Történelemportál

Amikor üres lyuk tátongott az ország kellős közepén

Bár a Magyar Királyság 1526-ban erős európai államnak számított, a Porta nyomasztó túlereje végül maga alá gyűrte. A törökökkel vívott háborúk átrajzolták a Délvidék etnikai összetételét. B. Szabó János hadtörténész szerint az Alföld teljesen elnéptelenedett a harcok nyomán, a hódoltság után viszont nagy számban érkeztek ide más etnikumú telepesek, például szerbek.

B. Szabó János

B. Szabó János (fotó: Horváth Péter Gyula)

– Milyen állapotban volt Magyarország közvetlenül Mohács előtt?

– Az uralkodó tévhitek szerint szétesőben volt, de ez nem igaz. Mindent összevetve nem volt sokkal rosszabb állapotban, mint Mátyás korában. Igaz, az állami jövedelmek alacsonyabbak lettek a Jagellók alatt, de a pénz nem vált füstté, csak jelentős része helyben maradt. Ott is hasznosult. A Jagellók decentralizálták az államigazgatás bizonyos területeit és a hadsereget is. Ez valójában visszatérés volt a Mátyás előtti szokásokhoz, de ettől nem feltétlenül lett gyengébb az ország. Katonailag sem. Valószínűleg Mátyás sem tudott volna nagyobb hadsereget kiállítani Mohácsnál, mint II. Lajos.

– Volt valami hajszálvékony esélye a győzelemre ennek a seregnek?

– A Török Birodalomé volt a világ egyik legerősebb hadserege abban a korban. De a magyaroké sem volt gyenge, jó száz éve nem változott jelentősen az ország hadipotenciálja. Ne feledjük, a magyar gazdaság viszonylag jól működött, a Magyar Királyság elég erős európai államnak számított. Más európai keresztény hatalmak sem tudtak volna felvonultatni nagyobb haderőt 1526-ban. A korabeli termelési, gazdasági viszonyok között egyszerűen nem lehetett 25-30 ezer fősnél nagyobb hadsereget egy helyen eltartani Európában.

– De az oszmánok képesek voltak erre. Miért?

– Ők más politikai-gazdasági szisztéma szerint építették fel az államukat. Folytatva a közel-keleti, mediterrán hagyományokat, és átvéve sok késő római, bizánci és arab intézményi formát, ezzel egy rendkívül fejlett pénzügyi adminisztrációt és közigazgatást dolgoztak ki. Fejlettebbet, mint amilyennel Európa nyugati fele rendelkezett ekkor. És persze több és nagyobb erőforrást is tudtak így mozgósítani. Az adott évben, 1526-ban már három kontinensre kiterjedő birodalmuk volt, melynek lakossága elérte a húszmilliót. Magyarországé legfeljebb négymillió volt. Ez a különbség igaz a katonai potenciálra is, ott is nagyjából ötszörös volt a túlerő a törökök javára.

– Aki egy kicsit is ismeri a történelmet, úgy érezheti, hogy a törökök „hirtelen” lettek ennyire erősek Mohács idejére.

– Az okozza az „optikai csalódást”, hogy alig több mint egy évtizeddel előbb kerültek csak ennyire erős pozícióba. Korábban még fönnállt egyfajta relatív erőegyensúly a Porta és a Magyar Királyság között, a törökök számára akkor Magyarország túl kemény dió lett volna. De amint megsokszorozódtak az erőforrásaik, mohón vetették rá magukat a már korábban kijelölt célpontjaikra. Négy évvel korábban, 1522-ben Rodoszt ostromolta I. Szulejmán szultán. Sok tízezer emberét veszítette el ott, a legválogatottabb katonáit. A keresztény világ azt gondolta, emiatt megbénul egy időre a Török Birodalom. De csupán pár év kellett, és feltöltötték a soraikat.

– Úgy tudni, 1526-ban nem Magyarország volt a Porta igazi célpontja.

– De igen. Ez is egy tévhit. A magyarok kényelmetlen szomszédoknak számítottak, akiknek nagyon is jó stratégiai pozícióik voltak a Balkánon. Hídfőkkel, mint például Nándorfehérvár. Az 1510-es években Szapolyai még Zsarnó várát ostromolta, a magyar sereg a Duna déli oldalán hadakozott. 1522-ben ugyancsak ő képes volt kiverni a törököt Havasalföldről. A Magyar Királyság kényelmetlen fenyegetést jelentett az Oszmán Birodalom balkáni hatalmára. Hosszú határháború alakult ki az Észak-Balkánon, a Szávától és az Al-Dunától délre, és ez a háború Észak-Szerbiát szinte lakatlan sivataggá tette. Magyarország déli határvidéke is elnéptelenedett, ezért a magyarok ezrével hajtották át a szerbeket magukhoz. Szerbia területe hadszíntérré vált, sok szerb önmagától is a magyarokhoz menekült, vagy épp délre húzódott, csak ne az összecsapások vonalában legyen. Mohács előtt a Délvidék a lakosság összetételét tekintve már nem volt színmagyar terület.

– Hibázott-e a csata napján a vezér, Tomori Pál érsek?

– Nagyon nagy csodának kellett volna történnie ahhoz, hogy ne a „papírforma” szerint alakuljon a küzdelem. A magyar hadvezetés azonban megkísérelte megnyerni a csatát, és nem is volt teljesen esélytelen. A török hadsereg olyan nagy volt ugyanis, hogy nem tudott egyszerre mozogni. Ezért mindig előreküldték a csapatok egy részét, míg a másik része egynapi járásra követte őket. Tomori tudott e szokásukról, ám aznap a törökök nem tartották hozzá magukat. A csata napján is a ruméliai hadtest – körülbelül 30 ezer fő – érkezett meg először a harctérre. De nem támadott. Tomoriék úgy vélték kora délután, hogy nekik kell rontani, meg kell őket verni, amíg be nem érkezik a másik sereg. Abban bíztak, hogy részenként legyőzhetik a török hadat. Volt már rá példa 1523-ban, amikor egy négyezer fős magyar sereg szétvert egy több mint tízezer fős török sereget a Szerémségben úgy, hogy más-más helyen ütközött meg a különböző török csapattestekkel. Tomori volt ekkor a Délvidék parancsnoka, tehát jól kellett ismernie az esetet. Csakhogy 1526-ban a szultán jelenlétében a második török seregtest nagyon sebesen haladt Mohács felé, s nem másnapra, hanem még aznap késő délutánra meg is érkezett a síkra. Ez pedig mindent eldöntött.

– Még történelemtanárok is mondogatták harminc-negyven éve: Tomori Pál érsek tehetségtelen volt, a katonái pedig gyávák.

– Ez így nem igaz – de ha ezt mondták, akkor sem a tanárok tehettek róla… Megfutamodtak, kár lenne tagadni. De miért is? Azért, mert az európai háborúk történetében először lőtt össztüzet a csatatéren csaknem négyszáz török ágyú, ami a lovakra és az emberekre is óriási pszichikai hatással volt. A könnyűlovasság egy része pánikba esett, s el is menekült. Főként Batthyány Ferenc horvát bán szlavóniai egységei. Ezzel még nem ért véget a csata, a többiek késő estig harcoltak.

– A csata elveszett, de a megszállás talán még borzalmasabb volt.

– Ez bonyolult probléma. Közvetlenül Mohács után a törökök módszeresen feldúlták a Duna–Tisza-közét, sőt a Dunántúlt is egy széles sávban. Tízezer számra hurcolták el a lakosokat rabszolgának. A szultán úgy vélte, mindezzel megroppantotta a Magyar Királyság gerincét. Várta, hogy az most védelemért forduljon hozzá. Szapolyai János révén végül tényleg olyan törökbarát „rezsim” került hatalomra, amely elvileg felvállalta a vazallusságot az Oszmán Birodalom alárendeltségében. Ez volt a Porta célja, kiszolgáltatott, alávetett helyzetbe hozni Magyarországot. De itt voltak a Habsburgok, Európa egyik legerősebb dinasztiája, s mögöttük a kontinenseken is átívelő birodalmuk. Így a két nagyhatalom erői megosztották az országot. A törökök a Habsburgokhoz tartozó területeket még békeidőben is pusztították. Erdéllyel békésebb volt a viszonyuk, azt egyfajta kirakatállammá tették, mondván, ilyen jól élhet mindenki, aki behódol a Portának. Elképesztő számok és adatok derültek ki arról, milyen veszteség érte az összecsapások következtében, az ide-oda hullámzó beütések, pusztítások miatt a lakosokat és javaikat. Nem volt kegyelem. Zrínyi híres téli hadjárata, az eszéki híd és a teljes Dél-Dunántúl felégetése is nyilván rendkívüli szenvedéseket okozott az egyszerű embereknek, akik mit sem tehettek arról egyébként, hogy török hódoltság alatt éltek.

B. Szabó János könyvei

B. Szabó János hadtörténész kiváló könyveit megrendelheti a Vármegyeháztól:
Háborúban Bizánccal
A tatárjárás
A mohácsi csata

– Hogy festett akkor az ország közepe? Hisz itt óriási hadseregek vonultak fel.

– Igen, ekkorra már mindenki igyekezett követni a török példát, s nem voltak ritkák az ötvenezer katonát számláló hadak sem. A török hódoltsági területeken, azaz az Alföld vidékeiről a mezővárosokba, míg mások Erdélybe, illetve a megmaradt Magyar Királyságba menekültek. A korábbi aprófalvas településszerkezet végképp megszűnt. A 17. század közepére az Alföld majdnem üres lett, csak a nagyobb települések maradtak, a törökök is csupán a fallal körülvett helyeket tartották biztonságosnak a maguk számára. A többi pusztaság. Népesség tekintetében egyfajta vákuum keletkezett itt, s ebbe szerbek tódultak be a Balkánról. A 17. század végén lezajlott hosszú, tizenöt évig eltartó visszafoglaló háborúk során azonban ezeket a szerb lakosokat újra elűzték, s ezzel egy lyuk keletkezett az ország közepén. Egy kietlen préri. Nem mellesleg ez a korábbi magyar nyelvterület kellős közepe. Üres és értéktelen, így nem folytak be jövedelmek róla. Kevéssé köztudott, hogy II. Rákóczi Ferenc a szabadságharca vége felé vissza is akarta adni ezt a területet a töröknek, Bécs elleni segítséget kért cserébe a Portától.

– Úgy érti, hogy a szerbeket teljesen kisöpörték?

– Nem, sokan maradtak még, a Duna mentén végig szerb kereskedőtelepüléseket lehetett találni. Ráadásul szerb lázadás tört ki a Balkánon a Habsburgok segítségével, de a harc elbukott, s a felkelőket a császár Magyarországra menekítette. Az az üres folt, amelyről az előbb beszéltünk, kezdett újra benépesedni, visszatelepült a korábban kiszorított magyarság jó része, de jöttek mások is, méghozzá szívesen, mert a gazdálkodási adottságokat tekintve az Alföld zsíros földjei nagyon csábítók voltak, sokkal jobban lehet itt boldogulni, mint Erdély vagy a Felvidék szűk kis parcelláin.

– Kik vezényelték a telepítéseket és visszatelepítéseket?

– Egy sor új nemesi família emelkedett fel a hódoltság alatt például a Felvidéken. Akadtak háborús hitelezők is, akiknek földdel fizetett a kormányzat. Ők szlovákokat is hoztak az Alföldre, elég nagy számban. A Délvidék és a Temesköz területe a török háborúknak köszönhetően már jórészt 1526 előtt elveszett a magyarság számára.

– És Erdély?

– Ott csak keveset tudunk az 1526 előtti időkről. Először az 1200-as évek elején említik az oklevelek a románokat. Úgy jó száz esztendő múlva a vándorló románság már elérte a mai Ukrajnával határos Kárpátokat, mert a románok abból az irányból kezdték betelepíteni Moldvát. Nem lehet tudni, mennyi román élt 1526 előtt a Magyar Királyságban, de azt igen, hogy a háborús pusztítások nyomán a hegyekben élő, pásztorkodó románok kezdtek leköltözni a hegyekből a termékenyebb völgyekbe, mintegy elfoglalva annak a korábbi magyarságnak helyét, amelyet sok komoly megpróbáltatás ért, s amely ezek során erősen megtizedelődött.

– Hol van az a pont, amikor a bevándorlások, betelepítések elérték azt a szintet, ami megalapozta a későbbi kisebbségi konfliktusokat?

– Maga a bevándorlás nem okozott konfliktusokat. Legfeljebb kezelhető, köznapi súrlódásokat. A középkori Magyar Királyság mindig is egy multietnikus államalakulat volt, itt mindig több nép, etnikum élt együtt, igaz, hungarus öntudatban. Tulajdonképpen a modern nemzeti gondolat számolta fel ezt a hungarus tudatot a 18. század második felében. Fontos határkő később 1844, amikor megszűnt a latin nyelv hivatalos használata, hiszen a hungarus tudatú népek között ez volt a közvetítő nyelv. A hatalmi helyzetből megindított magyarosodás persze a magyarság szempontjából pozitív eredményekre is vezethetett volna, bizonyos népcsoportok el is indultak az asszimiláció útján, ilyenek voltak például a városokban élő németek vagy a polgárosodó zsidók. A Kárpát-medence sok-sok városában, ahol addig nem volt magyar többség, ott a magyar nyelv és a nyomában keletkező öntudat mégis magyar többséget teremtett.

17 hozzászólás »

Írja meg véleményét, észrevételét!

Hozzászólás küldéséhez az Ön böngészőjének fogadnia kell az ún. sütiket. A hozzászólásokért a honlap üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azok semmilyen módon nem tükrözik az üzemeltető véleményét, álláspontját.

css.php
FIGYELEM! Elavult, nem támogatott böngésző! Töltsön le egy újat!