Drakula és a playboykirály

Tájékozatlan turistának nem ajánlatos a Nagy Lajos magyar király által épített kastély iránt érdeklődni, mert ilyesmiről tíz járókelőből kilenc sem Brassóban, sem a közeli Törcsváron nem hallott. A kérdésre általában kétféle válasz érkezik: az egyik egy unott vállvonogatás, a másik egy inkább turistabarátnak nevezhető pótajánlat. „Ilyen kastély nálunk nincs – mondja egy jól öltözött, angolul folyékonyan beszélő középkorú brassói hölgy, akit kíváncsiságból éppen a Kapu utcában állítunk le. – De ha valami érdekeset akarnak látni, érdemes kiruccanniuk Törcsvárra, ott van Drakula kastélya.”

Drakula árnyékában. Szinte észrevehetetlenek a törcsvári kastély magyar vonatkozásai

Miért is lepődünk meg, hisz már a magyarországi turisták is Drakula-kastély néven kezdik emlegetni. Ami nem is csoda, hisz a történelemhamisítók nem alusznak. Legalábbis azok, akik a kastély alatti nagy bazárban szinte minden egyes portékájuk által a véres grófot népszerűsítik. Nem is akad olyan emléktárgy, amelyből ne készült volna drakulás változat. „Ezek mennek a legjobban, ezt kérik a turisták” – magyarázza az egyik idősebb elárusító, majd amikor hallja, hogy magyarul beszélünk, bizalmasan a fülünkbe súgja: „még a magyarok is”.

Pedig aligha hihető, hogy minden egyes magyar turista vámpírlátogatásra érkezne Törcsvárra, és a kastély I. Lajostól IV. Károly Zita nevű feleségéig tartó több évszázados történelme egyáltalán ne érdekelné. A szuvenírbolt könyvrészlegén azonban csak egyiptomi és görögországi útleírások sorakoznak magyar nyelven, vagy esetleg recepteskönyvet lehet vásárolni. „Valami történelmi jellegű írás nincs? Akár románul vagy angolul…” – fordulunk az eladóhoz.

A férfi arca felvillan, és máris gratulál. „Maguk komoly emberek lehetnek. Akkor Paul D. Quinlan, II. Károly román királyról szóló kötetét ajánlom” – mondja, és rámutat a Regele Playboy című kötetre. Ha belegondolunk, hogy a még életben lévő Mihály király édesapja volt a történelem egyetlen uralkodója, aki kétszer is lemondott királyságáról szerelmei, Zizi Lambrino, majd Elena Lupescu miatt, a Humanitas Kiadónak és szerzőjének nem is kellett különösebben elbulvárosítania az uralkodó sztoriját.

Mielőtt beérnénk a kastélyba, komoly tömegen kell átverekednünk magunkat. A legtöbben hazai látogatók, de a csoportok között vannak angolul, héberül vagy akár japánul beszélő turisták is. Rögtön a bejárat után magyarokkal is találkozunk, akik a közeli Székelyföldről léptek át a Barcaságba. Tekintetünk egyből megakad a falra rögzített ismertetőn, ahol néhány mondat erejéig szó esik a várkastély magyar vonatkozásáról is.

Legutóbbi látogatásunkhoz képest újdonságként hat, hogy Öreg Mircea neve mellett megjelenik a Sigismund de Luxemburgnak nevezett magyar király, Luxemburgi Zsigmond, majd Iancu de Hunedoarának keresztelt Hunyadi János, illetve Bethlen Gábor és II. Rákóczi György, szintén elrománosított változatban. Az ismertetőtábla szövege még így is előrelépésként hat az elmúlt évek teljesen egyoldalú feliratához képest.

Ám Zita magyar királynéról egyetlen mondatocska sem esik, még a múzeum alkalmazottai sem tudják megmutatni, melyik volt az ő szobája. Miután összenéznek, meg is vallják, hogy ők „életükben nem hallottak erről a nőről”.

A falakra kiaggatott korabeli képek csak a kastély későbbi tulajdonosáról, Mária román királynéról tanúskodnak. Az idegenvezetők is őt emlegetik mindegyre és nagy előszeretettel. Az egyik teremben pergő képsorok is csak a román királyi családról szólnak – mintha előttük emberfia nem tette volna be a lábát a kastélyba. A termek ismertetőjéből is csak az derül ki, melyik volt Mária könyvtára, Ferdinánd hálója, Miklós kitagadott herceg szobája vagy Mircea herceg kápolnája.

Meghalt Mátyás, oda az igazság

Vajdahunyadon, a Mikszáth által a várak királyának nevezett Hunyadiak váránál egy picivel másabb a helyzet. A történelemelferdítési kísérletek itt is már a bejáratnál megmutatkoznak, igaz, nagyjából ennyiből ki is merülnek. Ott Decebalnak és Avram Iancunak szentelt, gipszből készült domborműveket csodálhat meg a látogató, akit kétnyelvű köszöntőtábla fogad.

Szinte teljes mértékben hiányoznak a feliratok a vajdahunyadi várból.

Sajnos a logika meg a várakozás ellenére a második nyelv nem a magyar, hanem az angol. Bent, a falakon meg az érintős képernyőn viszont már több minden olvasható magyarul is. Nem annyi, mint románul, pedig a helyiek szerint 2000-ig minden egyes tábla kétnyelvű volt.

A restaurálást követően azonban már nem helyezték vissza ezeket, s mára csak imitt-amott láthatunk egy-egy magyar feliratot. Az emléktárgyakat árusító boltokban is a vérszomjas Drakula jelentős fölényben van Mátyással, az igazságossal szemben.

Az egyik pultnál hűtőmágnes után érdeklődünk, de a bárányt, gombát vagy teknősbékát ábrázolók közül egyiket sem választhatjuk vajdahunyadi szuvenírnek. A dákok harci zászlaját pedig nem a magunkfajta látogatóknak kell kínálni. „Jó lenne valami magyar jellegű tárgyakat is árusítani, én kértem is, de még nem kaptam” – panaszkodik a pult túlsó oldaláról az egyik középkorú kereskedőnő, miután egyértelmű csalódottságot olvas le arcunkról.

Hogyisne szomorodna el az ember, amikor a kínai mütyür vagy a Drakulás csésze helyett inkább egy magyar nyelvű turisztikai könyvet vagy legalább egy útikalauzt választana. „Csak Erdély háromnyelvű térképével szolgálhatok.

De egy hét múlva lehet, hogy könyvem is lesz” – próbálja kiengesztelni potenciális, ám egy hét múlva biztos vissza nem térő vásárlóit az eladó. A magyar nyelv azért még sincs teljes egészében száműzve a Hunyadiak várából. Ha az ismertető feliratokon ritkán fellelhető, a falfirkák révén annál sűrűbben. „Itt járt Kovács Mária és Farkas Zoltán” – olvasható egyik helyen. Másutt Lázár Sándorné állított emléket önmagának. Valamivel odébb a felsőmarosmenti Disznajót juttatta be a falu egyik szülötte Mátyás király otthonába.

Dézsi Attila Hunyad megyei prefektus belátja, hogy annak ellenére, hogy a vajdahunyadi lovagvár látogatói mintegy 80 százalékban hazai vagy anyaországi magyar nemzetiségű turisták, az illetékesek aligha próbálnak a látogatók kedvében járni.

„Sok-sok év után annyit értünk el, hogy alkalmaztak egy magyar idegenvezetőt” – könyveli el az egyetlen sikert Dézsi. Ottjártunkkor, egy szombat délelőtt, amikor egyik magyar csoport a másik után érkezett, azonban nyoma sem volt a látogatók anyanyelvén is kommunikálni képes idegenvezetőnek.

Hamarosan kiderült: turista idény ide, látogatók igénye oda, az új alkalmazott a hatodik napot ünnepli, vallását pedig szentnek tekinti. „Szerettük volna, ha mindenüvé kikerülnek a magyar feliratok, amit eddig csak részben értünk el. Érződik, hogy a vár mint ingatlan a hunyadi önkormányzathoz tartozik, a műemlékvédelmi része pedig a művelődési tárca fennhatósága alatt áll. Ez a kétfejűség hátránya” – állítja a kormánybiztos.

Érzelem és tudomány

A helyzeten mielőbb változtatni kell, véli Stelian Arcadie Mândruţ történész, egyetemi tanár. A kolozsvári George Bariţiu Történelmi Intézet tudományos kutatója maga is meglepődve tapasztalta a falakon megjelenő útmutatók hiányosságait.

„Véleményem szerint az ismertetőket feltétlenül ki kellene egészíteni – nem érzelmi, hanem tudományos módon. Semmiként nem szabad letagadni vagy minimalizálni a középkor és az akkor épült erdélyi kastélyok magyar jellegét” – fejtette ki lapunknak a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen és az Eötvös Loránd Tudományegyetemen tanult történész.

Továbbra sem hárultak el az anyagi természetű akadályok a kolozsvári Mátyás-szoborcsoport restaurálása elől, holott a magyar kultúrtörténet egyik legjelesebb alkotásának felújítása – legalábbis papíron – már másfél hónappal ezelőtt be kellett volna fejeződjön.

A Krónika már idén májusban beszámolt arról, hogy a bronzalakok és a kőtalapzat restaurálásán dolgozó szakemberek munkáját nagymértékben hátráltatja, hogy a felújítás kivitelezését versenytárgyaláson elnyert Concefa Rt. nem utal ki számukra elegendő pénzt. Akkoriban mind a megrendelő – a kolozsvári polgármesteri hivatal –, mind a nagyszebeni társaság illetékesei cáfolták, hogy finanszírozási gondok adódnának, ezzel szemben a valóság az, hogy a helyzet nem sokat javult az eltelt hónapok során.

Olyannyira nem, hogy a tavalyi szerződéskötéskor leszögezett egyéves, július 22-én lejárt leleplezési határidőt nem tudta tartani a Concefa, sőt a cég – amely 380 ezer euróért vállalta a restaurálást – kezdeményezésére legutóbb szeptember végére módosították a felújított szoborcsoport átadási terminusát. Miközben a kivitelezők közül sokan abban bíznak, hogy ezt a határidőt tartani lehet, és a Mátyás királyt és vitézeit ábrázoló műemléket át lehet adni az alkotás eredeti leleplezésének 108. évfordulóján, október 12-én, mások ezt szinte kizártnak tartják. Osgyáni Vilmos budapesti kőrestaurátor szerint továbbra sem adottak a megfelelő anyagi feltételek ahhoz, hogy a felújítás ebben az évben befejeződjék.

„Attól tartok, hogy november elsejéig mindössze a kőtalapzat központi magja készülhet el, ezzel párhuzamosan elkezdődhet a külső ívek megépítése. Márpedig a fagyok beálltával semmilyen építkezési tevékenységet nem lehet folytatni, ezért a jelenlegi ütemben csak jövő április–májusban fejeződhetnek be a kőmunkálatok” – nyilatkozta a Krónikának tegnap a Munkácsy-díjas művész, leszögezve: az eddigi munkálatok minőségével szemben semmiféle kifogás nem merült fel. Osgyáni – akit a felújítás költségeinek felét (400 ezer eurót) fedező magyar állam bízott meg a Mátyás-szoborcsoport kőrestaurálási folyamatának felügyeletével – kifogásolja, hogy a monumentális talapzat felújítását végző Nagy Benjámin marosvásárhelyi restaurátor munkadíjának megtérítésével is késlekedik a Concefa.

„Az már csak mellékes, hogy a tavaly november óta felgyűlt utazási költségeimet a kivitelező csak most tudta kifizetni” – panaszolta az anyaországi szakértő. Hozzátette: az anyagi gondokat már hónapokkal ezelőtt jelezte László Attila kolozsvári alpolgármesternek és a kincses város magyar főkonzulátusának, jelentős előrelépés azonban nem történt, holott a városháza rendelkezik a magyar állam által kiutalt összeggel.

Nagy Benjámin a Krónika kérdésére nem kívánt jóslatokba bocsátkozni azzal kapcsolatban, várhatóan mennyi időt vesz még igénybe a kőtalapzat rekonstrukciója, leszögezte viszont: a következő egy hónap alatt ezt lehetetlenség kivitelezni. A restaurátor leginkább azt fájlalja, hogy miközben hosszú hónapok teltek el az elméleti-tervezési munkálatokkal, a tulajdonképpeni kivitelezésnek csak a talapzat nyár elején történt szétbontása után foghattak neki.

„Egy ilyen műemlék felújításához legalább két évre lenne szükség. Arról nem beszélve, hogy már a restaurálási tervvel problémák adódtak, hiszen miközben az alapkoncepció az volt, hogy a kőtalapzatot a repedésekbe történő injektálással is fel lehet újítani, kiderült, hogy az egész szerkezetet le kellett bontani és újjáépíteni, ami megnövelte a költségeket is” – magyarázta lapunknak Nagy Benjámin, aki egyébként indokolatlannak tartja a magyar fél javaslatára összeállított, a felfüggesztett királyszobor köré emelt – százezer euró értékű – fém tartószerkezetet, hiszen sokszor a saját bőrén tapasztalja, hogy a kövek felvágására használt korongokra sincs pénz.

A restaurátor közölte, noha a vistai kőfaragás sem halad az elvárt ütemben, reményei szerint a talapzat lényeges elemeivel elkészülnek a tél beálltáig, annak pedig kifejezetten örül, hogy sikerül úgy megépíteni a központi magot, hogy a jövőben ne álljon fenn az eddig mindössze a díszítőelemek által tartott lovas szobor „alászállásának” veszélye. Eközben a bronzalakok restaurálását végző Kolozsi Tibor szobrászművésztől megtudtuk, Mátyás király és vezéreinek felújítása jól halad, ezek viszont csak a kőtalapzat elkészülte után kerülhetnek vissza eredeti helyükre, és maga a visszahelyezés is eltart egy hónapig.

A jelek szerint tehát roppant kevés az esélye, hogy az alkotást még ebben az évben leleplezzék, már csak azért is, mert bebizonyosodott: a versenytársait alaposan alullicitáló Concefa igencsak elszámította magát, amikor mindössze 380 ezer euróért vállalta annak a restaurálásnak a költségeit, amely hazai és anyaországi szakértők egybehangzó véleménye szerint 800 ezer euróba kerülhet. Éppen annyiba, amennyit a román és a magyar kormány elkülönített a célra.

A változás – amire Sófalvi András, a Haáz Rezső Múzeum régésze hívta fel az Udvarhelyi Hírportál figyelmét – azon kívül hogy igazi régész-csemege, a jelenleg eléggé leromlott állapotú Csonkavár jövőjének szempontjából is igen fontos jelként értelmezhető – mondta a pozitív változást üdvözlő szakember.

a Székely Támadt vár

„Megfigyelésem szerint három szint tárult fel: egy földszint alatti, egy alsó és egy felső. A földszint alatti rész természetesen takarva van most is. A föld feletti alsó nyílás, ami eddig egyáltalán nem látszott, egy beépített ágyúkamra előretolt lőrése. Fölötte jól látható egy másik lőrés, ami kisebb méretű ágyúk vagy tűzfegyverek befogadására szolgált. A 16. századi, 1560-1570-ből származó ágyútorony értékét növeli, hogy egyedi kialakítása miatt Erdélyben ritkaságnak számít.”

Sófalvi szerint a változás egyrészt azért fontos, mert jó és követésre méltó példája annak, hogy miként lehet megszabadulni azoktól a vár közvetlen közelében levő melléképületektől (hivatalos engedély nélküli „kócerájokról” és nem magánházakról van szó!), amelyek eddig nem csak eltakarták a műemléket, de a városképet illetően sem nevezhetők felemelő látványnak. Hozzáfűzte, bizakodásra ad okot az a tény is, hogy a 16. században épült vár restaurálása bekerült a 2010-es Nemzeti Restaurálási Programba. A most készülő tervekben többek közt az eredeti kapus bejárat, a vizesárok egy részének a visszaállítása, az észak-nyugati fal megerősítése és a vár környékének felújítása is szerepel, tehát van remény arra, hogy a Csonkavár végre elnyeri méltó helyét nem csak a helyi, de az országos műemlékek sorában is.

„A Csonkavár 1992-től a Kulturális és Örökségvédelmi Minisztérium keretében működő Hargita Megyei Nemzeti Örökségvédelmi Intézet hivatalos jegyzékében szerepel, ezért a környékén bármilyen jellegű építkezéshez, területrendezéshez az önkormányzat illetékes osztálya által kibocsátott engedélyt a szakhatóságnak is láttamoznia kell”- hívta fel a figyelmet Sófalvi.

Ma büszkék rá, egykor utálták a várat

A székelyek a középkor folyamán vehemensen ellenezték, hogy a Székelyföldön bármilyen vár épüljön. Ebbéli álláspontjuk még a tatárjárás után sem változott, ezért az erdélyi vajdák a templomok megerősítésével (vártemplomok) próbálták növelni a terület védelmi képességeit.

1492-ben a székelyek II. Ulászlóhoz intézett levelükben így panaszkodtak Báthory István erdélyi vajdára és székely ispánra: „És ami gonoszabb, s mit sohasem hallottunk, közöttünk kastélyt építtetett, melyből bennünket mindig bátran elnyomhasson és rabolhasson. ” A király 1493. január 19-én felmentette tisztségéből a vajdát, és az udvarhelyi várat valószínűleg visszaadta valamelyik szerzetesrendnek, amely a XVI. század közepéig használta.

A várat János Zsigmond fejedelem 1562-65 között, az ellene fellázadt székelyek megfékezésére, újjáépítette és megerősítette, és így – a háromszéki, szimbolikus nevű Székelybánja várral kiegészíve – több évtizeden át a fejedelmi hatalom támaszaként szolgált.

A történelmi források alapján ugyanis Szegeden három fő megtelepedési góccal lehet számolni, amelyeket a mai Belvárosban, Felsővárosban és Alsóvárosban kell keresni, az épülő bevásárlóközpont területe azonban kívül esik ezeken: egy 18. század végén készült katonai térkép még mindig lakatlanként, illetve szőlőföldekként jelöli ezt a helyet.

S mivel a terület a bevásárlóközpont építését megelőzően intenzíven be volt építve, azzal is számolni kellett, hogy az épületek alapjai és pincéi nemcsak elérték, de el is pusztították a lehetséges régészeti rétegeket.

A munkák során a közel 24 ezer négyzetméter kiterjedésű területen eddig több mint 300 objektumot tártak fel a régészek. A közel 2 méter mélyen húzódó sárga, agyagos altalajba mélyedve számos gödör, árok, kemence és egyéb objektum került napvilágra.

A régészeti jelenségekből előkerülő leletanyag – mely 16–18. századi megtelepedést jelez – teljes hasonlóságot mutat az idén a szegedi egyetem rektori épületében folytatott feltárások leleteivel. A további összefüggések megállapítására a feltárásokat követő feldolgozás és tudományos kutatómunka ad majd lehetőséget.

A bevásárlóközpont területén végzett feltárás egyik fontos tanulsága, hogy a szűkös írott források által szerzett ismereteinket a régészet még meglepő fordulatokkal egészítheti ki, ahogy ez a jelen esetben is történt. Az itteni kutatásról már most kijelenthető, hogy módosítani fogja a középkori Szegedről eddig kialakult képet.

a bevonulás után felvonják a magyar zászlót Bihardiószegen (1940. szeptember)

Szabad harácsolni!

A történések kulcsmomentuma az, hogy 1940. augusztus 11-én a Román Királyság életbe léptetett egy rekvirálási törvényt. Ez azt mondta ki, hogy a feszült helyzetre való tekintettel a hadseregnek joga van bizonyos hadászatilag fontos területeken kisajátítani ezt-azt a lakosságtól, s ezek a javak kártérítés nélkül állami tulajdonba kerülnek. No, a helyőrségek élelmesebb tagjai örültek is ennek a rendeletnek, illetve kihasználták az alkalmat – gyakran saját meggazdagodásukra.

Ezután az történt, hogy augusztus 30-án délután 3 órakor megszületett az úgynevezett II. bécsi döntés. Ennek értelmében visszakerült Magyarországhoz Észak-Erdély és a Partium jó része. Természetesen a döntéshozók előírtak az átadás-átvétel mikéntjeit, illetőleg a részletekről, a gyakorlati megvalósításokról később születtek – immár a magyar és román fél között – megállapodások. Egyezmény mondta ki azt például, hogy a magyar királyi had nem nyomulhat előre túl gyorsan, hiszen kell bizonyos idő a románoknak a kiürítésre.

Még 38-39-ben megépítették a Károly-védvonalat, amely arra volt hivatva, hogy feltartóztassa a magyar hadsereget. Bihardiószeg község területén, azaz Jankafalvától Csokalyig 18 erőd épült fel, továbbá kiásták az Ér mai árkát, mégpedig tankcsapdának. A védelmi vonal Nagyvárad és Ottomány között épült ki ekkorra, hozzávetőlegesen 320 bunker és számos akadályrendszer alkotta. (Egyébként a védvonal ekkorra készen állt. Az bizonyos, ha megindultak volna a harcok, kő kövön nem maradt volna a környék településein. Persze porrá lőtték volna Diószeget is. Korábban amúgy megpróbálták innét eltávolítani a civileket a román hatóságok, mondván, hadműveleti zónában nem szabad lakniuk.) Ugyanakkor hatalmas létszámú haderőt is el kellett szállásolni az érintett településeken. Volt olyan, hogy 30–40 katona aludt egy laktanya termében, mi több, a lakossághoz is beköltöztették őket.

a Károly-vonal Bihardiószeg mellett (© Mihályi Balázs térképe)

A II. bécsi döntés után ezt a nagy létszámú sereget elvezényelték Diószegről, a községben mindössze egy helyőrséget hagytak hátra, amelynek feladata volt a közrend biztosítása, amíg a be nem vonulnak a magyarok. A megállapodás értelmében egyébként az Ottomány és a Nagyszalonta közötti részen a román katonaságnak szeptember 6-án kellett véglegesen kivonulnia, 24 órával a magyar had bevonulása előtt. A diószegi őrs valószínűleg tizenegy-tizenkét fős lehetett, egyesek húszfősre emlékeznek. A különítmény parancsnoka Dumitru Lazea volt. Ő 1911. január 30-án (egyes források szerint 31-én) született az Argeş megyei Lereşti községben. Már szolgált Diószegen egy-két évvel ’40 előtt – akkoriban még a határrendészet váradi részlegén –, és többször is megfordult a településen, azaz jól ismerték a helybeliek.

A magyar hatóságok minden kétséget kizáróan információkat próbáltak szerezni a Károly-vonal építéséről. Vélhetően ekkoriban a kémkedés igen jelentős volt. Azt, hogy mindebben a romániai magyar kisebbséget használták fel, a magyar vezérkar felettébb tagadta mindvégig. (Diószegről – állítólag – néhai Bodnár Sándor, későbbi magyar országgyűlési képviselő jelentett. A világháború után a román hatóságok annak rendje s módja szerint elővették. Valószínűleg börtönben, esetleg munkatáborban halt meg. A másik „kém” Juhász Sándor lehetett, ő talán 1937–39 között tájékoztatta a magyar hadsereget. Amikor bejöttek a magyarok, Diószeg Velencének nevezett részében építettek neki új házat. A világháború után felelősségre vonták őt is, majd megszökött, további sorsáról nem tudnak szülőfalujában semmit.)

A Károly-vonalról bővebben olvashat Mihályi Balázs Román véderő Magyarország ellen című könyvében, a Nagy Magyarország könyvek első kötetében, amely megvásárolható vagy megren-delhető szerkesztőségünkben.

Az állítólagos kémkedéssel párhuzamosan – ami miatt a román források rendre panaszkodtak – a határon átívelő feketekereskedelem is virágzott. S a román források azt vélik tudni, hogy Dumitru Lazea keményen fellépett a csempészés ellen, mivel szerinte az összefüggött a kémkedéssel. Egyébként cigarettát és sót hoztak-vittek akkortájt. Nyilván a lakosság egy része igyekezett kiegészíteni a keresetét a feketekereskedelemmel, s a szokásosnál is rigorózusabb (ha egyáltalán tényleg az volt – erre már senki sem emlékszik) katonatiszt és a diószegiek között már emiatt is kialakulhatott egyfajta konfliktushelyzet. Ehhez adódott a rekvirálási törvény. Hiszen a román katonák azt felhasználva igyekeztek profitálni a zavaros helyzetből, ráadásul állítólag éjszakánként be-betörtek a módosabb helyiekhez. Amint mondják, tényleges rablásokat követtek el Diószegen is. (Amúgy minderről a magyar hatóságok jegyzékben panaszkodtak is a román vezetésnek.)

A temetés napja

Szeptember 1-jén vagy 2-án (az utóbbi dátum a valószínűbb) Bihardiószeg magyarsága a községháza előtt ünnepelni kezdte a II. bécsi döntést, pedig gyülekezési tilalom volt. Talán ezért, talán a szerintük igazságtalan döntés miatti elkeseredésükben, a helyőrség egyes tagjai belelőttek a tömegbe. A lövések következtében meghalt egy Szűcs Lajos nevű fiatalember, illetve megsebesült egy bizonyos Lázár Jenő. Utóbbinak a vállát fúrta át a golyó. A legény (a Magyar Távirati Iroda jelentésében és a hírt átvevő nagyváradi lapokban a neve hibásan, Sándorként szerepel) temetése szeptember 4-ére volt kitűzve.

A gyilkosságnak hamar híre futott. A román és a magyar hatóságok egyaránt tudtak az esetről, mi több, a szeptember 3-ai bizottsági ülésen a magyar fél panasszal élt. Ennek ellenére valószínűtlen, hogy az ügyben érdemleges eljárás indult volna. Így nem tudni, hogy ki lőtt. A diószegiek úgy tudják, hogy Dumitru Lazea szerelmes volt, és nyíltan udvarolt Asók István református kántor-tanító lányába. A hölgy egyébként később néhai Papp László református püspök – aki 1967–1989 között állt az egyházkerület élén – felesége lett. (Amúgy egy mendemonda szerint Papp Lászlót a ’89-es forradalom után hónapokig bujtatta néhai id. Kalmár János presbiter és hentesmester a szőlőhegyen lévő pincéjében – igaz, ezt akkoriban nagyon is tagadta – mielőtt a szekus püspök kiszökött Franciaországba.) Asók István az utókor emlékezetében erősen magyar érzelmű emberként él, így bizonyára rossz szemmel nézte ezt a „kapcsolatot”. S mindez persze bővebb magyarázatot ad a később történtekre.

Vélhetően a gyilkosság után – talán a „titokzatos” éjjeli betörések is közrejátszottak ebben – a helyőrség megengedte, hogy éjszakánként két-két fegyvertelen civil, egy magyar és egy román nemzetiségű helybeli is járőrözzön. Ennek a polgárőrségszerű szervezetnek a parancsnoka (vagy a csak az őrködést vállaló magyarok a felettese) történetesen Asók István volt.

A temetést szeptember 4-én úgy déltájba tartották a református ótemetőben. Ez kinn van Diószegnek a magyar határ felőli részén, de még jelentős távolságra a határtól. Ez azért lényeges, mert a magyar források, köztük a MTI jelentésére hivatkozva a nagyváradi lapok is azt írták, hogy a magyar katonaság a sírkert felől hangzó magyar énekszóra felfigyelve ment át a határon. Hogy a Himnusz hangja átszállt volna a „szomszédba”, az mindenképpen túlzás a diószegiek szerint. Ők úgy vélik, ez egyszerűen fizikai képtelenség.

A temetési szertartáson mindenesetre egy bizonyos Juhász családnevű tizedes vezetése alatt körülbelül tíz magyar katona tette tiszteletét. Valószínűleg a helyiek hívták őket, hiszen tarthattak a román helyőrség atrocitásaitól. (Egyesek tudni vélik, hogy néhai idősebb Jakab László és egy bizonyos Kupás nevű férfi értesítette a honvédeket). A katonák kerékpáron érkeztek, s többen emlékeznek arra, hogy a tisztjük beszédet is mondott a gyászszertartáson, az elhunytat a hon visszaszerzéséért vívott küzdelem első civil áldozatának mondta. A honvédek persze fordultak volna vissza rögvest Magyarországra, de a lelkes diószegi lakosság beinvitálta őket a faluba. A torra az úgynevezett Tócer utcán mentek fel. Nyilvánvalóan a katonák igyekeztek mihamarabb visszatérni a vendégségből, így nemsokára el is indultak.

Eközben valaki hírét vitte, hogy a magyar katonák a településen vannak. Ami pedig ellentétes az egyezményekkel, ezért a helyőrségparancsnok vezetésével a román katonák a helyszínre siettek. Akkorra már a magyarok elmentek. Dumitru Lazea felelősségre akarta vonni Asók Istvánt, mint a polgárőrség parancsnokát, s berontott a kántori lakba. Úgy mondják, hogy ki akarta rángatni az épületen kívülre, s az emberek szeme láttára agyonlőni. Arra is emlékezni vélnek többen, hogy a kántor lányához fűződő kapcsolat témája is felmerült a vita hevében, nyilván ez is olaj volt a tűzre. Eközben valaki lovon utána vágtatott a magyar katonáknak. Azok persze visszafordultak. A honvédek a mostani baptista imaház mellett szálltak le a biciklikről, és az árkok fedezékében haladtak előre, a községközpont fele. A román katonák ekkor a mai református parókiával majdnem szemben lévő kántori laknál, az akkoriban sárgára meszelt épület előtt lehettek. Dumitru Lazea amint hírét kapta (avagy egyszerűen meglátta), hogy visszajöttek a magyarok, természetesen védekező állásba parancsolta katonáit, majd egy riasztó, figyelmeztető sortüzet rendelt el.

Mindkét oldalon úgy tucatnyin lehettek. A román katonák a védelmi pozíciót a kapuk mögött és az árkokban vették fel, talán ha 5-600 méter lehetett a távolság a két csoport között. A magyarok egyre nyomultak előre. A románok figyelmeztető sortüzére a magyarok is elkezdtek lőni, a románok pedig viszonozták. Ekkor még senki sem sérült meg, s talán ez volt az a pillanat, amikor valahogy kommunikálniuk kellett volna egymással. Ám Dumitru Lazea – egyesek visszaemlékezése szerint ittas állapotban – rohamra vezényelte a katonáit. Persze ezt teljességgel indokolatlan és logikátlan parancsnak mondja ma mindenki. Hiszen a fedezékek mögé húzódott magyarok sortüzei valósággal lekaszálták a feléjük rohanókat. Maga a parancsnok is súlyosan megsérült, két katonáját pedig agyonlőtték. (A román források öt halálos áldozatról tudnak, valamint öt megsebesített katonáról.) Erre a román katonák megfutottak – legalábbis így mondják a helybéliek. Mégpedig halottaikat és a sebesültjeiket hátrahagyva iszkoltak el. Így maradt ott a súlyosan sérült tiszt is.

Állítólag Dumitru Lazea zsebeiben 100 ezer lejt találtak (mások szerint 30 ezret, de azt mindenki tudni véli, hogy egy olyan listára is bukkantak, amelyen a tehetősebb polgárok nevei szerepeltek, akiket a következő éjszakákon akartak kirabolni). A halottakat koporsóba tették, és a községházára vitték, amíg a temetésükről intézkednek. A magyar katonák igyekeztek ellátni a román tisztet, s megakadályozták a meglincselését, továbbá a többi sebesülttel együtt rábízták Lengyel Dezsőre. A diószegi körorvos azonban nem tudta kellőképpen ellátni a súlyos sérültet, ezért a tisztet feltétlenül kórházba kellett szállítani. Dumitru Lazeát ráfos szekérbe tették; történetesen az a mészáros ajánlkozott, hogy átviszi Magyarországra (Váradra nem vihették, hiszen ekkor még a román katonaság jelen volt a megyeszékhelyen, és az illegálisan átjött magyar katonák nevében senki nem vihette oda a megsebesült román katonát), Nagylétára, akiről a diószegiek úgy tudják, hogy őt is kirabolták valamelyik este, és bosszút fogadott. A zsidó mészáros, Rosenfeld Izidor – állítólag – összerázatta a szekérrel a sebesültet. A diószegiek azt állítják, hogy szánt szándékkal jelentkezett a feladatra. Amint ma is mesélik a községben, egyet ütött a lovakra, egyet a katonatisztre. Szándékosan belehajtott minden gödörbe, hogy a szekér saroglyáján fekvő sebesült feje minden döccenőnél beleütődjön a fába. Mindenesetre Létán már jóval súlyosabb lehetett a sérült állapota, mint induláskor, hiszen egyből továbbküldték a debreceni katonakórházba. Ott halt meg 5-én. Sajnos az orvosi jelentésről, tehát a halál tényleges okáról nem tud senki biztosat. Mindössze annyit rebesgetnek, hogy még aznap katonai tiszteletadás mellett temették el.

Közvetlen következmények

A román főhadnagy lelövésének a hírét a helyi románok tudatták a visszavonuló román egységekkel. Az egyik egységet, amely Székelyhíd érintésével vonult vissza, egy ezredes vezette, aki történetesen a nagybátyja volt Dumitru Lazeának. Érthető módon nagyon felháborodott a történteken, és beüzent a faluba, hogy adják ki a sérülteket és az elhunytak földi maradványait, avagy szétlöveti Diószeget. A szőlőhegyen dolgozó helybeliek közül pedig tíz embert el is fogott, s azt üzente, lelöveti őket, ha nem teljesítik a követeléseit. Ekkor többen a diószegiek közül átmenekültek Létára – úgy tűnik, hogy a honvédek különítménye eközben visszavonult, a két nap alatt valószínűleg polgárőrség ügyelt a rendre –, s csak 6-án jöttek vissza a magyar csapatokkal.

Bodnár Sándor, későbbi országgyűlési képviselő, tekintélyes gazdálkodó – akiről tudni vélik, hogy korábban kémkedett is – vette kezébe az irányítást, felszedette az Ér hídjának a deszkáit, nehogy a román katonák be tudjanak menni a faluba. A másik intézkedése az volt, hogy deputációba küldte Lengyel Dezső orvost, Nagy Márton románfalusi ortodox pópát (akiről mindenki úgy emlékszik, hogy határozottan magyar érzelmű volt), illetve a korábbi falubírót, néhai Krizsán Sándort. A küldöttséget fogadta Dumitru Lazea felettese, aki állítólag a rokona is volt, és elmesélték neki a történéseket. Úgy mesélik, az ezredes úgy tudta, hogy egy század támadt orvul a román katonákra, és hogy lemészárolták a román lakosokat is. Miután elmagyarázták neki, hogy mi történt, a katonatiszt szabadon engedte a foglyokat is. Ha ez így történt, akkor teljességgel érthetetlen, illetve logikátlan a román hatóságok későbbi reakciója az ügyben.

A lövöldözési ügyet feldolgozták a román–magyar bizottsági gyűléseken is, állítólag diplomáciai jegyzékváltás történt. Az ügy továbbmérgezte az amúgy is feszült hangulatot. Szeptember 7-én a magyar fél megígérte, hogy a holttestet átadja, ám arra végül csak 15-én került sor. Akkor Lőkösházán jegyzőkönyvbe is rögzítették, hogy azonosították a halottat. A díszes újratemetés majd október 5-én történt meg a szülőfalujában. A hantja fölé emelt műemléken a mai napig az áll, hogy a huszonkilenc éves tisztet aljasul ölték meg. A magyar hatóságok mindenesetre a bizottsági gyűlésen azt ígérték, hogy szigorúan kivizsgálják az esett. Ám ma úgy tudják, hogy nem büntették meg Juhász tizedest.

Későbbi következmények

A második bécsi döntéssel Magyarország 43 492 négyzetkilométernyi területet kapott vissza. Az 1941. évi népszámlálás adatai szerint a visszacsatolt Észak-Erdélyben 1 344 000 magyar, 1 069 000 román és 47 000 német lakos élt. Dél-Erdélyben körülbelül 400 ezer magyar maradt.

Az átvétel–átadás persze nem ment egyszerűen. Siterben állítólag megverték a helyőrségi parancsnokot, Micskén a rendőrparancsnokot, a román közjegyzőt pedig megfenyegették. Más hasonló esetek nem nagyon történhettek meg a megyében már abban az időszakban, amikor a közrendről a magyar hatóságok gondoskodtak.

A diószegi események utóhatása talán az lehetett, hogy a katonasági rekvirálást azután jobban ellenőrizték. Ha történt is kisajátítás, annyit tulajdonítottak el a lakosságtól a visszavonuló csapatok, amennyire ténylegesen szükségük volt. Nem tudni arról, hogy máshol is a diószegihez hasonlóan harácsoltak volna.

A magyar statisztikák alapján amúgy a magyar bevonulás során összesen 72 incidens történt, szerintük 22 esetben a magyar honvédség tehető felelőssé, félszázban pedig a román fél (ezek közé persze beletartoznak a kisebb összetűzések, valamint az emberhalállal járó esetek, így a szilágyippi is).

Mindenképpen érdekesnek tűnik az is, hogy mit tudnak arról a napról a román források. A Crişana című Bihar megyei napilapban öt éve megjelent egy beszámoló Dorin Gorcea korábbi diószegi laktanyaparancsnok kutatásai alapján. Az írásban az szerepel, hogy szeptember 4-e reggelén egy jelentős létszámú magyar csendőr és határőr különítmény támadt a román határőrökre. A támadókhoz két szakasz honvéd és helyi magyarok is csatlakoztak. (A nyugalmazott katonatiszt ezen kijelentése – „În treacăt fie spus că cel puţin unul dintre localnicii prezenţi la acest act trăieşte şi se află printre noi.” „Magunk között legyen mondva, az ügyben részt vevő helyiek közül legalább egyvalaki itt van közöttünk” – magyarázatot ad arra, hogy az adatközlők miért nem vállalják a nevüket – a szerző megjegyzése.) A szerintük egyenlőtlen küzdelemben meghalt öt katona, a súlyosan sérült Dumitru Lazeát pedig a helyiek baltákkal verték össze. Két nap múlva hunyt el Debrecenben. Szerepel még az írásban, hogy a diószegiek azért állhattak bosszút a fiatal tiszten, mert az fellépett a feketekereskedelem ellen.

Dumitru Lazea szülőfalujában egy háromméteres emlékmű áll, amelyen az szerepel, hogy aljasan ölték meg szolgálat közben, továbbá, hogy ő az első tiszt, aki életét áldozta Erdély védelméért.

Diószegen majd csak 1983-ban állítottak emlékére fakeresztet a Horea úti, tehát a telepes románság ortodox temetőjében. Azután minden május 9-én ott is ünnepeltették a „felszabadulás” napját. Azóta kőkeresztet is készíttettek a „hősnek”.

Ugyanezen városok román nevükön, és népességük a 2002-es statisztikák szerint:

Honvédek!
A trianoni igazságtalanság egy újabb része jóvátételt nyert. Indulunk, hogy újból birtokba vegyük ezeresztendős jussunk egy újabb részét. Felszabadítást viszünk 22 év óta rabbilincsben élő erdélyi magyar testvéreinknek, és szeretetet a határainkon belül élő, hozzánk hű nemzetiségeknek. Ezt tartsátok szem előtt, amikor elindultok Isten és a Haza nevében:
Előre a Keleti-Kárpátok gerincéig!

Gödöllő, 1940. szeptember hó 3. napján

HORTHY s. k.
BARTHA s. k.

Szatmárnémeti

Nagyvárad

Nagybánya

A II. bécsi döntésről és az erdélyi bevonulásról bővebben olvashat a Nagy Magyarország legújabb, 2010/4. számában.

Mi történnék, ha az ember nem a fejében, az agyában, hanem kívül, a hajában, a feje körül hordozná élményeinek személyi és tárgyi emlékeit? Mi történnék, ha az embert többnyire furcsa, kecskearcú, fojtottan derengő színekkel, kegyesen szigorú vonalakkal többdimenzióssá növesztett, gyönyörű leányarc testesítené meg? Mi történnék, ha a rózsaszínbe hajló lilákat, az aranyló szürkészöldöket fel tudnánk emelni és meg tudnánk tapintani alattuk a tehetség selymes borét? Mi történnék, ha megsemmisülne a világ és Isten számára csak Faragó Miklós képei maradnának meg, hogy mintának használva őket megpróbálja újjáteremteni önmaga végtelen testét? Mi történnék, ha az esztétika végre érvényesnek tudná kimondani, meg tudná fogalmazni, mi is a szépség? Garai László szerint a szépség, az emberi szabadságszükséglet szimbolikus átélése. Mi a szabadság? A végtelen tér és a végtelen idő birtoklása, azaz a tökéletes, totális választáslehetőség. Ugyanis, ha örökké élek, ha mindig, mindenütt jelen vagyok, akkor minden lehető és lehetetlen megtörténik velem, akkor nem válaszolhatok tévesen, mert a tévedésnek már nincs érvénye. Az alkotás annál szebb, minél több tér, minél több idő foglal helyet a végesben, minél nagyobb ablakot nyit saját, többrétegű, fagyott istenségére, a megismételhetetlen formába, szerkezetbe sűrített mozgásra. Nézem Faragó képeit. Nem tudom pontosan, mit jelent ez a szó: zseniális. Nagyon sok tényezőtől függő kategória. Tele van mindenféle történelmi, társadalmi, determinált és véletlen feltétellel, elemmel. Ennek ellenére megpróbálom „lerajzolni”: Szerintem a zsenialitás a huszonegyedik emelet, amelyről sok jelölt leugrik, de csak az marad meg, akinek a tizenharmadik emelet magasságában szárnya no, melynek segítségével felrepül a magasságos mennyekbe. Nem tudom Faragó zseniális-e? Egyet viszont biztosan tudok. Most tart a tizenhatodik emeletnél és már kinőttek a szárnyai. Az egekben pedig ott várják a mosolygó és síró kecskearcú lányok, csillag-sűrű hajukban emberentúli fényességgel világítanak a szállást ígérő házak, az igét hirdető csipkebokrok. Én elhiszem Faragó Miklósnak, hogy ilyen a világ. És ha Isten lennék, képeit mintának használva meg tudnám teremteni másodszor is, harmadszor is, végtelenszer is.

Hernádi Gyula

látogatható: 2010. szeptember 15. — október 8., keddtől péntekig 10 és 18 óra között
helyszín: Vármegye Galéria (Budapest, V. ker. Vármegye u. 11.)

Mindez jól jelzi, hogy a kiadó Magyarország egyik legsikeresebb lapjává fejlesztette a tavaly júniusban elindított kiadványt. Legújabb számunk a korábbiaknál jelentősen nagyobb példányszámban jelenik meg, ezzel felveszi a versenyt a történelmilap-piacon 20-30 éve jelen lévő, más beállítottságú történelmi magazinokkal is.

Az 1940-es erdélyi bevonulásra emlékező új számunk stílszerűen Erdélyország címmel jön ki, ezzel a Nagy Magyarország testvérlapját, az Erdélyországot is szeretnénk népszerűsíteni. Arra kérjük az érdeklődőket, hogy az alábbi címlappal keressék a kiadványt az újságárusoknál.

kattintson a nagyobb címlapért!

Legfőbb célkitűzésünk továbbra is az, hogy magyarságközpontú konzervatív történelmi magazinként a marxista történetírás máig tartó hatásaitól mentesen, belbecs és külcsín tekintetében is színvonalasan, korrektül tájékoztassuk a Magyarország történelme iránt érdeklődőket. Emellett továbbra is kiemelt törekvésünk, hogy a baloldali történészek által szubkulturális szintre űzött magyar történelem újrafelfedezéséhez segítséget nyújtson, így az megtalálja méltó helyét a magyar nemzeti kultúrában.

Az új lapszámmal párhuzamosan könyvesboltokba kerül a kiadó által most indított könyvsorozat első kötete, Mihályi Balázs Román véderő Magyarország ellen című könyve, amely az 1937-1940 között épült román Károly-vonal történetét mutatja be.

A Kiadó szeptember 6-án kezdi meg az Erdélyország testvérlap erdélyi terjesztését, ezzel párhuzamosan “Erdélyi bevonulás” címmel körútra indul Nagyvárad, Temesvár, Arad, Szatmárnémeti, Nagykároly, Élesd, Érmihályfalva, Nagyszalonta, Székelyhíd és más településekre. A székelyföldi állomások szervezés alatt állnak.

Tájékoztatjuk Önöket, hogy a Kiadó eljuttatta a postának a Nagy Magyarország idei negyedik számát. A posta szeptember 3-tól küldi ki a lapokat. Általában 3 (munka)nap alatt minden küldeménynek meg kell érkeznie. Amennyiben szeptember 10-ig sem kapja meg a lapot, kérjük, jelezze felénk, a reklamációt azonnal továbbítjuk a postának, és ők intézkednek.

a Kiadó

Lesz még Erdély... 70 éves a II. bécsi döntés

a 2010/4. szám tartalomjegyzéke

Céljuk, hogy idővel valamennyi magyar település ilyen egységes, székely–magyar rovásírásos helységnévtáblával is jelezze összetartozását. A feliratok kihelyezése ráadásul a méltatlanul mellőzött, ősi és nemzetközileg is különlegességnek számító írásmód betűinek ösztönös elsajátításához ugyancsak nagy segítséget nyújt majd a közlekedőknek hangsúlyozta a vezető.

A szolnoki székhelyű civil szervezet irányítója szólt arról is, hogy immár közel egy évtizede akadnak az országban olyan magánemberek és tömörülések, akik, illetve amelyek megpróbálkoztak a legkülönfélébb rovásírásos üdvözlő-, vagy éppen helységnévtáblák készítésével, köztéri kihelyezésével. E kísérletek azonban gyakran a megfelelő műszaki paraméterek és engedélyek hiányában kudarcba fulladtak. Ezért határozott úgy nemrégiben a Rovás Alapítvány, hogy a Magyar Közút Zrt. szakértőinek bevonásával és együttműködésével országszerte megteremti a szabványos rovásírásos helységnévtáblák elkészítésének és felállításának feltételeit magyarázta Sípos László, aki jelezte: a táblák sorszámot is kapnak.

Az elsőt Celldömölkön helyezték el nemrégiben. Az érdeklődést látva azonban valószínűsíthető, hogy még ebben az esztendőben több százra gyarapszik majd a hagyományos településnév-jelzők mellett rovásírásos táblával is rendelkező községek és városok tábora Magyarországon és a környező országok magyarlakta vidékein vélekedett az ötletgazda alapítvány elnöke.

Bunta Levente telefonon tájékoztatott a kezdeményezésről, amelyet támogatok, hiszen Nyirő József a magyarság jelentős írója, akinek végakaratát tiszteletben kell tartani” – nyilatkozta a Krónikának csütörtökön Markó Béla. Hozzátette, friss kezdeményezésről van szó, így nem tudja, milyen lépéseket tettek eddig az ügyben, de úgy vélte, nem lesz könnyű véghez vinni a tervet, hiszen számtalan engedélyre és sok utánajárásra lesz szükség. Nyirő József katolikus szerzetesként hunyt el egy madridi kolostorban 1953-ban.

Nyírő József szobra Székelyudvarhelyen

Bunta Leventét a Krónika lapzártáig nem érte el, a Kossuth Rádió Határok nélkül című műsorában azonban elmondta: a székelység egyik nagy írójának végakaratát szeretnék teljesíteni, anélkül, hogy botrányt kavarnának.

Az Egyháztól az Egyházig

Az 1889-ben Székelyzsomboron született író katolikus papnak tanult, 1915-től a Kolozs megyei Kide község plébánsa lett, a trianoni békediktátum után azonban kilépett az egyházi rendből és megnősült, ezért a katolikus egyház kiközösítette. Csaknem 10 évig dolgozott újságíróként a kolozsvári Keleti Újságnak, egy évig a Pásztortűz című irodalmi és művelődési folyóirat főszerkesztője is volt. Már első novelláskötete, az 1924-ben megjelent Jézusfaragó ember népszerű íróvá tette.

1941-ben Budapestre költözött, majd a magyar parlament Erdélyből behívott képviselője volt. (A háború miatt a visszatért területeken nem tartottak választásokat.) 1944. októbere után tagja maradt az úgynevezett “nyilas parlamentnek”, ám a hungarista rendszerben semmilyen vezető pozíciót nem vállalt. A háború után a magyar belügyi szervek, mint “háborús bűnöst” szerették volna felelőssége vonni, ám az amerikai hatóságok megalapozatlannak ítélték a vádakat, és nem adták ki őt.

Németország és az Egyesült Államok után 1950-ben Madridba költözött, ahol az egyház visszafogadta, újfent katolikus pap, majd szerzetes lett. Az emigrációban részt vállalt a külföldre kényszerült keresztény-nemzeti gondolkodású katonai és értelmiségi elitet tömörítő Magyar Szabadság Mozgalom szervezésében. Szívén vielte az idegenbe szakadt magyarság kulturális életét is. Vezette a Magyar Kulturális szövetséget, a Magyar Újságírók Külföldi Egyesületét, és az Erdélyi Szövetséget is. 1952-ben pedig megalapította a clevelandi Kossuth Lajos Könyvkiadót. Nyugaton sem tagadta meg radikális antikommunizmusát. 1949. karácsonyán így vallott erről:

“A szociáldemokrata szociáldemokratább volt marxnál, a kommunista, kommunistább leninnél. Magyarországért nem! De a nemzetköziségért (internacionalizmusért) börtön tudott szenvedni és fanatikusan meg is halni érte. (,,,) “Europeer és humánum” otthoni megfogalmazásban és átélésben többet ártottak Magyarország ügyének, mind sok csapás…”

Állásfoglalása miatt a diktatúra idején tiltólistára került mind Magyarországon, mind pedig Romániában. Utolsó éveiben meghasonlott, önsanyargató életet élt, 1953-ban hunyt el egy madridi kolostorban.

A megemlékezésen felszólal Forró László lelkipásztor, Bogdán Péter, Kenderes városának polgármestere, fellép a Váradi Dalnokok dalárda. Levetítik az eredeti, a bevonulásról készült filmfelvételeket, valamint Jósa Piroska, a Virágszőnyeg a váradi utcaköveken című kötet szerzője beszélget a bevonulás szemtanúival. Minden érdeklődőt szeretettel vár az Erdélyi Magyar Ifjak nagyváradi szervezete.

1. Románia és Magyarország között végleges határként az idemellékelt térképbe rajzolt határ állapíttatik meg. A határnak a helyszínen való pontosabb kijelölése román–magyar bizottság feladata lesz.
2. Az ekként Magyarországnak jutó, eddig román területet a román csapatok 14 napi határidő alatt ki fogják üríteni és rendes állapotukban Magyarországnak át fogják adni. A kiürítés és megszállás egyes szakaszait, valamint egyéb módozatait román–magyar bizottság azonnal megállapítja. A Román Királyi és Magyar Királyi Kormány gondoskodni tartozik arról, hogy a kiürítés és megszállás teljes nyugalomban és rendben történjék.
3. Mindazok a román állampolgárok, akik a mai napon a Románia által átengedendő területen állandó lakóhellyel bírnak, a magyar állampolgárságot minden további nélkül megszerzik. Jogukban áll hat hónapi határidőn belül a román állampolgárság javára optálni. Azok a személyek, akik ezzel az optálási joggal élnek, a magyar állam területét további egyévi határidőn belül elhagyni tartoznak, és Románia be fogja őket fogadni. Ingó vagyonukat szabadon magukkal vihetik. Ingatlan vagyonukat elköltözésükig értékesíthetik és a befolyt ellenértéket szintén szabadon magukkal vihetik. Ha az értékesítés nem lehetséges, Magyarország tartozik őket kártalanítani. Magyarország az optálók elköltözésével kapcsolatos összes kérdéseket nagylelkűen és előzékenyen fogja kezelni.
4. Azoknak a magyar nemzetiségű román állampolgároknak, akik az 1919-ben Magyarország által Romániának átengedett és most Romániánál megmaradó területen bírnak állandó lakóhellyel, jogukban áll hat hónapi határidőn belül a magyar állampolgárság javára optálni. Azokra a személyekre, akik ezzel az optálási joggal élnek, a megelőző 3. pontban lefektetett elvek alkalmazandók.
5. A Magyar Királyi Kormány ünnepélyesen kötelezettséget vállal aziránt, hogy azokat a személyeket, akik a jelen döntőbírói határozat alapján a magyar állampolgárságot megszerzik, de román nemzetiségűek, az egyéb magyar állampolgárokkal minden tekintetben egyenlőknek veszi. A Román Királyi Kormány ünnepélyesen ennek megfelelő kötelezettséget vállal az állam területén maradó magyar nemzetiségű román állampolgárok tekintetében.
6. Az állami fennhatóság változásából adódó egyéb kérdések rendezése a Román Királyság és a Magyar Királyság között közvetlen tárgyalások útján fog történni.
7. Amennyiben a jelen döntőbírói határozat végrehajtása során nehézségek vagy kételyek merülnének fel, a Román Királyi és a Magyar Királyi Kormány azok tekintetében közvetlenül fognak megállapodni. Amennyiben valamely kérdésben nem tudnának megegyezni, úgy a kérdést végérvényes eldöntése végett a Birodalmi Kormány és az Olasz Királyi Kormány elé terjesztik.

A II. bécsi döntésről és az erdélyi bevonulásról bővebben olvashat a Nagy Magyarország legújabb, 2010/4. számában.