Történelemportál

Bajcsy-Zsilinszky üzenete

1944. március 19., országunk német birodalmi megszállásának napja különös erővel sugározza emlékét, nemzeti sorsot meghatározó tanulságait most, a hetvenedik évfordulón. A csaknem öt évtizedig tartó idegen nagyhatalmi megszállás kezdete mintegy jelképe az egész – kezdetben nemzetiszocialista, majd szovjet-kommunista birodalmi – „hódoltsági” időszaknak. Így van ez akkor is, ha a korszak legnagyobb része a teljes szuverenitáshiány állapotában, kisebb része a részleges szuverenitásvesztés helyzetében telt.

Az évfordulónak különös súlyt ad az a körülmény, hogy ezen a napon felfüggesztődött, részlegessé vált az alkotmányos hatalomgyakorlás. Az állam még működött, de meghatározó súllyal érvényesült a német birodalmi akarat. Amikor Magyarország Alaptörvénye (2011. április 21.) nemzeti hitvallás részében rögzítette, hogy „nem ismerjük el történeti alkotmányunk idegen megszállások miatt bekövetkezett felfüggesztését”, akkor semmi más nem történt, mint ennek a vitathatatlan ténynek, közjogi nyilvánvalóságnak megállapítása. Hiszen részleges szuverenitás lehetséges, de részleges alkotmányosság semmiképp, ugyanis a részleges alkotmányosság alkotmányon kívüli állapot.

Arra a kérdésre, hogy megszakadt-e az alkotmányosság történeti folyamata, a történelem igennel válaszolt. S ez a válasz elhangzott 1944. március 19-én délelőtt az Attila út Szent János téri részén egy emeleti lakásban is, ahol Bajcsy-Zsilinszky Endre országgyűlési képviselő tűzpárbajt vívott a német rendőrség embereivel, majd súlyos has- és vállsérülésekkel azt kiáltotta az elszállításakor odasereglett embereknek: „Éljen a független és szabad Magyarország!”

Igen, a független és szabad Magyarországnak fél évszázadra vége volt. Bajcsy-Zsilinszky részletes életrajzát máig nem írták, nem írhatták meg, hiszen hatalmas publicisztikai munkásságának minden részlete sem ismert. Nem írták meg hitelesen és részletesen a magyarországi ellenállás történetét sem. Bajcsy-Zsilinszky már akkor is halhatatlanná tette volna magát, ha csupán ez a jelképes és véresen valóságos ellenállási történet maradt volna fenn róla. De nem így van. Őt sokan egyáltalán nem ismerik, s akik tudnak róla valamit esetleg az antifasiszta ellenállási mozgalom kapcsán, a németellenes ellenállásnak a legitimistáktól a kommunistákig terjedő hálóját irányító személynek, és talán nem kevesen kommunista társutasnak is tekintik.

Ezzel szemben az az igazság, hogy Zsilinszky egész életében a hagyományos történeti alkotmányosság híve volt, ennek jegyében, a jogegyenlőség sérelmeként ellenezte a zsidóságot sújtó törvényeket. Részt vett az 1919-es szegedi ellenforradalomban, alapítója volt a Fajvédő Pártnak, és szerzője az 1924-ben megjelent Fajvédő Kiáltványnak, és egész életében tisztelője Horthy Miklós kormányzónak. A Szent Korona és Szent Korona-tan csodálójaként és hirdetőjeként is nagy társadalmi változásokat követelt. Társadalmi nézeteiben és programjában messze meghaladta a korabeli reformpolitikusok nézeteit akkor, amikor a dolgozó osztályok szociális helyzetének gyökeres megjavítását, a nemzetfenntartó parasztság földigényének szükség esetén radikális kielégítését hirdette és követelte.

Bajcsy-Zsilinszky maga volt a történelmi Magyarország, hordozta mindazt, ami abban értékes és követendő volt. Ezt a tényt megerősítette a háborúellenes ellenzéki összefogást vezető, a jogfosztást a magyar alkotmányosság jegyében bíráló szolgálatvállalása. Az alkotmányosságot a szociális igazságossággal és a legnemesebb nemzetvédelemmel összekötő nemzetszolgálata máig tanulságos, éltető történelem.

Személyében nem akárki tett halálosan komoly ellenállási gesztust, amellyel életét kockáztatta, hanem a kor egyik nagy magyar szelleme. Babitsról mondják a kortársak, hogy leginkább négy nagy szellemalakot ismert el kortársai közül: Bartókot, Bajcsy-Zsilinszkyt, Móricz Zsigmondot és Szent-Györgyi Albertet. Amikor a Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottságának elnökeként az ország és Budapest érdekében kapcsolatot keresett a fenyegető szovjet megszálló erővel, a Horthy-féle október 11-én Moszkvában megkötött fegyverszünet szellemében járt el azzal a reménységgel, hogy tíz- és százezrek életét, vagyonát sikerül megóvnia. Ezért a – ma már tudjuk, hogy kudarcra ítéltetett – nemes célért, Magyarország március 19-én elveszített függetlenségéért áldozta életét a sopronkőhidai bitófán 1944 karácsonyán.

A megszállás következtében az ország Veesenmayer német követ teljhatalmú irányítása alá került, a kinevezett kormány elsőrendűen az ő utasításait hajtotta végre. Ennek folytán a baloldali pártokat – köztük a Kisgazdapártot és a Szociáldemokrata Pártot is – feloszlatták, és a hatóságok nemcsak Bajcsy-Zsilinszkyt, hanem mintegy háromezer, veszélyesnek tartott személyt tartóztattak le. A baloldali és németellenes hangvételű újságokat betiltották, a főispánok és polgármesterek kétharmada megvált tisztségétől, köztük Budapest főpolgármestere is, de tekintélyes diplomaták is lemondtak posztjukról.

A magyarországi zsidók jogait korlátozó intézkedések radikalizálására irányuló német követelések, amelyek a megszállás előtt következetes elutasítással találkoztak, utána már kényszerűen teljesültek. Kaltenbrunner, a Birodalmi Biztonsági Főhivatal vezetője személyesen közölte a magyar miniszterelnökkel március 20-án, hogy „Magyarországnak a környező államok példája szerint elsősorban a zsidókérdést kell megoldani”. A birodalmi megszállás azonban korántsem csak a baloldali embereket és a zsidókat sújtotta. Kiterjedtek a kényszerintézkedések, koncentrációs táborba hurcolások az ország keresztény vezető csoportjainak reprezentánsaira is.

Erre a sorsra jutottak olyan arisztokrata és polgári németellenes politikusok, mint gróf Sigray, gróf Szapáry, gróf Apponyi György, Gratz Gusztáv, Rassay Károly, Laky Dezső képviselők, folytatva a Kisgazdapárt néhány vezetőjével, így Nagy Ferenccel, a Szociáldemokrata Párt vezetőivel, akik közül Peyer Károlyt, Buchinger Manót, Mónus Illést, Malasits Gézát tartóztatták le. Jó néhány újságíró (Parragi György, Szvatkó Pál) és hamarosan egyre több más személy találta magát a Gestapo börtöneiben. Ide került néhány zsidó származású nagytőkés, Aschner Lipót, Chorin Ferenc, Goldberger Leó, valamint a hazánkba menekült lengyelek vezetői, az olasz Badoglio-kormány budapesti missziója, Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter, később Kállay Miklós volt miniszterelnök, a nyugati hatalmakkal összeköttetést fenntartó néhány katonai vezető és sokan mások.

Március 19-én megpecsételődött az addig a többi megszállt államhoz képest jó helyzetű magyarországi zsidóság sorsa, s hogy ez nem lett még tragikusabb, az magyarországi döntéseken múlott. Azok a kérdések és felvetések, hogy ezek korábban is megszülethettek volna, vagy lehettek volna kedvezőbbek is, a történetírás világába tartoznak. Bajcsy-Zsilinszky soha el nem évülő, évezredes tapasztalatot kifejező, legújabb korunkban 1956 szabadságharca kapcsán igazolódott üzenete most is eleven erővel hat ránk: „bármennyire is bizonytalan a harc kimenetele, de nem hozhat végleges bukást egy nagylelkű és bátor nemzet számára, ha minden erejével kiáll nála sokszorta hatalmasabb erőkkel szemben is, egy évezredes nagy nemzeti küldetésért és az emberi szabadságért”.

4 hozzászólás »

Írja meg véleményét, észrevételét!

Hozzászólás küldéséhez az Ön böngészőjének fogadnia kell az ún. sütiket. A hozzászólásokért a honlap üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azok semmilyen módon nem tükrözik az üzemeltető véleményét, álláspontját.

css.php
FIGYELEM! Elavult, nem támogatott böngésző! Töltsön le egy újat!