kápolnát és palotaszárnyat is kapcsoltak. Szintén a tatárjárás előtt, az 1230-as években II. András és fia IV. Béla idején épült az óbudai királyi vár, korszerű, a Szentföldről Nyugat-Európán és Itálián át ekkoriban elterjedő új minta alapján, amely szerint a négyzet alaprajzú vár belső udvarát palotaszárnyakkal övezték, kapuját pedig öregtoronnyal védték.

Folytak tehát nagyarányú, elsősorban reprezentatív várépítések a tatárjárás előtt és épült néhány kisebb kővár is, mint például Füzér sziklacsúcsra épített erődítménye, azonban az igazi fordulatot a mongol pusztítást követő „új védelmi stratégia” hozta el. IV. Béla azt tapasztalta, hogy a mongolok ostromának csak a magas hegyre, vagy mocsarak védelmében épült modern kővárak, erődített kolostorok vagy városok tudtak ellenállni (például Esztergom vára, a pannonhalmi apátság, Székesfehérvár városa). Ezért mindent megtett ilyen modern erődítmények építéséért. Budán magaslati erődvárost alapított, Esztergom és Székesfehérvár polgárait betelepítette a királyi várak belsejébe, épített néhány hatalmas méretű, új típusú ispáni várat is hegytetőkön, öregtoronnyal, kőfalakkal (Szepes, Zólyom, és mind közül a legnagyobb és legmodernebb: Visegrád). Mindez azonban nem volt elég. Béla felismerte, hogy az egész ország összefogására szükség van egy új mongol támadás visszaveréséhez. Ezért szakított saját korábbi politikájával és nagy számban adományozott el királyi birtokokat, azzal a feltétellel, hogy új tulajdonosaik várakat építsenek az erre megfelelő helyeken. Az ezt követő néhány évtizedben több száz, elsősorban kis méretű, állandó lakóhelyként sokszor nem is használt, inkább menedéknek szánt kővár épült a Kárpát-medencében. Az ekkor épült várak többsége – bár alkalmazkodott a terepi viszonyokhoz – többnyire egyszerű séma szerint épült: a terület legmagasabb pontjára általában négyzet-, néha kör alaprajzú tornyot emeltek, amit kis udvart kialakítva kőfallal zártak körül. A gazdagabb bárók a rezidenciáikat is ilyen új típusú várakban helyezték el, ám ezek tágasabbak és lakályosabbak voltak az átlagos kis hegyi kőváraknál. Több torony, kápolna és palota is épült bennük (például Léka, Kőszeg, Németújvár, Trencsén).

Bár a mongol betörés – aminek a hatására a magyar várrendszer java kiépült a 13. század második felében – nem ismétlődött hasonló intenzitással meg, a szinte bevehetetlen várak nagy szerepet kaptak a tartományurak század végén kiteljesedő és egészen az 1320-as évekig tartó hatalmában. Az utolsó Árpádok gyengeségét kihasználó bárók sokszor várak tucatjait kerítették hatalmukba erőszakkal vagy építettek újakat engedély nélkül. Ezek ostrománál a királyi seregek is a legtöbbször kudarcot vallottak. Csák Máté például Trencséni (eredetileg királyi várként a 11. században alapított) erősségéből a felvidéki várakat birtokba véve Budát is fenyegette. A tartományurak fosztogatásai ellen az egyházi intézmények is igyekeztek várakkal védeni magukat: ekkoriban épültek fel a püspöki központokat védő kőfalak Pécsett, s valószínűleg Győrben, Egerben, Veszprémben, Nyitrán, Nagyváradon is. Ezek a püspökvárak értelemszerűen nagy alapterületűek voltak, hiszen védeniük kellett a székesegyházat, a püspöki palotát, a székeskáptalan épületeit és sokszor más templomokat és kápolnákat is. A püspökök, prépostok és apátok ugyanakkor építettek kis hegyi várakat is birtokaik, kincseik védelmére, illetve végső menedékként.

Hadelméleti és hadtörténeti íróink – így mások mellett Julier Ferenc, Markó Árpád, Bánlaki József – egyöntetűen azon a véleményen vannak, hogy Hunyadi János támadó hadjáratok vezetésével igyekezett a törököt távol tartani hazánktól, vagyis ugyanolyan vállalkozó szellemű, sőt – mondhatnánk – erőszakos hadviselést folytatott, mint ellenfele, a török. Ám e támadó szellemű hadviselés önmagában még kevésnek bizonyult, hiszen a nándorfehérvárit kivéve Hunyadi legjelentősebb, török ellen vívott ütközeteit (Várna, Rigómező) elveszítette, s ráadásul gyakorlatilag a magyar és szövetséges seregek zöme is ott maradt a csatatéren. Sőt Várnánál, 1444 novemberében, maga a fiatal magyar király, I. Jagelló Ulászló is hősi halált halt. A szenvedésekkel, katonai kudarcokkal teli, olykor katasztrofális vereségekkel folytatott hadjáratok sora mégis – valami rejtélyes ok folytán – a nándorfehérvári ütközetbe torkollott, amivel Magyarország mintegy hét évtizednyi újabb haladékot nyert a török invázióval szemben. Hogy e folyamatot és benne Hunyadi János szerepét megérthessük, szólnunk kell a határok, valamint a Magyar Királyság déli végvidékeinek néhány, úgynevezett katonaföldrajzi jelenségéről, valamint az ország mindezzel összefüggő geográfiai tényezőiről.

Geográfiai ütőkártyák

A kor Európájában viszonylag békés, rendezett állapotaival a Magyar Királyság jelentős politikai szerepet játszott, amit részben annak is köszönhetett, hogy uralkodója, a Luxemburg-házból származó Zsigmond király egyebek mellett egyben német király, német-római császár, valamint cseh király is volt, vagyis olyan hatalmi erőközpont felett uralkodott, amely – a feudális széttagoltság ellenére is – meghatározó tényezőt jelentett a hatalmi viszonyrendszerben. A Zsigmond halálát (1437) köve­tően kialakult hatalmi vetélkedésben – előbb Habsburg Albert (1397–1439), majd a már említett I. Jagelló Ulászló (1424–1444), valamint Habsburg V. László (1440–1457) váltották egymást a magyar trónon – ugyan Magyarország sokat veszíthetett politikai súlyából, de továbbra is jelentős szerep hárult reá. E szinte gyermek- és serdülőkorú uralkodók mellett Hunyadi János mint kormányzó vezetésével szilárd védelmi rendszert kellett létrehoznia a törökkel szemben.

A 15. század első felében már megszilárdult magyar államhatalom – a korábbi századok folyamán megszerzett – Dráván túli területek birtoklásával kijutott a Duna jelentős mellékfolyójához, a Szávához. Ez utóbbi ugyan a Kárpát-medence egyik jelentős vízfolyása, ám katonai szempontból – önmagában vett földrajzi tényezőként – nem ideális természetes határ. Nem szeretnénk az olvasót aprólékos, a katonaföldrajz általános elméletének körébe vágó fejtegetésekkel untatni, így pusztán egyetlen tényezőre hívjuk fel a figyelmet. A folyó menti védelem mindig bizonyos fokú erőmegosztásra kényszeríti a védekező felet, egyszerűen amiatt, mert soha nem lehet előre megmondani, hogy a támadó fél a hosszan elnyúló folyópart mely pontján kísérli majd meg az átkelést. Emiatt mondhatjuk el, hogy a hadtörténelemben igen kevés olyan esetet ismerünk, amely a hosszú folyópart merev védelmezésével elért sikert mutatna. A Magyar Királyság katonai vezetésének – így Hunyadi Jánosnak is – azonban volt még egy geográfiai ütőkártya a kezében. Nevezetesen az, hogy országa déli határai jelentős részben úgynevezett zárt természetes határt alkottak, amennyiben a Déli-Kárpátok vonalában haladtak, és csak bizonyos átjárókon keresztül voltak leküzdhetők. (A török portyák éltek ezzel a lehetőséggel.) A Déli-Kárpátok nyugati nyúlványainál nyílik egy, a Kárpát-medence belsejébe vezető természetes kapu, amelyen a Duna halad át (Vaskapu és Kazán-szoros), a Kárpátok, valamint a Szerb-érchegység között. Innen nyugatra, már a Dinári-hegyvidék zárt tömbje alkotja a Kárpát-medence déli határát, amelyen katonai kötelékekkel is viszonylag jól járható folyóvölgyek – Morava, Drina, Boszna, Verbász, Una – haladnak a Száva völgyébe.

A török hadak fő vonulási útvonala, amelyet az egyetemes geopolitikai szakirodalom „a folyó mint a történelmi mozgások hordozója” kategóriájának példájaként említ, általában Konstantinápolyból, a korábbi Bizáncból indulva (amelyet csak 1453-ban foglaltak el, közvetlenül ezt megelőzően Drinápoly volt a birodalom fővárosa) Philippopoliszon, Szófián és Nisen át haladtak a Morava völgyéhez, amely már eleve Nándorfehérvár közelében torkollott a Dunába. Ezekkel a földrajzi tényekkel – vagyis a Duna völgyébe nyíló kapu, valamint a Száva megközelíthetősége kérdésével – már a korábbi századok magyar katonai vezetése is tisztában lehetett. Ez indokolhatta, hogy már a 13. századtól egyértelműen megfigyelhető a Szávától délre fekvő területek birtokbavétele és ott az úgynevezett bánságok övezetének kiépítése. Miután ezek mélyen benyúltak a Száva fent említett mellékfolyóinak völgyeibe, így elzárták a délről támadó fél elől a kijutás lehetőségét a rosszul védhető magyar határfolyóhoz. A 13. századi történelmi térképeink a bánságok övezetét több közigazgatási egység – Ráma, valamint Ozorai, Boszniai, Sói, Macsói, Barancsi, Kucsói, Szörényi bánságok – zónájaként ábrázolják. A Hunyadi-kor végén e sáv a Jajcai, a Szreberniki, a Macsói, valamint a Nándorfehérvári bánságokból állott.

Végvárak a déli kapuban

A török előretörésének hatására a bánságok valódi pufferzónává váltak, a maguk erősségeivel, miközben Luxemburgi Zsigmond uralkodása alatt, 1414 és 1437 között kiépült és megszilárdult az első végvári rendszer, amelynek legfontosabb várai a már említett dunai kapu magas földrajzi helyi értékű pontjain ültek. Maga a déli kapu tulajdonképpen egy hatalmas kettős folyami kanyarulat – középen a Kazán-szorossal és a Vaskapuval –, amelynek északi végpontján a Száva és a Duna találkozásnál Zimonyt és Nándorfehérvárt találjuk, míg a Duna mentén olyan végvárak fekszenek, mint Szendrő, Galambóc, valamint Szörényvár, hogy csak a legismertebbeket említsük.

Legjobb védekezés a támadás

A Hunyadi János által működtetett honvédelmi rendszer földrajzi vázának gerincét a Duna, valamint a Száva mellékfolyóinak mentén kiépített végvári rendszer és a bánságok övezete jelentette. A kormányzó bizonyára tisztában lehetett azzal a ténnyel, hogy amennyiben a török képes áthatolni e katonai ütköző övezeten, valamint kijut a Dunához, és át tud haladni a déli Duna-könyökön, akkor az ország belső területein (a földrajzi viszonyokból eredően) egészen a másik Duna-könyökig – amely Esztergom és Buda között választja el egymástól a Dunántúli-középhegységet, valamint az Északi-középhegységet – nincs lehetőség megállítására. Ennek tudatában dönthetett úgy, hogy még a bánságok övezete előtt kell feltartóztatni a törököt, s ez indíthatta arra, hogy offenzív módon lépjen fel. Ám hadjáratai – politikai földrajzi szempontból – tulajdonképpen arra is irányulhattak, hogy a védelmi rendszer földrajzi vázát újabb elemekkel egészítse ki.

Köztudott történelmi tény; a Balkán-félszigetre vezetett támadó hadjáratai azt a célt is szolgálták, hogy főleg Havasalföld, valamint Szerbia megerősítésével és a Magyar Királyság érdekszférájában történő megtartásával jelentősen kiszélesítette az említett védelmi övet. Ennek talán legjobb példája az úgynevezett hosszú hadjárat volt, amelynek során mintegy háromszáz kilométer mélységű és kétszáz kilométer szélességű területet szabadított fel – Szerbia térségét –, és ennyivel növelte meg a Magyar Királyság védelmi rendszerét.

Magyarország a romvárak országa. Ha az egykori középkori királyság teljes területére tekintünk ki, az esetek többségében erősen lerombolt, a laikus látogató számára szinte értelmezhetetlen funkciójú, visszafalazva is érthetetlen maradványokat találunk. A közhiedelem a Rákóczi-szabadságharc bukása után a Habsburgok várrombolását okolja a pusztulásért, ám az igazság ennél sokkalta árnyaltabb: a császári csapatok egyrészt sokkal kevesebb várban tettek kárt, mint gondolnánk, és akkor is inkább csak a felszerelést vitték el. Ha mégis megrongálták az épületet, akkor sem az egész erődítményt, csak a stratégiai pontokat robbantották fel, többnyire a kaputornyot, illetve néhány helyen a várfalat, vagyis a kötőgátat. Ilyen várrombolások azonban a háborús időkben mindennaposak voltak: jó pár korszerűtlennek ítélt erődítményt Rákóczi Ferenc hányattatott szét, sok más vár lerombolása pedig a törökökkel kötött tűzszünetek és békék feltétele volt. Másrészt a ma romos váraink többsége már évszázadokkal korábban elveszítette a stratégiai jelentőségét, legfeljebb gerilla-háborús támaszpontnak volt jó (erre is használták legtöbbször a kurucok). Azok a várak, amelyek túlélték a 16-17. század háborúit, tulajdonosaik a 18-19. században jobbára elhagyták, hiszen sem a kor kényelmi, sem védelmi igényeinek már nem feleltek meg. Ilyenkor a legtöbbször egy-egy véletlen tűzvész pecsételte meg a sorsukat. Más várak úgy tűntek el, hogy máig a helyükön állnak, csak éppen kastéllyá építették át őket. A magyarországi várpusztulás összetett folyamat volt – ahogyan összetett a várak születése is.

Ha a középkori magyar várépítészetet akarjuk nyomon követni, a Kárpát-medence őskori földváraival és római kori építményeivel kell kezdeni a történetet. Ezek a régi erődítmény maradványok a középkorban mindig jó alapot szolgáltattak új várak létesítéséhez. Az államalapítás korában épült első magyar várak is sokszor bronzkori földvárak sáncaira, vagy római castrumok romjaira települtek rá. A 10. század utolsó harmadában feltehetően sok ókori elemet tartalmazott még a megerősített esztergomi fejedelmi központ is. A visegrádi, Sibrik-dombi ispáni központ egy 1000 körül újjáépített római erőd volt, ahogyan Gyulafehérvár, Óbuda és egy sor Al-Duna menti határvár is a római védőfalak oltalmában élt. Szintén római eredetű, de más jellegű emlék Sopron, ahol a késő antik erődváros vastag kőfalait a 11. században alapozásként használták fel egy hatalmas fa-föld szerkezetű sánchoz. Voltak persze új alapítások is a megváltozott határok miatt: míg a római korban Komáromnál a Dunát – amely egyben a birodalom határvonala is volt – a déli parton Brigetio, az északin pedig ellenerődként Celemantia ellenőrizte a Vág torkolatánál, addig az Árpád-korban a fontos kereskedelmi útvonal őrzésére az északi parton, az összefolyás melletti földnyelvre telepítették az új várat, amelytől nyugatra a középkori város felépült. A középkor java részének Komárom vára és városa így a mai Öregvár és Újvár helyén volt. Székesfehérvár, az ország egyik új fővárosa sem a közeli római erődváros, Herculia helyén épült fel, hanem kissé távolabb, egy mocsarakkal övezett szigeten, amely a Dunántúl egyik legfontosabb útvonalán feküdt. Ide aztán a római romokból hordták át a köveket még Géza fejedelem és Szent István király korában az új városnak nevet adó Fehérvár építésére.

Ugyan az útvonalak és a határok ellenőrzése már a korai magyar középkorban is fontos volt és kiépültek a 11. század folyamán a várispánságok is, a korszak mégsem hagyott látványos várépületeket maga után. Bár az emlékanyag szegénységének egyik oka nyilván az erődítések anyaghasználata (a fa-föld szerkezetű várak körítőfalai fagerendázatra hordott földből épültek, így a faváz elkorhadása vagy leégése után a szétomlott sáncokat mára már sokszor szinte teljesen elpusztította a mezőgazdasági művelés), nyilván a formálódó magyar állam külső-, belső viszonyai is meghatározóak.

Nyugatról jövő támadásra a 907-es pozsonyi csata után nem került sor több mint 130 éven át, ráadásul az elsődleges védelmi vonal szerepét nem várak, hanem a gyepű, vagyis a parlagon hagyott övezet szolgáltatta, amely a 10. században még a Kárpátok külső oldalán terült el. Északról, keletről és délről nem fenyegetett komoly hódítási hullám, sőt éppen a rabló, fosztogató magyar seregek tartották rettegésben a szomszédos frank és bizánci birodalmat. A 10. század belső hatalmi viszonyairól, s így az Árpád-ház nyilván több fegyveres konfliktussal járó felemelkedéséről rendkívül kevés adat maradt fenn (így az ezekben szerepet játszó erődítményekről, központokról is jobbára csak feltevések vannak). I. István szintén többnyire erőszakos országegyesítésének rendkívül erős központosított királyi hatalom lett az eredménye.

A királyi hatalom megszilárdítása pedig megkövetelte a várak építését. István király első kővárai a Kárpát-medence egykori római provinciái (Pannonia és Dacia, azaz a Dunántúl, Szlavónia és Erdély) területén sokszor római erődök újjáépítésével jöttek létre (például Visegrád, Óbuda, Gyulafehérvár), a volt barbarikum (azaz az Alföld és a Felvidék) területén pedig a legtöbbször őskori vagy szláv erődítmények helyén egyszerű, úgynevezett rácsos szerkezetű fa-föld sáncokkal védett várakat emeltek (például Nyitra, Borsod). Ezek a keskeny sáncok máglyarakás szerűen egymásra halmozott fagerendákból álltak, amelyeket földdel borítottak és homlokzatukat szárazon rakott kőfallal takarták. Később, a 11. század középső harmadának német támadásai és belső trónviszályai újabb erődítmények építését tették szükségessé (Pozsony, Sopron, Zalaszentiván, Abaújvár, Zemplén, Szabolcs, Bihar, Borsod és Nyitra második periódusai). Ezek már egy sokkal fejlettebb és bonyolultabb technikával készültek: a fagerendákból boronafalú házak építéséhez hasonló módszerrel kazettákat ácsoltak, azokat töltötték ki földdel, kővel és agyaggal. A több sornyi kazettából álló falak szélessége elérhette a 20-30 métert, magasságuk pedig meghaladhatta a 10 métert is. Ezek a hatalmas falak erősebbek voltak a kőfalnál, és a kor minden ismert ostromtechnikájának ellen tudtak állni.

Embertranszport valahol Romániában (fotó: MH)

Az első világháború közepén, 1916 nyarán a mindaddig fegyveres semlegességet választó Románia megtámadta szövetségesét, az Osztrák–Magyar Monarchiát. Az Erdélybe betörő csapatok a katonák mellett ezrével hurcolták el a civil lakosságot, akiket különféle táborokban gyűjtöttek össze. Sipotele község az akkori román–orosz határ közelében volt található a Prut folyótól nyolc kilométerre, Iașitól pedig 40 kilométerre délre. A falu egy kis mocsaras völgyben feküdt. A településen alig 500-600 ember élt, egy jelentéktelen kis román falu volt szegény, nyomorgó lakossággal.

A hadifogolytábor a község mellett lévő hatalmas domb lapos tetején létesült 1916 szeptemberében, korábban román lovassági gyakorlótérként szolgált. Ekkor még lényegében nem is lehet kiépített táborról beszélni. Néhány barakk volt csupán, valamint pár roskadozó vályogház és a hozzájuk tartozó istállók, melyeknek nem volt oldalfaluk, a tetőkről pedig aláhullott a rothadó nád. A barakkokba a tisztek kerültek, a legénység tagjai az oldalfalak nélküli istállókat kapták, ahol a puszta földön aludtak, még szalmát sem kaptak, amire fekhettek volna.

A tábor létszáma néhány ezer fő lehetett ez idő tájt. A hadifoglyok összetétele vegyes volt: bolgárok, törökök, zsidók, bosnyákok és nagyon sok magyar, ráadásul nemcsak katonák, hanem civilek is voltak itt, akiket az erdélyi betörés során fogtak el és hurcoltak el hadifogságba. A civilek között akadtak bankárok, köszörűsök, színésznők, pénzügyőrök, vasutasok, telefonkezelők, postáskisasszonyok és sok polgári személy. Közöttük volt például Lőrinc István vámtisztviselő és családja is. A tisztviselő teljesen váratlanul, szmokingban esett hadifogságba, a családjával éppen vendégségben volt, mikor a határon átkelő és Erdélybe nyomuló románok betörtek vendéglátóikhoz, és Lőrinc Istvánt családjával a terített asztal mellől elhurcolták. Annyi időt sem engedtek nekik, hogy megfelelő ruhákat és pénzt vegyenek magukhoz.

Istállókban és vermekben

A román tisztek kezdetben még hitegették a Sipotelébe beérkező foglyokat, hogy meglesz mindenük: fürdő, szabad séta, levelezés, korszerű épületek. „Majd adunk” – mindig ezt mondták a foglyoknak. A valóság azonban pont az ellenkezője volt. Az elhelyezés mellett az étkeztetés is silány volt. A foglyok naponta egy kiló kenyeret és hetente háromszor húst kaptak. Mikor már nem volt hús, akkor 400 emberenként két liter (!) napraforgóolajat osztottak. A napi egyszeri étkezések ideje is hektikusan változott, az ebédet sokszor oly későn osztották, hogy már vacsorának számított.

1916. október során az időjárás zordabbra fordult, és bár kaptak szalmát az emberek, még mindig a nyitott fal nélküli istállókba voltak bezsúfolva. Amikor panaszra fordultak az elhelyezés körülményei miatt, azt a választ kapták, hogy „aki nem akar megfagyni, az építsen magának hajlékot”.

Végső elkeseredésükben a foglyok három-négy fős csapatokba álltak össze, és elkezdtek maguknak ásókkal és lapátokkal vermeket ásni. A vermekre viszont tető is kellett, de az ehhez szükséges faanyagot már csak a meglévő épületekből, bontással tudták megszerezni. A vermek pedig egyre szaporodtak, és lassan föld alatti utcák keletkeztek. Nem minden verem sikerült azonban jól, és az első esőzések beálltakor több is beomlott, maga alá temetve az ott lévőket.

1916 novemberére a tábor létszáma már elérte az ötezer főt. Decemberben, karácsony előtt megindult az összes román hadifogolytábor központosítása. Ennek jegyében pél­dául a tecuci táborban lévők jelentős része is Sipotelére került. Tecuci-ból december 14-én indult meg a hadifogolyoszlop. Indulás előtt minden fogoly kapott két penészes kétszersültet, egy retket és két vöröshagymát. A fogolymenetet Erősd község papja, a 86 éves Csulak Zsigmond református lelkész zárta. Őt is elfogták a románok sok más civillel együtt, de a 280 kilométer hosszú utat nem bírta, már az első nap kidőlt a sorból. Valóságos halálmenet volt, ostorral verték a lemaradókat, és nem volt irgalom annak, aki nem bírta a tempót – arra a halál várt. A menet végül tíz napig tartott minimális élelmezés mellett, mire végre megérkeztek Sipotelébe.

A várható újabb fogolytranszportokra azonban Sipotele nem készült fel. Nem bővítették a tábort, és semmilyen előkészület nem történt a növekvő számú fogolytömeg élelmezésének megoldására. A táborparancsok nem foglalkozott a foglyokkal, a növekvő létszám pedig gyorsan előre látható élelmezési és elhelyezési problémákhoz vezetett. Decemberben a foglyoknak már nem osztottak teát, káposztát, burgonyát, sót.

A vermekben szinte csak magyarok voltak, akik „családokat” alkottak. Egy-egy verem közössége volt egy „család”, ők egymást támogatták, és megosztották a napi munkát egymás között. A barakkokban lévő viszonyok itt ismeretlenek voltak. Az itt lévők minden héten kimosták a ruhájukat, nem úgy, mint a barakkok lakói. Egymáson segítettek, és ismeretlen fogalom volt a lopás is. Még a román zsandárok sem mertek a vermek körül ólálkodni. Sokszor ki akarták telepíteni az ott lakókat, a táborparancsok utasításait azonban a veremlakók nem vették komolyan, a zsandárok pedig nem merték erővel kitelepíteni őket. A vermek „családjai” egymásnak is segítettek, ha szükség volt rá, összetartott a magyar közösség.

Tél, hó, járványok és halál

1917 januárjában a hideg és a hó újabb csapást mért a foglyokra. A táborban nem volt elég fa a fűtésre, és a föld alatti vermekben didergő foglyoknak már fáért sem volt erejük menni. Sokaknak olyan szakadt és hiányos volt a ruházatuk, hogy egyszerűen megfagytak. A rettenetes állapotok ellensúlyozására a táborparancsok engedélyezte, hogy mindenki hazaírhasson egy levelezőlapon. A románok azonban megszabták, hogy mit és mennyit lehet írni. Hat sort írhatott minden fogoly, és csak azt, hogy élnek, és jó soruk van! A levelek elkészültek, persze a románok sosem adták fel őket.

A gyenge élelmezés, a hideg és a fűtés hiánya kezdte kikezdeni a foglyok egészségét. Megjelentek az első betegségek: kezdetben hasmenés, később vérhas. A nagy hidegben az emberek megpróbálták összebújva melegíteni egymást, de ez sem mindig segített. Sok volt a fagyási sérülés, amelyet nem kezeltek, az elfagyott végta­gok pedig elüszkösödtek.

Mindez csak a kezdete volt azoknak a megpróbáltatásoknak, amelyek ezután következtek. Nem véletlenül kapta Sipotele a haláltábor nevet. Megjelent a tífusz is, kezdetben csak egy-két, majd tíz-húsz ember halálozott el benne, végül már az egész táborban tombolt a járvány. A táborlakókról az alábbi szemléletes jellemzést írta a járvány kitörése után Pilch Jenő Hadifogoly magyarok története című könyvében: „Egy tábor, ahol ezrek sínylődnek… egy tábor, ahol mindenki tífuszos, lázbeteg. A betegek arca szennyes, rongyosak, alig-alig vánszorognak, de mégis ott lődörögnek a hóban, sárban. Hajtja őket a láz, a betegség! Csontjaikra valósággal rászáradt a bőr, külsejük ijesztő. Fogukat vicsorítják, mert annyira soványak, hogy ajkuk nem ér össze, egész fogazatuk állandóan szabadon van. Szemük beesett, de ragyogó, ragyogóvá teszi a láz. Mintha a halál vigyorogna a sötét, mély szemüregekből. Még járkálnak, mormolnak, beszélnek, szónokolnak, kiabálnak, fütyülnek, dalolnak. Nem értik a helyzetüket… Csodálkoznak a napsugáron, mely a hótömegekből időnként térdig érő habarékot varázsol.”

Az életben maradt foglyok közül sokan az iszonyatos állapotok és az átéltek hatására megőrültek. Az óriási mértékű halálozás miatt a holttestek összegyűjtése és temetése is súlyos problémát okozott. Két rögtönzött hullahegy keletkezett a táborban, az egyik a segélyhely épülete mellett, a hóban, a korábbi betegek tetemeiből. A másik hullahegy a temető melletti hullaház előtt alakult ki, miután a hullaház megtelt. Reggelenként a még élők húzták ki a holtakat a barakkokból és vermekből hordágyon cipelve. Sokszor már két fogoly is alig bírta el halott társukat, annyira legyengültek. A hullahalmok pedig egyre csak nőttek, néha két-háromszáz holttest is feküdt egymáson.

A sipotelei táborban uralkodó állapotokról szóló hírek a tábor falain kívülre is eljutottak. A román parlamentben is foglalkoztak a témával, sőt a román király kitüntetésre terjesztette fel dr. Pásztor Sándort a táborban folytatott kiváló orvosi munkájáért. Pásztor Sándor doktor azonban a kitüntetést ugyanúgy visszautasította, mint Iașiba szóló későbbi meghívást. Végig a táborban maradt, és ott dolgozott annak kiürítéséig.

Több mint tízezren pusztultak el

A tábort már annak idején is haláltábornak nevezték. Noha a későbbi haláltáborokkal ellentétben nem volt a tábor kimondott célja fizikailag megsemmisíteni annak lakóit, az embertelen körülmények végül mégis ezt idézték elő. Ezrek haltak meg a rossz ellátás, a hideg és a járványok miatt. Pontos adatok nincsenek az áldozatok pontos számáról. A tábort meglátogató svájci küldött információi szerint 1917 elején 17 ezer fő volt a sipotelei táborban, ebből hatezer fő halt meg. A hadifoglyok feljegyzései alapján azonban 15 ezer fő körüli lehetett a halottak száma.

A Monarchia már 1917 januárjában követelte a járványok leküzdését a románoktól. Később azzal fenyegetőzött, hogy ha a semleges svájci megfigyelők működését korlátoznák, vagy javaslataikat nem teljesítenék a románok, úgy a Monarchia megtorlással lesz kénytelen élni. Mackensen német vezértábornagy még ennél is tovább ment, kijelentette, hogy ha a hadifoglyokkal való bánásmód nem javul, akkor a megszállt román területeken 500 román előkelőséget fogat le túszként. A román kormány ezek után már intézkedett, és fokozatosan javultak a táborban uralkodó viszonyok. 1917 áprilisában Sipotele egy román tábornok személyében új parancsnokot kapott, s a viszonyok a korábbiakhoz képest megváltoztak.

1917. december 9-én Románia fegyverszünetet kötött, majd megindultak a tárgyalások a hadifoglyok hazahozataláról. A megállapodást 1918. már­cius 23-án írta alá Románia és a Monarchia, majd 1918. április 10-én az utolsó hadifogolytranszport is hazatért. Ezzel véget ért a Sipotelében raboskodók kálváriája.

A szakkönyvekben általában limanowa–łapanówi csatának nevezett nagyszabású támadó hadművelet utolsó, Limanova körzetében vívott szakaszát inkább csak mi, magyarok tekintjük önálló csatának. Ezekben a harcokban viszont a magyar csapatok valóban döntő szerepet játszottak. Ráadásul – ami talán még fontosabb – a magyar katonák helytállása alapvetően hozzájárult az egész hadművelet végső sikeréhez.

Abban, hogy katonaelődeink ilyen kiemelkedő szerepet játszhattak az események végső kimenetelének alakításában, az előzetes stratégiai tervezésnek vajmi kevés része volt. A hadtörténetírás az 1914. november 26-i dátumhoz köti az osztrák-magyar vezérkar akkori főnökének, Franz Conrad von Hötzendorf gyalogsági tábornoknak azt a sorsdöntő elhatározását, amelynek az egész nagyszabású hadművelet a létét köszönhette. Az ezen a napon született döntés jelentőségének megértéséhez figyelembe kell venni, hogy milyen súlyos helyzet alakult ki az oroszokkal szemben védekező osztrák-magyar seregtestek arcvonalain.

A háború első négy hónapjának mérlege a Monarchia hadereje számára korántsem volt kedvezőnek nevezhető. Igaz, a balkáni hadszíntéren – az augusztusi, kudarccal végződött hadjárat után – novemberre mégis csak sikerült a szerbeket meghátrálásra kényszeríteni. A déli front eseményei azonban csupán mellékes jelentőséggel bírtak: a döntő küzdelem északon, az oroszok ellen folyt. Itt kezdeti részsikerek után gyorsan kitűnt, hogy az ellenfél nemcsak jelentős számbeli fölényben van, hanem jóval korábban képes is ezt a fölényt érvényre juttatni, mint azt a Monarchia hadvezetése feltételezte Az egyre jobban kibontakozó orosz túlerő fokozatos visszavonulásra késztette a Monarchia hadseregeit: november végére a front a Kárpátoknál állt, miközben a körülzárt Przemyśl vára egyre reménytelenebb küzdelmet folytatott az ostromlókkal. 65 évvel az 1849-es invázió után újra orosz betörés fenyegette Magyarországot, a cári csapatok november 23-án átmenetileg elfoglalták Homonnát, december 1-jén Bártfát. A sorozatos vereségek ráadásul súlyos veszteségekkel párosultak.

A novemberi harcok során a Kárpátokba visszaszorult 3. hadseregünk egyre nehezebben tudta az orosz 8. hadsereg nyomását elhárítani. Az 1., 2. és 4. hadsereg részvételével a hónap közepén Krakkó körzetében indított támadás (krakkó–czenstochowai csata) mérsékelt sikerek után megrekedt. A Kárpátoknál álló 3. és a Krakkónál harcoló három hadsereg közötti mintegy 100 km-es térközben tevékenykedő Ljubićić táborszernagy seregcsoportja az orosz 3. hadsereggel szemben kénytelen volt fokozatosan visszavonulni. Az adott helyzetben Conrad célja az volt, hogy könnyítsen a Ljubićić-csoport és Boroević kárpáti 3. hadseregének a helyzetén, mégpedig oly módon, hogy egyúttal döntően átkarolja és megverje a Visztulától délre álló orosz 3. hadsereg balszárnyát. Ennek érdekében ki akarta használni azt a körülményt, hogy a két orosz hadsereg (Radko Dimitriev 3. és Bruszilov 8. hadserege) is meglehetősen eltávolodott egymástól. A terv az volt, hogy az osztrák-magyar 4. hadsereg és a Ljubićić-csoport fokozatosan visszamegy Krakkóig. Ekkor a vár állandó védőseregének az arcvonalba történő bevonása lehetővé teszi mintegy három hadosztály (a XIV. hadtest két hadosztálya és a 13. Landwehr gyaloghadosztály) észrevétlen eltolását dél felé, amely erő a németektől kapott 47. tartalékhadosztállyal együtt Josef Roth altábornagy parancsnoksága alatt dél felől váratlanul megtámadja a Visztulától délre álló orosz 3. hadsereget. A támadó csoportosítás jobbszárnyát báró Nagy Gyula altábornagy lovashadteste (6. lovashadosztály, 11. honvéd lovashadosztály, a lengyel légió és még néhány Landsturm) fedezi. Összességében Roth seregcsoportja mintegy 19400 puskával, a Nagy lovashadtest 3200 lovassal és 1200 puskával rendelkezett. Szerepet kapott az akcióban Boroević 3. hadserege is: meg kellett akadályoznia, hogy a szembenálló orosz 8. hadsereg Radko Dimitrijev segítségére csapatokat tolhasson el nyugati irányban. Mint látni fogjuk, ennek a feladatának a kárpáti hadseregünk csak jelentős késéssel tudott eleget tenni, ami azután nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az egész hadművelet sorsa egy ideig valósággal borotvaélen táncoljon.

Ez volt tehát a terv, ám a valóságban nem egészen ennek megfelelően alakultak a dolgok. Conrad ugyanis nem tudhatta, hogy Ivanov tábornok, az orosz Délnyugati front parancsnoka már 5 nappal az osztrák-magyar vezérkari főnök nevezetes elhatározása előtt, november 21-én utasította Bruszilov 8. hadseregét, hogy a kárpáti hágókat csak biztosító osztagokkal tartsa, főerejét pedig helyezze készenlétbe egy Krakkó irányában történő esetleges támadáshoz. Így azután Roth altábornagy seregcsoportja, mikor a haditervnek megfelelően december 3-án Łapanów–Bochnia irányában indított erőteljes támadásával megkísérelte átkarolni az orosz 3. hadsereg jobbszárnyát, felkészült ellenséggel találta magát szemközt. Az oroszok rendkívül szívósan védekeztek, és jelentős erősítéseket dobtak át a Visztula északi partjáról. Ráadásul aggasztó hírek érkeztek arról, hogy az orosz VIII. hadtestet (Bruszilov 8. hadseregéből) Neusandez irányába tolták el. A nevezett Dunajec parti település elvesztése azzal a veszéllyel járt, hogy az oroszok előbb karolják át az osztrák-magyar jobbszárnyat, amely így „átkarolóból átkarolttá” válhatott. A későbbi súlyos bonyodalmak Limanovánál megelőzhetőek lettek volna Neusandez birtokba vételével, ám sem a hadsereg-főparancsnokság, sem a 4. hadsereg parancsnoksága, sem pedig Roth altábornagy nem ismerte fel a fenyegető veszélyt. A jobbszárny biztosítására elegendőnek vélték Nagy Gyula altábornagy lovashadtestét, ám az nem volt képes az előrenyomuló orosz túlerő feltartóztatására, ezért december 7-én a Limanovától keletre fekvő Jabloniec gerincre vonult vissza.

Miközben tehát Roth mániákusan erőltette a csak igen lassan tért nyerő támadását Bochnia felé (csoportja a sorozatosan bevetett erősítéseknek köszönhetően csakhamar 9 hadosztály erejű lett), a helyzet a másik szárnyon lassanként válságosra fordult. Nyilvánvalóvá vált, hogy Boroević nem tudta megakadályozni az orosz csapateltolásokat, holott megfelelő aktivitásával azonnal nehéz helyzetbe hozhatta volna az e lehetőség miatt igencsak ideges Bruszilovot. Tény, hogy 3. hadseregünk csapatai a megelőző harcok folyamán igen súlyos veszteségeket szenvedtek, ráadásul a cseh nemzetiségű alakulatok megbízhatóságával szemben itt is alapos kételyek merülhettek fel. Mindenestre Boroević csak december 8-án tudta nyugatnak indítani Szurmay Sándor altábornagy hadtestét (38. honvéd gyaloghadosztály, Kornháber kombinált honvéd gyaloghadosztály), amely, ha késve is, de magára tudta vonni az orosz VIII. hadtest részeit valamint a szintén nyugatra tartó XXIV. hadtestet. A Limanova előtti dombokat védelmező magyar huszárok helyzetén azonban legfeljebb közvetve könnyíthettek.

Kikből is állt Limanova védőserege ekkoriban? A város védelmét a megerősített 10. lovashadosztály látta el, gróf Herberstein tábornok parancsnoksága alatt. Ez a tulajdonképpeni 10. lovashadosztály csapatain (9., 10., 13. huszár- és 12. ulánusezred valamint a 4. lovas tüzérosztály) kívül más seregtestektől beosztott csapategységeket (így két századot a 3. honvéd huszárezredtől, a 20. honvéd gyalogezred 8. századát, egy zászlóaljat az 59. gyalogezredtől stb.) jelentett. Minthogy a közeledő 15. orosz hadosztály (a VIII. hadtestből) Neusandez felől a limanova–kaninai műút mentén volt várható, a védők állásai délkeletről és keletről félkörívben fogták körbe a várost. Különösen az említett műút mentén elhelyezkedő Jabloniec magaslatát valamint a várostól délre fekvő Golcóv magaslat (756 ⊕) kapott fontos szerepet. Az utóbbi azért, mert a várost délről övező vízválasztó magaslatsor kiemelkedő pontja volt, amelynek megszerzése mind a védők, mind a támadók számára elengedhetetlen fontossággal bírt. December 9-én a Jabloniec ellen támadó orosz hadosztály balszárnya a Bernolák százados parancsnoksága alatt álló védőktől (13. huszárezred 2. százada, 9. huszárezred ½ géppuskásosztaga és még vagy 100 főnyi osztrák landwehres) elragadta és nem is adta ki a kezéből egészen a csata eldőltéig, december 11-éig.

Időközben úgy látszik hadvezetésünk kezdett ráébredni, hogy Limanovánál a helyzet tényleg komolyra fordult. Ezt jelzi, hogy a december 8-ától erősítésként beérkezett kassai 39. honvéd gyaloghadosztályt livnói Hadfy Imre altábornagy parancsnoksága alatt is ide irányította. Ennek megfelelően megváltoztak a parancsnoklási viszonyok: Roth altábornagy seregcsoportjának jobbfelét Arz Artúr altábornagyra, a VI. hadtest parancsnokára bízta, a Limanova közvetlen védelmét ellátó csapatokból pedig létrehozta az Arznak alárendelt Hadfy-csoportot. Ez lényegében a 10. lovashadosztály huszárezredeit valamint a 39. honvéd gyaloghadosztály ezredeit foglalta magába.

December 10-ére a csata helyzete a mi szempontunkból határozottan válságosra fordult. Az arcvonal balszárnyán az eddig védekező oroszok hatalmas erejű ellentámadással visszavetette az ottani három hadosztályunkat. A középen álló német hadosztály is valamelyest tért vesztett. A jobbszárnyon pedig, ahol zömmel a magyar csapatok álltak, az orosz támadások ugyan egyelőre nem tudtak áttörni, ám félő volt, hogy ha az ellenséges tüzérség módszeresen kezd hozzá a védők megdolgozásához, akkor a további kitartás lehetetlenné válik. Keletről ugyanakkor a gyors ütemben közeledő Szurmay-hadtest előrenyomulását az oroszok időlegesen lefékezték, 3. hadseregünk észak felé kibontakozó támadása ugyanakkor még nem éreztette jótékony hatását a Limanovát védelmezők helyzetében.

A Jabloniecen harcoló huszárjaink helytállása már eddig is emberfeletti volt. Tudvalévő, hogy felszerelésük egyáltalán nem volt alkalmas a gyalogsági harcra: nem rendelkeztek sem szuronnyal, sem gyalogsági ásóval, kardjaikat pedig az ütközet kezdetén a lovakkal együtt hátrahagyták. Így a kialakuló közelharcban jelentős hátrányba kerültek a támadó oroszokkal szemben. Mit tehettek? Úgy segítettek magukon, ahogy tudtak. Puskaaggyal, puskaszíjjal, csizmájuk sarkantyús felével, vagy akár puszta kézzel küzdöttek. (Jellemző, hogy a lovassági felszerelést majd csak ez után – jórészt a limanovai tapasztalatokat felhasználva – egészítik ki a nagyon is hiányzó eszközökkel.) Közelharcra pedig igen gyakran került a sor, ugyanis megfelelő tűzerejű és számú géppuska híján a több hullámban rohamozó orosz támadók mind gyakrabban érték el a mieink állásait, s akkor már tényleg nem maradt más, mint a visszavonulás, vagy – a közelharc életre-halálra. Feltűnően sok tisztünk esett a küzdelem áldozatául, ami annak volt köszönhető, hogy legtöbbször személyes bátorságukkal, példaadásukkal lelkesítették katonáikat, miközben gyakran sodorták magukat életveszélybe. A soproni Nádasdy-huszárok legendás parancsnoka, Muhr Othmár ezredes is így kapott halálos sebet. Ez azonban már 11-én történt, a limanovai csata legvéresebb s egyben sorsdöntő napján.

Ezen a napon az oroszok kora hajnaltól kezdve hatalmas tömegtámadásokat indítottak a Jabloniecen lévő védőszakasz ellen. Nyilvánvalónak látszott, hogy döntésre akarják vinni a dolgot. Ugyanakkor a másik oldalon is döntő elhatározásra jutottak. Arz altábornagy elhatározta, hogy a beérkezett erősítéseket ellentámadásra használja fel: a Hadfy-hadosztály egyik dandárát (78.) a védők segítségére küldi, a másikkal (77.) viszont megpróbálja átkarolni a Limanovát támadó orosz 15. hadosztályt. Az osztrák-magyar parancsnokok nem tudhattak arról, hogy Bruszilov tábornok már 10-én elrendelte VIII. hadtestének a visszavonulást, mivel erre késztette a Boroević-hadsereg támadása. Igaz a VIII. hadtest ezt a parancsot csupán másnap kapta kézhez, ezért 15. hadosztálya 11-én délelőtt még erőteljes rohamokat indított Limanova elfoglalására. Dél körül azonban a Jabloniec elcsigázott védői azt tapasztalhatták, hogy az ellenséges támadások abbamaradnak. Ugyanakkor 77. dandárunk átkaroló támadása a Golcóvnál teljes sikerre vezetett és nagyban hozzájárult az orosz 15. hadosztály visszavonulásának meggyorsításához, jóllehet a magaslat elfoglalására csak másnap (miután azt az ellenség az éjszaka folyamán kiürítette) kerülhetett sor.

Az oroszok visszavonulásával a csata természetesen eldőlt, éspedig a Monarchia javára. El kell ismerni, hogy a számunkra kedvező végeredményhez az oroszok komoly stratégiai hibái is kellettek. Nem véletlen, hogy Limanova után Bruszilov tábornok mind a VIII. hadtest parancsnokát, Orlov altábornagyot, mind a 15. hadosztályt irányító Bielkowicz tábornokot felmentette. Ezek a hibák mindazonáltal lehetővé tették, hogy védőink emberfeletti teljesítménye végül is nem értelmetlen véráldozattá, hanem a kivívott siker legfontosabb feltételévé válhatott. Ezzel együtt nem lehet szó nélkül elmenni a saját felsőbb parancsnokságok mulasztásai mellett sem: nemcsak hogy sokáig nem adtak hitelt a Neusandez felől fenyegető veszélyre figyelmeztető jelentéseknek, de nem is tettek meg mindent a valódi helyzet tisztázására. A hírek közül csak azokat vették figyelembe, amelyek összhangban voltak saját feltevéseikkel. Ezzel rendkívül súlyos helyzetbe sodorták az egész hadművelet sikerét és felesleges véráldozatra kényszerítették saját csapataikat, mindenekelőtt a magyar alakulatokat. Ezért – bár a limanovai győzelem kivívását érthető módon a parancsnokok Conradtól lefelé rendre maguknak tulajdonították – a sikerért igazi elismerés az ott küzdő magyar katonákat illeti meg.