Történelemportál

A gyávaság nem bölcsesség – interjú Popély Gyulával a Demokratában

Szabó Dezső már 1928-ban azt mondta Csehszlovákiáról, hogy az egy történelmi világcsaláson alapuló idénybirodalom. Ugyanakkor szétválás ide vagy oda, Pozsonyban máig nem mondtak le róla, hogy a trianoni határok egyben etnikai határok is legyenek. Ez a vágy ma is ott van a szívük mélyén – mondta a Demokratának Popély Gyula történész, akivel Felvidék 1918–1928 című új kötete kapcsán beszélgetett Ágoston Balázs.

Popély Gyula (fotó: Vermes Tibor, Demokrata)

Popély Gyula (fotó: Vermes Tibor, Demokrata)

– Mikor és mitől romlott el a szlovák-magyar viszony?

– A szlovákság politikai vezetői között a XIX. század végén, a XX. század elején jelent meg az a réteg, amelyik a nemzeti felemelkedéshez szükségesnek gondolta valamifajta ellenségkép kialakítását, és ezt közülük sokan a magyarságban vélték megtalálni. Hangsúlyozni kell, hogy abban az időben a magyarellenesség még a szlovák értelmiség körében sem volt általánosan jellemző, a hungarus tudatú köznép pedig kifejezetten hűséges volt a magyar hazához. Az első világháborúban ugyanolyan hősiesen helytálltak a szlovák ezredek, mint a magyarok, sőt amikor az 1918-as összeomlás idején a cseh emigráció és a hozzájuk csapódó hazai szlovák politikusok elhatározták, hogy a Felvidéket megkísérlik kihasítani a történelmi hazából, akkor sem merték a döntésbe bevonni a szlovák lakosságot, azzal érvelve, hogy a szlovák nemzeti öntudat nem elég szilárd. A szlovákság többsége 1918-ban nem akart kiszakadni Magyarországból.

– Mégis idegen uralom alá került a Felvidék.

– Évek óta ennek hátterét kutatom. Az a célom, hogy hiteles forrásokra támaszkodva, a cseh és szlovák szempontokat is figyelembe véve megtaláljam azokat a neuralgikus történelmi fordulópontokat, melyek nyomán Felső-Magyarország idegen uralom alá került. A nemzeti önvizsgálat szándéka is vezet. Túl kényelmes ugyanis az antantot, a ránk törő kis ragadozókat vagy épp a szabadkőműves puccsista kormányt hibáztatni. Ezek a tényezők mind együttálltak, befolyásolták a végzetes eseményeket, de én arra a kérdésre keresem a választ, hogy mi mit mulasztottunk. Legalább magunknak ne hazudjunk, nézzünk tükörbe és valljuk be, hogy saját naivitásunk csapdájába estünk. Károlyi országvesztő politikája ismert tény, de érthetetlen, miért tűrte ezt a nemzet. Hová lett a magyarság önvédelmi reflexe, hol volt az arisztokrácia, a keresztény magyar értelmiség, a nemzeti érzelmű hadsereg, a tisztikar? Hogyan váltak színmagyar területek szlovák többségűvé? E kérdésekre kerestem a választ a 2010-ben megjelent Felvidék 1914–1920 című kötetben, és ezt kutatom tovább a Felvidék 1918–1928 című, idén megjelent könyvemben is.

Popély Gyula: Felvidék 1918–1928

Popély Gyula: Felvidék 1918–1928

Rendelje meg Popély Gyula Felvidék 1918–1928 című monográfiáját kiemelt karácsonyi kedvezménnyel a Vármegyeháztól!

– Hogyan viszonyult az 1918-ban született csehszlovák állam az uralma alá került magyarokhoz?

– Az 1910-es utolsó, teljes körű népszámlálás adataiból, amire még a meg nem csonkított, egész Magyarországon került sor, az tűnik ki, hogy a később Csehszlovákiához csatolt felvidéki és kárpátaljai területeken 1 millió 72 ezer ember vallotta magát magyar anyanyelvűnek, 1 millió 670 ezer pedig szlováknak, vagyis közel 40 százalék volt a magyarok aránya. Emellett 400 ezer rutén, körülbelül 170 ezer német és 10-20 ezer lengyel is élt itt. Ha csak a mai szlovák állam területét nézzük, akkor is azt látjuk, hogy 1910-ben 900 ezer ember, vagyis a mainak több mint kétszerese vallotta anyanyelvének a magyart. Nos, ezt a közel milliós közösséget az első perctől megbízhatatlan, az állam szempontjából idegen, illojális, eleve irredenta elemnek tekintették, mely nem tartja hazájának Csehszlovákiát. Egyébként ez így is volt, és ez természetes. Hogyan is azonosulhatna valaki egy vele szemben ellenséges államhatalommal, mely őt erőszakkal kiszakította természetes hazájából, és lépten-nyomon súlyosan korlátozza egyéni és közösségi jogai gyakorlásában, erővel asszimilálni akarja?

– Milyen hátrányok érték a felvidéki magyarságot?

– A legdurvább módszerekkel elnyomták a magyar önazonosság kifejezését, az 1923-as rendtörvény nyomán például ezrével zártak börtönbe magyarokat a Himnusz éneklése miatt. Emellett fölszámolták a régi magyar közigazgatási rendszert, még súlyosabb veszteség volt azonban a művelődési intézmények, főleg a magyar nyelvű iskolák tönkretétele. 1918-ban hat felsőfokú magyar tanintézmény működött Felvidéken: mindet megszüntették, elüldözték. Menekülnie kellett a Pozsonyi Magyar Királyi Erzsébet Tudomány-egyetemnek, ennek jogutódja a mai Pécsi Tudományegyetem. Ugyanígy elűzték a Selmecbányái Magyar Királyi Bányászati és Erdészeti Főiskolát, ahol 1735 óta folyt bányatisztképzés, 1808 óta pedig erdészeti oktatás. Ugyancsak elkergették az Eperjesi Evangélikus Kollégium jogakadémiáját és teológiáját, a Kassai Magyar Királyi Állami Jogakadémiát, a Kassai Magyar Királyi Gazdasági Akadémiát, valamint a pozsonyi Egyetemes Evangélikus Teológiai Akadémiát. Ezzel megszűnt a lehetőség, hogy a felvidéki magyarok magyar nyelven tanulhassanak a felsőoktatásban. Sokan ekkor magyarországi egyetemekre, főiskolákra iratkoztak be, de egy csehszlovák miniszteri rendelet megtiltotta, hogy a csehszlovákiai felsőoktatási intézmények elfogadják, honosítsák a magyar diplomákat, illetve hogy a magyarországi szemesztereket beszámítsák a felsőfokú tanulmányokba. De a közoktatásban sem volt jobb a helyzet, 1918-ban 46 magyar középiskola volt Felvidéken, ebből az 1920-as évek végére mindössze öt maradt. Az elemi iskolai oktatást a városokban és a vegyes lakosságú területeken elsorvasztották, a tömbmagyarság falvaiban meg tudott maradni, de az 1920-as évek közepétől kezdve a Szlovák Liga nevű társadalmi szervezet szlovák nyelvű, úgynevezett Liga-iskolákat kezdett felállítani azzal az álságos hivatkozással, hogy az oda bevándorolt telepes családok gyerekeit megóvják az elmagyarosodástól. Valójában azonban az volt a cél, hogy a magyar gyerekeket átcsábítsák a szlovák nyelvű iskolákba. Ennek érdekében ingyen tankönyvet, étkeztetést, sőt, ruházati ellátást is biztosítottak, így a falvak legszegényebb magyar lakosságát szociális eszközökkel sikeresen terelték át az idegen nyelvű iskolákba. Az 1930-as évek közepén már több mint 50 olyan abszolút magyar többségű falu volt, ahol megszűnt a magyar nyelvű oktatás.

– Miként reagált minderre a felvidéki magyar elit?

– Igyekezett megszervezni magát, két jelentős politikai szervezet is létrejött, az egyik a Magyar Nemzeti Párt volt, ez szorosan együttműködött a nyelvükhöz és kultúrájukhoz ragaszkodó, de hungarus tudatú cipszerekkel, vagyis a szepességi szászokkal, akik szintén elutasították Csehszlovákiát, olyannyira, hogy tiltakozásul Késmárkon kikiáltották a Szepesi Német Köztársaságot. Persze ennek semmi foganatja nem lett, de jelképértékű volt. A Szepesi Német Párt minden választáson közös listát állított a Magyar Nemzeti Párttal, s így emblematikus vezetőjük, Nitsch Andor magyar segítséggel mindig bejutott a prágai parlament-be. A Pozsony környéki és bányavárosi németség viszont a Szüllő Géza nevével fémjelzett Országos Keresztényszocialista Párttal közösen politizált, ezen alakulatnak volt német és szlovák tagozata is, de arculatában meghatározóan a magyarságot képviselte. E két jelentős alakulat a korlátozott lehetőségek között igyekezett határozottan fellépni honfitársaink védelmében.

– A két magyar párt nem oltotta ki egymást?

– Nem, mert más hangsúlyokkal ugyan, de mindkét formáció a csehszlovák elnyomás ellen politizált. 1936. június 21-én egyébként összeolvadtak, így jött létre az Egyesült Magyar Párt, későbbi nevén Felvidéki Magyar Párt, amely jóval több volt, mint politikai szerveződés, helyesebb valódi nemzeti keretnek nevezni, hiszen volt agráriusok, szociáldemokraták, jobb belátásra tért kommunisták is csatlakoztak. A párt prágai képviselői az 1938-as felszabadulás után automatikusan helyet kaptak a budapesti parlamentben. Ami pedig az általános felvidéki magyar reakciókat illeti, mindaz, ami 1918-tól történt, annyira abszurd volt, hogy a legtöbben öt-hat éven keresztül az új helyzetet csak rossz álomnak gondolták. A többség meg volt győződve róla, hogy hamarosan helyreáll a természetes rend. Megjegyzem, maga Edvard Beneš külügyminiszter is azt mondta Masaryknak, hogy kételkedik Csehszlovákia tartós fennmaradásában. Úgy vélte, hogy ha az első ötven évet kibírja ez a mesterséges állam, akkor van esély beágyazódni az európai népek közé.

– De nem bírta ki.

– Nem bizony, húsz év után szétesett. 1938. november 2-án az első bécsi nemzetközi döntőbíráskodás nyomán a Felvidék tömbmagyar déli sávja felszabadult és visszatért Magyarországhoz, 1939. március 15-én pedig Németország bekebelezte Csehországot és Morvaországot. Az 1945-ben életre galvanizált második Csehszlovákiát nyíltan szláv nemzetállammá akarták alakítani, azzal a beneši ideológiai megokolással, hogy a háborút a nemzetiségek okozták – tehát meg kell tőlük szabadulni. Ennek jegyében kitelepítették a szudétanémeteket, a magyarok teljes körű kitelepítését azonban a potsdami konferencia nem hagyta jóvá, így „csak” megtizedelték a felvidéki magyarságot a lakosságcserének nevezett deportálásokkal. De a második Csehszlovákia így is a szétesés felé haladt, a kommunista diktatúra ellenére is. 1968-ban a prágai tavasszal a szlovák autonómiatörekvések is új lendületet kaptak, az 1989-es bársonyos forradalom után nem egészen három évvel, 1992 nyarán pedig parlamenti döntéssel, 1993. január 1-jei hatállyal kettévált az ország, igazolva Szabó Dezsőt, aki már 1928-ban azt mondta Csehszlovákiáról, hogy az egy történelmi világcsaláson alapuló idénybirodalom. Ugyanakkor szétválás ide vagy oda, Pozsonyban máig nem mondtak le róla, hogy a trianoni határok egyben etnikai határok is legyenek. Ez a vágy ma is ott van a szívük mélyén.

Ajánlott a Történelemportálról
Nagykorú lett Szlovákia

– Hogyan lehet kitörni a szorításból?

– Tudva, hogy magyarságunk nemzeti öntudata megrendült, dőre ábránd volna a „mindent vissza!” jelszavát hirdetni. Nem mintha a benne foglalt vágy nem volna kívánatos, de most nem időszerű. Ehelyett a belső kohéziót kell minden eszközzel erősíteni, rendezni saját sorainkat. Vissza kell építeni a nemzeti öntudatot. A felelős magyar értelmiségnek ebben személyes példával is elöl kell járni, újra a két világháború közti felvidéki magyar elit útjára lépve. Gyávaságunkat nem lehet többé bölcsességnek álcázni. 1994 óta például törvény ad lehetőséget arra, hogy a szlovákul anyakönyvezett neveket visszamagyarosítsuk. A félmillió felvidéki magyarból nem egészen ezren kérvényezték. Ez is kórtünet. Be kell látnunk, hogy külső segítséget nem várhatunk, az Európai Unió bebizonyította, hogy súlytalan és hamis mindaz, amit az emberi jogokról Brüsszelben mondanak. Ha az Európai Unióban következmények nélkül ki lehet nyilvánítani a rasszista és jogfosztó Beneš-dekrétumok hatályosságát, akkor nincs tovább miben reménykedni. Ezért a mindenkori magyar kormányoknak kell fokozottan figyelemmel kísérni az elszakított országrészek magyar közösségeinek sorsát. Nem a jószomszédi viszony a cél, hanem a nemzet megmaradása. Mindent ennek kell alárendelni. Örvendetes és stratégiai fontosságú lépés volt a magyar állampolgárság kiterjesztése, de sokkal több erélyre, erőre lenne szükség. És hitre, mert anélkül nem lehet létezni. A példázat szerint mustármagnyi hittel hegyeket lehet mozdítani. Ezért különösen fontos, hogy akinek fölösen is akad hite, ossza meg másokkal, akiknek kevesebb van.

10 hozzászólás »

Írja meg véleményét, észrevételét!

Hozzászólás küldéséhez az Ön böngészőjének fogadnia kell az ún. sütiket. A hozzászólásokért a honlap üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azok semmilyen módon nem tükrözik az üzemeltető véleményét, álláspontját.

css.php
FIGYELEM! Elavult, nem támogatott böngésző! Töltsön le egy újat!