Horvátország szabadságáért és önállóságáért folytatott harcát a nemzetközi és a magyar szakirodalomban is vagy a délszláv háborúk egyikének mondják, vagy polgárháborúként emlegetik. A horvátok honvédő háborúként tartják számon. A különbség nem elhanyagolható, nem szavak játékáról van szó, hanem a lényegről: a háború egyformán felelős szemben álló felek harca volt-e, vagy Horvátországot megtámadták, agresszió áldozata lett? Mi történt valójában 20-22 évvel ezelőtt szomszédságunkban és a nemzetközi politika kulisszái mögött?
vukovári utca 1991 őszén
A többpártrendszer bevezetésére Horvátországban csak 1990 januárjában került sor, miután a Horvát Kommunisták Szövetségében felülkerekedtek a reformerek. Jugoszlávián belül csak a szlovének és a horvátok kaptak lehetőséget, hogy 1990 tavaszán demokratikus választásokon dönthessenek sorsukról. Ez a későbbiekben komoly problémát okozott, mert a régi rend hívei, élükön a Jugoszláv Néphadsereg (JNA) kommunista érzelmű tisztikarával, nem kívánták elismerni a többpártrendszert és a nyugati típusú demokráciát.
Az első alternatív politikai mozgalmak horvát földön 1989-ben jelentek meg, a két legfontosabb a nemzeti jelleget hangsúlyozó Horvát Demokrata Közösség (HDZ), valamint a liberális (HSLS) Horvát Szociálliberális Szövetség volt. Az új pártok közül 1990. áprilisi-májusi választásokon a Franjo Tuđman vezette HDZ járt sikerrel, bár ekkor még a Jugoszláviától való teljes elszakadás nem szerepelt a párt programjában. A választások előtti utolsó televíziós vitában a műsorvezető felszólítására Tuđman már hitet tett a teljes függetlenség mellett, ha annak elérését a helyzet lehetővé teszi.
Az új horvát vezetés – akárcsak a szlovén – előbb megpróbálta tárgyalások útján átalakítani Jugoszlávia belső berendezkedését, melyek során az aszimmetrikus föderációtól a konföderációig számos változat felmerült. Slobodan Milošević, a még 1986–1987-ben hatalomra került szerb kommunista vezető azonban nem volt hajlandó engedni. Ő egy központosított jugoszláv államot akart, amelyben (továbbra is) a szerbeké a politikai és gazdasági vezető szerep. Miután ezt a célt a Jugoszláv Kommunisták Szövetségén és a szövetségi elnökségen keresztül nem sikerült megvalósítani, Milošević mintegy „B tervként” hozzálátott Nagy-Szerbia megteremtéséhez, amihez fellázította a horvátországi, majd a boszniai szerbeket és maga mellé állította a JNA-t.
Ha meg akarjuk érteni a szerb–horvát háború kirobbanásának közvetlen okait, nem árt végigkísérni a horvátországi szerbek politikai tevékenységét 1988-tól, illetve Belgrád hozzájuk fűződő viszonyát 1986-tól kezdve.
A Szerb Tudományos Akadémia 1986-ban megjelent Memoranduma hosszasan ecsetelte, hogy a szerbek hátrányos helyzetben vannak Horvátországban (miközben például a horvát rendőrség állományának 49%-át alkották, s hasonlóan felülreprezentáltak voltak a titkosszolgálatoknál, hadseregnél stb.). Hamarosan megjelentek a szerb sajtóban a horvátországi szerb autonómiára vonatkozó követelések is. Horvátországban még a régi titóista kommunista vezetés volt hatalmon, amikor Slobodan Milošević és követői elkezdték megszervezni a horvátországi szerb politikai erőket. A Memorandum a szerbség történelmi jogának nevezte valamennyi szerb egy országban való egyesítését, ami előre jelezte a később bekövetkező eseményeket. Már 1989. június 28-án, a koszovói (rigómezei) csata 600. évfordulóján (ugyanaznap, amikor Milošević tartotta emlékezetes nagygyűlését) Kninben a helyi szerb tüntetők az „Ez itt Szerbia!” jelszót kiabálták. Knin lett a következő évben a horvátországi szerb ellenállás központja.
1990. augusztus 17-én a knini szerbek nyíltan szembefordultak Zágrábbal, Milan Babić és Milan Martić vezetésével fegyveres felkelést robbantottak ki. Fegyvert részben közvetlenül a JNA-tól kaptak titokban, méghozzá már 1990 júniusától kezdve, részben a hadsereg hozzáférhetővé tette számukra a területvédelem (TO) fegyverraktárait (a horvát TO-alakulatokat viszont még a választások előtt lefegyverezték). A kniniek elvágták Horvátország északi és déli része (Dalmácia) között az összeköttetést, farönkökből barikádokat emeltek az utakon (ezért nevezte a zágrábi sajtó az eseményt „rönkforradalomnak”), és pánikszerű menekülésre kényszerítették a meglepett külföldi turistákat. A horvát belügyminisztérium erővel próbálta helyreállítani a rendet, de a Kninbe küldött három horvát helikoptert a JNA harci gépei visszatérítették Zágrábba. A hadsereg ezzel kiállt a lázadók mellett. Van, aki a horvát–szerb háború kezdetének tekinti ezt a dátumot, de 1991 júliusáig alacsony intenzitású küzdelem folyt. Az első egy horvát, egy szerb áldozattal járó összeütközés 1991. március 31-én történt a Plitvicei-tavaknál, amikor a horvát rendőrség visszafoglalta a szerb felkelők által megszállt nemzeti parkot (a JNA azonban, mint „semleges” fél, visszaszerezte a területet a felkelőknek). Ennél is súlyosabb eset történt május 2-án a Vukovár melletti Borovo Selo településen, ahol szerbiai szabadcsapatok és helyi felkelők csapdába csaltak egy horvát rendőri egységet, és tizenkét rendőr megöltek. A BBC brit közszolgálati televízió is a horvát felet vádolta meg azzal, hogy elsőként fordult az erőszak eszközéhez. Milan Babić egykori krajinai elnök viszont a hágai bíróságon elismerte: „tudomásom szerint a szerb fél alkalmazott először erőszakot.”
Babić mellett Milisav Sekulić, a krajinai szerb hadsereg (VRSK) egykori tábornoka is megerősítette: „Azért kellett fellázítani szerbeket Horvátország olyan területein, ahol többséget alkottak, hogy segítsenek a JNA-nak.” Az egész fegyveres megmozdulást Belgrád utasítására, Milošević titkosszolgálatokért felelős embere, Jovica Stanišić segítségével készítették elő, és gyakorlatilag tudatosan provokálták a zágrábi vezetést, hogy a nemzetközi közvélemény a horvátokat tekintse agresszornak.
Az események gyorsan követték egymást. Az 1991 telén-tavaszán, a föderáció sorsáról lefolytatott jugoszláv csúcstalálkozók kudarca után Horvátországban 1991. május 19-én népszavazást tartottak a függetlenség kérdéséről, melyen a szavazáson részt vett 83 százaléknyi horvát állampolgár 95 százaléka a függetlenség mellett döntött (a krajinai szerbek elszakadásukról tartottak külön népszavazást). Június 25-én Horvátország és Szlovénia kimondták függetlenségüket, erre válaszul a JNA katonai akcióba kezdett a szlovének ellen.
A rövid szlovéniai háború után az 1991. július 7-i, Brioni szigetén rendezett találkozón az Európai Közösség rávette Horvátországot és Szlovéniát, hogy három hónapra függesszék fel a függetlenségi határozat végrehajtását. A nyugati politikusok így remélték elkerülni a horvátországi háború eszkalálódását, de az ellenkezőjét érték el. A belgrádi vezetés hallani sem akart Horvátország függetlenedéséről. A JNA magát a horvát függetlenséget ellenezte, míg a szerb elnök és hívei egy erősen lecsökkentett területű Horvátországot esetleg már hajlandók lettek volna „elengedni”. Mindenesetre a brioni határozatnak köszönhetően Belgrád belügyként kezelhette a horvátok elleni fellépést, így válhatott a Horvátország elleni szerb agresszió jugoszláviai belső háborúvá, s ezért lehetett ráaggatni a polgárháború fogalmát, míg a horvát függetlenség gyors elismerése esetén a JNA támadása agressziónak minősült volna a nemzetközi jog szerint. A nemzetközi közösség (Nagy-Britannia, Franciaország, az USA, de eleinte még Németország is) Jugoszlávia minden áron való egyben tartása mellett állt ki. A horvátokra nézve ennek leghátrányosabb következménye a fegyveres konfliktus kitörése után az ENSZ által Jugoszlávia ellen bevezetett fegyverszállítási embargó bevezetése lett, amely a jól felfegyverzett szövetségi hadsereget (eleinte) alig érintette, ám nagyon megnehezítette Horvátország, majd 1992 tavaszától Bosznia-Hercegovina önvédelmi harcát. Legtovább Nagy-Britannia és részben Franciaország ellenezték a délszláv állam felbomlását.
A JNA vezérkara és a szerb elnök kapcsolatban álltak Dmitri Jazov szovjet védelmi miniszterrel (Veljko Kadijević miniszter és a szerb vezér is tárgyalt vele Moszkvában), aki csatlakozott a moszkvai államcsínyhez. A JNA vezetése és a szerb vezető is abban reménykedhetett, hogy támogatást kapnak terveikhez. A Jelcin orosz elnök akciója nyomán kudarcba fulladt puccs után viszont Moszkvától nem kaptak többé segítséget.
A jugoszláv hadsereg 1991 nyarán egyértelműen Belgrád érdekeinek szolgálatában állott, mert tisztikara a rövid szlovéniai háború után, amikor a horvát és szlovén tisztek elhagyták kötelékeit, már szinte kizárólag szerbekből és montenegróiakból tevődött össze (bár egy ideig még bosnyák és macedón tisztek is harcoltak a horvátok elleni háborúban). A JNA és az általa felfegyverzett szerb szabadcsapatok már július folyamán előnyös stratégiai pozíciókat foglaltak el, s Kelet-Szlavóniában megkezdték az etnikai tisztogatásokat is. Az elkövetkező három hónapban a JNA által felfegyverzett és támogatott szabadcsapatok horvát falvak tucatjaiban gyilkoltak civileket és űzték el az életben hagyottakat (ilyen sorsra jutottak a vidék magyar községei is). Ezek a véres akciók 1991 késő őszén megsokasodtak. Kelet-Szlavóniától az Una völgyén át Dalmáciáig több horvát faluban is sor került tömeggyilkosságokra (Baćin, Škabrnja, Voćin).
A külföldi és a magyar sajtóban manapság is gyakorta olvasni, hogy „a szomszédok egymásnak estek”, de ez nem így történt. Egyrészt az első három hónapban csak a szerbek estek neki a horvátoknak, másrészt a Szerbiából érkező szabadcsapatok tudatos belgrádi politika részeként, a hadsereggel karöltve végezték az etnikai tisztogatásokat. Az első súlyosabb, szerb civilek ellen irányuló támadások a horvátok ellenőrizte területeken 1991 októberében következtek be (például Gospićban), és ezeket bizonyíthatóan helyi erők vagy egyének követték el, a zágrábi kormány soha nem kezdeményezett és nem támogatott ilyen akciót. Ezt azért fontos hangsúlyozni, mert a belgrádi propaganda azzal akarta igazolni a háborút a külvilág szemében, hogy meg kell védeni a szerb kisebbséget a „fasiszta” horvátoktól.
Adja magát a kérdés: vajon ha a horvátországi szerbek számára azonnal biztosították volna 1990-ben a területi autonómiát is tartalmazó kisebbségi jogokat, elkerülhető lett volna-e a szerbek felkelése és Belgrád beavatkozása? A válasz: nem. Vojislav Šešelj szerb politikus már 1990-ben Nagy-Szerbia megteremtéséről beszélt és cikkezett, amelynek határai Verőcétől (Virovitica) Károlyvároson (Karlovac) át Karlobágig húzódtak volna, vagyis Horvátország kétharmadát el akarta ragadni. Maga Milošević is kijelentette, hogy a horvátok távozását a föderációból hagyni fogja, de csak úgy, ha valamennyi szerbek lakta területet előtte átengedik Szerbiának. Nemcsak a valóban szerb többségű területeket értette ez alatt, mert például a mindössze húszszázaléknyi szerb által lakott Kelet-Szlavóniát vagy a közel száz százalékos horvát többségű Dubrovnikot is meg akarta hódítani.
A JNA haditerve szerint három helyen akarta átvágni Horvátországot: délen Zadar mellett kívánta elszigetelni Dalmáciát, nyugaton Karlovac térségében próbálta átszelni a horvát területet, míg boszniai területről kiindulva a Dráva-Száva közén ketté akarta osztani Virovitica irányába Szlavóniát. A bekerített területeken a terv szerint felszámolták volna a horvát ellenállást, s akkor Horvátországból tényleg nem maradt volna sokkal több, mint amennyi a zágrábi székesegyház tornyaiból kitekintve látszik – ahogy azt Šešelj egy ízben ki is jelentette.
Noha a horvát hadsereg még 1991 nyarán is csak lassan szerveződött, a jugoszláv haderő nem tudta legázolni Horvátországot. Részben azért, mert bár egyes szakértők Európa harmadik-negyedik legerősebb hadseregének kiáltották ki a Jugoszláv Néphadsereget, fegyverzetének minősége (nem mennyisége), tisztikarának harcászati-taktikai ismeretei nem voltak korszerűek. Az is tény, hogy a JNA erejének egyharmadát Boszniában, másik harmadát Koszovóban volt kénytelen állomásoztatni, nem kockáztathatta meg, hogy mindet a horvátországi frontokra koncentrálja. Emellett rontotta a JNA győzelmi esélyeit, hogy a behívók elől, főleg a Vajdaságból és Belgrádból, a fiatalok – köztük nemcsak magyarok, horvátok, de szerbek is – tömegesen menekültek külföldre, nem kívánták a nagyszerb álomért feláldozni életüket.
A megtámadott Horvátországban viszont a lakosság többsége lelkesen támogatta a honvédő háborút, nagyon sokan önként vállalták lakóhelyük védelmét. A kudarchoz hozzájárult a jugoszláv tábornokok számos melléfogása is, így például Vukovár hosszas, túl nagy erőket lekötő ostroma, vagy a műemlékváros, Dubrovnik nemzetközi felháborodást kiváltó lövetése. Vukovárt már augusztus elején lőni kezdte a jugoszláv tüzérség, szeptemberre teljesen körülzárta a települést. A kevés számú védő hősiesen ellenállt, a harcokban nagy találékonyságról és személyes bátorságról tettek tanúbizonyságot a védők és parancsnokaik, akik közül Blago Zadro tábornok elesett, a főparancsnok, Mile Dedaković (Jastreb) viszont kijutott az ostromgyűrűből. A Jugoszláv Néphadsereg elpusztította, földig rombolta a várost, mivel azonban rohamokkal is próbálkozott, súlyos veszteségek érték (jugoszláv katonaként sok besorozott vajdasági magyar, sőt horvát is életét vesztette Vukovár ostrománál). Végül november 18-án esett el Vukovár.
A Szovjetunió békés úton végbement felbomlása értelmetlenné tette Jugoszlávia minden áron való egyben tartását. Igaz, a délszláv állam sorsát rendezni kívánó, 1991. szeptember 7-én Hágában rendezett konferencián Lord Carrington brit politikus még mindig egy konföderáció fenntartására kívánta rávenni a horvát és szlovén vezetőket. A britek megrökönyödésére azonban Milošević elutasította a konföderáció gondolatát, mert úgy érezte, a szerbek nyerésre állnak a harctereken, s megteremthetik Nagy-Szerbiát. Ezután állapította meg a szakértőkből álló Badinter-bizottság, hogy Jugoszlávia a felbomlás állapotába került, s úgy döntött, hogy a tagköztársaságok közötti határokat nemzetközi határoknak kell elismerni. A döntés Horvátország számára kedvező, a krajinai szerbeknek kedvezőtlen volt, de a döntéshozók nem a horvátoknak kívántak ezzel jót tenni: csupán a nemzetközi közösség etnikai alapú határváltoztatásoktól való félelmét fejezték ki! Az egyre inkább eszkalálódó fegyveres harcokat az EK közvetítői a szembenálló felek között közvetítve tűzszünetek sorával próbálták leállítani – sikertelenül. Végül nem kis részben Németország diplomáciai támogatása révén (ami jelentős volt, de tévedés lenne csak ennek tulajdonítani Jugoszlávia bukását) a nemzetközi közösség feladta addigi kivárásos politikáját, s 1992. január 15-én az EK (és egy sor más ország, köztük Magyarország is), majd később, áprilisban az USA, Kína és Oroszország is elismerte Horvátország (és Szlovénia) függetlenségét. Nem sokkal ezt az elismerési hullámot követően, május 22-én a horvát állam felvételt nyert az ENSZ-be is.
(Eredetileg megjelent:
Nagy Magyarország magazin, 2013/2. szám)