Történelemportál

250 éve történt a madéfalvi veszedelem

1764. január 7-e véres hajnala siculicidium (székelyek legyilkolása) néven vonult be a történelembe. A székely határőrség felállításának kudarca örvén a katonaság vérfürdőt rendezett a felcsíki Madéfalván, ahol több száz székely vesztette életét. Az eset után a székelyek tömegesen vándoroltak ki a szomszédos Moldvába.

Mária Terézia királynő uralkodása alatt, 1762 és 1764 között került sor az erdélyi határőrség megszervezésére, amelynek célja a határok biztosítása, a fertőző betegségek behurcolásának megakadályozása és a határszéli csempészet visszaszorítása volt. A császári hadvezetés emellett felhasználhatta a határőr-alakulatokat Erdély közbiztonságának fenntartására és a külhoni háborúkra is. A Habsburg-udvar tisztában volt az erdélyi nemzetiségi helyzettel, így számolt azzal, hogy szükség esetén a román határőr-alakulatokat a magyar mozgalmak, a székely határőröket a románok ellen vezényeljék.

A székelyeknél mindezt a régi hadkötelezettség jogcímén kívánták előkészíteni, bár régi kiváltságaikat a Rákóczi-szabadságharc után elvették, és a székelyeket adófizetésre kötelezték. Míg a románoknál jobbágysorból való felemelkedést jelentett a határőri státus, a székelyek nyűgnek, elnyomásnak tartották, mert újabb terheket rótt rájuk.

A siculicidium emlékművét, Köllő Miklós alkotását 1905-ben avatták fel Madéfalva központjában (Fotó: Wikipédia)

A siculicidium emlékművét, Köllő Miklós alkotását 1905-ben avatták fel Madéfalva központjában (Fotó: Wikipédia)

A székely határőrség

1761 elején a keménykezű báró Adolf Buccow lovassági tábornok kapta meg az erdélyi határőrszervezés feladatát. Erdély katonai főparancsnoka és királyi biztosa Erdély északkeleti határszélén, Beszterce-Naszód románok lakta vidékén kezdte meg munkálatait. Az ott lakó románok közül mintegy négyezren iratkoztak fel határőrnek, görögkeleti (ortodox) vallásukat görögkatolikusra cserélték, belőlük két határőr gyalogezredet és egy rövid életű dragonyosezredet szerveztek.

E sikeren felbuzdulva 1762 áprilisában Buccow engedélyt kért és kapott Bécstől a határőrség további szervezésére. A generális nagy lendülettel, ám alkotmányos előkészítés nélkül fogott neki a munkálatnak, és egy dolgot el is hallgatott, mégpedig azt, hogy a királynő önkéntes alapon, kényszerítő eszközök alkalmazása nélkül óhajt a székelyek körében határőröket toboroztatni. Báró Karl Schröder ezredes parancsot kapott a végrehajtásra, és Buccow utasította Bornemissza Pál csíki királybírót, hogy munkájában támogassa őt. Bornemissza királybíró és a székely főtisztek a hatalom oldalán álltak, ahelyett, hogy határozottan tiltakoztak volna a törvénytelenségek ellen, és kiálltak volna a székelyek öröklött jogai mellett.

A szervezés azzal kezdődött, hogy a bizottság a királynő nevében kiadott egy felhívást, amely fő- és jószágvesztés, továbbá pénzbüntetés terhe mellett minden 18–45 év közötti férfi számára kötelezővé tette az összeíráson való megjelenést, ahol dicsérték a székelyek régi vitézségét, kilátásba helyezték a földadó eltörlését és a régi szabadságjogok visszaadását. A bizottság először Gyergyóban kezdte meg ténykedését. 1762 júniusának végén Alfaluba szálltak ki, majd Gyergyószentmiklóson is megkezdték munkájukat, miközben az albizottságok a falvakat járták. A székelyek válasza meglehetős öntudatról vallott: mindig is szabadok voltak, katonáskodni saját, régi törvényeik szerint szoktak, méghozzá az általuk megválasztott tisztek alatt, azaz csak ilyen feltételek mellett veszik fel a fegyvert. 1762 augusztusában az első összeírások megtörténtek Gyergyóban, Csíkban, Kászonban és Háromszéken, igaz, a székelyek mindenütt tiltakoztak és régi jogaik tiszteletben tartását kérték, az őket összeíró császári tisztek viszont – válogatott halálnemekkel való fenyegetéseik mellett – olykor megpálcáztatták az ellenszegülőket.

Az Udvarhelyszékhez tartozó Bardóc fiúszéken is megtörtént az összeírás, aránylag békésen zajlott le, de a helyiek itt is morgolódtak. A kisebb-nagyobb ellenkezések végül nyílt ellenálláshoz vezettek. Az udvarhelyszéki Homoródalmáson a helyiek és a szomszéd falvak odarendelt férfilakossága kijelentették, nem hajlandók engedelmeskedni az összeírási parancsnak. Az ellenszegülőkhöz rövidesen még negyvenhárom település szabad székelysége csatlakozott. Buccow hiába utazott Udvarhelyre, nem ért el semmit sem, így bosszúból katonaságot ültetett a helyiek nyakára. A tiltakozó székelyek a szombatfalvi réten gyűltek össze, ahol egységes emlékiratot szerkesztettek. Mozgolódásuk a többi szék ellenállására is kihatott. 1762. október 22-én a Gyergyószentmiklósra berendelt, korábban összeírt székelyek kijelentették, szabadságjogaik megerősítése nélkül nem hajlandók letenni az esküt. Buccow erre nem tett ígéretet, mint ahogy arra sem, hogy saját tisztjeik lesznek, s hogy nem viszik ki őket az országból. A bajt még tetézte azzal, hogy a kéréseket előterjesztő küldötteket, Ambrus Ferencet és Bartalis Mátyást lefogatta, mire a nép megrohanta a tábornok szálláshelyét, aki azonban kereket oldott. Az ellenállás azzal teljesedett ki, hogy ezután a gyergyóiak visszaadták a kiosztott fegyvereket, és hazamentek. A szervezők nem hagyták annyiban, a fegyvert elfogadókat a vonakodók ellen hergelték, a határőrségre kiszemelt székelységet a nemesekre és a tisztviselőkre uszították. Ezek után a köznép úgy vélte, a nemesség cserbenhagyta őket, és elárulta a székely szabadságot. Mivel a nemesek egy része a sorozóbizottságok tagjai között volt, a köznép a nemességre is ferde szemmel nézett.

Mindez erőszakoskodáshoz és több helyütt véres összetűzésekhez vezetett. Csíkban és Háromszékben a székelyek többsége nem volt hajlandó fegyvert fogni a régi szabadságjogok biztosításának hiányában. Kijelentették: nem fognak egyszerre adót fizetni és katonáskodni. A székelység belső egységének helyreállítására több kísérlet is történt. Zöld Péter csíkszentléleki plébános néhány faluban a nemeseket, lófőket és gyalogokat arra eskette, hogy segítik egymást Buccow ellenében. A székek vezetői megpróbálták egymással felvenni a kapcsolatot, hogy a külső nyomás és a belső, zavaros állapot felett együttesen legyenek úrrá. Vezető egyéniség hiányában nem jutottak közös álláspontra. A székelység lázadozott, régi szabadsága és életmódja került veszélybe, a nép elvárta, hogy a székek vezetői és a nemesség vele lépjen szövetségre, és fogjanak össze a császári hatalom erőszakoskodása ellen. Ez azonban a Habsburgok sikeres „oszd meg és uralkodj” politikája következtében meghiúsult.

Babucs Zoltán: A Kárpátok őrei

Babucs Zoltán A Kárpátok őrei – a székely vitézség ezer éve című könyve 2013-ban jelent meg a Kárpátia Stúdiónál. A Kárpátok őreinek, a székelyeknek történelmi hivatásuk volt a Magyar Királyság keleti határainak védelme. A kötet a székelyek katonai helytállásának történetét mutatja be az Árpádok uralkodásától 1944-ig, amikor a székely határőrök utoljára ragadtak fegyvert szülőföldjük és hazájuk védelmében.

Az erőszakos összeírás

A királynő, miután tudomást szerzett az eseményekről, 1763. január 6-i leiratában utasítást adott, hogy a határőrségbe csak az önként jelentkezőket írják be. Buccow helyére Joseph von Siskowich altábornagyot nevezte ki, aki új bizottságot állított fel gróf Lázár János és gróf Bethlen Miklós részvételével. Ez a bizottság más terveket terjesztett elő a székely határőrség megszervezésére, s elkészült az uralkodónő új rendelete is, amely előírta két gyalog- és egy huszárezred felállítását. A rendelet szerint Csíkban, Gyergyóban és Kászonszéken, Háromszéken és Bardóc fiúszéken indul meg a szervezés. Ez a rendelet nem elégítette ki a katonarendet, és kijelentették, inkább adóznak, mint hogy ilyen körülmények között teljesítsenek határőri szolgálatot. A székelyek nem tudhatták, de a királynő ekkor már ragaszkodott a székelyek kötelező határőri szolgálatához. Az új bizottság ennek szellemében kezdte meg munkáját 1763 őszén. Gyergyószentmiklósra mentek, előtte mindenütt kihirdették az önkéntesség megszűnését, s közölték azt is, hogy a fegyverek kiosztása karhatalom jelenlétében történik meg. Az erőszakos hangvételt Csíkszék jelentette a Guberniumnak, amely azonban kötelezte a széki tisztviselőket az összeírás támogatására. Nem volt nehéz dolga a bizottságnak Gyergyóban, ahol a többség az ígéretek és a fenyegetések hatására újból felvette a fegyvert, és a kirendelt katonaság előtt december 18-án letette az esküt.

Ennek hírére a közeli Madéfalva lakossága a környező erdőségekbe vette be magát. Amikor a bizottság Jenőfalvára szállt ki, akkor érkezett meg hozzájuk a hír, nemcsak Madéfalva, hanem más környező falvak lakossága is az erdőségekbe menekült. Erre a bizottság minden ellenszegülő férfit katonaszökevénynek nyilvánított. Fej- és jószágvesztés terhe mellett tiltotta, hogy bárki szállást és élelmet adjon a menekülteknek. A katonaság parancsot kapott, hogy vonuljon Madéfalvára, s az ottmaradt asszonyokat és gyermekeket űzzék ki házaikból. Mindeközben hétszáz felfegyverzett székely érkezett Háromszékről, mire a csíkiek többsége lejött a hegyekből, és majd kétezren gyűltek egybe Madéfalván. A bizottság ultimátumot adott az összegyűlteknek, és felszólították a madéfalvaiakat, hogy a nem odavalósiakat küldjék el, jutalmat ígérvén mindazoknak, akik feljelentik a zavargás vezetőit. Válaszul erre követeket menesztettek a bizottsághoz, azt kérvén: vízkereszt ünnepének másnapjára halaszthassák válaszukat.

A vérfürdő és következményei

A bizottság elutasította kérésüket, és Siskowich tábornagy parancsot adott a katonaságnak az engedetlenség letörésére. Emanuel von Caratto alezredes karhatalmi különítménye hajnalban zárta körül Madéfalvát, és lőni kezdték a falut. Több ház is lángba borult, az álmaikból felriadt emberek az utcákra tódultak, ahol a katonaság kíméletlenül nekik esett, és valóságos vérfürdőt rendezett.

1764. január 7-e véres hajnala – kitörölhetetlen nyomokat hagyva – siculicidium néven vonult be a székelység történetébe. A szörnyűséges esemény után keletkezett vizsgálati jelentések száznyolcvan–ötszáz közöttire becsülték a halottak számát, valójában kétszázan–kétszázötvenen vesztették életüket a mészárlásban. Sokan megsebesültek, négyszázan fogságba estek, akiket a kihallgatásukat követően szabadon engedtek. Bűnvizsgálati eljárás kezdődött, de a vérengzés kitervelőit nem a katonaság, hanem a székelyek soraiban keresték, ennek eredményeként többeket ítéltek fogságra.

Ám még súlyosabb következmény volt, hogy megkezdődött a székelyek tömeges kivándorlása Moldvába. További ellenállásukat beszüntették, így 1764 telén és tavaszán Csíkban, Háromszéken és Bardóc fiúszéken megkezdődött a székely határőrség összeírása és szervezése. A csíki határőrök első parancsnokává a madéfalvai vérfürdő végrehajtóját, Caratto alezredest nevezték ki.

A székely határőrség felállításával a bécsi udvar társadalmilag kettévágta a Székelyföldet, hiszen a katonáskodók irigykedve tekintettek az udvarhelyszéki és marosszéki parasztosodó rétegre. A határőrök civil életét sok rendszabály nehezítette, parancsnokaik még a fiatal határőrök párválasztásába is bele akartak szólni, mert a katonai terheket hordozó „székely örökséget”, a földet nem lehetett jobbágykézre juttatni. A székelyek hatalmas sérelemnek tartották azt, hogy a határőrség felállítását országgyűlési törvény nélkül hajtották végre, ezért szabadulni kívántak a rájuk erőszakolt kötelezettségtől, amelyet 1848–1849-ig voltak kénytelenek elviselni.

18 hozzászólás »

Írja meg véleményét, észrevételét!

Hozzászólás küldéséhez az Ön böngészőjének fogadnia kell az ún. sütiket. A hozzászólásokért a honlap üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azok semmilyen módon nem tükrözik az üzemeltető véleményét, álláspontját.

css.php
FIGYELEM! Elavult, nem támogatott böngésző! Töltsön le egy újat!