Hende Csaba honvédelmi miniszter mondott beszédet Kovács Sándor nyugállományú vezérőrnagy, az 1956-os forradalom és szabadságharc hősének 85. születésnapi köszöntőünnepségén május 10-én délután, Csepelen. Az eseményen a tárca és a honvédség részéről megjelent dr. Dankó István jogi és igazgatási ügyekért felelős helyettes államtitkár, illetve Bozó Tibor dandártábornok, a Honvéd Vezérkar személyzeti csoportfőnöke is.

Hende Csaba köszönti Kovács Sándort (fotó: Krasznai-Nehrebeczky Mária)

Hende Csaba megköszönte Kovács Sándornak mindazt, amit 1956-ban Csepelért és a magyar nemzetért, illetve amit hosszú élete során ‘56 eszméjének megőrzéséért tett. Felidézte: 1956-ra a magyar társadalomban lényegében mindenkinek elege lett a létező szocializmus diktatúrájából, legfőképpen azoknak, akikre hivatkozva a párt vezetői gyakorolták véres uralmukat. Így aztán amikor október 23-án Budapesten néhány fiatal évek óta először kimondta az igazságot, a szabadság mindenkit egyformán érintett meg, a hazug diktatúra pedig néhány óra alatt megsemmisült.

A miniszter emlékeztetett: a forradalom résztvevői származásukat, világlátásukat tekintve épp olyan sokfélék voltak, mint a magyar nemzet. A Vörös Hadsereg ugyan eltiporta mindazok ellenállását, akik fegyverrel a kézben harcoltak a szabadságért, de a szabadság élményét, 1956 szellemét soha többé nem tudták megsemmisíteni. A forradalom fényesen bizonyította, hogy egy nemzet tagjai között nem osztályharc, hanem érdekközösség áll fenn: közös a sorsuk, szabadságukat pedig csak együtt szerezhetik meg, csak együtt élhetik meg.

A miniszter utalt az ezen a napon beiktatott köztársasági elnök, Áder János szavaira az új nemzeti kiegyezésről, majd úgy fogalmazott: mindig emlékeznünk kell a bátrakra, akik a szabadság ösvényeit járták ‘56-ban, majd utána, a létező szocializmus dzsungeleiben életüket adták a hazáért, szolgálták azt teljes szívükből és erejükből.

„Isten éltessen, tábornok úr!” – mondta a nyugállományú vezérőrnagyhoz fordulva Hende Csaba, aki a régi, ludovikás „A hazáért mindhalálig!” jelmondattal kívánt boldog születésnapot Kovács Sándornak, kifejezve a Honvédelmi Minisztérium nagyrabecsülését és személyes tiszteletét.

Kovács Sándor nyugállományú vezérőrnagy (fotó: Krasznai-Nehrebeczky Mária)

Az emléktárgy átvételét követően Kovács Sándor hangsúlyozta: a dicséretek nemcsak őt, hanem mindazon bajtársait is megilletik, akik 1956-ban részt vettek a forradalomban, majd a megtorlás áldozatai lettek. Megígérte, hogy a jövőben is ugyanúgy képviseli majd ‘56 szellemét, mint eddig.

Kovács Sándor 1927. május 2-án született. Géplakatosi végzettséget szerzett, majd a katonai pályát választotta: 1950-ben avatták gépkocsitechnikus tisztté. 1957-ben a forradalomban való részvétele miatt letartóztatták: a csepeli nemzetőrség és a Királyerdő – Sólyom utcai nemzetőrcsoport felállítása és fedezése miatt a Budapesti Katonai Bíróság 1957. december 14-én, a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés vezetése miatt halálra, mellékbüntetésként pedig vagyonelkobzásra és lefokozásra ítélte. Öt évet, tíz hónapot és öt napot töltött börtönben, ebből nyolcvan napot a halálsoron, mielőtt 1963. március 23-án közkegyelemmel szabadult. Később 1956-os emlékéremmel, a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztjével tüntették ki, Csepel pedig díszpolgárává választotta.

– Miért tartotta az írószövetség fontosnak, hogy tudományos konferenciát szervezzen Tormay Cécile-ről?

Erős Kinga: A tanácskozás célja, hogy az évtizedekig feledésre ítélt, de napjainkban egyre népszerűbbé váló írónő életművét áttekintse és az irodalomtudomány eszközeivel értékelje. Erre annál is inkább szükség van, mert civil kezdeményezésre az oktatáspolitika figyelmébe ajánlották a szerzőt a készülő Nemzeti alaptanterv kapcsán. Március 24-én Magyar Örökség Díjat kapott, március 31-én szobrát avatták. Ennek ellenére mind ez idáig a vele foglalkozó írások nagy része inkább publicisztikai jellegű, szélsőséges indulatoktól sem mentes: hol antiszemitának kiáltják ki, hol pedig a kommunizmus áldozatának. A Magyar Írószövetség feladatának tekinti, hogy teret adjon a közelmúltban megindult tudományos igényű szakmai párbeszédnek.

hirdetés

– Nemrég Egy bujdosó írónő – Tormay Cécile címmel jelent meg könyve. Miért érezte fontosnak, hogy ezzel a témával foglalkozzon?

Kollarits Krisztina: Az 1945 utáni kultúrpolitika a Horthy-korszak szinte minden népszerű polgári íróját betiltotta vagy félreállította. Ez lett a sorsa többek között Herczeg Ferencnek, Kosáryné Réz Lolának, Zilahy Lajosnak és Tormay Cécile-nek is. Kezdő irodalomtörténészként fontosnak tartottam, hogy a korábban nem kutatható területekkel foglakozzam. Így bukkantam rá Tormayra, aki a két világháború közötti konzervatív nemzeti irodalom meghatározó alakja volt, a Klebelsberg által a Nyugat ellenlapjaként indított Napkelet főszerkesztője, több nemzetközileg is sikeres regény szerzője.

– Tormay a hatvanas években kiadott, Spenótnak becézett irodalomtörténetben csak negatív figuraként jelenik meg, a közelmúltban kiadott A magyar irodalom történetében pedig csak mellékesen említtetik egy-egy mondatban. Az elhallgatás okai közül mennyire lehet szétszálazni a politikai, illetve az esztétikai okokat?

K. K.: Amikor 2000-ben doktori dolgozatom témájául Tormayt választottam, ez kezdetben ellenállást és értetlenséget szült. Ennek okát leginkább abban látom, hogy az 1918–19-es eseményekről szóló Bujdosó könyvének antiszemita részletei miatt az egész életművet negligálni akarták.

E. K.: Egy író életművét nem lehet az illető politikai meggyőződése és tevékenysége alapján megítélni. Gondoljunk csak Knut Hamsunra vagy Heideggerre, akiket nem a politikai ballépéseik miatt olvasunk. Az elhallgatás mellett egy másik tendencia is tapasztalható: a politikailag elfogult olvasói rajongás. Az volna a jó, ha Tormayról sem politikai megnyilatkozásai vagy korabeli kitüntetései alapján alkotnánk véleményt, hanem művei alapján.

K. K: Kutatómunkám során fontosnak tartottam a vele kapcsolatos sztereotípiák tisztázását; meggyőződésem szerint összetett személyiségről és életútról van szó. Nem lehet néhány olyan jelzővel elintézni mint: „antiszemita”, „nagyasszony”, „a Horthy-rendszer politikai kegyeltje”. Valóban, Tormayt 1930-ban Corvin-koszorúval tüntették ki, 1936-ban pedig majdnem Nobel-díjat kapott, bekerült a legesélyesebb öt jelölt közé; ehhez természetesen hozzájárult nemzetközi ismertsége, hiszen művei olvashatók voltak számos idegen nyelven. Ezek az elismerések felhívják a nagyközönség figyelmét egy alkotóra, önmagukban azonban még nem feltétlenül fokmérői az esztétikai teljesítménynek. Mivel 1937-ben elhunyt, majd 1948-ban betiltották, nem kerülhetett sor írói teljesítményének objektív értékelésére. Meggyőződésem, hogy az ő munkásságának teljesebb feltárása az egész korszak kulturális életének alaposabb megismerését eredményezi.

– A konferencia milyen aspektusait tárgyalja az életműnek? Kik lesznek az előadók?

E. K.: A tanácskozás célja, hogy végigolvasva az életművet áttekintse és értékelje azt, valamint hogy megkeresse helyét a magyar irodalmi kánonban. Ezért fontosnak tartottuk, hogy egy-egy konkrét műről több előadás is elhangozzék, hogy előadóink irodalomtörténet-írásunk több nemzedékét és iskoláját képviseljék. Az egész napos tanácskozás délelőtti ülésén a konkrét művekről hangzanak el előadások. Lezsák Sándor A megcsonkított magyar irodalom című bevezető előadása után Alexa Károly az irodalmi kánonról fog beszélni, az Emberek a kövek között című regényről Kiss Gy. Csaba és Rózsássy Barbara, A régi házról Horváth Zsuzsa és Csekő Ernő, a novellákról Zsávolya Zoltán, a Bujdosó könyvről Benkő Krisztián és Szabó Ferenc, magam pedig itáliai útirajzairól tartok előadást. Délután a Napkelet folyóirat kapcsán Ekler Andrea Németh Lászlóról, Filep Tamás Gusztáv az erdélyi írókról, Rózsafalvy Zsuzsa a konzervatív irodalom körüli korabeli vitáról, Kollarits Krisztina pedig a folyóirat női szerzőiről tart előadást.

K. K.: Tormay életművének ilyen sok szempontú tárgyalása reményeink szerint egy termékeny diskurzust indít el; talán olyanok is hozzá mernek nyúlni ehhez a témához, akik eddig kockázatosnak tartották. A magyar történelemben és irodalomtörténetben mindmáig vannak nem kellőképpen feldolgozott területek, ahol a tudományos feldolgozás és konszenzus hiányában még mindig a sztereotípiák irányítanak. Gondoljunk Károlyi Mihály, a Tanácsköztársaság vagy Horthy háborús szerepének megítélésére.

E. K.: Ezekkel a kérdésekkel kapcsolatban nem az elhallgatás a megoldás. A Magyar Írószövetség feladatának tartja, hogy mint független kulturális intézmény teret adjon a termékeny vitának. A konferencia anyagát könyv alakban is megjelentetjük, a párbeszéd reményében.

A földgolyó akárhogy fordul,
Üzenet lesz e gyáva korbul:
Van még becsület, van marok,
Vannak még bátor magyarok.

Matók Leó e pár sorát 1951-ben írta, talán nem sokkal az előtt, hogy 1951. október 13-án, a reggeli órákban, Gyimesi Szilárd barátjával együtt kivégezték. Matók Leó 23, Gyimesi Szilárd 22 éves volt. A lista nagyon hosszú, több százan sorakoztak már előttük, és utánuk is több száz férfival, nővel, fiatallal és időssel gyarapodott a lajstrom, akik életüket adták az ország szovjet megszállását követően.

a kommunizmus áldozatainak emléknapja (fotó/illusztráció: Történelemportál)

Malenkij robotra elhurcolt népi németek és magyarok, a délvidéki magyarok és németek kivégzése, internálótáborba hurcolása. A szovjet katonák folyamatos atrocitásai a polgári személyek ellen, fiatal nők tömeges megerőszakolása, brutalitások sorozata. Felelősségre vonás nem volt. Felállították a Szovjet Katonai Törvényszéket, amely magyar állampolgárok sorsáról döntött, halálra, kényszermunkára, sok évi börtönre ítéltek – ártatlan embereket is.

A kommunisták befolyása egyre nagyobb lett

Magyarországon üzemszerűen működtek a népbíróságok, az internálótáborok, a rendőrhatósági felügyelet alá helyezések. Megszületett a visszakísérés intézménye is, ami azt jelentette, hogy akit felmentett a bíróság vagy a népügyészség, illetve kis büntetést kapott és szabadult volna, azt a személyt vissza kellett kísérni az egyre erősebb, Péter Gábor vezette politikai rendőrséghez, az Andrássy út 60-ba. Innen pedig egyenes út vezetett a börtönökbe, az internálótáborokba.

Ahogy teltek a hónapok és az évek, a kommunista párt befolyása egyre nagyobb lett, hatalmuk kiterjedt a közigazgatás, az államvezetés minden területére. Így bővült a „reakciósnak” nevezett társadalmi rétegek és bizonyos szakmákban dolgozók megbélyegzése is. B-listázások, igazoltatási eljárások, nyugdíj megvonások, tömeges elbocsátások is hozzátartoztak a büntetésekhez. Következett az egyesületek, társadalmi szervezetek betiltása. 1948 decemberében ténylegesen is elkezdték a katolikus egyház elleni támadást azzal, hogy annak legfőbb vezetőjét, Mindszenty József bíboros hercegprímást letartóztatták.

Rákosi Mátyás és körének a hatalma, politikai befolyása egyre bővült, és amikor már majdnem minden politikai ellenfele és ellensége a börtönökben, internálótáborokban ült, vagy kivégezték őket a „népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés” vádjával, esetleg még a kihallgatásokba belehaltak, akkor elérkezett az idő a saját párt- és elvtársak likvidálására.

A parasztság felszámolása

A Törvénytelen szocializmus című kötetben (1989) a szerzők egy mondatban nagyon jól összefoglalták a korszakban a parasztság ellen gazdasági kihágások és büntettek címszóval indított koncepciós vagy félig valóságon alapuló eljárásokat, amelyekkel szétverték ezt a réteget. „A rendszer, amelyik magát a munkásosztály hatalmaként deklarálta, azt hangoztatta, hogy a munkás-paraszt szövetségre épül, valójában azonban a parasztság felszámolását tűzte ki célul.” A módszer a sztálini alapokra és logikára épült, miszerint a „szocializmus építésének útján a parasztságot a proletariátussal közös hámba” kell fogni. Vagyis a koncepció szerint a parasztságot először ki kell vonni a hatalomból, de ezzel egy időben hangoztatni kell a munkás-paraszt szövetséget, miközben a parasztság több rétegével és képviselőivel a megegyezés csak akkor lehetséges és megengedhető, ha az „a munkásosztály diktatúráját”, jelen esetben a parasztság felszámolását támogatja. A gondolatmenet ördögi, de a levezetés ebben az interpretációban logikus: a hatalom felső vezetőinek tisztában kell lenniük azzal a tanítással, hogy a parasztság a „tőkés osztály”, és számarányukban is ők vannak a legtöbben. Ők a legfőbb élelmezői az országnak, vagyis stratégiailag fontosak, ezért nélkülözhetetlen a megosztásuk. „Először vezető erejét, jómódú rétegét kell tőkésnek, kizsákmányolónak minősíteni”, szembeállítva őket az adott közösség „még nem tőkésnek” nyilvánított, úgynevezett szövetségeseivel. „Ezt kell először likvidálni, hogy utána likvidálható legyen a többi” is, azaz, hogy az eredeti sztálini elképzelések szerint a teljes parasztságot, „a proletariátussal közös hámba” kell fogni. A forgatókönyv itt is „logikusnak tűnt” Rákosi és a vezetése részére.

Több közterher, mint korábban bármikor

A parasztság 1948–1953 között történt teljes ellehetetlenítését és tönkretételét már 1945-ben megkezdték. 1948-ban a parasztságnak minden rétege több közterhet viselt, mint bármikor a XX. századi történelemben. Ez 1953-ig tovább növekedett, jobban mondva megháromszorozódott. Rákosi Mátyás 1950 novemberében azt hangoztatta, hogy „kényszeríteni kell a parasztot, hogy többet áldozzon a szocializmus építéséért.” 1948-at követően egyre többen hagyták magára a földjeiket, tömegessé vált a földtől való menekülés, amely a hagyományos paraszti termelés tudatos felbomlasztását jelentette: megnövelt terhek, tagosítások, kényszerrel kicsikart „földfelajánlások”. 1953-ig megközelítőleg 1,5 millió kh szántó területet hagytak el, illetve „ajánlottak” fel a gazdák, így lehet az is, hogy 1950 végéig körülbelül 120 ezer taggal bővült a termelőszövetkezetek taglétszáma. Ebben az időszakban több mint 180 ezer mezőgazdaságból élő adta fel az eredeti, földdel kapcsolatos foglalkozását. Ez a szám 1953-ra meghaladta a 300 ezret. Ekkorra a kényszerből tsz-be lépett személyek száma már 376 ezerre emelkedett.

Egymillió büntetőeljárás, 850 ezer büntetés, 400 ezer elítélt paraszt

A kulákság elleni harc meghirdetése után, 1947 és 1953 között „közellátási bűntett” címén több mint 400 ezer parasztot ítélt el a bíróság, és ennél jóval magasabb az a szám, akik ellen eljárást indítottak. Ezek „népgazdaság ellen elkövetett bűntettek” voltak, a bíróság politikai megrendelésre dolgozott: a kis és középparaszti rétegek tönkretétele és likvidálása volt a feladat. Ide tartozott a beszolgáltatási kötelezettség elmulasztása, a feketevágás stb. Az adóhátralék miatt 1950-1952 között kb. 400 millió forint büntetőbírságot róttak ki a parasztságra. 1951 elejétől 1953 májusáig az ún. kihágási bíróság jogkörével felruházott rendőrség összesen 850 ezer esetben szabott ki büntetést. 1950 tavaszától 1953 májusáig a különböző feljelentések, illetve előzetes rendőrségi vizsgálatok nyomán összesen több mint egymillió büntetőeljárás megindítását kezdeményezték az ügyészségeknél. A bíróságokhoz kb. 650 ezer vádirat érkezett, és a perek 60 százalékában, azaz mintegy 400 ezer esetben született elmarasztaló ítélet. Vagyis egy teljes társadalmi réteg ellen – „gazdasági burokba bújtatva” – folyt politikai üldözés.

hirdetés

Kitelepítés, internálás

1950 elejére a teljhatalommal felruházott Államvédelmi Hatóság (ÁVH) bármit megtehetett, Rákosi Mátyás végrehajtó gépezetéül szolgált.

1950 nyarán a szerzetesrendeket feloszlatták, azokat, akik nem vetették le a reverendát, internálták, kitelepítették, házi őrizetbe helyezték. Akkoriban megkezdődött a déli és a nyugati határsávból a családok deportálása a hortobágyi zárt táborokba, illetve a nagyvárosok megtisztítása az „ellenséges elemektől”. Ennek lett a vége 1953 nyarára a 12 hortobágyi zárt tábor (10 ezer személy). Megalakították az ÁVH által felügyelt internálótáborokat Kistarcsán, Recsken, Tiszalökön, Kazincbarcikán, Bernátkúton és Sajóbábonyban. 1951 nyarán megkezdődtek a budapesti „veszélyes elemek” kitelepítései, melynek során 14 ezer embert fosztottak meg otthonától úgy, hogy 1953 után sokáig a lábukat sem tehették be a fővárosba.

1951–1952 között fejlesztették tökélyre a kivégzettek és agyonvertek álnéven való eltemetését. Amikor bekerült valaki a titkos ügyosztályra, a nyilvántartási könyvekben leragasztották a nevét, és számmal jelölték meg.

1953 nyarán az amnesztiarendelet hatására több ezer embert „szabadon” engedtek, de a börtönök ennek ellenére zsúfolásig telve voltak, ugyanis azokat az elítélteket, akiket demokráciaellenes cselekmény, összeesküvés, háborús bűntett vádjával elítéltek, azok nem estek az amnesztia hatálya alá. Az „enyhülés” időszakában is működtek a rabmunkáltatás intézményei, a bányák és mezőgazdasági telepek. Az egyik ilyen híres bánya a csolnoki volt ekkoriban.

1956

Az 56-os szabadságharc során több százan, ezren veszítették életüket a harcokban, sortüzekben. Ennél súlyosabb veszteség volt az országnak, hogy kétszázezren nyugatra távoztak, még ha személyes sorsuk szempontjából ők nem is feltétlen tekinthetők áldozatnak. A forradalom leverését követő megtorlás során több száz embert végeztek ki azért, mert szabad Magyarországon szerettek volna élni. A kommunista diktatúra következő évtizedei egy egész nemzetet kényszerítettek rabigába, identitásának megtagadására, aminek hatása kitörölhetetlen, a stigmái ott vannak a jelenkor társadalmán is.

Schmittné Makray Katalin a parkányi megemlékezésen (fotó: haboruskeresoszolgalat.hu)

A rendezvényen Szegő László dandártábornok, főhadsegéd kíséretében megjelent és a vendégeket köszöntötte Schmittné Makray Katalin, a magyar hadisírgondozás fővédnöke. A kiállítást Szakály Sándor történész, a Károli Gáspár Református Egyetem professzora, az MTA doktora nyitotta meg. A tárlókban Zsákovics László és Kvitek Marián militariagyűjtők és más magánszemélyek tulajdonában lévő fegyverek, egyenruhák, felszerelési eszközök lettek kiállítva, a paravánokon számos korabeli fénykép és térképvázlat volt látható. A megnyitót követően archív filmek vetítése színesítette az eseményt, a HM Katonai Hagyományőrző és Hadisírgondozó Osztály, valamint a Háborús Keresőszolgálat szakembereinek segítségével pedig a hozzátartozók kereshették eltűnt, elhunyt szeretteiket a korabeli, s mára digitalizált veszteségi adatok között.

Az egyesület egykori első embere a múlt felidézése kapcsán emlékeztetett arra, hogy a Csepel SC az elmúlt 100 év során 20 olimpiai aranyéremmel, valamint 75 világbajnoki- és 45 Európa-bajnoki elsőséggel járult hozzá a magyar sport sikereihez. A piros-kék klub versenyzői olimpiai szereplése alapján 1948-tól 2004-ig az első négyben volt a hazai egyesületek rangsorában.

„A rendezvénysorozattal kettős célunk van. Egyrészt, hogy emlékezzünk az elmúlt évtizedek eredményeire, másfelől hogy a média és a szponzorok figyelmét jobban a klubra irányítsuk. Az ünneplést a január 27-én, a Csepeli Munkásotthonban rendezendő díszközgyűléssel kezdjük, amelyre 450 meghívót küldtünk ki” – mondta Kiss Imre, majd hozzátette, hogy a rendezvény alkalmából aranydiplomákat adnak majd át a Csepel SC 11 olimpiai bajnokának, s kiosztják az Örökös bajnok és Örökös tag címeket is.

A centenáriumra Az első 100 év címmel egy könyv, valamint egy DVD is készült, amelyek felidézik a csepeli egyesület évszázados történetét és sikereit, Németh Sándor volt birkózó szövetségi kapitány pedig megírta a klub himnuszát is. Az emlékezés március 15-én, a XXI. kerületi önkormányzat épületében megnyíló, s a klub történetét felidéző vándorkiállítással folytatódik, amely az év során az összes csepeli iskolában látható lesz. Május 25-én centenáriumi emléktáblát fognak avatni a Csepeli Sportcsarnokban, december 8-án pedig egy centenáriumi bállal zárják az esztendőt, ismét a helyi munkásotthonban.

A sajtóbeszélgetésen szóba került, hogy az egykor szebb napokat látott klub legeredményesebb időszakában, Weisz Manfréd idején még 27 szakosztállyal rendelkezett, ma azonban már csak 11-gyel. Ezek a szakosztályok a Csepel Művek megszűnését követően, az elmúlt évtizedben önálló kisegyesületekké váltak, s jelenleg is ilyen formában működnek. A Csepel Sport Club 2010 novemberében, a centenáriumi események előkészítése kapcsán alakult újjá, jelenleg utánpótlás-neveléssel foglalkozik, elnöke pedig az egykori kiváló röplabdázó, Buzek László.

Isten szolgája, Mindszenty József bíboros százhúsz éve, 1892. március 29-én született. Mindenki elismeri, hogy bátor, szókimondó, sőt – mint VI. Pál pápa mondta róla halála után – rettenthetetlen volt. Nagyon szerette Egyházát és hazáját. Védte népét, védte a hitet, az emberséget egy olyan korban, amikor elemi történelmi erők pusztították az országot és a világot. A földi hatalmak mércéjével mérve gyenge volt, de az igazság ereje sugárzott belőle. Ezért féltek tőle.

Alakja, tisztelete ma is lelkünk mélyét érinti. Boldoggá avatási ügye Rómában folyik évek óta. 2006-ban Püspöki Karunk is belépett a perbe: mi magunk is hivatalosan kérjük boldoggá és szentté avatását. Azért tesszük ezt, mert szentnek tartjuk őt.

Milyen lélekkel emlékezünk rá most, születésének 120. évfordulóján? Nem láthatunk benne pusztán politikust. Bár sok megnyilatkozása olyan kérdésekről szólt, amelyeket előtérbe állított a politika, személyes állásfoglalásai mégis katolikus hitéből fakadtak. Amikor felemelte szavát a rasszizmus és a zsidóüldözés ellen, amikor – egyesek szerint naivul, de prófétai módon – azt követelte, hogy a nácik és a nyilasok adják fel harc nélkül a Dunántúlt, és ne folytassák az értelmetlen pusztítást, akkor nem taktikázott. Egész életére jellemző volt, hogy politikai rendszertől függetlenül rendíthetetlenül kitartott az igazság mellett. Isten képmását, az embert védte, az emberi életet, a „Ne ölj!” parancsának örök igazságát. Amikor a háború után a svábok kitelepítése ellen és a Csehszlovákiából elűzött magyarok érdekében szólt, ugyanez a hívő meggyőződés vezette. Népéért és Egyházáért aggódott, amikor ellenállt a sztálinista diktatúra vallást és kultúrát pusztító nyomásának.

Személye jelképpé magasodott: a magyar katolikus közösség és az egész megkínzott és elnyomott magyar nép jelképévé. Mindszenty bíborost a börtönben lélektanilag és fizikailag is meg akarták törni. Kegyetlenség és főleg keserű tévedés lenne azon megütközni, hogy hosszas kínzás után – még elítélése előtt – maga is elhitte: ki akarják szabadítani őt. Akkor és ott ez puszta lejáratási kísérlet volt. 1956-ban azonban tényleg kiszabadították. Érte jöttek. Nem maga akarta elhagyni a fogságot. Ugyancsak a lényeget tévesztenénk szem elől, ha csak azt kérdeznénk, mennyire reálisan látta a politikai helyzetet annyi év elszigeteltség után. A mélyebb történelmi igazságot, az isteni gondviselés és a valóság rendíthetetlen erejét nagyon is élesen látta.

Születésére emlékezve hajoljunk meg nagysága előtt. Akkor lesz hozzá méltó az ünneplésünk, ha ma is tiszteljük történelmünk teljes igazságát, ha Krisztus fényében szemléljük az embert és a világot. Ha nem egy-egy érdekcsoport elfogultságával, hanem a mindenkit elfogadni és mindenkivel kiengesztelődni kész szeretet bátorságával nézzük múltunkat és jelenünket. Ha hitünk elszántságával utasítunk el minden rasszizmust és nemzetiségi gyűlölködést. Ha úgy szeretjük népünket, hogy közben mindenki másban is megbecsüljük Isten képmását és a Teremtő kultúrákat alkotó bölcsességét.

Mindszenty bíborosról szokás néha úgy is beszélni – ismét csak politikai szintre szállítva le alakját –, hogy élesen szembeállítják őt a katolikus világegyház és a magyarországi egyház többi vezetőjével. Pedig ő elsősorban hívő ember volt. Látta a többi püspökök, papok, szerzetesek, világiak szenvedését és helytállását. Tudott szeretettel és megértéssel szólni azokról is, akiket megtört az üldözés. Szent Péter utóda iránt pedig mindig engedelmes volt. Akkor is, amikor ez lelkileg nehezére esett.

József bíboros sírján Esztergomban ez olvasható: „Devictus vincit” – legyőzetve győz. Legyen az isteni igazság, amit életében szolgálni akart, ma is éltető erő, lelki megújulás, megbékélés és bizalom forrása mindannyiunk számára!

Egyházi ünnepségek és megemlékezések az idei évforduló kapcsán:

• teológiai kongresszus Mindszenty bíboros életszentségéről: Mindszenty József és kortársai: vértanú és hitvalló püspökeink
• 2012. március 31. 10.30: hálaadó szentmise a szombathelyi székesegyházban. Főcelebráns: Erdő Péter bíboros, prímás, esztergom–budapesti érsek. Koncelebrálnak: Veres András szombathelyi püspök és a Püspöki Kar tagjai
• 2012. május 5. 10.30: szentmise és országos könyörgő imádság Mindszenty bíboros boldoggá avatásáért az esztergomi bazilikában. Felkért szónok: Carlo Caffarra bolognai bíboros érsek. Koncelebrálnak a Püspöki Kar tagjai
• kiállítás Bécsben Mindszenty József bíboros életéről

Az MKPK Állandó Tanácsa:
Erdő Péter bíboros, Ternyák Csaba érsek, Bábel Balázs érsek, Veres András püspök
Budapest, 2012. január

kattintson a nagyobb képért

Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület Maros megyei szervezete tíz évvel ezelőtt indítványozta, hogy hosszú évtizedek kényszerhallgatását követően emlékezzünk meg történelmünk egyik legtragikusabb eseményére, a második világháborúban a Don-kanyarba kivezényelt és többnyire elpusztult 2. hadseregre, a doni áldozatokra. A történelmi egyházak és egyes civil szervezetek képviselőiből Marosvásárhelyen emlékbizottság alakult, amely felvállalta egy emlékmű felállítását, kutatómunka beindítását, a túlélők felkutatását, kiállítások megszervezését, valamint a januári megemlékezések megtartását.

A kutatómunka eredményeképpen sikerült összeállítani egy 577 személyből álló listát mindazokról, akik Maros megyéből kerültek ki a Don-kanyarba, és ott meghaltak, eltűntek vagy megsebesültek. Marosvásárhely mellett (83 személy) 125 Maros megyei település érintett. A marosvásárhelyi, Maros megyei, erdélyi magyar, zsidó, román, cigány áldozatok emlékére állítottuk fel 2005-ben a doni emlékművet, Bocskay Vince szobrászművész alkotását. Azóta minden év januárjában, a római katolikus temetőben levő emlékműnél elhelyeztük a kegyelet virágait, koszorúját.

A két napos eseménysorozat első napján, január 21-én Marosvásárhelyen a római katolikus temetőben, január 22-én pedig Backamadarason emlékeznek meg a civil szervezetek és a történelmi egyházak az elesett honvédekre a backamadarasi református templomban.

A megemlékezések mellett, a Turul Hagyományőrző Csoport kezdeményezéséből idén egy emléktúrát is szerveznek a maros megyei hagyományőrző csoportok, melyen a résztvevők többek között második világháborús hagyományőrző egyenruhákban, Marosvásárhely–Backamadaras útvonalon vonulva, a magyar hadsereg téli meneteléseit idézik a második világháborús frontok hómezőin, ezzel is emlékezve a zord körülmények között elesett honvédekre.

A részletes program itt olvasható.

December eleje óta érhető el a hadisir.hu című honlap, amelyet azzal a céllal indított a tárca, hogy a társadalom figyelmét felkeltse a hadisírgondozás nemes ügye iránt és a hősi halottak hozzátartozói a világháló segítségével is információhoz jussanak a háborúban elesett családtagjukról. Ehhez nyújt segítséget a honlap keresőfelülete, amely jelenleg a második világháború keleti hadműveleti területén és a történelmi Magyarország területén elesett katonáink adatait tartalmazza. Az adatbázisban több mint 70 000 hősi halottunk adata található meg, amely korabeli nyilvántartásokra épül.

Az oldal különlegessége, hogy az adatsorok mellett feltűnnek – a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum gyűjteményében található – korabeli veszteségi kartonok is, amelyeket a háború alatt a HM 22. (veszteségi) osztálya állított ki az elesett személyről, alakulatának jelentése alapján. A karton első oldalán olvashatóak a személyes és a katonai adatok, valamint a veszteség jellege, ideje és az eltemetés helye, időpontja. A karton hátoldalán megtaláljuk a halálozás okát, néha fásult szűkszavúsággal (pl. fejlövés, aknarobbanás) más esetben szívbemarkoló alapossággal két, három mondatban kifejtve.

A veszteségi kartonokon túlmenően, azokat a gránittáblákat is megtekinthetjük az oldalon, amelyek az egykori doni hadműveleti területen létesített rudkinoi II. Magyar Központi Katonai Temetőben lettek elhelyezve. A katonatemetőbe tíz év alatt több mint 19 000 hősi halottunk áttemetésére került sor, amiből a kutatások alapján mintegy 12 000 elesett nevét sikerült beazonosítani. A keresőben az adott személy adatai mellett az a tábla látható, amelyre az eredeti eltemetés helyét, nevét, rendfokozatát születési és halálozási idejét felvésték. A „Don-kanyarban” elvégzett évtizedes munka eredményéről, így ezentúl nem csak az oda zarándoklók, hanem a széles közvélemény is értesülhet.

1938-tól a második világháború befejezéséig mintegy 10 000 olyan hősi halált halt katonánk volt, akinek részére posztumusz kitüntetést adományoztak. Az adatbázisban ezek mindegyikénél megjelenik a kapott kitüntetés képe.

A minisztérium hadisírgondozó osztálya felelős a honlap tartalmának fejlesztésért, amelyet folyamatosan bővítenek, így a második világháborúban elesett honvédek adatai mellé még több veszteségi dokumentum vagy sírhely fotó feltöltését tervezik. A rendelkezésre álló levéltári források lehetősége szerint, az első világháborúban elesett katonáink adatai is megtalálhatóak lesznek a honlapon. A kutatást és az adatbázis építését nehezíti, hogy a Magyarországon is rendelkezésre álló első világháborús veszteségi nyilvántartásokat az 1950-es években megsemmisítették, így azok csak a bécsi Hadilevéltárban érhetőek el.

Az oldal felhívása szerint várják azok jelentkezését, akiknek a hozzátartozója hősi halált halt az első vagy a második világháborúban és rendelkeznek az illetőről fényképpel. A hadisírgondozó osztály tervei szerint a megküldött fotókat a Hősök arcképcsarnoka menühöz töltik majd fel.

Jány Gusztáv egykori tábornokot hozta példának beszédében a Csongrád Megyei Közgyűlés alelnöke. A 2. magyar hadsereg parancsnoka – ahogyan Zakar Péter kifejtette – többször is le akart mondani tisztségéről. Második alkalommal éppen tiltakozásképpen a magyar hadsereg elé kitűzött irreális célok, és a magyar katonákkal való bánásmód miatt. Ezt egyik alkalommal sem engedték neki. Mint a történész fogalmazott, Jány Gusztáv a tragédia után hazatérve nem vállalt szolgálatot, ami mindent elmond egy olyan katonáról, aki mindig vállalta a szolgálatot, akkor is, amikor a lemondását elutasították.

Zakar Péter arról is beszélt, hogy nemcsak a 2. magyar hadsereg egykori katonái előtt szeretne fejet hajtani, hanem azok előtt is, akik dacolva az elnyomással, széttépték a felejtés fátylát: Nemeskürty István, Széchenyi-díjas és Kossuth-nagydíjas író, irodalom- és filmtörténész, aki először írt a 2. magyar hadsereg történetéről, vagy Sára Sándor, Kossuth- és Balázs Béla-díjas magyar operatőr, filmrendező, akinek filmjét az adott időszakban szinte minden magyar családban nézték.

Hozzátette, és mindazok előtt, akik tettek azért, hogy a múlt elrablása, ez a létfelejtés, ami a diktatúra része volt, megváltozzon, hogy nyugodtan, méltó módon tudjunk emlékezni, és megbékélni azokkal, akik ellen egykoron harcolnunk kellett.

A megemlékezést koszorúzás zárta, majd a Megyeházán levetítették Bubenkó Gábor Szögligettől a Donkanyarig című dokumentumfilmjét, amely szintén a doni hősöknek állít emléket.

megemlékezés Madéfalván (fotó: Biró Zoltán, szekelyhon.ro)

A madéfalvi veszedelem 248. évfordulója emlékére piros-fehér-zöld zászlókat tűztek ki portáikra a helybéliek. A szombati megemlékezést Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke, az RMDSZ parlamenti képviselői, a megyei és a helyi önkormányzatok tisztségviselői is megtisztelték jelenlétükkel.

A Jézus Szíve templomban tartott ünnepi szentmise után a Siculicidium emlékműhöz vonult át a gyülekezet, ahol Szentes Csaba, Madéfalva polgármestere köszöntötte az egybegyűlteket, hangsúlyozva: az a hit, összefogás, szabadságszeretet, amellyel őseink megpróbáltak ellenállni a zsarnok uralom akaratának, megpróbálták megvédeni jogaikat, a mai székely nemzetnek is biztosítaná a fennmaradást.

Kelemen Hunor szövetségi elnök felszólalásában a 248 évvel ezelőtti tragédia részleteire tért ki: „A január 7-i, hajnali székely gyilkosság egyfajta bosszú volt a székely emberek akarata, kitartása, szabadságszeretete ellen. Mert nem az 1700-as években kezdődött ez az ellenállás, hanem még a Rákóczi-szabadságharc idején, amikor a székelyek nagy számban részt vettek a felkelésben a kurucok oldalán, és később minden olyan szándék, amely a szabadságjogok megőrzését tűzte ki célul, megtorlásnak volt az áldozata” – hangsúlyozta beszédében az RMDSZ elnöke. Kelemen Hunor szerint a madéfalvi veszedelem egyben bizonyítéka is annak, hogy a térség közössége mindig képes volt újrakezdeni az építkezést mind közösségi, mind egyéni szinten.

Sógor Csaba, Kelemen Hunor és Korodi Attila a megemlékezésen (fotó: maszol.ro)

Kijelentette: hisz benne, hogy ennek a földnek a huszonegyedik századi lakói is örökölték ezeket a tulajdonságokat, így az örökségbe kapott értékeket meg tudják őrizni. „Még akkor is, amikor ma nem ágyúval lőnek ránk, hanem szavakkal, tettekkel próbálják meg elvenni a történelmünket. És azt üzenjük azoknak innen Madéfalváról, akiknek a csíkszeredai Márton Áron Főgimnázium homlokzatán lévő címer szúrja a szemét, hogy ne zavarja őket a mi történelmünk, ne zavarja őket az, ami a mi értékünk, a mi múltunk. És akkor lehet egyetértés, akkor lehet építkezés. A történelmet nem lehet eltörülni, a történelmet nem lehet meghamisítani. A történelmet nem lehet zárójelbe tenni, csak ideig-óráig, ahogy azt sokszor és sokan megpróbálták. Azt üzenjünk innen, Madéfalváról, hogy a székely emberek, az erdélyi magyarok szabadságszerető emberek. Tisztelik azt, aki tiszteli őket, szeretik a szabadságot, és szeretnek a saját sorsukról dönteni. Madéfalva üzenete ezt is tartalmazza” – utalt az elmúlt napok történéseire beszéde végén az RMDSZ elnöke.

A madéfalvi veszedelem története

A madéfalvi vérengzés (Siculicidium) 1764 január 7-én történt, Mária Terézia uralkodása alatt. A bécsi udvar Erdélyben három székely és két román határezredet akart létrehozni. A székelyek azonban meg akarták őrizni évszázados katonáskodási hagyományukat, kiváltságaikat és ellenáltak a székely ezredek erőszakos felállításának, ami megszüntette a különállásukat. Báró Siskovics József altábornagy parancsot adott katonáinak Madéfalva megtámadására, ahol a székelyek vezetői találkoztak. Vízkereszt utáni hajnalon, vad ágyútűzzel indított támadásban mintegy 400 embert (köztük ártatlan gyermekeket és asszonyokat) mészároltak le. Ezt követően elfogták a székelyek vezetőit és bűnvizsgáló bizottságot hoztak létre. A mészárlás és az erőszakos katonasorozás következtében kezdődött meg a székelyek kivándorlása Moldvába, ahol elrejtőzve megélhetést találtak a már évszázadok óta ott élő csángók falvaiban. (Wikipédia)

Tánczos Barna vidékfejlesztési államtitkár a magyarok identitásának firtatóihoz intézett üzenetet. Elmondta, mostanában gyakran kerül a magyar ember vitába amiatt, hogy más nemzeti szimbólumokat használ, mint a többségiek, és mert inkább érzi magáénak a magyar és a székely himnuszt, mint az ország hivatalos himnuszát. „Sokan vitatják talán napjainkig, hogy kik vagyunk, és honnan jövünk. Egy dolog biztos, lassan ezer éve, hogy itt vagyunk a Kárpát-medencében. És soha nem mondtuk magunkról azt, hogy keresztények voltunk Krisztus előtt, nem mondtuk, hogy népünk, nemzetünk bölcsőjénél Julius Caesar bábáskodott” – mondta, leszögezve, hogy ha volt nép, amely megszenvedett a megmaradásért, az minden bizonnyal a székely volt.

Zsigmond Barna Pál, Magyarország csíkszeredai főkonzulja arra emlékeztette az egybegyűlteket, hogy a székely közösség először 1764-ben találkozott a „menni vagy maradni” kérdésével. Január hetedike több ezer ember életét változtatta meg örökre. „Ma a szétszórtság ellenére újból feléledt a remény. Székelyföldön, Bukovinában megmaradt székelyek, de a távoli földrészekre került leszármazottak is újra egyesülhetnek a magyar állampolgárság kötelékében. A nemzet lélekben is újra egyesül, amely felébreszti az összetartozás érzését is” – jelentette ki a főkonzul. A megemlékezés végén a jelenlevők elhelyezték a kegyelet koszorúit a Siculicidium emlékművénél.

„Csak egy nap a világ…”

Ezzel a háborús slágerrel jellemezhetnénk a legjobban az 1944-es Budapest közhangulatát. Az embereket nemigen érdekelte, milyen a hadi helyzet Budapest térségében, sőt a bekerítésnek még örültek is, mivel a szövetséges és szovjet légitámadások szüneteltek. A nyilas vezetőség többszöri kiürítési felhívásait a vasutasok gyakorlatilag elszabotálták. Míg az autóbusz-forgalom üzemanyag-takarékosságból leállt, a villamosok tovább közlekedtek. Pénzért és nemesfémért bármi kapható volt. Természetesen a civil lakosság a karácsonyi bevásárlás mellett igyekezett „bespájzolni”, tartós élelmiszert vásárolni a nehezebb időkre.

Míg a pesti hídfőt szabályosan bekerítették a szovjet csapatok, a budai oldalon lazább volt a gyűrű. Ezért is okozott riadalmat, amikor szovjet élek törtek előre a budai Szépilona kocsiszín környékén december 24-én, a délutáni órákban. A helyzetre jellemző, hogy a bekerítés előtti napokban még közlekedett a Budapest–Bécs közötti gyorsvonat. Ezzel a szerelvénnyel érkezett meg Usdau Lindenau vezérkari alezredes, aki miután megvacsorázott az étkezőkocsiban, a Keleti pályaudvaron leszállt – mivel gépkocsit nem küldtek elébe –, taxit fogott, s úgy hajtatott fel a Várba, hogy átvegye új beosztását.

December 23-án a budapesti operában Verdi hírneves operáját, az Aidát adták. „A második felvonás előtt egy katonaruhás színész jelent meg a függöny előtt és a félig telt háznak tolmácsolta a front üdvözletét, megelégedését fejezte ki afölött, hogy a közönség mennyivel nyugodtabb és bizakodóbb, mint pár héttel ezelőtt, biztatott mindenkit, hogy most már nyugodt lelkiismerettel megígérheti, hogy Budapest magyar marad, és gyönyörű fővárosunknak nincs mitől félnie.” A fővárosiak válogathattak a színházak és mozik ajánlataiból. A Pesti Színházban Ibsen Vadkacsáját adták Bulla Emmával a főszerepben, a Nemzeti Színházban az Annuska, a Vígszínházban a Portugália császára, az Új Magyar Színházban az Utcai ismeretség, míg az Operettszínházban a Luxemburg grófja került műsorra. Újra megnyílt a Kamara Varieté, ahol artistaműsorral szórakoztatták a nagyérdeműt. A Budapestre menekült kolozsvári, szabadkai és kassai színitársulatok előadásai is tovább gazdagították a kínálatot. Aki nem színházba kívánkozott, beülhetett mozgófilmszínházba. Régi magyar vígjátékokat és német revüfilmeket játszottak, melyekben Rökk Marika volt a primadonna. Háborús filmek még véletlenül sem szerepeltek a mozik műsoraiban.

Oroszok a fogaskerekűn

Az első szovjet katonák megjelenése a budai oldalon meglepte a magyar és német erőket, de a lakosságot is. A Széna téri kaotikus helyzetre Czeczidlowszky Béla tüzér hadnagy így emlékezett vissza: „A lakosság igen nyugtalan volt, az Ostrom utcában nyilas párttagok szálltak be gépkocsiba, és tűntek el… Akkor döbbentem rá, hogy Úristen, mi van itt… Tarnay Tasziló aknás ütegparancsnok már ekkor a téren állásban volt, és lőtte a Hűvösvölgyet. A Zöld Hordó vendéglő nyitva volt, ott meg is ettem egy pörköltet.”

Andrej Iljics Kozlov alhadnagy felderítő szakaszával december 24-én, este hat órakor érte el a fogaskerekű svábhegyi végállomását, ahol legnagyobb elképedésükre fenyőfát és sült gesztenyét árusítottak. Miután a szovjet katonák vásároltak egy-egy zacskó sült gesztenyét, felszálltak a menetrend szerinti járatra, majd a szerelvény elindult. Az egyik utasnak feltűnt, hogy nem a szokványos egyenruhát és fegyvereket viselik a katonák, ezért megrántotta a vészféket. A lefékezett szerelvényről leugrálva tűntek el a szovjet katonák az erdőben, miután pár utast megszabadítottak karórájuktól.

Másoknál zavartalanabb volt a szenteste. Paulics József karpaszományos a következőket őrizte meg emlékezetében: „Karácsonyi ünnepség… Másnap ünnepi ebéd volt. Becsinált leves, borjúsült rizzsel, savanyúság, diós-mákos kifli és borocska. Valahonnan előkerítették a zenekar vonós tagjait, akik egész délután szórakoztatták a nagyérdemű közönséget.”

Több fővárosi család karácsonyfájára kerültek fel olyan sztaniolcsíkok, melyeket az angolszász bombázók dobtak le korábban. Ahol nem volt karácsonyfa, ott a fikuszt díszítették fel. Az éjféli misét az egyház rendeletére már délután megtartották, s a karácsonyi látogatások helyett az ünneplők telefonon hívták fel rokonaikat, barátaikat.

„Ti vagytok az okai…”

Szalay István zászlós a december 25-i valószerűtlen állapotokról emlékezett meg: „…az emberek tálakon, tepsikben hozták nekünk a karácsonyi bejglit, diósat, mákosat, és válogatás nélkül osztogatták a katonáink között. Minden házból, minden lakásból hoztak valamit, és érdeklődtek is, hogy mit tudunk, mi a hadi helyzet. Esküszöm, hogy nem az összeomlásra vártak…” Aznap a Margit körúton Zadravetz István tábori püspök misézett: „Ti vagytok az okai, hogy ilyen szörnyű karácsonyra ébredtünk…”, dörgött rá híveire, mintha azok tehettek volna a szovjet csapatok jelenlétéről.

Ezekben a napokban leállt a budapesti tömegközlekedés. A helyi közigazgatás a helyén maradt, míg a nyilas vezetés javarésze már elmenekült. A XI. kerületben 1945. február 11-ig működött a hivatal, ahol még polgári esküvőket is tartottak. Mivel a főváros közművei a peremkerületekben húzódtak, azok különböző időpontokban estek el. December 28-án a gáz-, majd pár nap múlva a vízszolgáltatás is megszűnt, s Budapest tereit, utcáit szeméthegyek lepték el. Legtovább a telefonvonalak működtek, amely a védők számára kiváló hírszerzési forrást biztosított. A lakosság lekényszerült a pincékbe és óvóhelyekre, ellátásuk 1945. január közepétől megoldatlan maradt. Az élelem mellett a vízhiány is fokozta a szenvedéseket.

A főváros hadszíntérré válásakor valóságos földi pokol ott volt, ahol a küzdelem állóharccá alakult. Budapest legszebb kerületei mérhetetlen károkat szenvedtek el, így a Belváros, az I., II. és XI. kerületek és a Várnegyed. Amit a nyilasok nem vittek el a kiürítés során, s nem vált az enyészetté, azt a szovjetek „zabrálták el”. Az első szovjet katonák megjelenése a pincékben mindenkinek mást és mást jelentett. Az emberek többsége azonban örült, hogy a harcok véget értek, s egyfajta „megszabadulásként” vették a vörös csillagos katonák megjelenését. A gettóba zárt zsidóság felszabadulásként élte meg a szovjet jelenlétet, az ostromot túlélt magyar honvédek és a Waffen-SS-katonákra többéves fogság várt. A civil lakosság emellett rettegett, hiszen a bosszúszomjas, fosztogató és erőszakoskodó szovjet katonák az értéktárgyak eltulajdonítása mellett elsősorban a nőkre vadásztak, a férfiak egy részét pedig egyszerűen fegyverrel kényszerítették be egy-egy hadifogoly transzportba.

1945. február 11. után lassan megindult az élet Budapesten, a pesti humor azonban találóan fogalmazta meg az új helyzetet, mely szerint Magyarországon három „dúlás” volt történelmünkben: a tatárdúlás, a törökdúlás és a „felszabadúlás”.

1989 előtt elhallgatott történelmi tény volt, hogy a szovjetek nem felszabadították, hanem elfoglalták Budapestet. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az az emlékérem, amelyet Budapest bevétele után osztogattak a részt vevő katonáknak, azon ugyanis nem a „za oszvobozsgyenije”, magyarul felszabadításért, hanem a „za bzjátyije”, azaz elfoglalásért szó szerepelt.

Vásári hangulat

Gosztonyi Péter, a magyar emigráció kiváló hadtörténésze Budapest lángokban című munkájában a következőket írta 1944 karácsonyáról: „Az áruházak polcai tele voltak karácsonyi ajándékoznivalókkal. És a nagyközönség vásárolt. A Nagykörúton, az Andrássy úton, a Váci utcában csak úgy nyüzsögtek az emberek. Tele voltak az éttermek és a kávéházak. Gyerekként, 12 évesen éltem át ezt az időszakot. Nem volt az az érzésem – s úgy látszik, a felnőtteknek sem, legalábbis azoknak, akik nem tartoztak az üldözöttekhez –, mintha egy ostrom előtt álló nagyváros központjában lennénk. Sőt! A budapestiek egyszerűen nem akarták észrevenni, hogy a HÁBORÚ elérte már a házuk küszöbét. A Vörös Hadsereg ott állt Pest előterében. Magyar katonát az utcákon nem lehetett látni. Németet igen. Fegyelmezetten vonultak kis csoportokban fegyveresen „kelet” irányába. Aki esetleg lemaradt – tanúja voltam egy ilyen esetnek –, az bevárta a legközelebbi villamost, és géppisztollyal vagy páncélököllel felszerelten – felszállt a szerelvényre. Az utazók előzékenyen hellyel kínálták a „vitéz urat”. December 24-én tele volt Pest karácsonyfákkal. Mint minden esztendőben, így 1944 decemberében is utca hosszat alkalmi kereskedők árusították portékáikat. A pénz kezdte ugyan értékét veszíteni, de akinek volt pénze, az két kézzel szórta.”

Orosz Zoltán altábornagy, a Honvéd Vezérkar főnökének helyettese beszédet mond (fotó: Galovtsik Gábor)

„Itt nyugszik a Székely Hadosztály parancsnoka, szentkereszthegyi Kratochvil Károly ny. altábornagy. 1869. 12. 13. – 1946. 09. 19.” – olvasható azon a síremléken, amelyet december 13-án, kedden avattak újra Budapesten, az Újköztemetőben. Az egykori katonatisztnek és hitvesének 16-os parcellában található sírkövén nyomot hagytak az elmúlt évtizedek, így felújítása szükségessé vált. A síremlék rekonstrukcióját és a két új márványtábla elhelyezését a HM Katonai Hagyományőrző és Hadisírgondozó Osztály rendelte meg.

A felújított sír újraavatását a nyugállományú tábornok születésének 142. évfordulójára időzítették. Az ünnepségen – amelyen Háromszék képviseletében megjelent Demeter László, Kovászna megye kulturális bizottságának elnöke is – Orosz Zoltán altábornagy emlékezett a Székely Hadosztály parancsnokára.

„Most, amikor megállunk egy kitűnő katona, szentkereszthegyi Kratochvil Károly síremléke előtt, hogy tisztelettel adózzunk emlékének, tudnunk kell: komoly tétje van az emlékezésünknek. Az altábornagy pályafutása a legfontosabb és legalapvetőbb kérdéseket állítja elénk, amelyekkel magyar katona valaha is szembekerült és szembekerülhet. Ő a legjobb válaszokat adta meg, amennyire az erejéből és a tehetségéből telt. Ez pedig a legtöbb, amit katonaember tehet a hazájáért” – mondta ünnepi beszédében Orosz altábornagy.

A Honvéd Vezérkar főnökének helyettese ezután részletesen ismertette Kratochvil altábornagy katonai pályafutását. Beszélt arról, hogy édesapja nyomdokaiba lépve ő maga is katonatiszt lett. Elvégezte a bécsi Hadiiskolát, majd 1909-ben a Habsburg-ház magyarországi ágánál a főhercegek nevelője lett. Itt érte a Nagy Háború kitörésének híre, amely után jelentkezett a frontra. Az összeomlás utáni nagy kavarodásban is összefogta csapatait, díszmenetben vonult be Nagyváradra és felajánlotta szolgálatait az új kormánynak.

Orosz tábornok kiemelte: Kratochvil Károly 1919 novemberének végén kapott kinevezést az Erdélyi Kerületi Parancsnokság élére. A rendkívül kényes helyzetben nagy eréllyel látott neki a rend helyreállításához, a hadsereg normális életének megszervezéséhez, az etnikai konfliktusok békés úton történő elsimításához. Megtalálta azokat az embereket, akik öt év háborúban eltöltött esztendő után hajlandóak voltak fegyverrel a kézben szolgálni. Majd amikor a fegyvereké lett a szó, ezekkel az emberekkel megszervezte és harcba vitte a Székely Hadosztályt. Vezetésével elállták az Alföldre vezető szorosokat, hogy mindaddig védekezzenek, amíg a magyar állam kellő energiát fordíthat a hadsereg megszervezésére és felszabadíthatja szülőföldünket.

Nem győzött, de megtett mindent, amit tehetett. Nyolc hónapnyi börtönre ítélték. Miután visszatért Magyarországra, egy rövid ideig a debreceni vegyes dandár parancsnoka lett, ezt követően pedig a Hadimúzeum megszervezésében szerzett elévülhetetlen érdemeket. Nyugállományba helyezése után is hű maradt mindahhoz, amit végzett. Egyesületbe gyűjtötte embereit, segítette őket az életben. Elfeledve, komoly nélkülözés közepette halt meg 1946-ban – hangsúlyozta az altábornagy.

„Amikor megállunk, és erre a síremlékre tekintünk, eszünkbe fog jutni: vannak olyan emberek a múltunkban, akiknek a példájából érdemes tanulnunk! Akik nem néztek félre, akik nem jelentettek beteget, nem kerestek kifogásokat, nem sértődtek meg, hanem a legnehezebb körülmények között is megtették, amit kellett” – fogalmazott beszéde végén Orosz Zoltán altábornagy.

Berta Tibor ezredes, a HM Katolikus Tábori Püspökség általános helynöke megáldja a felújított síremléket (fotó: Galovtsik Gábor)

A vezérkarfőnök-helyettes beszéde után Berta Tibor ezredes, a HM Katolikus Tábori Püspökség általános helynöke áldotta meg a felújított síremléket. Az ünnepség koszorúzással folytatódott – a Honvédelmi Minisztérium és a Honvéd Vezérkar nevében Orosz Zoltán altábornagy helyezte el a kegyelet koszorúját a sírnál –, majd a Magyar Takarodó hangjaival ért véget.

Kratochvil Károly a m. kir. nagyváradi 4. gyalogezred parancsnoka volt az első világháborúban. A négyesek harcoltak a galíciai és az olasz fronton is, ahol a Monte San Michele magaslatot védték. A háborút követően, 1918 végén az V. erdélyi katonai kerület parancsnokaként Kratochvil a Károlyi-kormány intézkedései ellenére és támogatása nélkül haderőt szervezett Kolozsváron, amely Székely Hadosztály néven lett ismert, és amely egyedüliként próbálta feltartóztatni a román betörést.

2011. december 13-án, kedden 11 órakor kerül sor Kratochvil Károly ny. altábornagy most felújított sírjának katonai tiszteletadással egybekötött újraszentelésére a Rákoskeresztúri új köztemetőben (16. parcella, 1. sor, 40. sír). A római katolikus rítus szerinti szertartást Berta Tibor ezredes, az MH Tábori Lelkészi Szolgálat róm. kat. szolgálati ág általános helynöke fogja celebrálni, Hende Csaba honvédelmi minisztert dr. Szarka Gábor kabinetfőnök képviseli.

Teleki Júlia és Cseresnyésné Kiss Magdolna

„A magyar és szerb politikusoktól már régen nem szavakat, hanem tetteket várnak azok, akik évtizedek óta hiába kérik, hogy legyilkolt családtagjaik, rokonaik, nemzettársaik végtisztességet kaphassanak” – fogalmazott Kövér László pénteken a Délvidéki Magyar Golgota mottójú országos megemlékezésen.

A házelnök a Vajdasági Autonóm Tartomány parlamentjének jelenlévő alelnökéhez és Dejan Sahovichoz, Szerbia budapesti nagykövetéhez fordulva azt kérte, tolmácsolják a felelős szerb politikai osztálynak, hogy nincs teljes értékű szerb-magyar jövő az 1944-45-ben ártatlanul lemészárolt délvidéki magyaroknak nyújtott végtisztesség nélkül. A kormánypárti politikus azt javasolta, Délvidékén jövőre közösen helyezzék el egy emlékmű alapkövét. A rendezvényen délvidéki magyarok Kövér Lászlótól emlékérmet vehettek át.

Levert keresztek

Kövér László felidézte a Csúrogon 1945-ben történteket, mintegy két és fél ezer magyar meggyilkolását, elűzetését és kifosztását. Megemlékezésében úgy fogalmazott: a kollektív bűnösség jegyében, etnikai elven, embertelen kegyetlenséggel lemészárolt ártatlan magyarok csontjai ma is dögtemetők és szeméttelepek alatt hevernek, a koponyáik fölött állított kereszteket sorra leverik.

Branimir Mitrovic, a VAT parlamentjének alelnöke arról beszélt, hogy egyetlen háború sem ér véget, amíg be nem gyógyul az összes seb, amit okozott. Pásztor István, a Vajdasági Magyar Szövetség elnöke kiemelte: büszke a vajdasági magyar közösségre, mert ilyen méltóságteljesen és katartikusan emlékezik. A vajdasági magyar közösség mindig az egyetemleges magyar nemzet részének vallotta magát, és erre azért volt folyamatosan joga, mert a 40-es évek közepén ilyen magas árat fizettek érte.

Pásztor felidézve az elmúlt időszak magyar kormányzati intézkedéseit, köszönetet mondott azért, hogy a nemzet közjogi értelemben befogadta őket. Hozzátette: a Közép-Európában élők sorsa összekapcsolódik, és a térségi stabilitás nem képzelhető el a közös múlt feltárása nélkül. Az eseményeket fel kell tárni, a tényekkel szembesülni és szembesíteni kell, és ennek lehet a végeredménye a megbocsátás, a megbékélés. A kutatás személyi és anyagi feltételei megteremtődtek, és reményét fejezte ki, hogy lendületet kap a jövőben.

Szólt arról is, hogy néhány napja megkezdődött a szerbiai rehabilitációs törvény általános vitája, és az kezeli azt, ami jelenleg elfogadhatatlan a vagyon-visszaszármaztatási törvényben, azaz a kollektív bűnösség elvét. Reményét fejezte ki, hogy a törvényt tíz napon belül elfogadhatják, és ezzel jogi értelemben is megteremtődik annak a feltétele, hogy a kollektív bűnösség bélyegét lemossák magukról.

Temetetlen múlt

1944-45-ben az egykori Jugoszláviában, a mai Bácska és Bánát, valamint a baranyai háromszög területén a bevonuló jugoszláv partizánalakulatokból létesült új katonai hatóság utasítására tömegesen kínozták meg és végezték ki a kollektív bűnösséggel vádolt magyar és német nemzetiségű lakosokat. Így álltak bosszút egyebek mellett az 1942. januári „hideg napokért”, amikor magyar katonák mintegy négyezer szerb és zsidó embert gyilkoltak meg. A délvidéki magyarok tízezreit gyilkolták meg 1944-ben és 1945 elején. A Vajdaságból elüldözött magyarok száma 85 ezerre tehető.

A rendezvényen, amelyen túlélők és leszármazottaik idézték fel az akkori történéseket, adta át Schmittné Makray Katalin az idei Arany Búzaszem díjakat. A köztársasági elnök felesége többek között arról szólt, hogy nincs veszélyesebb a gyógyulatlan sebnél, a temetetlen múltnál.

Az elismerésben az idén Cseresnyésné Kiss Magdolna, a Keskenyúton Délvidék 1944-45 Alapítvány képviselője és Teleki Júlia, a téma vajdasági kutatója részesült. A kitüntetést minden évben Szent Erzsébet napján egy olyan magyarországi és egy határon túli nőnek ítélik oda, aki példaadóan áldozatot hozott a közösségért, a nemzetért. Az Arany Búzaszem díjat 2008-ban hozták létre.