„Gyakorlatilag a végére értek a kivitelezési munkálatoknak, az egykori apátsági templom bemutatásából már csak annyi hiányzik, hogy a szentély határát szimbolizáló oszlopok tetejére felkerüljenek az itt talált oszlopfő faragványok másolatai” – mondta el a műemlékem.hu magazinnak Lajtai Zoltán építész, a felújítás tervezője.

Mint arról korábban már beszámoltunk, az Ybl Miklós tervezte szekszárdi vármegyeháza kutatása s egyúttal a bemutatás tervezése még 2009-ban kezdődött el. Az épület ugyanis nem csupán mint a magyarországi klasszicizmus egyik reprezentatív emléke értékes, hanem azért is, mert az 1061-ben alapított hajdani bencés apátság helyén áll. Az erődített apátság – amelyben I. Bélát eltemették, s így királysírnak is helyet adott – a középkor folyamán többször megrongálódott, de jelentősebb átépítésére csak a XV. században gótikus stílusban került sor (ekkor épülhetett a most feltárt és bemutatott kápolna is). A barokk korban épült déli „U” alakú apátsági épületet 1783-ban megyeháza céljára megvásárolták. A templom barokk újjáépítésére is sor került, ez azonban 1794-ben leégett. Ekkor már nem itt, hanem a mai helyén építették újjá. A megyeházát több ütemben bővítették – fokozatosan körbeépítve a volt várudvart –, végül a területre egyetlen hatalmas épületet terveztek, amelyet több kísérlet után Ybl Miklós tervei alapján valósítottak meg.

„Szerencsére már akkor is pénzszűkében voltak, így Ybl sem kapott zöldmezős beruházást, hozott, azaz a helyszínen lévő anyagból kellett dolgoznia. Így a már ott álló épületeket belefoglalta a saját alkotásába. Ennek az eredménye, hogy bár csodásan letisztult klasszicista stílusúnak tűnik elsőre a vármegyeháza, a felmérések során – kis túlzással – nem találtunk egyetlen derékszöget sem benne” – idézte fel Lajtai Zoltán. „Így érthetővé válik az is, hogy miért illeszkedik egymáshoz annyira harmonikusan a klasszicista udvar és a 11. századi templom maradványa. Ahogyan az évszázadok során újra és újra építettek a területen, mindig olyat alkottak, ami léptékében illeszkedett a korábbi épületekhez. Így bár a stílus különböző, a lépték korszakról korszakra, a román stílustól a klasszicizmusig ugyanaz maradt.”

Mint korábbi riportunkban megírtuk, 2009 őszén a szakemberek igyekeztek megtalálni azt a korábbi templomot a vármegyeháza termei és folyosói alatt, amelyben eltemethették I. Béla királyt 1063-ban – halálakor ugyanis az apátsági templom még nem volt készen. Kozák Károly régész hetvenes-nyolcvanas években végzett kutatásai alapján ennek maradványait az udvaron álló, ma látható romtól északra gyanították, ám az épületen belül végzett kutatás során „csak” egy gótikus kápolnát találtak. A feltárás mégsem tekinthető kudarcnak, hiszen sok Árpád-kori világi temetkezés is előkerült, ami azt bizonyítja, hogy Szekszárd első plébániatemplomának a közelben kellett állnia.

Hende Csaba honvédelmi miniszter mondott beszédet Kovács Sándor nyugállományú vezérőrnagy, az 1956-os forradalom és szabadságharc hősének 85. születésnapi köszöntőünnepségén május 10-én délután, Csepelen. Az eseményen a tárca és a honvédség részéről megjelent dr. Dankó István jogi és igazgatási ügyekért felelős helyettes államtitkár, illetve Bozó Tibor dandártábornok, a Honvéd Vezérkar személyzeti csoportfőnöke is.

Hende Csaba köszönti Kovács Sándort (fotó: Krasznai-Nehrebeczky Mária)

Hende Csaba megköszönte Kovács Sándornak mindazt, amit 1956-ban Csepelért és a magyar nemzetért, illetve amit hosszú élete során ‘56 eszméjének megőrzéséért tett. Felidézte: 1956-ra a magyar társadalomban lényegében mindenkinek elege lett a létező szocializmus diktatúrájából, legfőképpen azoknak, akikre hivatkozva a párt vezetői gyakorolták véres uralmukat. Így aztán amikor október 23-án Budapesten néhány fiatal évek óta először kimondta az igazságot, a szabadság mindenkit egyformán érintett meg, a hazug diktatúra pedig néhány óra alatt megsemmisült.

A miniszter emlékeztetett: a forradalom résztvevői származásukat, világlátásukat tekintve épp olyan sokfélék voltak, mint a magyar nemzet. A Vörös Hadsereg ugyan eltiporta mindazok ellenállását, akik fegyverrel a kézben harcoltak a szabadságért, de a szabadság élményét, 1956 szellemét soha többé nem tudták megsemmisíteni. A forradalom fényesen bizonyította, hogy egy nemzet tagjai között nem osztályharc, hanem érdekközösség áll fenn: közös a sorsuk, szabadságukat pedig csak együtt szerezhetik meg, csak együtt élhetik meg.

A miniszter utalt az ezen a napon beiktatott köztársasági elnök, Áder János szavaira az új nemzeti kiegyezésről, majd úgy fogalmazott: mindig emlékeznünk kell a bátrakra, akik a szabadság ösvényeit járták ‘56-ban, majd utána, a létező szocializmus dzsungeleiben életüket adták a hazáért, szolgálták azt teljes szívükből és erejükből.

„Isten éltessen, tábornok úr!” – mondta a nyugállományú vezérőrnagyhoz fordulva Hende Csaba, aki a régi, ludovikás „A hazáért mindhalálig!” jelmondattal kívánt boldog születésnapot Kovács Sándornak, kifejezve a Honvédelmi Minisztérium nagyrabecsülését és személyes tiszteletét.

Kovács Sándor nyugállományú vezérőrnagy (fotó: Krasznai-Nehrebeczky Mária)

Az emléktárgy átvételét követően Kovács Sándor hangsúlyozta: a dicséretek nemcsak őt, hanem mindazon bajtársait is megilletik, akik 1956-ban részt vettek a forradalomban, majd a megtorlás áldozatai lettek. Megígérte, hogy a jövőben is ugyanúgy képviseli majd ‘56 szellemét, mint eddig.

Kovács Sándor 1927. május 2-án született. Géplakatosi végzettséget szerzett, majd a katonai pályát választotta: 1950-ben avatták gépkocsitechnikus tisztté. 1957-ben a forradalomban való részvétele miatt letartóztatták: a csepeli nemzetőrség és a Királyerdő – Sólyom utcai nemzetőrcsoport felállítása és fedezése miatt a Budapesti Katonai Bíróság 1957. december 14-én, a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés vezetése miatt halálra, mellékbüntetésként pedig vagyonelkobzásra és lefokozásra ítélte. Öt évet, tíz hónapot és öt napot töltött börtönben, ebből nyolcvan napot a halálsoron, mielőtt 1963. március 23-án közkegyelemmel szabadult. Később 1956-os emlékéremmel, a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztjével tüntették ki, Csepel pedig díszpolgárává választotta.

– Meséljen arról, hogy mikor sorozták be katonának, mikor került a frontra?

– 1942. október 20-án jött a behívó, hogy katonának kell menni, egyszerre három korosztály. Még akkor 18 éves voltam. Horthy Miklósnak írt az igazgató egy kérést, hogy hagyjon vissza minket még, de az jött vissza válaszul, hogy nem lehet, csak a családfőnek lehet itthon maradni, mert minden egyes katonára szükség van. Itt a háború. Akkor fogtam magamot, a bőrönd meg volt csinálva, s bé Gyimesbükkbe, egy fél esztendőre, kiképzésre. Utána jött a front. 1944. szeptember 6-án jött a parancs, hogy vissza kell vonulni, mert az oroszok szétverték a második századot. Úgy emlékszem, mintha tegnap lett volna. Mi visszamentünk egészen Görgényszentimréig, ott összeraktak a németekkel. 1944. szeptember 19-én hajnalba’ indultunk neki egy hegynek, a hegyet elfoglaltuk, az oroszokat onnan kivertük. De aztán később oldalról bekerítettek minket, s ott estem fogságba aztán október 28-án. Elég nehéz körülmények között…

– Mik voltak ezek a nehéz körülmények?

– Úgy volt, hogy oldalról ránk futtak az oroszok, mi futtunk bé a patak felé, túlfelől egy nagy hegyre ki. Ott a lábaim felmondták a szolgálatot, de úgy, hogy nem tudtam menni; az ijedtségtől-e vagy mitől, nem tudom. Egyet fordultam, s gondoltam, hogy na, most kéne menni, és aztán megindultam. Ki a hegyre, s egy szentsimonival, Simon Ödönnek hívták, és öt némettel együtt egy gödörbe meghúzódtam. Ott megsetétedtünk. Éjjel az oroszok a konyhával egészen közel jöttek. A kutyák felfedeztek minket. Minden öt percbe futtak reánk, s mentek vissza, aztán megint futtak reánk, s mentek vissza.

Amikor kezdett pitymallodni, a túlsó hegyen a magyar géppuska megszólalt, mert én hallottam, hogy az magyar géppuska volt. Akkor mondom nekik, hogy jőtök-e, mert ott vannak a magyarok ne. A németek intették, hogy nem. Az alcsíki is azt mondta, hogy nem jön. Én egyedül megindultam. Mikor mentem bé az oldalba, hát ott vannak az oroszok lefeküdve. Én akkor megijedtem tőlük, de még aludtak, mert még hajnal volt. Visszamentem, s mondom a németeknek, hogy itt vannak az oroszok. Azok megindultak visszafelé, én utánuk. Volt egy út, azon jött egy csomó lovas kozák. Láttam, hogy tartják fel a németek a kezüket, így én gyorsan egy bokor alá bébújtam.

Őket elfogták, s ők megmondták, hogy heten voltunk. Kérdezték, hol a hetedik, s kezdtek keresni. Egész délelőtt hajszoltak, nem tudtak lefogni. Én hol fel a fa tetejére, hol a fa alá. Délkor fogtak el, s akkor is az én hibámból, mert addig kíváncsiskodtam, bújtam ki a bokor alól, hogy egy orosz csak meglátott. Ott kellett volna a bokor alatt maradjak, mert annyiszor elmentek mellettem, s nem vettek észre, addig, amíg ki nem bújtam. Akkor aztán körülfogtak. Volt két kézigránát nálam, s a pisztolyom. Azokat elvették. Akkor odakísértek a többihez. Az orosz katona jelentette, hogy reggeltől keresnek, s nem akartam megadni magam. Ott voltak a román s az orosz tisztek, a térképet nézegették. Mondta az orosz tiszt a katonának, hogy vigyen félre, s motozzon meg engem, hogy nem vagyok-e SS. Akkor azt gondoltam, mikor vitt, hogy meg akar lőni… [nevet] Egy fa tövénél megállított, levetkőztetett egészen derékig csóréra, megnézte, hogy nincs-e SS pecsét rajtam. Lehúzatta még a nadrágot is rólam. A talpamon is megnézte. Mikor visszahúzatta a nadrágot, a csontnyelű bicskámat felvette a földről, a nadrágomról a gombokat elől levagdalta, a nadrágszíjat elvette, hogy ne tudjak elfutni. Így kellett fogjam elől is, hátul is a nadrágot. Aztán békísértek a faluba, s hát ott voltak a többiek is, akikkel a fronton együtt voltam, bézárva egy leányiskolába. Akik életbe’ maradtak. Aztán összeverődtünk olyan 100-140-en, kísértek minket Gyergyó felé, Gyergyóalfaluba.

– Mi történt ezek után? Hová vitték?

– Hát kísértek az erdőkön keresztül, de nem tudtam elszökni, mert leghátul voltam, s a puska örökké a hátamnak volt szegezve. Gyergyóalfalu végébe volt egy nagy csűr, oda hajtottak be minket. Akkor sok gyergyói elszökött. Másnap megint vittek tovább. Ott akit megláttak az őrök, azokkal pótolták az elszökötteket. Olyan is volt, hogy csak fél szeme volt, kijött oda csodálkozni, kiváncsiskodni az útra, s azt is bévágták oda közénk, pedig soha katona nem volt. Késértek tovább Gyergyószentmiklósra, mikor egy fehérnép a mezőbe jött szembe. Minket leültettek az út mellé, s a fehérnépet bevitték a gabonába, mind a négyen. Én az alatt a sáncba elmásztam, kaptam egy hidacskát, és oda bebújtam. Mikor az oroszok jöttek ki a gabonából, kezdték számolni az embereket, észrevették, hogy egy hiányzik.

Valamelyik megmutatta, hogy hol vagyok, oda jöttek, s mondta az egyik orosz, hogy „pasli, pasli”, hogy ki a híd alól, de én nem mertem már kijönni. Gondoltam, hogy így is, úgy is meglő. Akkor egy sorozatot a híd közepén leeresztett; szerencsére az oldalamon voltam, a sorozat még az inget is megsértette, de engem nem ért. Akkor kijöttem a híd alól, az újra töltött, meg akart lőni, de volt egy olyan kicsike orosz katona, az megsajnált, s nem engedte, reám feküdt. A másik olyan mérges volt, mindenképpen meg akart lőni, de aztán lecsillapodott. Akkor úgy megvertek, hogy alélt lettem, a világról nem tudtam, úgy vittek be Gyergyószentmiklósra valamilyen iskolába. Ott aztán magamhoz jöttem, s mondta az egyik barátom, hogy „mondtam neked ugye, hogy ne szökj el, mert meglöveted magadot”. Én neki mondtam, hogy én fogságba nem megyek, vagy meglőnek, vagy elfutok. Aztán nem volt más kiút.

Másnap reggel az az őr kísért ki a wc-re, amelyik engem megmentett, csak én nem tudtam, még nem voltam olyan állapotban a verés után. Intette nekem, hogy a kerten szökjek keresztül. [nevet] Néztem, hogy bolond-e, nem akartam elhinni, az meg csak csavargatta a fejét és visszakísért. Aztán mentünk egészen Románvásárig vagy két, három nap. Időközben még sokan szöktek el, én már nem mertem, s nem is tudtam, mert úgy meg voltam verve.

Másnap, november 3-án már vagoníroztak bé, negyven embert egy teherszállító vagonba. Aztán vittek minket Oroszország felé. Annyi volt a tetű, hogy ettek meg, egy nap egyszer adtak ennünk, valami mocskot, s melléje hat veder vizet, ez volt a porció. Az őrök a vagon tetején járkáltak, menet közbe is. Két hétig mentünk, megérkeztünk 17-ére Arhangelszkbe. Volt ott egy nagy folyó, a Dvina, de pocsolyás, mocsaras hely volt másképpen. Bevittek egy nagy lágerbe minket. 4800-an voltunk mikor megérkeztünk, de rossz gondozásban részesültünk, és hideg volt, nagyon sokszor -52 °C-os hideg. Tavaszra maradtunk 800-an, négy hónap alatt így elfogytunk. 4000 ember meghalt.

– Többnyire milyen nemzetiségűek voltak?

– Rengeteg német volt köztünk, sokan voltak Gyergyóból, Udvarhelyről, de fele német volt, ha nem több. 80 román volt. Azoknak külön jól ment sorsuk, mert ugye a románok beadták a derekukat, átálltak az oroszokhoz. Azok olyan kövérek voltak, jó kosztot kaptak, 40-en voltak csak egy brigádban, mindig a jó helyre vitték őket dolgozni. Aztán jött egy parancs, és őket hozták is haza egy évre rá.

– Kiváltképp hadifoglyok voltak, vagy köztörvényesek is?

– Rengeteg politikai fogoly volt, de más lágerban, külön voltak tőlünk. Nem kevertek össze minket. Abba’ a városba’ rengeteg láger volt, szerintem Oroszország összes politikai foglyát ott őrizték. A láger egy km volt minden irányba. A mi lágerünk száma 214-es volt.

– Milyen munkákat kellett végezzen?

– Első évben rögtön vittek ki munkára, volt egy nagy gyártelep, egy papírgyár, nagy vastag fákat kellett faragni. A nagy Dvina folyóból hozták a fákat, még −50 fokos hidegben is. Onnan az eszkavátor emelte ki a fákat, mi raktuk fel a hajóra, de ahogy kijött a vízből a fa, abban a percben csonttá fagyott. Ez volt a legnehezebb, főleg mikor éjjel dolgoztunk.

– Hogy bírta a szervezete ezt a rendkívüli hideget?

– Valami ruhákat adtak, de nekem szerencsém volt, mert volt egy szabó barátom. Aztán volt egy ember, aki meghalt, és én arról a gatyát lehúztam, felhúztam magamra. A szabó szenttamási volt, és a fatelepről kaptunk ilyen „pufujka” darabokat, ilyen „töltött füss” anyagot, ami olyannal volt megtöltve, mint a vatta, és azokat varrta fel a nadrágomra. A lábamra is ugyanilyet a cipőbe. Olyan nehéz volt, hogy alig bírtam, de nem fáztam. Jó meleg volt az, szerencsés voltam, nem fáztam.

A papírgyáras munka után egy évet voltam onnan hétszáz km-re keletnek Finnország mellé, ott melegágykezelést vállaltam el. Egész a határnál voltunk, a határtól 5 km-re. Ott nem ment rosszul, egy finn parancsnokunk volt, aki egy ügyes ember volt, pártolt minket. Aztán mikor az esztendő letelt, akkor újra visszahoztak a nagy lágerba. Akkor ott olyan divat volt, hogyha utaztál, vittek egyik helyről a másikra, akkor a végén egy barakkba egy hónapra berekesztettek, ha valami betegséget hoztunk volna, akkor egymással ne érintkezzünk.

Mikor a hónap eltelt, akkor jöttek, hogy ki mihez ért. Én jelentkeztem ácsnak, pedig nem is szerettem az ácsmunkát, nem is értettem hozzá. Elvittek egy motorcsónakgyárba, egy olyan 10 km távolságra. Odatettek egy szalagfűrész mellé, de én nem értettem hozzá erőst, majdnem semmit se. A motorcsónak oldalbordákat kellett cirkulálni. Akkor elszakasztottam a fűrészt. Volt egy öreg mesterünk, akkor még nem szólt semmit, de amikor a következő láncot is elszakasztottam, az öreg húzott a léccel a hátamra egyet. Én is jó erőben voltam akkor már, az öreget megfogtam, úgy kivágtam a hóba, hogy elsüllyedt. Az öreg akkor visszavitetett a nagy lágerba. Engemet bévágtak egy mély pincébe, senki se volt ott, megmozdulni se mertem. Egyszer érzem, hogy valami mászik reám, hát egy nagy patkány volt. Aztán se leülni nem mertem, semmit se mertem csinálni. Tele volt patkánnyal a hely. Egy napot voltam ott, reggel engedtek ki, hozták a mestert is, amelyik megütött a léccel. Máskülönben nem volt szabad a foglyot verni, annyi becsület volt bennük, hogy nem vertek. Én bebizonyítottam, hogy ő ütött hozzám először a léccel, s hívtak két tanút, a barátaim voltak azok, akik bebizonyították.

– Sok barátja volt, szövődött maradandó barátság?

– A foglyok közül voltak barátaim, voltak falubeliek is, már ismertem őket, lehetett számítani reájuk. A németekkel nem erőst barátkoztunk mi magyarok, mert olyan különlegesek voltak, ők se jöttek oda hozzánk. Lakatos Antinak hívták az egyik barátomat, ő is, és én is egy századba’ voltunk apánkkal a fronton. Két apa s két fia egy helyt volt, aztán elválasztottak. Volt még Fodor Béla, aki jó barátom volt. Anti volt a legjobb barátom, a katonaságnál is együtt voltunk. Most már meg vannak halva ezek az emberek.

No, ez után az eset után engemet nem vittek vissza többet a csónakgyárba, hanem bétettek egy vételező brigádba. A brigádos egy zsidó volt, magyar zsidó, az is fogságba’ volt. Élelemmel dolgoztunk, úgyhogy jól ment a dolgunk. Kása, cukor, kenyér, liszt, búza, mindenfélét mi szállítottunk. Abból annyit tudtunk szajrézni, hogy jól éltünk.

– Milyen élelmet kaptak azelőtt?

– Leveseket, halleveseket, fókaleveseket, káposztaleveseket, fagyos pityókát, mert mind megfagyott a nagy hidegben a sok pityóka, úgy tették bele a levesbe. Mikor jött a hír, hogy a háborúnak vége lett, akkor jött valamilyen parancs is Moszkvától, azután kezdtek jobb kosztot adni. Azután aki megmaradt, annak már nem volt olyan nehéz, de azelőtt nem volt fényes a koszt. Néha adtak öt szivart az étel mellé. Volt, aki eladta kenyérért. Az járt jól, aki két porció kenyeret megevett.

A vételező brigádba’ voltam két esztendőt. A negyedik évben jött egy olyan rendelet, hogy a fiatalabbakból kell kiválogatni pár embert, mert visznek egy kőszénbányába. Egy szerelvényt összeállítottak, utaztunk vagy 10 napig Ukrajnába, egy dombaljba, a kőszénbányába. Ott voltam egy kerek esztendőt. Nehéz volt, veszélyes volt; 1 méter volt csak a szénréteg, 200 méter hosszú volt a fejtés, térden állva kellett dolgozni, hason fekve, vagy a hátunkon. Ott a koszt jó volt, még kaptunk fizetést is, valamennyi százalékát a keresetnek. Volt egy kantin, ott árultak vodkát, kenyeret, kifliket, még kecskehúst is.

Itt mikor letelt az esztendő, lehetett hazamenni, jött a parancs. Akkor a vagonokat nem zárták le a tehervonatokban, azt mondták, hogy innen amelyik elszökik, az ő baja, az itt marad Oroszországban. Nem szöktünk el. [nevet] Foksányba érkeztünk meg, leszálltunk, másnap a papírokat megcsinálták, adtak 200 lejt mindenkinek az útra. Ennyi volt a fizetés a négyesztendei munkáért. Mikor hazaértünk, s leszálltunk Csíkszentmihályon a vonatról, úgy elzavarodtam, azt se tudtam, merre kell indulni hazafele, rossz fele indultam.

– Írhatott levelet a családjának a fogság ideje alatt?

– Harmadik évben, azt hiszem, megengedték, hogy írjunk. Adtak minden hónapba’ egy lapot, hogy írjunk haza. De csak azt szabadott bele írni, hogy jól vagyok, ha egyebet írtál, akkor azok, akik tolmácsoltak, tépték össze a levelet. Mondjuk az is elég volt, legalább tudják, hogy élek. Édesanyáméknak írtam haza, de nem kapták meg, el se küldték, csak formaság volt. Édesapámék aztán csak megtudták, hogy életben vagyok, mert Fodor Albert, egy fogolytársam lebetegedett már akkor, mikor vittek minket Oroszországba. Kórházba’ volt végig. Tavasszal egy olyan rendelet jött, hogy a gyengéket és a betegeket eresszék haza, úgyhogy édesapámék egy évre rá, hogy elfogtak, megtudták, hogy hol vagyok, mert Albert mondta, hogy együtt voltunk.

– Mi volt a legnehezebb a fogság ideje alatt?

– Az első esztendő volt a legnehezebb, mert akkor a koszt gyenge volt. Az borzasztó volt. Minden nap meghalt 40-50-60 ember. Volt egy olyan orvos, a lágernak az orvosa, akinek a fia meghalt a háborúban. Ő azt mondta, hogy egyet se hagy meg élve, „mind itt haltok meg az egészen, mert a fiamat meglőttétek”. Így mondta. Én is egyszer legyengültem annyira, hogy odakerültem az orvos kezébe. Hasmenésem volt, vérhas. Az vitt el mindenkit, ragályos betegség volt. Azzal volt szerencsém, hogy volt egy román orvos is, annak volt egy madéfalvi segédje, az édesapámat ismerte. Az engem kézre vett, azt mondta, hogy a kórházba engem betesz, de ne egyem meg az ételt, amit ott adnak, mert hoz ő nekem ételt. Így maradtam meg.

Az őrök nem voltak durvák, fiatalemberek voltak, de egyáltalán nem voltak kegyetlenek. Sőt, még sajnáltak is, de kellett vigyázzanak ránk, ez volt a munkájuk. Volt egy orosz asszony, kb. 120 kilós, egy nagy, fekete ökörrel, egy négyméteres bakószánnal, az minden nap tért egyet-kettőt, húsz-harminc embert rakott fel meztelenül, a kötőrudat tette fel, s hordta a halottakat. A láger északi felén, egy km hosszan és három méter mélyen ásott az eszkavátor egy nagy gödröt, és oda rakták azt a négyezer embert, aki tavaszig meghalt. Ez volt a temetés.

– A fogság után hogyan tudta újrakezdeni az életét?

– Örvendtek, mikor hazajöttem, sírtak. Itthon édesapám gazdálkodott, de szegénység volt, mert a háború alatt elveszett minden vagyon, tehenek, lovak, hámok, mindent elvittek az oroszok. Nehéz volt. Aztán idővel én kezdtem építkezni, de a semmiből kellett elindulni. Nekem egy ajnádi kovács csinált egy tárcát a fogságba, alumíniumból, egy cigarettatárcát. Még azt se tudtam elhozni onnan. Mikor mi jöttünk haza, akkor egy szobába’ levetkőztettek meztelenre, bé a fürdőbe, ott megfürödtünk, mentünk bé egy másik szobába, ott adtak egy inget, gatyát, ruhát és akkor sorakoztunk ki a kapuhoz. Semmit se tudtunk elhozni.

– Kapott bármiféle kárpótlást ezekért az évekért?

Míg ez a rendszer bé nem jött, nem kaptunk semmit, egy lejt se. Aztán később nem tudták, hogy hol voltam én katona a fronton, nem voltam nyilvántartva. Fel kellett menjünk kétszer Magyarországra, másodikszor leírtam, hogy hol voltam Gyimesbükkbe’ kiképzésen, megmondtam a századosnak, a parancsnokoknak a nevét a fronton. Akkor elismerték. 28 évet voltam brigádos, kapok azért is nyugdíjat, s kapok a fogság után is most már pénzt.

– Mit gondol, megváltozott a fogság alatt?

– Erőst nem. Akkor nem is voltak olyan igényesek az emberek. De azért nekünk ez egy nagy próba volt.

– Van-e önben keserűség, harag?

– Harag nincsen, csak a keserűség bánt; elég volt ott négy esztendeig szenvedni, mert sokat szenvedtünk. Egy héten egyszer vagy kétszer is számoltak minket, a barakkból kihajtottak, ötösével számoltak, nézték, hogy mennyi ember van a kórházba’, mennyi ott, mennyi kell legyen. Nem jött ki a szám jól, kezdték elölről a számolást. A −40 fokos hidegekbe’ álltunk egy óra hosszan, nem volt elég, hogy a munkába’ szenvedtünk, ott is kellett álljunk a hidegbe’. Úgyhogy a fogság az szenvedés volt.

– Miként gondol vissza azokra az évekre?

– Közbe’ sírok, mikor eszembe jut. Érzéseim olyanok vannak, hogy most is éjjel álmomba’ futok, bújok el, de akárhová bújok, fognak el az oroszok.

Fehérváry István adta közre 1990-ben megjelent Börtönvilág Magyarországon 1945–1956 című könyvében egy politikai elítélt elbeszélését, aki maga is szenvedő alanya volt a verésnek a Kozma utcai Gyűjtőben:

„Forró nap volt, szinte szédültünk a gombüzem poros, fülledt levegőjében. Homlokunkról folyt a veríték. Nem volt megállás, a norma hajtott, termelni-termelni kellett. Hátunk mögött brigádvezető pribékek, az ajtókban ÁVH-s őrök figyelték minden mozdulatunkat… Egy kis félreérthető fejbillentés elég ok volt arra, hogy az illető estére már a rácson üljön, kurtavasban. Nem tudni, kik voltak rosszabbak, az őrök vagy a brigádvezetők, ezek a fehér sapkás, vasalt nadrágos egykori ÁVH-s tisztek, akik sikkasztásért, lopásért, gyilkosságért kerültek börtönbe, vagy alulmaradtak a hatalomért szakadatlanul folyó harcban.

Reggel fél nyolc óta dolgoztunk, vágtuk a csontot, fúrtuk a gombokat, és a fényezőben köpték a vért az oda beosztott rabok; a por és a fényezőkorongok láthatatlan foszlányai szinte rétegekben rakódtak a tüdőre. Mindenki számolta a perceket, csak már a déli 12 óra itt lenne, a félórás ebédszünettel. Végre megszólaltak a csengők, kezünkben a csajkával egymást lökve rohantunk a kijárat felé.

Az udvaron a brigádvezetők felsorakoztattak mindenkit ebédosztásra, kettős sorban némán álltunk, fejet lehajtva, kezünket hátul összekulcsolva. 300 politikai fogoly, a kommunista rendszer első számú ellenségei. Hivatalosan félórás ebédszünet volt – nem sok, ha figyelembe vesszük, hogy ebből a fél órából pár percet kellett várni, amíg az ebédet meghozták, újabbakat, míg a rabszakácsok kiosztották az ételt, s ha ezekhez a percekhez még hozzáadjuk, hogy Vándor főbrigádvezető néhány perccel hamarabb szüntette be az ebédidőt, hogy csengetésre mindenki újra a munkahelyén legyen, akkor könnyen kiszámítható, mennyi idő maradt a forró étel elfogyasztására.

Végre megérkeztek az ételhordók. Ahogy vitték a kondérokat, előre tudtuk, hogy a menü ezen a napon sem változott: vízbefőtt savanyúkáposzta. Hónapokon keresztül heti háromszor kaptunk ebédre savanyúkáposztát, vacsorára »bulgárkáposztát«, ami annyiban különbözött a déli káposztától, hogy azt megerjedt büdös paradicsomlében főzték meg. Ahogy kiosztották, az őrök az orrukat befogva húzódtak el a kondéroktól.

Próbáltunk valamit enni, mert tudtuk, hogy enni kell, néhány kanál után mégis kiöntöttük, eltüntettük a káposztát. Inkább ettük a csontfőzőből becsempészett csontzsírt, amit Sámson Jóska és Rabi Feri csontfőzők hoztak. Ez is rettenetes büdös volt, de legalább volt kalóriaértéke. A brigádvezetők az őrökkel röhögve néztek bennünket, ők nem ettek velünk, ők külön konyháról kapták az éttermi ételt. A hajcsároknak ez volt a fizetésük.

hirdetés

Ahogy szokásos volt, Vándor pár perccel fél előtt berendelt mindenkit az üzembe. A fejek újra lehajoltak a gépekre, a hátak meggörbültek, a motorok felvisítottak, újra termeltünk! Az egyik őr, akit csak »Csipogónak« hívtunk, mert olyan sipítozó hangon beszélt, végigjárta az üzemet, benézett a WC-be, és meglátta, hogy a káposzta itt is, ott is ki van öntve.

Szabotázs – futott át rajta –, a rabok szabotálják az étel elfogyasztását, ezt jelenteni kell! Azonnal hívta a többi őrt, Vándort és társait. Igen, ez szabotázs, állapították meg most már közösen, és azonnal mentek jelenteni az esetet Bánkuti Antalnak, a Gyűjtőfogház parancsnokának. Nem telt el pár perc, mikor Bánkuti megjelent az üzemben a politikai tisztek és őrparancsnokok kíséretében. Végigszáguldottak a termeken, benéztek a WC-be, s azután az oda beosztott őrökkel, brigádvezetőkkel lefolytatott gyors megbeszélés után eltűntek. Nem tudtuk, mi történt, nem is sejtettük, hogy mindez a nagy izgés-mozgás a kiöntött káposzta miatt van.

Egyszerre csak az őrtornyokban megkétszerezték az őrséget, a géppisztolyok mellé felvitték a géppuskát is, az üzemben újabb őrök tűntek fel, szintén géppisztolyokkal. Mi ez, mi lesz? – néztünk össze gyanakodva. Nem sokáig kellett várnunk, egyszerre megszólaltak a csengők. Mindenki kifelé, lefelé, sorakozni, üvöltötték a brigádvezetők. Az udvaron felsorakoztunk, ahogy szokásos volt, három sorban. A főépületbe vezető feljárónál feltűntek Mihalicska és Berkes őrmesterek, a két legszadistább az őrségből, kezükben gumibot. A két hét előtti tömegverés is így kezdődött…

Megjelent Bánkuti, mögötte néhány magasabb rangú, ismeretlen ÁVH-s tiszt, a politikai tisztek, őrparancsnokok, s a fénylő fehér sapkás brigádvezetők. Bánkuti megállt a rabok arcvonala előtt, s közölte: jelentették neki, és ő meggyőződött arról, hogy szabotázs történt, a rabok kiöntötték a nép vagyonából származó ételt, s miután az étkezés megtagadása fegyelmivel jár, példát fog statuálni. Az utolsó szavakat már üvöltötte: »Mert nehogy azt higgye valaki, hogy az Államvédelmi Hatóság, MI – s itt mellére vert – kötelesek vagyunk a maguk életével elszámolni! Azt nem, a mi problémánk csak egy vödör mész, amivel a maguk rohadt hulláit leöntjük!« Nem voltak illúzióink, de azért mindenkinek végigfutott a hátán a hideg, hogy ilyen nyíltan hallotta, mi várhat a jövőben ránk. »Álljanak elő azok az elítéltek, akik kiöntötték az ételt vagy nem vették fel!« – folytatta Bánkuti, majd Vándor felé fordult, és felszólította, nevezze meg azokat, akikről tudja, hogy szabotáltak.

Még be sem fejezte beszédjét, amikor Juhász István, Miskolc volt szocdem rendőrkapitánya, akit az ÁVH majdnem elsőnek fogott le, mert nem volt hajlandó semmilyen szinten együttműködni a kommunistákkal, előrelépett. Utána Vörös János vezérezredes, volt vezérkari főnök és honvédelmi miniszter, s még egynéhányan, köztük én is. Bánkuti meglepetten nézett ránk, nem volt elkészülve arra, hogy valaki önként ki fog állni. Sorban megkérdezett mindnyájunkat, hogy mik voltunk, miért lettünk elítélve. Aztán hirtelen Juhász elé ugrott, pofonvágta, lemunkásárulózta, majd Vörös következett, akit rohadt fasisztának nevezett és belerúgott. Engem imperialista ügynöknek nevezett, s egyszerre próbált ütni-verni. Így ment mindenkinél, mindenki kapott valami rúgást, ütést, ahogy Bánkuti bírta erővel és ügyességgel.

Utána következett a már ismert »vesszőfutás«. A két sorban felálló őrök között kellett a börtön bal részébe rohannunk, miközben az őrök két oldalról gumibottal, derékszíjjal, husánggal ütöttek, ahogy csak tudtak. »Ami csak belefér!« – üvöltötte Bánkuti pribékjei felé, s azok igyekeztek is kitenni magukért. Rohantunk, ahogy csak bírtunk, az ütések csattantak két oldalról, de a legrosszabb bent az épületben várt ránk. Középen, szétvetett lábakkal állt Balla szakaszvezető (alias »Köcsög«) és néhány válogatott elvtársa. Kezében fenyegetően lóbálva a »népnevelőt« (gumibot rabnyelven), ránk ordított, hogy üljünk le a fal elé, keresztbe tett lábakkal, és szorítsuk a falnak a fejünket. Kezet hátra, üvöltötte egy másik, s azután nekünk estek, vertek ahol értek, rúgtak, ahogy tudtak.

A mellettem gubbasztó Vörös János vezérezredes ősz feje csak úgy csattant, amint hozzáverték a falhoz. Homlokáról folyt a vér, hátán a börtöninge vörös volt a kifolyt vértől, már nem volt eszméleténél, szinte gépiesen, tehetetlenül esett előre-hátra, ahogy az ütések érték. Azután az én hátam következett, egy rúgás a fejemen elég volt arra, hogy percekre megálljon a világ körülöttem, éreztem, hogy a vér folyik a fejemen, meg-megrándultam, ahogy a gumibot végigvágott rajtam, hallottam, hogy Berkes őrmester, ez a Ceglédről szabadult szadista üvöltötte: »nézd, a rohadt fasiszták még rongálják a nép vagyonát, azonnal kaparják le a vért a falról a körmükkel, gyerünk, kaparják gyorsabban!« Előredőlve, vakon, begörbített ujjakkal kezdtük kaparni a falat, gépiesen, már nem éreztünk semmit, nem gondolkoztunk, csak vakartuk a falról a saját vérünket.

Kint az udvaron Bánkuti tovább képviselte a proletárdiktatúrát. Vándor egymásután diktálta az általa összeírt »szabotőrök« nevét, papokét, volt katonákét, diákokét, olyanokét, kiknek származása, végzettsége szálka volt a rendszer szemében. Mindenki megkapta a maga jelzőjét, a rúgásokat, pofonokat s a vesszőfutást. Amikor Lékai Imre, egy fiatal katolikus pap lépett elő, Bánkuti habzó szájjal üvöltötte: »Itt én vagyok az Isten, itt én vagyok a Lucifer!«

Russheim Hans, valamikor az SS-ben szolgált, osztrák állampolgár volt, valamilyen csempészési ügybe keveredett bele, s természetesen ő is bekerült közénk. Amikor Vándor az ő nevét említette, Hansi térdre esett Bánkuti előtt, kezét összekulcsolta és rossz magyarsággal, elcsukló hangon könyörgött: »Nem bántani kérem, nem bántani, őrnagy úr, nem bántani… Isten, au weh au weh« – üvöltötte, mikor Bánkuti belerúgott a fejébe és kezeinél fogva előrerántotta, hogy szinte hason feküdt Bánkuti előtt. »Rohadt SS, te rohadt germán, most megismered a proletárdiktatúrát!« – s rúgta, ahogy csak bírta.

Közel hetvenen mentünk végig a proletárdiktatúra népítéletén. A névsor elfogytával Bánkuti eszelősen állt a halálsápadt rabok előtt, szőke haja csapzottan lógott a homlokába, inge kicsúszott a nadrágjából, idegesen nézett maga körül. »Rohadtak!« – lihegte, s szemei égtek. »Rohadtak« – ismételte, majd eldobta a kezében levő gumibotot, sarkon fordult, és szinte rohanva indult a kapu irányába.

Őrök, rabok egy darabig némán vártak, értetlenül álltak a »színház« e váratlan befejezése előtt. Kovács százados, a politikai tiszt tért először magához, s elrendelte, hogy a rabokat kísérjék fel a zárkákba. Őreink sietve, hangtalanul zárták ránk az ajtókat, senki nem beszélt, a fegyház olyan volt, mint egy kripta.

Zárkatársaim vigyázva vették le rólam a véres inget, próbálták lemosni a hátamról és a fejemről a vért. Egyszerre kinyílt a zárkaajtó, és egy orvos rabtársunk állt ott, mögötte Pintér őrmester osztályvezető. Egy pillanatig meghökkenve bámult a kék-vörös hátamra, látszott rajta, hogy valamit szeretne mondani, majd hirtelen megfordult, s tüntetőleg elvonult a zárka elől.

Istenem – suttogta az orvos, amikor megnézte a hátamat –, ezek nem emberek… Itt van egy kis kenőcs, ez az összes gyógyszer, amit tudok adni. Amikor a zárkaajtó újra becsukódott mögöttünk, egymásra néztünk: Pintér kifejezéséből megértettük, hogy nemcsak mi, de az őrök is megkapták a maguk leckéjét, ők is átéltek valamit, amit azután semmilyen politikai tiszt nem tudott többé kimagyarázni a fejükből.”

Fehérváry István: Börtönvilág Magyarországon 1945–1956. Politikai Foglyok Országos Szövetsége, Bp., 1990.

Ajánlott olvasmányok:
Földi pokol Recsken – Kárpáti Kamil visszaemlékezése
A kőbányai Gyűjtő – politikai elítéltek a kádári békebörtönökben

Abrudbánya piactere (1848 előtti állapot, rajz)

Az 1848–49-es szabadságharc biztató híreit a kezdetekben magyar s román együtt ünnepelte Abrudbányán. Később azonban bujtogatások következtében a románok mozgolódni kezdtek. Április 6-án Topánfalván gyűlést tartottak, Ion Buteanu és Simion Balint szólaltak fel 500 résztvevő előtt. Újabb találkozás zajlott le április 13-án Abrudbányán, melynek következtében a románok nagy része otthagyta a nemzetőrséget. A város főbírája, Laborfalvi Nagy Károly kéri a főkormányzót, hogy három katonai századot minél hamarabb küldjön Abrudbányára. A válasz visszautasító lett, tekintettel arra, hogy a városban csend és rend uralkodott. Az idő múlásával viszont indokoltnak látták egy kivizsgáló bizottság kiküldését, mely három század katonaság kíséretében érkezett Abrudbányára. A bujtogatókat elfogták, a fegyvereket elkobozták, viszont rövid időn belül ezeket vissza is szolgáltatták. Intézkedéseik után elhagyták a várost.

1849 tavaszán a város 200 fős nemzetőrsége kénytelen volt elfogadni a románok békefeltételeit: hadi kárpótlás fizetése, a nemzetőrség lefegyverezése, politikai bűnösök szabadon bocsátása. A konfliktus viszont nem szűnt meg. Ekkor a magyar kormány igyekezett lecsendesíteni a románságot. Ebben a helyzetben a képviselőház román nemzetiségű tagjai is úgy érezték, tenniük kell valamit a magyar–román megbékélés ügyében. A képviselők ajánlatukat küldöttség útján ismertették Kossuthtal. A küldöttség vezetője Ioan Dragoș bihari képviselő volt. Valószínű, még április 23-án találkozott Iancuval, Buteanuval és Dobrával, a móc felkelők vezetőivel. A mihelényi tárgyalás alkalmával nyolcnapos fegyverszünetben állapodtak meg.

A megbékélési terv azonban meghiúsult akkor, amikor Hatvani Imre szabadcsapatvezért az Abrudbányát védő alakulatok élére emelték, aki seregével május 6-án, este 9-10 óra körül ért a város alá. Ekkorra Iancu és társai már eltávoztak. Közben Dragoș képviselő nem mondott le békéltető munkájáról. Leveleket ír Iancunak, amelyekre elszomorító választ kap: „mostantól fogva csak fegyveres kézzel” akar tárgyalni.

A városba bevonuló Hatvani az éjszakát Kovács József katolikus plébánosnál töltötte. Kovács engesztelhetetlen romángyűlölő volt, s a Dragoș eljárását gyanakvással figyelő Hatvaniban csak megerősítette kételyeit a békekötés sikerét illetően. Hatvani ezért május 7-én reggel elrendelte a fegyverek beszolgáltatását. A román lakósok ennek eleget tettek. Másnap a piactéren nagy tömeg gyűlt össze, ahol a plébános és maga Hatvani is köszöntő beszédet tartottak. A vezér megfogadta, hogy a várost megvédi.

Beszédét azonban be sem fejezhette, mert Verespatakról a piactérre vágtatott egy Fodor Antal nevű polgár, s jelentette, hogy a román felkelők megtámadták Verespatakot. Hatvani azonnal segítséget küldött. A Reviczky-csapat kiküldött százada és a már ott lévő magyar erők hősiesen tartották magukat, egy darabig még űzőbe is vették a lázadókat, később azonban némi veszteséggel visszatértek Abrudbányára. Erre azért kényszerültek, mert a román felkelők egy másik oszlopa felgyújtotta Verespatakot, s attól tarthattak, hogy teljesen elvágják visszavonulási útjukat. Később a lázadók a lakosság egy részét lemészárolták. Sokan a bányába menekültek, s csak napok múlva, az éhség hatására és a felkelők ígéreteiben bízva, miszerint senkit nem bántanak, jöttek fel a tárnákból. A magukat ily módon megadók egy részét szintén lemészárolták, néhányan azonban csodálatos módon megmenekültek.

Másnap, május 9-én Abrudbányán folytatódott az élethalálharc. A móc lázadók megtámadták a várost. A lövöldözés egész éjszaka folyt, különösebb eredmény nélkül. Az állandó tüzelés azonban igencsak megapasztotta Hatvani csapatainak lőszerkészletét. Tudták, hogy csak állandó puskatűzzel lehet az ellenséget távol tartani, hiszen közelharcban a túlerő előbb-utóbb győzedelmeskedni fog. Ezért Hatvani elhatározta, hogy feladja Abrudbányát, s a helybeli magyar lakossággal együtt megpróbál kitörni a gyűrűből. A kivonulás azonban szerencsétlennek bizonyult. A szekerek elakadtak, s mivel közben a román felkelők állandó tűz alatt tartották az oszlopot, a menet kettészakadt, az eleje a katonasággal maradt és megmenekült, de a polgárok nagy része visszatért a városba. A felkelők akkor már megkezdték a fosztogatást és mészárlást. A város már több helyen égett, amikor Benkő András református lelkész Sulutz János házánál így kiáltott fel: „Uram! Ha e felbőszült nép kezei által akarsz véget vetni életemnek, legyen meg a te akaratod!” A negyven évig törhetetlen buzgósággal működő lelkész, hívei nagy részével együtt a fellázított nép fejsze és lándzsa csapásai alatt adta ki nemes lelkét. A harmincévi szolgálat után érdemekben megőszült esperesplébános, Kovács József is áldozatul esett. Ekkor vesztette életét Füzi Ferenc, Abrudbánya unitárius lelkésze, aki tisztségét 1827 óta viselte.

A menekülő menet azon része, mely nem fordult vissza Abrudbányára, sikeresen elérte Brádot, ahonnan egy hét után újra Abrudbánya felé indultak. Hatvani, az elmenekülőkkel és egy kis erősítéssel május 17-én visszavonult Abrudbányára. Ott értesültek a május 9-i tragédiáról. A románok másnap újra lerohanták a várost. Némi harc után a mészárlás újra elkezdődött. Hatvani újra a kivonulás mellett döntött, ezúttal Zalatna felé. A Bucsony völgyében azonban az út el volt zárva. A románság lecsapott a menetre. Rövid védekezés után a katonaság megmaradottjai, s akik csak tehették elmenekültek, a nagyobb rész, mely nőkből és gyermekekből állott, áldozatul esett. Az unitárius egyház anyakönyve szerint a legyilkolt unitáriusok száma 182 név szerinti személyre becsülhető, de a teljes szám valószínűleg sokkal nagyobb volt.

Hiába volt minden egyeztetés, kérlelés, meggyőzés, a fegyverek győztek és az erőszak, melynek két és félezer védtelen magyar lett az áldozata. A borzalmas gyilkosság, amely a magyarságnak szólott, egyházainkat sújtotta: egyházközségeink történetének, nemzeti közművelődésünknek soha ki nem pótolható emlékei vesztek el. Leégtek a templomok, egyházi okmányok, jegyzőkönyvek, oklevelek megsemmisültek, az iskolaház, kincstári épületek lettek a földdel egyenlővé. Mindez olyan körülmények között történt, mikor a fegyvert forgatni tudó magyarok java élethalálharcát vívta a császári hadsereggel. Az emlegetett nemzetőrségeket pedig köztudottan főleg idősebb férfiak alkották.

Ajánlott olvasmány: Dr. Reinbold Ignác kamarai orvos visszaemlékezése a zalatnai mészárlásokra

Vincze Gábor

– Mit kezdjünk az ügynökökkel?

– A közbeszédben emlegetett „ügynök” kifejezés valójában több mindent takar. Ide sorolható a Rákosi-korszakban beszervezett „B” (bizalmi) személy is. A Kádár-korszak hajnalán újjászervezett állambiztonság kezdetben a hálózati személy szinonimájaként használta az ügynök kifejezést. A hetvenes évektől azokat nevezték ügynököknek, akiket pressziós alapon vagy anyagi érdekeltség alapján szerveztek be. Akik hálózati lehetőségeik és képességeik alapján csak korlátozott munkavégzésre voltak képesek, informátornak minősültek, később ezt a kategóriát megszüntették. Azok, akiket huzamosabb ideje „foglalkoztattak”, megbízhatók voltak és elsajátították az operatív technika, például lehallgató-készülék vagy rejtett kamera kezelését, a „titkos megbízott” (tmb.) kategóriába sorolták. Végül pedig a jól dolgozó, „hazafias alapon” beszervezett ügynökök válogatott csoportját titkos munkatársnak (tmt.) nevezték. Ebbe a kategóriába az ügynökök mintegy tizede került.

Nem szabad megfeledkezni a laza, formális elkötelezettséget nem jelentő együttműködésről sem. A Kádár-rezsim puhulásával egyre inkább előtérbe kerültek a „hivatalos kapcsolat”, „alkalmi kapcsolat”, „társadalmi kapcsolat” kategóriába tartozó személyek. Ők munkájukért nem kaptak semmit, de fedőnévvel sem rendelkeztek, az információt általában szóban adták. Együttműködésük szigorúan önkéntes volt, őket mindig a munkahelyükön keresték fel. A „hivatalos kapcsolat” munkahelyéből adódóan segítette az állambiztonsági szervek munkáját. Minden vállalatigazgató, személyzeti osztályvezető, főszerkesztő vagy vezető állású közigazgatási tisztviselő hivatalos kapcsolatnak számított, mivel a pártállamban elvileg nem is volt lehetséges, hogy ilyen állásokba nem rendszerhű személyeket neveznek ki. 1989 tavaszáig működött az úgynevezett párthatásköri lista, mely alapján bizonyos állásokat csak az illetékes pártszerv ajánlásával vagy jóváhagyásával tölthettek be.

– Hogyan épült fel a kádári állambiztonsági rendszer?

– A kádári politikai rendőrség nagyrészt a korábbi ÁVH kádereivel szerveződött újjá 1956. november 4. után. A „belső reakció” elhárításával kezdetben a BM Politikai Nyomozó Főosztálya, majd a II/5. osztály foglalkozott. 1962-ben az állambiztonsági rendszert átszervezték, ekkor hozták létre a BM III. Főcsoportfőnökségét, melyen belül a napjainkban sokat emlegetett III/III-as csoportfőnökség, illetve különféle osztályai foglalkoztak a belső elhárítással. A folyamatosan finomhangolt gépezet egészen 1990-ig működött.

A Rákosi- és a Kádár-rendszer állambiztonsága között alapvető különbség volt, hogy az ÁVH állam volt az államban, ezt Kádár saját bőrén is megtapasztalhatta, amikor letartóztatták. 1956 után ezért erős volt az MSZMP és a Belügyminisztérium kontrollja. A hierarchia legalján a hálózati személyek (informátorok, ügynökök, tmb.-k) álltak. Őket operatív tisztek, közkeletű megnevezéssel tartótisztek foglalkoztatták. Fölöttük állt az illetékes rendőr-főkapitányság politikai osztályának vezetője, később a főkapitány állambiztonsági helyettese. Ezeket az MSZMP megyei első titkára ellenőrizhette, szakmailag pedig a BM III/III-as csoportfőnöke, végül pedig legmagasabb szinten maga a belügyminiszter irányította.

A pártállam és az állampárt összefonódására jó példa a Biszku Bélát követő Benkei András, aki majdnem 17 évig ült a belügyminiszteri székben, miközben az MSZMP KB tagja is volt. Nem feledkezhetünk meg az MSZMP KB ma még szinte feltáratlan tevékenységű Adminisztratív Osztályáról sem, mivel az állambiztonsági szervek legfelsőbb pártellenőrzését ez a testület végezte. A képzeletbeli piramis csúcsán Kádár János állt.

– Hogyan lett valaki hálózati személy?

– A beszervezési alap lehetett hazafias, pressziós, anyagi érdekeltség vagy ezek kombinációja. Hazafias alapon azokat szervezték be, akik meggyőződésből vagy előnyért: jobb állásért vagy gyorsabb munkahelyi karrierért vállalták az együttműködést. Az ügynökök nagy többségét azonban zsarolással szervezték be, különféle terhelő, olykor erkölcsileg kompromittáló adatok adatok alapján. Sok ügynököt szerveztek be ’56-os múlt miatt is, ők azért úszták meg a börtönt, illetve szabadultak onnan vagy az internálótáborból viszonylag hamar, mert cserébe vállalták a szolgálatot. A terhelő adatok lehettek nőügyek, például lelkészek esetében, vagy bármilyen köztörvényes ügy. Ha ilyenről tudomást szerzett az állambiztonság, az operatív tiszt felajánlotta az érintettnek, hogy elsimítják az ügyét, amennyiben hajlandó együttműködni velük. Egy operatív tiszt több ügynököt foglalkoztatott. A kapcsolattartás a gyakorlatban úgy zajlott, hogy a tartótiszt rendszeres, előre megadott időpontban „talizott” – ez a kifejezés nem a mai kor szüleménye, így mondták a belügyes szakzsargonban – az alárendelt hálózati személyekkel, informátorokkal. Az ilyen találkozók gyakran úgynevezett T-lakásokban, illetve K-lakásokban zajlottak.

– Mik voltak ezek?

– A T-lakás olyan titkos találkozási lakást jelentett, melynek tulajdonosa vagy bérlője egy természetes vagy jogi személy meghatározott időre önként felajánlotta lakását állambiztonsági célokra. Hangsúlyozom az önkéntességet – e téren semmilyen nyomásgyakorlásról nem volt szó. Általában aktív párttagokat, nyugdíjas rendőrtiszteket vagy munkásőröket kerestek meg, akik meggyőződésből működtek együtt ilyen módon az állambiztonsági szervekkel, és ezért olykor anyagi juttatást kaptak. Számukra megalkottak egy – újabb belügyes szakzsargonnal élve – legendát, mellyel a T-lakások tulajdonosai vagy bérlői megmagyarázták lakókörnyezetükben, miért bukkannak fel távollétükben náluk idegen emberek. Előszeretettel választottak ilyen célra nagy társasházakat, ahol a szomszédok nemigen ismerték egymást. A K-, vagyis konspirált lakások a Belügyminisztérium tulajdonában voltak, ezekben találkoztak a legmegbízhatóbb informátorokkal, szigorúan titkos tisztekkel. A rövid ideje foglalkoztatott ügynökökkel ellenben leginkább nyilvános helyeken, például presszókban találkoztak a tartótisztek.

– Miként zajlott egy ilyen találkozó?

– A tartótiszt beszámoltatta az ügynököt az előző „talin” kiosztott feladatok elvégzéséről, újabbakkal bízta meg, és megbeszélték a következő találkozó időpontját és helyét. A beszámoltatás gyakran kézzel írott, netán gépelt, de kézzel aláírt jelentés formájában történt, hosszabb ideje fennálló együttműködés esetén azonban szóbeli jelentésekre is sor került, ezeket utólag a tartótiszt gépelte le feljegyzései alapján, ellátva saját értékelésével. Kutatói szempontból ez nagyon problémás, mert ilyen esetben csak a tartótiszt interpretációját ismerjük, és ez gyakran torzít, hiszen a tartótisztnek saját főnökei felé is bizonyítania kellett aktivitását, így nem biztos, hogy hűen adta vissza, amit az ügynök mondott neki.

– Mennyire volt megbízható a politikai rendőrség szemszögéből nézve az ügynök által adott információ? Félre lehetett vezetni a kádári állambiztonságot?

– Ideig-óráig előfordulhatott, de valószínűleg előbb-utóbb lebukott az illető. A rendszer által megfigyelt célszemélyekre lehetőség szerint több, egymás tevékenységéről nem tudó ügynököt is ráállítottak, ezért az operatív tisztek az információkat többszörösen ellenőrizték. A tartótisztnek saját érdeke is volt, hogy az általa beszervezett személy minél hosszabb ideig együttműködjön és megbízható adatokat szolgáltasson. Ezért a „talik” során úgy kellett instruálnia az ügynököt, hogy az fenyegetve érezze magát. Akit például presszióval szerveztek be, azt vonakodás vagy ellenállás esetén megfenyegette, hogy nyilvánosságra kerülnek a rá terhelő adatok, vagy az együttműködés fejében fölfüggesztett büntetőügyet megindítják ellene. Nagy kockázatot vállalt volna az, aki félre akarja vezetni az állambiztonságot. Akit nem zsaroltak, az könnyebben szabadulhatott, az együttműködés megtagadásának nem voltak komoly következményei – igaz ugyan, hogy erről az informátor nem tudott, hiszen a tartótiszt igyekezett abban a hitben tartani, hogy nem szállhat ki.

Ugyanakkor elég jelentős volt a fluktuáció. 1957 és 1967 között éves átlagban a beszervezettek 15-20 százalékát ki kellett zárni, ez az arány később tovább nőtt. A kizárás oka lehetett, ha az ügynök nyugdíjba vonult, vagy állambiztonsági szempontból érdektelen, új munkahelyre került. Az is előfordult, hogy az illető tudatosan vagy véletlenül leleplezte magát környezete előtt, vagyis dekonspirált. Olykor akadtak egészen elképesztő esetek is. 1964-ben például azért bocsátottak el a hálózatból egy református lelkészt, mert a tartótiszt szerint túlzott baloldaliság jellemezte, és mivel ez köztudott volt róla környezetében, senki nem beszélt előtte nyíltan, így egyszerűen alkalmatlanná vált az információszerzésre.

– A politika mindmáig nem tudott mit kezdeni az ügynökkérdéssel. Ön szerint lépjünk túl rajta, vagy kerüljön inkább minden napvilágra?

– Nem értek egyet azzal a véleménnyel, hogy az ügynökkérdés pusztán értelmiségi gumicsont. Ennél sokkal súlyosabb és fontosabb problémakörről van szó. A sokat emlegetett ügynöklista teljes körű nyilvánosságra hozatalával ugyanakkor nagyon óvatos lennék. A Kenedi János vezette, 2007-ben létrehozott bizottság által feltárt ügynöklista, amely eredetileg egy mágneslemezen volt, a kiszivárgott információk szerint csak az 1970-es és 80-as években működő hálózati személyek listáját tartalmazza, tehát nem teljes. Ráadásul ez a lista nem tartalmazza az ügynökök M-, vagyis munkadossziéit, márpedig ezekben vannak az illető jelentései és a tartótiszt ehhez fűzött megjegyzései. Így nem tudjuk meg, hogy milyen munkát végzett a beszervezett személy. Nem mindegy, ki milyen minőségű információt szolgáltatott, valóban ártott-e a megfigyelt személynek. Ahány ügynök, annyiféle eset. Jelenleg az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában lévő különféle típusú iratok alapján beazonosítható ügynökök jelentős részének nincs M-dossziéja az 1989–90 fordulóján történt jelentős iratmegsemmisítés miatt. Ennek leginkább az 1970-es, 1980-as évek iratai estek áldozatul, nem véletlenül, az akkori idők ügynökeinek nagy része ma is él, így ők rejtve maradhatnak. Az is igaz, hogy számos jel szerint az iratdarálás tényére utóbb afféle legenda épült annak igazolására, hogy miért is nem lehet rendezni ezt a kérdést.

Mindemellett történelemhamisítást követ el, aki kizárólag a hálózati személyekről beszél. Félreértés ne essék, eszem ágában sincs fölmenteni azokat, akik jelentéseikkel ártottak másoknak, de hangsúlyozom, hogy az állambiztonsági rendszer egészét kell látni. Nagyon fontos kimondani és rögzíteni, hogy a főbűnösök azok, akik ezt a struktúrát kiépítették és működtették, akik a beszervezésre kiszemelteket megzsarolták, az információkat megrendelték és felhasználták. Például meg kéne ismerni végre a rendőr-főkapitányságok politikai osztályán alkalmazott operatív tisztek listáját. Ezek fiatalabb generációi máig háborítatlanul élnek.

– Hogy lehetne ezt a kérdéskört megnyugtatóan lezárni?

– Bizonyos, hogy a kommunista állambiztonsági rendszer még sokáig kísérteni fog. Százszázalékos megoldás nem létezik, az ügynöki tevékenység megítélése csakis a jelentések által lehetséges. Miként említettem, ahány ügynök, annyi eset. Volt, aki kommunistább volt a kommunistáknál, és akadt olyan, aki egyeztette szűk baráti körével, hogy mit írjon róluk, és ezzel senkinek sem ártott. Az ítélkezéssel és az elnagyolt megoldási javaslatokkal tehát óvatos lennék, de a jelenlegi holtpontról azért el lehet mozdulni.

Sajnos a ma is hatályos 2003. évi III. törvény szerint csak akkor tekinthető valaki ügynöknek, ha létezik olyan beszervezési nyilatkozat, amit saját kezűleg írt alá, megvan az M-dossziéja, ebben pedig található legalább egy kézzel írott jelentése is. Ha bármelyik elem hiányzik, a jogszabály szerint az illető nem ügynök, akkor sem, ha egyébként egyértelműen beazonosítható. Mivel e három feltétel együtt igen ritkán teljesül, ez jelentősen akadályozza a feltárást, ami meggyőződésem szerint a történészek feladata, de tevékenységüket a törvényhozás tudja szabályozni.

Domonkos László kifejezetten Csurka István egyéniségét vizsgálja, és jól teszi, hiszen a teljes irodalmi és politikai kapcsolatrendszer feltérképezése megoldhatatlan feladat elé állította volna. Üdítően újszerű, ahogyan a korai évek, az indulás körülményeit ismerteti, eddig nem ismert részleteket közöl a családi háttérről, a kényszerű vándorlások, a budapesti gyermekkor színhelyeiről. Mélyen alámerül a fiatal Csurka realista prózájába, nem hiszem, hogy a szakembereken kívül sokan ismernénk a korai esztendők paraszti tárgyú novelláit, kisebb írásait. Magabiztosan lajstromozza Domonkos László a tengernyi politikai információt is, jó érzékkel idomítja az adatokat eredeti szándékához, annak a némiképp meglepő ténynek a rögzítéséhez, hogy Csurka Istvánt csak azok nevezték rémnek és megrögzött antiszemitának, akik megrekedtek a rendszerváltozás utáni kultúrharc silány vádaskodásánál.

Csurka István – mindannyian tanúsíthatjuk, akik ismertük őt – alapvetően félreértett személyisége a magyar irodalomnak és közgondolkodásnak. Talán az egyetlen háború utáni írónk, akit látványos politikai szerepvállalása annyira stigmatizált, hogy ellenfelei, a magyar kultúra gebinesei, az emlékét is kitörölnék irodalomtörténetünkből. Ezen a torz, ostoba felfogáson változtatni – pátosz nélkül írom – elsőrendű nemzeti sorskérdés. Az író Csurka István teljes eltagadása nemcsak méltánytalan, de felháborító is, különösen ha azt tekintjük, hogy mostanság milyen silány minőségű íródeákok tódultak fel a magyar irodalom képzeletbeli katedrájára.

A Csurka című könyv megrendelhető a Kárpátia Stúdió webáruházában, a Vármegyeház Könyvesboltban 26%-os kedvezménnyel.

A szerző pontosan ábrázolja Csurka István jószívűségből, indulatosságból, önzetlenségből és szemlélődő okosságból összegyúrt különös alkatát. Tagadhatatlanul elnéző az egykori „nehézfiú” viselt dolgai iránt, de legyünk őszinték: joga van hozzá, hiszen az elmúlt két évtized gyakorlatilag mindenben igazolta Csurka István egykor nagy vihart kavart kijelentéseit. Tessék elolvasni a „botrányos” Néhány gondolat a rendszerváltozás két esztendeje és az MDF új programja kapcsán című tanulmányt – a Domonkos-monográfia elolvasása után előkotortam könyvtáram mélyéről –, rögvest kiderül, hogy Csurkának lényegében mindenben igaza volt. Egyúttal szomorúan állapítjuk meg, hogy a magyar közéletben ma már százszor durvább és radikálisabb tézisek kimondásáért sem jár életre szóló intő – miközben Csurkát intellektuálisabb küllembe csomagolt igazságai miatt valósággal keresztre feszítették.

Nagy értéke a monográfiának a pompás korrajz, az 1956 utáni magyarság kapitulációja, a megvert, szürke főváros ábrázolása, az átvirrasztott éjszakák és lázas értelmiségi beszélgetések megidézése, a rendszerváltozás bizakodó légkörének rajzolata – megannyi személyes élménnyel átszőtt, nagyszerű részlet, a szerző bölcs és lényegre törő megfogalmazásában.

Domonkos László könyve minden közélet iránt érdeklődő magyar kötelező olvasmánya.

Nagyon nem tetszett a Moszkvából hazatérő kommunistáknak a Magyar Tudományos Akadémia. Nemcsak a múlt haszontalan csökevényének tartották, de olyan polgári fészeknek is, ahol háborús bűnösök bújnak meg a tudományosság álcája alatt. Az MTA – nyilvánvalóan a kommunista párt nyomására – már 1945-ben kizárta soraiból Habsburg József Ágost főherceget, Hóman Bálintot és Orsós Ferencet. Ők azok, akiket aztán soha semmilyen szinten nem rehabilitált a testület. Érdekes, de Lénárd Fülöpöt, a hitleri Németország mellett kiálló és az akkori német fizikát feldicsérő tudóst hivatalosan nem merték kizárni, mert Nobel-díjas volt, de törölték a nevét az MTA Almanachjából.

Moszkva ideszólt

Igazából csak a kommunista hatalomátvétel után, azaz 1949-ben érte megrendítő támadás az akadé­miát. Akkor lett tag például Gerő Ernő, a miniszteri pozíciókat betöltő NKVD ügynök, akinek persze nem a tudományos munka, hanem éppenséggel az MTA belülről történő szétverése lett a feladata. Ujváry Gábor történész szerint a pártállami vezetés létrehozott egy párhuzamos szervezetet, a Magyar Tudományos Tanácsot, amelynek a megsemmisítésre ítélt MTA szerepét kellett volna átvennie, persze már a kommunista párt kádereivel feltöltve. Hivatalosan maga a tanács kezdeményezte az MTA drasztikus leépítését is. Akkor felezték meg az MTA akadémikusainak számát, és elvették sok tudós rendes tagságát, s tanácskozó taggá minősítették vissza őket. Így járt többek között Mályusz Elemér, Bulla Béla, Cholnoky Jenő, Mendöl Tibor, Johan Béla… Ujváry Gábor szerint a tanácskozói státus semmire sem jogosított fel, csupán hozzászólásokra.

Paradox módon egyébként épp Moszkva akadályozta meg az MTA teljes leépítését. Miután a legfelsőbb szovjet tudományos testületet is akadémiának hívták, s akadémiai ranggal rendelkezett, Moszkva csak egy magyar akadémiával akart tudományos kapcsolatokat ápolni, s nem holmi tanáccsal. A név és a szervezet maradt, de megkezdődött a kádercsere.

Három portré

József Ágost főherceg, a Habsburg család tagja első világháborús hős volt. Szerette a magyarokat, katonai beosztását sem a „közösökhöz”, hanem a honvédséghez kérte. Művelt, széles látókörű embernek tartották. 1936-ban az MTA elnöke lett. Sokat tett az Akadémiáért. Ám 1944-ben felesküdött Szálasira, s részt vett a nyilasok ünnepi gyűlésén. Szélsőjobbos tisztek csalogatták ebbe az irányba, a honvédség főparancsnoki posztját ígérve neki. Ez bőven elég volt a kizárásához.

A történész Hóman Bálintot több mint tíz vádpontban vonta felelősségre a népbíróság 1946-ban. Az egyik legfontosabb, hogy országgyűlési képviselőként két zsidótörvényt is megszavazott, illetve hogy a nyilas hatalomátvétel után is a parlament tagja maradt. Hóman tevékenységét, kiemelkedő történészi munkáit s pozitív kultuszminiszteri törekvéseit ismerjük. Bíráiban kimondatlanul is azzal válthatta ki a legnagyobb ellenszenvet, hogy paraszti sorból felemelt tehetségekkel akarta frissíteni a két világháború közötti magyar középosztályt, amelyet addigra már a hazai zsidóság uralt egyébként. Antiszemita lett volna Hóman Bálint? Az 1919-es kommün következményeként valóban terjedt az antiszemitizmus a magyar társadalomban. Hóman azonban az asszimilálódott zsidóságot teljes mértékben elfogadta, sőt a Teleki Pál Tudományos Intézet vezetőjeként menleveleket állított ki zsidó művészeknek, értelmiségieknek. Népbírósági perében a legtöbb mentőtanúja izraelita származású volt, ezért nem ítélték halálra. Mi ehhez képest egy akadémiai kizárás…?

Orsós Ferenc (1879–1962)

A patológus Orsós Ferencet, a törvényszéki orvostan atyját háborús főbűnösnek tekintették 1945 után. A kulcsszó: Katyń. Van, aki ma is megkérdőjelezi Orsós Ferenc katyńi jelentésének hitelességét. Az 1945-ös vád szerint a nemzetközileg is nagyra értékelt Orsós professzor hamis német kérésre hamis jelentést készített a katyńi tömegmészárlásról, amelyben a Szovjetunióra hárította a felelősséget. Orsós Ferenc egyébként már a háború alatt Németországba távozott, a mainzi egyetemen tanított, s ott élt egészen haláláig, 1962-ig. Személye ma is vitatott Magyarországon. Elsősorban eugenikai, illetve fajbiológiai és fajhigiéniai nézeteit, törekvéseit vetik szemére. Egy korabeli előadásából kiderül, valóban féltette Európát a fajkeveredéstől, amely az ő nézetei szerint homogenizálta volna a földrész színes és gazdag kultúráját, etnikai és nemzeti struktúráját. A Magyar Orvosok Nemzeti Egyesülete, sőt a Magyar Orvosi Kamara elnökeként szorgalmazta a magyarság fajvédelmét a felsőházban, például a fajhi­giéniainak is nevezett harmadik zsidótörvény megalkotását. Egy ún. jogvédő írása szerint pedig javaslatot tett a hazai cigányság sterilizálására és internálására. Orsóst kizárták. És nyilván Katyń nyomott legtöbbet a latban, Moszkvát ugyanis egyedül ez érdekelte.

A kommunista embertípus

Csak zárójelben: A 20. század első felében teljesen elfogadott volt az eugenika nevű tudományág, amely a fajok és a genetika, valamint a genetikai öröklődés kérdéseivel foglalkozott. Tévedés azt hinni, hogy mindez náci specialitás lett volna. Éppúgy voltak e tudományágnak pl. brit, amerikai és szovjet reprezentánsai is, a Szovjet­unióban örökléstani elméletek születtek arról, miként lehetne létrehozni genetikai értelemben a kommunista embertípust.

A másik pedig, hogy egészen az 1960-as évek közepéig folytak sterilizálások az Egyesült Államokban, s több, demokráciájára és liberalizmusára büszke nyugat-európai országban. Az eugenika egyébként feléledőben van napjainkban, ha valaha is háttérbe szorult egyáltalán. Nemcsak Kertész Ákos író, hanem a híres Bilderberg-csoport is behatóan foglalkozik vele, ők a sikeresség génjét keresik. (Nézetük szerint csak a sikeres emberekre lehet szükség a jövőben a Földön, a többiek feleslegesen terhelik a bolygó amúgy is apadó erőforrásait.)

MTA: Lukács György igen, Hóman Bálint nem

Lukács György marxista filozófus 1948-ban lett az MTA rendes tagja. Lukács a Tanácsköztársaság idején a Vörös Hadsereg politikai biztosa is volt, s ebben a minőségében Poroszlón nyolc embert főbe lövetett. A második világháború után erőszakosan homogenizálta a magyar szellemi életet, alkotókat állíttatott félre, s ő szerkesztette meg a nemkívánatos hazai írók listáját is. Talán legismertebb tanítványa Heller Ágnes marxista filozófus, esztéta, az MTA rendes tagja. Lukács György akadémiai tagsága ellen eddig senki nem emelt szót.

József Ágost főherceg akadémiai rehabilitálásának kérdését egyszerűen elsodorta a történelem. Hóman Bálintéra többször is kísérletet tettek az illetékesek, de az akadémia azzal hárította el a kérést, hogy Hóman népbírósági ítélete ma is érvényben van, ezért tehát nem lehet újra az MTA tagja. És Orsós professzor? Történtek már kísérletek az akadémiai rehabilitációjára. Úgy tudni, az MTA korábbi elnöke, Kosáry Domokos azt mondta a kérvényre, nem akar nyugtalanságot az Akadémián belül. Úgy tudjuk, Vizi E. Szilveszter Orsós antiszemitizmusára hivatkozva utasította el a rehabilitációt. Most Pálinkás József előtt fekszik az Érdi Lengyel–Magyar Kulturális Egyesület petíciója. Az MTA elnökének lassan válaszolnia kell.

„Sajnos hivatalosan már évek óta nem látogatható a szentléleki középkori pálos kolostor romtemploma, hiszen a szentély és a hajó közötti diadalív megroggyant, s folyamatosan hullanának alá a kövek, ha az állványzat nem fogná fel azokat” – mondta el a műemlékem.hu magazinnak Kosdi Attila építész, a megyei kormányhivatal örökségvédelmi irodájának munkatársa. Hozzátette: bár a területen a veszélyt táblákkal jelzik és a belépés is tilos, mégis sok látogatója van a műemléknek – így részben a nagy érdeklődés, részben a kolostor történeti, építészettörténeti értéke miatt szükség van arra, hogy az életveszélyt megszüntessék, sőt magának a kolostornak a templomhoz északról kapcsolódó romjait is bemutassák a látogatóknak.

Bár már a 13. század közepéről vannak adatok a Tardona határjárásban élő remetékről, az ő történetük még biztosan nem kapcsolódik a ma látható romokhoz, de talán a pálos rendhez sem. A kolostorról biztosan egy adományozó oklevél szól 1313-ból: ekkor Ernye bán fia, István nádor egyszerre juttatott javakat a dédesi Szentlélek és a diósgyőri Krisztus teste egyházaknak. A két pálos kolostor alapítása így egy időre tehető.

„A 14. század elején tehát már állt egy kolostor és egy hozzá tartozó templom ezen a helyen, azonban ez csak részben egyezik meg a ma látható maradványokkal. Az épületegyüttest ugyanis legalább három periódusban átépítették, az utolsó ilyen munkálatra vélhetően a 15. század második felében, vagy azután került sor, a templom esetében késő gótikus stílusban” – mondta Kosdi Attila.

A szentléleki kolostort – ahogyan a diósgyőrit is – a 16. század közepén, a török előrenyomulását, az ország három részre szakadását követően hagyták el a szerzetesek. Szentlélekre többé nem is tértek vissza, így a templom esetében csak a szerencséjének köszönhetjük, hogy ilyen magasan megmaradtak a felmenő falai – no meg talán annak is, hogy a közelében nem volt település, ahová az építkezésekhez elhordták volna a köveit.

Bár a templomromra már a 19. században is felfigyelt a közvélemény (a Vasárnapi Újságban 1860-ban rövid írás jelent meg róla) a tudományos igényű felmérésére, majd a kutatására csak a 20. században került sor. Az első ásatás a harmincas években folyt. A helyszínen fellelhető kőfaragványokat felét 1959-ben a miskolci múzeumba vitték, a többi helyszínen maradt és hamarosan eltűnt a nagyobbik részük. Sz. Ceglédi Ilona régész és Ferenczy Károly építész a hetvenes évek közepén tárta fel ismételten a templomot és igyekeztek helyreállítani – sajnos sok helyütt a beton használatával, ami idővel a falak romlásához vezetett, és szakértői vélemények szerint a diadalív jelenlegi rossz állapotáért is ez a felelős.

A térség visszaszerzése történelmi, de még inkább stratégiai okból volt rendkívül fontos a magyar kormány számára, mégpedig azért, hogy legyen közvetlen kapcsolat Lengyelországgal. Kárpátalja megszerzésével azonban nyitva maradt a nyugati határ kérdése az újonnan alakult Szlovenszkó felé. A magyar katonai vezetés úgy vélte, az Ung völgye nincs kellőképpen biztosítva nyugat felől, márpedig ott vezet a stratégiai fontosságú útvonal Lengyelország felé. Magyarország egy 15–20 kilométer mélységű, szlovák többségű területre tartott igényt, és gróf Csáky István külügyminiszter már március 15-én javaslatot tett a támadás megindítására addig, amíg Magyarország nem ismeri el az újonnan alakult országot. Ez azonban a következő nap már megtörtént.

Új állam, gyenge haderővel

Magyar szempontból kedvező volt a helyzet a támadásra, Szlovákia hadserege ugyanis rendkívül gyenge volt, komoly személyi és anyagi, felszerelési-fegyverzeti problémákkal küszködött. A felbomlott csehszlovák hadsereg 13 ezer tisztjéből mindössze négyszáz volt szlovák. Március 17-én a cseh nemzetiségű legénység parancsot kapott a távozásra és a felszerelés hátrahagyására. Egy érzékletes példa: a korábbi VI. hadtestnél, amely a 11. és a 17. hadosztályokból állt, a kétezer és háromezer fős létszámból mindössze hetven, illetve négyszáz főnyi szlovák legénység maradt vissza. Március 14-én az iglói repülőtéren állomásozó két vadászszázadban mindössze kilenc szlovák pilóta maradt. A helyzetet orvosolandó egyrészt megpróbálták a cseheket maradásra bírni, a tiszteknek a korábbinál magasabb rangban való átvételt hirdettek meg, másrészt behívták a tartalékosok öt évfolyamát.

A csehek távozásuk után sok esetben megrongálták a felszerelést, hogy a szlovákok ne tudják használni. Ennek következményeként a magyar támadás idejére Kelet-Szlovákiában lévő páncélosok, páncélautók egyike sem volt bevethető állapotban. A hátrahagyott járműveket végül egy tüzértiszt alá rendelték, a legénységet pedig egy korábbi jelzőzászlóalj tagjai adták, akiknek semmilyen jártassága nem volt az eszközök helyrehozásában és használatában. A légierő Szlovákia területén maradt 220 gépéből mindössze 83 volt bevethető állapotban, de ezekhez sem volt elég pilóta. A bevethető egységeket Igló és Felsősebes repülőterén vonták össze. A légvédelem még siralmasabb helyzetben volt: egész Szlovákiában mindössze egy légvédelmi tüzérezred volt, ám még lőszerük sem volt a fegyverekhez, kiképzett legénységről nem is szólva. A szlovák területen felhalmozott lőszerkészletek többségét a német ellenőrzés alatt álló úgynevezett Schutzzone raktáraiban tárolták, ez már a hadműveletek elején rögtön lőszerhiányt okozott.

A függetlenné váláskor Kelet-Szlovákia lényegében védtelen volt. A hadsereg irányítását Ferdinand Čatloš tábornok látta el. A leszerelt alakulatok maradékából hoztak létre két csoportot. Az északi Takcsánynál (Stakčín) a Stakčín-csoportot Matjka őrnagy vezette, egy zászlóalj erősségű gyalogság és két tüzérüteg alkotta, összesen mintegy hétszáz fő. Délen Nagymihálynál (Michalovce) alakult a Michalovce-csoport, amelyet március 23-ig Štefan Haššik kapitány, később Kubícek őrnagy vezetett. Ez a csoport egy megerősített zászlóalj erejű gyalogságból, valamint műszakiakból és egy tüzérütegből állt, összesen mintegy ezer fő. Ezeket az erőket egészítették ki az Iglón koncentrált szlovák légierő egységei. Ezek mellett a Kassa–Eperjes szakaszon állomásoztak még alakulatok, illetve egy tartalékot is felállítottak Turócszentmártonban (Martin) lovas és gépesített alakulatokból.

Villámháború magyar módra

A magyar támadás 1939. március 23-án 5.30-kor következett be. Hadműveleti célként a Zelő–Cirókafalu–Takcsány–Remete­vasgyár–Szobránc–Sárosremete vonal elérését jelölte ki a katonai vezetés. A támadásban három magyar harccsoport vett részt: északon Kisberezna és Nagyberezna térségéből indultak a 9. önálló dandár, középen Ungvár felől a 2. gépkocsizó dandár és délen, Nagykaposnál a 2. lovas dandár csapatai, összesen 20–25 ezer fő.

A magyar támadás gyorsan teret nyert. A szlovákokat felkészületlenül érte, egységeik a laktanyában állomásoztak, Ugar mellett a magyar csapatok így meg tudták lepni a szlovák 16. gyalogezred egy szakaszát, amely fogságba esett. A középen támadó csapatok is ellenállás nélkül lépték át a határt, és Szobránctól négy kilométert tudtak előrenyomulni, ahol az első szlovák egységekbe ütköztek, és megállásra kényszerültek.

A szlovákok felderítőgépeik megfigyelései alapján szereztek tudomást a magyar támadásról. 11.50-kor kapta parancsba a Stakčín-csoport, hogy állítsa meg a magyar támadást, közben a szlovák légierő támadásaival megpróbálta lassítani a magyar csapatok előrenyomulását. Utcás pályaudvarát bombázva megsemmisítettek néhány járművet, és megrongáltak ágyúkat, a magyar légvédelem két támadó gépet lelőtt, hármat megrongált.

Március 24-én reggel a Stakčín- és Michailova-csoport ellentámadást indított. A sietős mozgósítás után a Nagymihály melletti szlovák csapatok vezetését Kubícek őrnagy vette át, Eperjesen helyrehozatott öt, csehek által megrongálódott OA vz. 30-as páncélkocsit. Felderítésre küldte őket Buktára, hogy megtalálják a magyar csapatokat, azonban ott nem találtak ellenséget. Kubícek ezután kelet felé rendelt el támadást, Görögfalu irányába. A páncélgépkocsik az élen haladtak, és szemből megtámadták a magyar csapatokat, lekötve őket ezzel, míg a szlovák gyalogság két oldalról átkarolta a magyar élt, amely így kénytelen volt visszavonulni a főállásig az Okna-patak menti Alsóhalasig. A szlovák páncélautók elhaladtak Görögfalu mellett, a gyalogság pedig felfejlődött négy kilométer szélességben a falu mindkét oldalán Ubrezs és Felsőrőcse között. Ubrezs elfoglalásakor magyar tűzcsapást kapott a felfejlődő gyalogság északra az úttól. 22.00-kor indult meg aztán az általános támadás a magyar állások ellen Alsóhalasnál. A szlovákok nyílt terepen mintegy egy kilométert haladtak előre az Okna-patak felé, amikor a magyar tábori és páncéltörő tüzérség lőni kezdte őket, amire pánikszerű visszavonulásba kezdtek.

A magyar légierő csapást mért az iglói és a felsősebesi repülőtérre március 23-án 17.00 és 17.30 között, ám a támadás nem a tervek szerint alakult. Az Iglóra ledobott bombák zöme célt tévesztett, noha a magyar gépek háborítatlanul támadhatták a várost. Több lőszerraktár felrobbant, a repülőtér súlyos károkat szenvedett, szlovák forrás szerint 11-12, magyar forrás szerint 17 gép pusztult el a földön. Felsősebes repülőterét teljesen üresen találták a támadó magyar gépek, ennek ellenére ledobták az üres mezőre a bombákat.

Március 24-én este német nyomásra a szlovák csapatoknál fegyverszünetet rendeltek el, de ez nem mindenütt tudott életbe lépni. Másnap a Nagymihályba megérkezett erősítés felhasználásával a szlovákok egy újabb ellentámadást indítottak, az új egységek kelet felé haladva megszállták az Ubrezs–Felsőrőcse vonalat, amelyet a magyarok az előző esti harcok után sem foglaltak el. A páncéltörő osztag azonban a magyar állásokba rohant, ahol elfogták őket. 24-én Takcsány környékén is voltak még gyalogsági összecsapások. Eközben a szlovák légierő parancsnoka, Ján Ambrus Iglóra érkezett, hogy megtervezzen egy Budapest elleni megtorló légicsapást a magyar gépek előző napi támadását megbosszulva. Erre azonban már nem kerülhetett sor, érvénybe lépett a fegyverszünet.

Mindkét fél elégedett volt

Magyar részről 8 katona, 15 civil halott és 55 sebesült volt a veszteség, a szlovákoknál 22 katona, 36 civil halott és ismeretlen számú sebesült volt a veszteség, 360 szlovák és 311 cseh esett hadifogságba. A magyar csapatok által elfoglalt terület nagysága 1697 km² volt, ahol 78 településen összesen 69 930 lakos élt.

A hadműveleteket mindkét fél sikeresnek könyvelte el. A szlovákok úgy érezték, sikerült a magyarok további térnyerését megakadályozni, és az ország területi épségét biztosítani, míg a magyarok azt hangoztatták, hogy csapataik elérték az eredetileg kitűzött célt, biztosították az Ung völgyét.

Szlovákia természetesen tiltakozott a magyar katonai behatolás ellen, amire Csáky magyar külügyminiszter úgy reagált, hogy mindössze lokális határvitáról van szó, miután Kárpátalja határát nem rögzítette pontosan semmilyen dokumentum (az első bécsi döntés sem). A fegyverszünet után indult tárgyalásokon Szlovákia hajlandó lett volna lemondani az elvesztett területről, ha cserébe más területeket kap, ebbe azonban Magyarország nem ment bele. 1939. április 4-én jött létre a szlovák–magyar egyezmény, amelyben Szlovákia elismerte az új határt területi csere nélkül. A terület 1944 végéig Magyarországé maradt, majd 1945-ben Csehszlovákia a Szovjetunió javára lemondott róla, így ma Ukrajnához tartozik.

A „kis háborúról” és a Felvidék felszabadításáról bővebben olvashat a Nagy Magyarország 2012/1. számában.

Ismét megrázó sorsfordulót vitt színre az Andrási Attila vezette MKUK. Legújabb előadásuk az 1918 októberi Károlyi Mihály vezette „puccs” végzetes felfordulásával szembesít, ami az országvesztés nyitányának bizonyult. Az 1918 Őszirózsák – Zuhanórepülés egy olyan történelmi drámát jelenít meg a színművészet eszközeivel, amelyet 1945 óta a művészet minden ága messze elkerült.

Kosaras Péter Ákos

A két világháború között számos jelentős eredményt ért el az ország és a politikai vezetés, emellett Horthy Miklós kormányzó élete kész „kalandregény”. Ha máshogy nem is, ezekből kiindulva talán felkelthető lenne a személye és a nevével fémjelzett korszak történelme iránti érdeklődés. Reménytelen vállalkozás?

– Szó sincs róla, csak az úgynevezett politikai akarat hiányzik hozzá. Tény, hogy a Horthy Miklós vezette Magyar Királyság olyan gazdasági eredményeket ért el, amelyeknek napjainkban a nyomába sem érnek. A trianoni diktátum általi ellehetetlenítés ellenére az 1927-es esztendőre a magyar gazdaság teljesítőképessége elérte a háború előtti szintet, míg 1921-ben ez a mutató csupán 47%-on állt.

Nehezen lesz tartható a jelenlegi hozzáállás, mely szerint minden, ami a két háború közötti Magyarországgal kapcsolatos, az elítélendő. Az egykori magyar királyi kormányok úgy értek el eredményeket, hogy például az oktatást valóban stratégiailag fontos területként kezelték, kiemelt figyelmet fordítottak rá. Hadd említsek még egy mutatót: a 6 évnél idősebbek között az írástudatlanok aránya 1920-ban 15,9 százalék volt, 1941-ben 4,0 százalék. Napjainkban 6-7 százalék körüli! Az 5584 meglévő népiskola mellé még 1315-öt építettek, a megcsonkított ország mintegy 8,3 millió lakosára 6899 népiskola jutott, és ebbe csak ez a fajta intézménytípus értendő bele! 2007 decemberében az óvodáktól a gimnáziumokig, a művészeti iskolákon át a kollégiumokig, a felsőoktatási intézményeket is beleértve 6450 közoktatási intézmény volt összesen Magyarországon.

A mezőgazdaságot nagyberuházásokkal segítette az állam, számtalan szivattyúmű épült az országban az öntözés fejlesztésére. A vízszabályozás során létrejött vízi utak csak Békés vármegyében évi 1 millió pengő megtakarítást eredményeztek. Beindult a rizstermelés, óriási sikerrel és remek minőséggel. Ekkor készültek a Keleti-főcsatorna tervei, az építkezés 1941-ben kezdődött. Tenyészlovakat hoztak Angliából és Aga kán franciaországi méneséből, Svájcból pedig teheneket. Védte az állam a magyar gazdát. A felvett kölcsönre fizetendő kamatot maximálták, továbbá tilos volt elárverezni a gazda vagyonát, könnyítették az adósságtörlesztést, bevezették az öregségi és az özvegyi biztosítást.

Létrehozták a Zöldkereszt Mozgalmat – ez egy belügyi alkotás volt a gyéren lakott és városoktól távol eső területek támogatására –, amely biztosította a tanácsadást pályaválasztási és a házassággal, családdal kapcsolatos kérdésekben, egészségügyi ismeretterjesztést végzett, anya- és csecsemővédelemmel foglalkozott, illetve a kiskorúak gondozását is ellátta. 800 körzetben 2100 tanácsadó és 1200 zöldkeresztes gondozónő tevékenykedett.

Már 1928-ban felállt az Országos Társadalombiztosító Intézet, kötelező öregségi, betegségi, rokkantsági, özvegyi és árvabiztosítással. Szabályozták a munkaidőt, a legalacsonyabb bért – minimálbért –, bevezették a fizetett szabadságot és a családi pótlékot. Ezek sem újdonságok tehát.

Még hosszasan lehetne sorolni a számokat és tényeket, amelyek önmagukért beszélnek. Ezek megismertetésével kell a kormányzó személyének a megítélését a közgondolkodásban helyrebillenteni.

Mivel foglalkozik a Horthy Miklós Társaság?

– Elsősorban arra törekszünk, hogy megőrizzük Horthy Miklós emlékezetét, életben tartsuk és megismertessük annak a nemzetéért élő államférfinak a személyiségét és munkásságát, aki a Magyar Királyság élén állt több mint húsz esztendőn keresztül. Jelenleg főként rendezvények, előadások, megemlékezések szervezése adja tevékenységünk javát.

A szakmai közvélemény és az érdeklődő nagyközönség számára lehet-e releváns újdonságokkal előrukkolni, vagy inkább a meglévő ismeretek cizellálása a feladat?

– Mindkettő fontos. Az újszülöttnek minden újdonság, a szándékosan félretájékoztatott honfitársaink számára, úgy gondolom, minden érdemi információ átadása értékkel bír.

A környező országokban kevés példát találunk arra, hogy a második világégés előtti politikai vezetőket, államfőket, királyokat démonizálják. Ne szépítsünk, idehaza Horthy Miklós az emberek egy részének még ma is a „patás ördög”. Egyszerűen a tájékozatlanság eredménye ez, vagy a hosszú ideje tartó szándékos karaktertorzításé?

– A szándékosan és igen következetesen végigvitt marxista történelemhamisítási folyamat eredményét ma is tapasztalhatjuk. Nem is lehet csodálkozni ezen. A háború előtt szocializálódott generációk kihaltak, vagy eleve nem engedték őket szóhoz jutni, így az iskolákban sulykolt hazugságok ragadtak meg az emberek fejében.

Sajnálatos módon a tanárok között is nagyon sokak gondolkodásában az maradt meg paradigmaként, amit a kommunista diktatúra idején az egyetemeken, főiskolákon hallottak, tanultak; többségében azoktól, akik szánt szándékkal állítottak – és állítanak sok esetben ma is – valótlanságokat. E tanárgenerációk hogyan is adhattak volna át valós információkat diákjaiknak, ha ők maguk sem rendelkeztek ilyenekkel, illetve a szinte automatizált tekintélytiszteletük révén meg sem merték kérdőjelezni mindazt, amit egykori egyetemi előadóiktól hallottak. Tisztelet a kivételeknek, természetesen, de nem ők voltak többségben.

Ne gondoljuk, hogy az az egyetemi tanár vagy tankönyvíró, aki évtizedeken keresztül „Horthy-fasizmusról”, „szovjet felszabadításról”, „’56-os ellenforradalomról” szónokolt, varázsütésre megváltozott. Napjainkban pedig ugyanők „mértékadó értelmiségiként”, „objektív szakemberként” tüntetik fel magukat, hiszen papírforma szerint egyetemi katedrával, számtalan publikációval és tudományos fokozattal rendelkeznek. Hogy a doktori értekezések közül hány szól, mondjuk, az „osztálytermek feldíszítése április 4-e alkalmából” témakörről, soha nem tudja meg a világ… Csakhogy hazugságokra nem lehet építkezni. Vagyis lehet, de nem örök időkre.

Glatz Ferenc

Múlt héten végre méltó kép került a korábbi felvétel helyére az 1956-os magyar forradalomról és szabadságharcról a brüsszeli Parlamentáriumban – nyilatkozta a Magyar Nemzet szerdán megjelent számában Gyürk András. A magyar néppárti delegáció vezetője hozzátette, a bürokrácia részéről nem tapasztalt ellenállást a fotócsere ügyében. Az Európai Parlament tavaly októberben megnyílt kiállítása elsősorban a fiataloknak készült. Az 5400 négyzetméteres, száz százalékban digitalizált anyagokat felvonultató Parlamentárium csak Magyarországról jegyezte meg, hogy a második világháború idején a „nácik szövetségese” volt. Ezen kívül pedig 1956-ot egy visszataszító fotóval ábrázolta. Magyar részről a kiállítás megjelenítésének felelőse Glatz Ferenc történész, akadémikus, a magyar–szerb történész vegyesbizottság elnöke és Bátory Ágnes, a budapesti Közép-európai Egyetem (CEU, „Soros Egyetem”) tanára volt.

Glatz Ferenc és kollégájának munkája óriási felháborodást váltott ki a hazai konzervatívok körében. Gyürk András nem sokkal a megnyitó után kijelentette: a kiállított anyag „nem kiegyensúlyozott, és ezért elfogadhatatlan”. A fideszes képviselő azonnal levélben fordult Jerzy Buzekhez, az Európai Parlament elnökéhez, arra kérve őt, hogy a Magyarországról szóló anyagot módosítsák, tegyék torzításoktól mentessé és minden tekintetben kiegyensúlyozottá. A szöveg még decemberben megváltozott. Az 1956-os szabadságharcot szemléltető fotót nemrég cserélték le, az új a Kossuth téren a felkelők oldalán harcoló tankot mutat a tetején forradalmi magyar zászlóval.

Olvasson még Glatz Ferencről:
Glatz Ferenc: hál’ Istennek az én apám nem foglalta vissza Délvidéket
Glatz Ferenc: zsidózik és kommunistázik, aki a történelemhamisítókat bírálja
Glatz Ferenc kínos újszegedi szereplése

A Felvidék felszabadítása címet viselő magazinból megismerhetjük a XX. század egyik legnagyobb magyar diplomáciai sikerének a hátterét, bepillantást nyerhetünk olyan kulisszatitkokba, amelyek befolyásolták a végső döntés meghozatalát. A lap foglalkozik a Rongyos Gárda egyik felvidéki akciójával, a derceni csatával is. Babucs Zoltán hadtörténész a honvédségi bevonulást ismerteti, kitérve a helyi fogadtatásra. A katonák visszaemlékezései mellett az örömmámorban úszó felvidéki emberek hangulatát, ünneplését ritka fotók, beszámolók érzékeltetik. Mihályi Balázs az ún. szlovák–magyar „kis háború” történetét írja meg, amellyel tovább gyarapodott az akkori Magyarország területe. A kedvenc történelmi hősét Pozsonyi Ádám író publicista mutatja be.

A Nagy Magyarország előfizetőihez e héten, de legkésőbb április 26-ig meg kell érkeznie a lapnak.

A Felvidék felszabadítása
a 2012/1. szám tartalomjegyzéke

A Kárpátia Stúdió volt szerkesztősége (1052 Bp. Vármegye u. 15.)

A Kárpátia Stúdió kizárólagos nagykereskedelmi partnere továbbra is a Pult Kft., fő kiskereskedelmi partnerei, amelyeknél minden kiadványa megvásárolható:

• Anima Könyvesboltok
  • Budapest II. ker., Lövőház utca 2-6. (Mamut, Földszint 13-15.)
  • Budapest II. ker., Széll Kálmán téri metrókijárat (Moszkva Metró kispavilon)
  • Budapest II. ker., Széll Kálmán tér, 18-as villamos megálló
  • Budapest V. ker., Arany János utcai metróállomás
  • Budapest VIII. ker., Népszínház utca 17.
  • Budapest IX. ker., Ecseri úti metróállomás
  • Budapest XI. ker., Hunyadi János utca 19.
  • Budapest XII. ker., Alkotás utca 53. (MOM Park alsó szint 1.8)
  • Budapest XIV. ker., Mexikói úti metróvégállomás
  • Győr, Budai út 1. (Árkád Üzletház)
• Fehérlófia Könyvesbolt
  • Budapest VIII. ker., József utca 2.
• Magyar Menedék Könyvesház
  • Budapest XII. ker., Márvány utca 25.

A felsoroltakon kívül természetesen más könyvesboltokban is kaphatóak könyveink és a Nagy Magyarország történelmi magazin, utóbbi aktuális száma megvásárolható a nagyobb újságárusoknál, országszerte mintegy 1200 helyen.