Mit üzennek az első világháború keresztjei? Üdvözlet az unokáknak és dédunokáknak? Akiket üdvözölnek a halottak, mi vagyunk, unokák, dédunokák. Az egyik versailles-i angol szakértő, Harold Nicolson azt jegyezte be naplójába a háborút befejező békekonferencia során, hogy „belefáradtam a békébe, kimerült vagyok, az ilyenféle békeszerzés mélyen lever, hiszen ez nem egyéb, mint választási csalás”. S most, a Nagy Háború kitörésének centenáriumán a visszaemlékezések mintha inkább ennek a Nicolson leírta választási csalásnak az igazolására, mintsem tárgyilagosságra utalnának. Talán hiányzik a győztesek nagyvonalúsága?
Az már látszik ugyan, hogy a két világháborúval és a kommunizmus bukásával nem egy új, szervesen egységesülő Európa született az Unió keretei között (mint ahogy a mai Amerika vagy a mai Kína születése egy-egy véres és a múltat végleg lezáró polgárháborúhoz kötődik), de konszenzus sincs arról, mi történt velünk az elmúlt száz évben. Ami van, az részrehajló moralizálás. Amikor a német kancellár asszony Párizsban, az első világháború befejezésének napján azt mondja, „Sohasem fogjuk elfelejteni, hogy a huszadik század második felében mennyit kellett a franciáknak a németektől szenvedniük”, vagy amikor a magyar miniszterelnök, Medgyessy a Kempinskiben koccint román kollégájával Nagy-Románia születésnapján, akkor csak azt állapíthatjuk meg, hogy a vesztesek igazságát mintha egy nagy fekete lyuk nyelte volna el. (S önkasztrálással jut el a német elit ahhoz, hogy több évtizedes megalázkodását a győztesek engesztelési aktusként fogják fel. Az amerikai és francia fogolytáborokban 1945-ben tömegével éhen halt német hadifoglyokról viszont hallgatni kénytelen.)
A győztesek aligha változtatnak háborús mítoszaikon, sőt a jubileumot újabb önigazolásra használják fel. Ezek a mítoszok – mint a kis népek forradalma a Monarchia szétverésével – a mértéktelen nacionalizmus szülöttei, s arra emlékeztetnek, hogy amíg az ő őseik erényesek voltak, a Német Császárság vagy a történelmi Magyarország szerencsétlen vége összefüggött lakói rossz hajlamaival. Ki törődik azzal, hogy az első világháború előtt a német munkás és paraszt fölötte állt szorgalom, lakás és táplálkozás dolgában más országbeli osztályos társainak? Ráadásul a morál síkjára helyezkedve azt is nagyon nehéz megmagyarázni, miért kezdődött a németek bukásával szinte egy időben a brit világbirodalom szétesése, s ha már agresszorról beszélünk, 1914 előtt miért Anglia s nem Németország flottája és katonái vívtak annyi kis helyi háborút.
Az 1962-es, Fischer-féle és a ma is élő, a németek agresszív szándékát igazoló tézisek rendkívül elgondolkoztatók. Mint német történész, Fritz Fischer kertelés nélkül kimondta, hogy az eredendő bűnt a németek világhatalom utáni olthatatlan vágya jelentette. Csakhogy amennyiben ez igaz, az ezért kapott büntetést jogosnak kell elfogadnunk. Azaz, ha a versailles-i békerendszer jogszerű, az ellene lázadó Hitler hatalomra jutásáról nem a túl szigorú békecsinálók, az angolok és franciák, hanem a rajnai koboldok és tündérek, valamint az SA emberei tehettek. A további folyomány, hogy Németország kettéosztása, a keleti országrészek végleges elvesztése és az ottani németek elűzése is igazolható. (Ezt a nézetet tükrözik burkoltan a szövetségi köztársaságnak a keleti nyitás politikája során aláírt egyezményei is.) Ha a győzők diadalérzete fokozódik a legyőzöttek szenvedéseivel – ami korántsem válik a dicsőségükre –, akkor, azt hiszem, Versailles és Jalta után a világ hatalmasai jobban érezték magukat a bőrükben, mint az antik Róma legvérszomjasabb császárai egy-egy jól sikerült cirkuszi viadal után. Azt pedig, hogy a németeket hunokként ábrázolta az antant propagandája, már csak azzal lehetett volna tetézni, hogy a meghódolás jeléül növesszék meg s fonatban viseljék a hajukat, mint a kínaiak a mandzsu hódítás után.
Nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy valamikor Európa keleti felén a bolsevikok azt tanították, hogy az első világháború az imperialista nagyhatalmak közt a világ újrafelosztásáért tört ki, s e tétel megfogalmazóját, Vlagyimir Iljics Lenint többek közt az antantcsapatok megszállta Isztambul lakosai éltették, amikor neve szóba került a Nobel-békedíj jelölésekor. Megjegyzem, Hitler neve 1939-ben merült fel ez ügyben, de Sztálin és Mussolini sem hiányozhatott: a késő utódok majd úgy fognak róluk olvasni, mintha a Historia Augusta, a római birodalom császárainak sok pletykával (és vérrel) írott története velük folytatódott volna. S „jó császárként” ott volt köztük Woodrow Wilson amerikai elnök, aki 1919-ben valóban békedíjas lett.
Az ausztrál történész, Christopher Clark munkái (The sleepwalkers vagy Iron kingdom: the rise and downfall of Prussia 1600–1947) tárgyilagosságuk miatt sok vihart váltanak ki. Többek közt azért, mert mint egy újévi interjúban Clark kijelentette: „Nem Németország volt a gazember.” Lényegében a politikusok holdkórosként élték át a Balkán-háborúkat, írja – 1912–1913-ban már tízezrek menekültek, s ezrével ölték a harcolók a polgári lakosságot –, s képtelenek voltak a konfliktust a periférián tartani.
A Távol-Keletről kiszorított cár úgy gondolta, hogy elveszti népe bizalmát, ha egy tapodtat is enged a Balkánon, s Ferenc József is birodalma presztízsét féltette. (Ami pedig az angolok és a franciák konokságát illeti, a háború alatt minden közeledéstől elzárkóztak: a breszt-litovszki béketárgyalásokra való meghívásra még csak nem is válaszoltak, a Monarchia kiugrását pedzegető, úgynevezett Sixtus-levelet pedig Clemanceau francia elnök nyilvánosságra hozta.) Hogy mit üzen nekünk 1914? Talán azt, amit a Bibliában a kéz rajzolt fel Baltazár káldeus király lakomáján a falra: „Megmérettettél és könnyűnek találtattál.”