Mi volt a magyarok és a Magyar Királyság szerepe az 1914-ben kezdődött világégésben? Raffay Ernő történésszel Sinkovics Ferenc beszélgetett.
– Mi volt az a nemzetiségi, kisebbségi probléma, amelyet rosszul kezeltek a magyarok, s ami miatt egyesek azt állítják ma Nyugaton, hogy mi robbantottuk ki a világháborút?
– A kiegyezés idején, 1867-ben a magyar királyság összlakosságának csak 44,4 százaléka volt magyar. Igaz, ez 1910-re 54,5 százalékra emelkedett, de leginkább azért, mert a hazánkba érkező 935 ezer izraelita 99,5 százaléka magyarnak vallotta magát. Az országon belüli legnagyobb nemzetiség egyébként a román volt a maga 16,1 százalékos számarányával. Ennek önmagában még nem kellett háborúhoz vezetnie. Annál inkább nem, mert Magyarország kifejezetten liberális kisebbségi politikát folytatott. Hadd utaljak itt például a 1868/38. jogszabályra, vagyis a híres Eötvös-törvényre, valamint a 1868/44. törvénycikkelyre. Még hasonló sem létezett sehol másutt Európában.
– Mégis úgy tudja a mai magyarság is, hogy elei durván elnyomták a nemzetiségeket, s ezért mondja például Bauer Tamás, hogy rászolgáltunk Trianonra.
– Ostobaság, sőt még rosszabb: torzítás és provokáció. Ami fontos, hogy a nyugati hatalmak, aztán a szomszédos országok, valamint a Monarchián belüli Cseh Királyság politikai elitje teljes mértékben kihasználta Magyarország soknemzetiségű voltát.
1879 és 1907 között az európai nagyhatalmak két katonai tömbbe sorakoztak, ezt a tömbösödést Bismarck német kancellár kezdte, amikor javaslata alapján katonai szövetségre lépett a gazdaságilag rohamosan erősödő Németország és a Habsburg Birodalom. Ez 1,2 millió négyzetkilométernyi területet fedett le Európa közepén, a Balti-tengertől az Adriáig. Erre a németek ősi ellensége, Franciaország feltétlenül reagálni akart. Tulajdonképpen ekkor kezdődött a gazdasági globalizmus. Aranyfrankmilliárdok érkeztek Párizsból a cári Oroszországba, katonai szövetségre lépett a két állam, s ezzel létrejött a kétpólusú Európa. Az Olasz Királyság 1882-ben csatlakozott a központi hatalmakhoz, s innen kezdve mindenki már csak arra volt kíváncsi, melyik oldalt választja majd a Brit Birodalom. 1907-ben létrejött végül a brit–orosz katonai együttműködés, s ezzel összeállt az antantnak nevezett tömb is. Az angolok lépése azért érdekes, mert hosszú ideje rettegtek már attól, hogy az oroszok benyomulnak a királynő koronagyémántjának tartott Indiába, amely jelentős gazdasági erőforrás volt a britek számára. De nemcsak Oroszország, hanem Németország is gyarmatosítani akart, ami nagy feszítőerő volt a világpolitikában. Az Osztrák–Magyar Monarchia a Balkánon látott terjeszkedési lehetőséget.
– Hogyan kerültek ebbe a játszmába a nemzetiségek?
– Európa népeinek tekintélyes része nemzeti kisebbségként élt. E kisebbségeknek voltak jogos igényeik és céljaik, amelyeket csak úgy lehetett volna teljesíteni, ha a nagy birodalmakat szétdarabolják. A legsovinisztább nemzetiségi politikát Franciaország folytatta, ott már 1789 óta irtották az etnikai kisebbségeket.
Franciaországban a forradalomtól kezdve a francia identitás megerősítése – avagy az egyenlőség – nevében kizárólagossá tették a francia nyelv használatát, és megkezdődött a kisebbségi nyelvek szándékos kiszorítása (a mai francia csak a népesség alig felének volt az anyanyelve). A 19. század végén, a Harmadik Köztársaságban bevezették a kötelező elemi iskolát, ahol szigorú büntetés terhe mellett tiltották a diákoknak bármely franciától eltérő nyelv használatát, még az egymás közti érintkezéskor is. (Eközben az Osztrák–Magyar Monarchiában, a „népek börtönében” több ezer tanító még csak nem is beszélt sem németül, sem magyarul.) A 19. század előtt Dél-Franciaországban leginkább az okcitán (provanszál), baszk és katalán nyelveket beszélték, Korzikán a korzikait, Bretagne-ban a bretont. Az első világháború után annektált Elzász lakosainak túlnyomó többsége egy német dialektust, az elzászi nyelvet használta. E nyelveket még ma is több millióan beszélik az országban, több évszázados elnyomás után a breton és az okcitán identitás napjainkban kezd feltámadni. Franciaországban ma sem használható hivatalosan egyik történelmi nyelv sem.
Oroszországban szintén rendőri erőkkel oldottak meg minden kisebbségi kérdést, de ne hagyjuk ki a sorból a Román Királyságot sem. Gróf Andrássy Gyula, az Osztrák–Magyar Monarchia külügyminisztere javasolta 1878-ban, hogy Románia kapja meg Dobrudzsát, ahol egyébként csak a lakosság 2,3 százaléka volt román. Itt formálták ki végül a románok a beolvasztás, a kiszorítás, a kulturális elnyomás és a vagonkérdésnek becézett deportálás technikáit, amelyet aztán Erdélyben is alkalmaztak 1920 után.
A nemzetiségek úgy kerültek a játszmába, hogy a nyugati hatalmak igyekeztek az ellenfél, történetesen az Osztrák–Magyar Monarchia, ezen belül is a soknemzetiségű Magyarország belső vitáit kívülről felerősíteni. Ez különösen a franciák és a britek kedvelt eszköze volt. A skót Robert William Seton-Watson például Magyarországra jött, azt hirdette magáról, hogy magyarbarát, de mégis a szlovákokkal és a románokkal szimpatizált a könyveiben. A Nobel-díjas norvég író, Bjørnstjerne Bjørnson, mellesleg a norvég himnusz szerzője, rendszeresen támadta a magyar nemzetiségi politikát, például olyan vad hazugságokat is leírt, hogy a magyar parlamentben ütik-verik a néhány szlovák képviselőt, és lelökdösik, legurítják őket a lépcsőn. Kifejezetten magyarellenes propaganda alakult ki a világban, mindegy volt, hogy melyik párt, melyik erő kormányozott idehaza, a vádak egyre csak erősödtek. A francia kormány járt az élen a magyarellenességben, sajnos Ady Endre és barátja, Jászi Oszkár is e politika mellé álltak.
– Hogyan reagált minderre Magyarország?
– A kormányok azt hitték, elég meggyőző érv a vádakkal szemben, hogy egyedül Magyarországnak volt nemzetiségi törvénye Európa összes országa közül. Ez az a bizonyos 1868/44. törvény, amely a Magyar Királyságban élő nemzetiségek számára kollektív jogokat biztosít a nyelvhasználat és az iskolák, az oktatás és a vallás terén. Az 1860-as években elválasztották a magyarországi ortodox román és ortodox szerb egyházat, s akkor ezek nemcsak függetlenekké váltak, de iskolafenntartási jogot is kaptak. A már említett Eötvös-törvény szerint pedig az iskola oktatási nyelvét és tananyagát az iskolafenntartó szabhatta meg. Abszolút toleráns és liberális volt ez a rendszer. A gondok akkor jelentkeztek, amikor a szomszédos országokban, mindenekelőtt Szerbiában és Romániában megalakultak azok a nemzetiségi politikai szervezetek, amelyek fellármázták saját országuk közvéleményét, másrészt erősen feltupírozták állítólagos sérelmeiket a francia, az angol, a norvég, de még az orosz sajtóban is. Mondván, a magyarok elnyomó politikát folytatnak. Senkit sem érdekelt, hogy a valóságban a magyar nemzetiségi politika fényévekkel az orosz, francia, román nemzetiségi politika előtt járt. Így lett a nagyhatalmi szembenállások egyik fontos eleme a nemzetiségi kérdés az 1910-es évekre.
– Úgy tudni, gróf Tisza István is a román akaratot tartotta a legveszélyesebbnek.
– A 18. század végén, a Horea-féle jobbágylázadás után az akkori, kezdetleges román értelmiség már nemzetben gondolkodott. És a magyar reformkor eszméin felnőtt erdélyi román nemzetiségnek – amelynek olyan alakjai voltak, mint Avram Iancu vagy Axente Sever – már az anyagi lehetősége is megvolt ahhoz, hogy szervezkedjen, s ehhez megalkossa azt a román őstörténetet is, amely szerint a románok ezer évvel korábban érkeztek Erdélybe, mint a magyarok. Ez az értelmiség aztán 1848–1849-ben katonai alakulatokat szervezett, megalakította az Avram Iancu vezette légiós csapatokat. Nagyjából ugyanez történt a szerbeknél is. A magyar honvédségnek külön hadműveleteket kellett folytatniuk e csapatok ellen, s ezek a hadműveletek igencsak véres és kegyetlen háborúkká szélesedtek. Ez fordulópont volt, azt szoktam mondani, hogy innen már nem volt visszaút a magyarság és a nemzetiségek konfliktusában.
– De mégiscsak elcsendesedtek az ellentétek, ha előbb nem, a kiegyezéskor mindenképpen.
– Igen, amikor eljött a kiegyezés pillanata, Magyarország liberális mintaállammá vált. A politikai jogok fejlődése szempontjából is fontos momentum ez, mert akkor az összes, Európában ismert szabadságjogot bevezették a Magyar Királyságban. A magyar elit nem tekintett vissza 1849-ig, nem büntette meg Avram Iancut, nem akasztotta fel Axente Severt, aki korábban kiéheztetett disznók elé vetette a magyar anyákat és gyerekeiket. Vagyis az akkori magyar kormány, hogy megfeleljen a nyugati elvárásoknak, nem tett eleget törvényi kötelezettségeinek. A Román Királyság ekkorra már kiépítette a kapcsolatait az erdélyi románsággal, de igaz ez a Szerb Királyságra és a délvidéki szerbekre is. Ekkor jelentek meg a színen a csehek is, akik a szlovákokkal léptek kapcsolatba. Ráadásul a csehek, a szerbek, a románok, a szlovákok egymással is fontos kapcsolatokat építettek ki.
– Ez új felfedezése a történettudománynak?
– Igen, nemrég találtam erre utaló bizonyítékokat. Tény, hogy 1867 környékén közel 160 erdélyi román kis takarékszövetkezet, bankocska alakult. Az Albina nevű nagy román bank létrehozta belőlük a Solidaritatea nevű bankszövetséget, amely felvásárolta az erdélyi magyar dzsentrik eladó birtokait. Ezeket aztán román középparasztok között osztotta ki. A Solidaritatea bankszövetséghez román királyi pénzösszegek érkeztek, de kiderült, hogy prágai cseh bankoktól, valamint budapesti zsidó bankoktól is kapott komoly összegeket a kivásárlásokhoz.
– Ez összehangolt ügyletnek tűnik.
– Lehetetlen, hogy valamilyen magasabb szintű, központi irányítás nélkül bonyolították volna le. Sokat számított az erdélyi földek ügyében, hogy a magyar országgyűlés hozott egy parcellázási törvényt, amely segítette a kivásárlásokat. Ekkor a parlamenti képviselők tíz százaléka bizonyítottan szabadkőműves volt. Furcsa, de igaz, hogy például Ausztriában ekkoriban tiltották a szabadkőműves páholyok működését, ezért az osztrák páholyok központja Pozsony volt, tizenkét-tizenhat páholy működött ott. Nekem az a benyomásom, mintha egy előre megírt forgatókönyv szerint rabolták volna ki Magyarországot. Ez a folyamat 1848 körül kezdődött, s 1920 nyaráig, vagyis Trianonig tartott. Karel Kramář cseh miniszterelnök az írta emlékirataiban, hogy amikor 1914 előtt megtervezték a Monarchia feldarabolását, akkor azt mondta ő is, hogy Magyarországból csak Budapestet és a közvetlen környékét szabad meghagyni. A románok pedig a Tisza vonaláig akartak jönni, a Dnyesztertől a Tiszáig terült volna el az új román állam.
– Gróf Tisza István miniszterelnök a románokat tartotta a legveszélyesebbnek, tárgyalni is akart velük. De lehetett-e velük tárgyalni egyáltalán?
– Érdekes, de az erdélyi román földbirtokosok beilleszkedtek a magyar politikai elitbe. A magyarellenes törekvések ezért elsősorban a földekkel megerősített középparasztságot s az értelmiséget jellemezték. Balázsfalván, az ottani híres görögkatolikus iskolában nevelték a leginkább nemzeti értelmű, magyarellenes gyerekeket. Amikor 1910 nyarától Tisza gróf tárgyalásokat kezdett a románokkal, akkor azért tette ezt, hogy kihúzhassa törekvéseik méregfogát, hiszen a hárommilliós erdélyi románság ekkor már nyíltan hirdette, hogy a regáti románsághoz akar csatlakozni. Apponyi gróf 1907-es oktatási törvényének elfogadása után például Bjørnson pedig azt harsogta nyugati sajtóban megjelent cikkeiben, hogy a magyarok brutálisan elnyomják a kisebbségeket.
„Nem magyar tanítási nyelvű községi és hitfelekezeti népiskoláknál alkalmazott tanítók alapfizetés- vagy korpótlék-kiegészítésben a 16.§-ban megszabott feltételeken kívül csak a következő további feltételek teljesítése mellett részesülhetnek: 1. Ha az illető iskolákban a magyar nyelv, a számolás, a hazai földrajz és történelem, továbbá a polgári jogok és kötelességek tanítása községi iskolákban a vallás- és közoktatásügyi miniszter által megállapított tanterv szerint és óraszámban, kizárólag az általa is engedélyezett tankönyvek és tanítási segédeszközök használatával, hitfelekezeti iskolákban pedig a vallás- és közoktatásügyi miniszter által is jóváhagyott, vagy amennyiben az iskolafönntartó részéről fölterjesztett tanterv jóváhagyható nem volna, általa megállapított tanterv szerint és óraszámban kizárólag az általa is engedélyezett tankönyvek és tanítási segédeszközök használatával történik. 2. Ha az illető iskolákban kizárólag a vallás- és közoktatásügyi miniszter által is helybenhagyott hazafias tartalmú olvasókönyvek és tanszerek használtatnak.” (20.§)
Úgy tűnik, minél többet engedett a magyar állam, annál rosszabb lett a híre.
– Ez kísértetiesen hasonlít a mai állapotokra.
– Teljes mértékben. Az ambíciók és a ránk támadó erők arroganciája is ugyanolyan. Ráadásul most az egykori gyarmatosító politikán nevelkedett Nyugatról jönnek a támadások, miközben a magyarok saját országukat sem „gyarmatosították”, hanem liberális nemzetiségi politikát folytattak. Annak idején a csehek a Győr–Budapest–Miskolc vonaltól délre akarták meghúzni a határt, a románok a Tiszáig akartak jönni, a szerbek pedig északon Keszthelynél, keleten pedig csak Temesváron túl akartak megállni. A szomszédaink éhsége és vehemenciája is a világháború okai között szerepelt.
– A magyar elit megint csak nem állt a helyzet magaslatán.
– Ne legyünk igazságtalanok, számos komoly ember akadt ebben az elitben. De az volt a baj, hogy ez az elit mindenek elé helyezte a liberális eszmevilág megvalósítását. Még a magyar nemzeti érdekek elé is. Például Gróf Tisza István, gróf Bethlen István és gróf Apponyi Albert fölismerték ezt a veszélyt. A zöm viszont nem. Ők azt gondolták, hogy örökre meg lehet őrizni a Magyar Királyságot úgy, hogy kiterjedt jogokat adnak a magyarság összes belső ellenségének. Az elit a liberalizmus betegségébe esett, emiatt nem vette észre, mekkora veszélyben van az ország. Három nagyhatalom, plusz három szomszédunk célkeresztjében voltunk. Amikor kirobbant a háború, nyílttá vált a helyzet. Az antanttal kötött fegyverszünet után a szomszédaink megtámadták az országot, hadüzenet nélkül. Károlyi gróf és kormánya ekkor úgy gondolta, ne álljunk ellen, Wilson amerikai elnök a maga bölcsességével majd úgyis kiparancsolja az országból az idegen hadseregeket. Kun Béla pedig már olyan jegyzéket küldött Clemanceau-nak, hogy a népbiztosok tanácsa nem ragaszkodik Magyarország területi integritásához.