Történelemportál

Hruscsov mentette meg a kötéltől

Az ÁVH nem tartozott elszámolással arról, kit gyilkolt meg, kit kínzott halálra, kit deportált a Szovjetunióba. Titkos pereiről csak a beavatottak értesültek, és még mindig kevés szó esik azokról, akiket nem az 1956-os forradalom után, hanem úgymond „békeidőben” ítéltek halálra, majd végeztek ki. A koncepciós pereket megelőző brutális vallatási módszerekről, az ÁVH kegyetlenségéről mesélt a hvg.hu-nak a Franciaországban élő Sujánszky Jenő. A Mezartin-csoport egykori vezetője politikai fogolyból lett Corvin közi harcos. 1956 novemberében el kellett menekülnie Magyarországról, és csak 34 évvel később, 1990-ben látogathatott haza.

Már a forradalom előtt is aktív ellenálló volt. Pontosan miben állt a Mezartin-csoport tevékenysége?

– 1949-ben kezdtünk el szervezkedni. Fegyvereket gyűjtöttünk titokban, fölvettük a kapcsolatot a NATO-val, és arra készültünk, hogy egy nagy nemzetközi feszültség esetén, vagy belső zavargások idején, mi lennénk a szikra, ami kirobbant egy népfelkelést. Kialakítottunk egy 40–50 fős hálózatot, voltak aktív és alvó tagok is. Csak hat személy tudott mindenről, a többiek pusztán a saját szerepüket ismerték. Viszont a hatból kettő az ÁVH-nak dolgozott, köztük az én legjobb barátom és bajtársam, aki tízéves koromban a kőszegi katonaiskolában már ott ült mellettem, olyan volt, mint a testvérem.

Hogyan fogták el?

– 1955. december 13-án kedden kora reggel befordultam a Föld utcára, ami a Margit Kórháztól visz a Flórián térig. Egy lelket se lehetett látni. Egyszer csak egy hang a hátam mögül azt mondja: „Sujánszky Jenő!” Számomra teljesen ismeretlen, sötét kabátos férfi jött sietve mögöttem. „Igen, én vagyok.” Olyan gyorsan történt minden, mint a kémfilmekben: a következő pillanatban már ott volt mellettem, megfogta a karom, és ott termett – nem tudom, honnan – egy másik bőrkabátos civil is, aki hirtelen megragadta a másik karom. Szürke Pobeda tűnt elő a semmiből, lehalkított motorral, szinte csak siklott lassú lépésben, a hátsó ajtaja ki volt nyitva. Benyomtak középre, két oldalról markolták és szorították le a karom. Két civil ruhás elöl, kalapban. Mindössze két szót szóltak…

Államvédelmi Hatóság?

– Ördöge van. Az egyik kivett a zsebéből egy pisztolyt, de a másikkal még mindig lefogta a karom. Akkor láttam, hogy nem megyünk át a Margit hídon a Belügyminisztériumba, ahol az Államvédelmi Hatóság karhatalmi része volt, hanem a Bem rakparton visznek tovább. Jézus, Mária! Ez a Fő utca! Összeszorult a gyomrom. Az volt a félelem vára. Az épület lánccal volt elkerítve, a járdán nem lehetett közlekedni mellette, géppisztolyos őr járt ott állandóan föl-alá. Nem hogy megállni, megnézni sem volt szabad a házat.

A kihallgatáson egy szimpatikus civil ruhás, nagyjából velem egykorú férfi (én 26 éves voltam akkor) leültetett egy székre: zárt lábakkal, térdeken nyugvó kézzel… Aztán fölerősített a falra egy nagy papírt. Mintha a világ összeomlott volna, nem akartam elhinni. Felül: MEZARTIN CSOPORT, vezető: SUJÁNSZKY. Alatta másodvezető, hattagú vezetői kar, fegyverszerző csoport, hamisigazolvány-készítő csoport, autószerző csoport, helykijelölő csoport… Az irányítók és a beosztottak neve mind ott szerepelt. Azonnal tudtam, ez csak árulás lehetett. És tisztában voltam vele, hogy az életem befejeződött: ezért kötél jár.

Sujánszky Jenő tizenöt éves volt, amikor a nagyváradi Gábor Áron Tüzérségi Hadapródiskolát otthagyva 1944 decemberében katonai szolgálatra jelentkezett, és egy magyar tüzérüteggel végigharcolta Budapest ostromát. A háború után egy ideig folytatta az iskolát, ám meg kellett szakítania tanulmányait, segédmunkás, majd irodai dolgozó lett.

1949-től szervezte a titkos Mezartin ellenálló csoportot, amelyet 1955 végén leleplezett az ÁVH. A csoport arra készült, hogy ha háború törne ki, vagy a szovjet csapatok elhagynák Magyarországot, ők elfoglalják Budapesten a rádió épületét, a lakihegyi adótornyot, és kiszabadítanák a politikai foglyokat.

Sujánszkyt 1956. október 31-én szabadították ki a forradalmárok, s ő nyomban felvette a kapcsolatot a Corvin köziekkel. A forradalom leverése után Ausztriába menekült, végül Franciaországban telepedett le. Megszervezte az 1956-os Magyar Forradalom Francia–Magyar Emlékbizottságát, amely 1957 óta minden évben megemlékezik a forradalom hőseiről a párizsi Diadalívnél. Sokat tett a forradalom ügyének a nyugati közvélemény előtti valósághű bemutatásáért. 1990-ben látogathatott haza először.

Az 1956-os Magyar Forradalom Francia–Magyar Emlékbizottsága idei megemlékezése a párizsi Diadalívnél Áder János államfő részvételével (fotó: MTI)

Az 1956-os Magyar Forradalom Francia–Magyar Emlékbizottsága idei megemlékezése a párizsi Diadalívnél Áder János államfő részvételével (fotó: MTI)

Tudtak mindent? Nem is vallatták újabb információkért?

– Ki akartak belőlem szedni adatokat más ellenálló csoportokról, amelyekkel felvettem a kapcsolatot. És mindent bevetettek. Például injekciókat adtak. Feltehetően meszkalinkezelés alá vettek, 1955-ben ugyanis már „tudományos alapon”, szovjet módszerrel dolgoztak meg minket, ám a Magyarországon használt „régimódi, primitív” veréseket a cellákban azért alkalmazták. Ott egyetlen fapriccs volt, azon egy rozsdás, piszkos lópokróc. Az ajtó fölött éjjel-nappal lámpa világított. Amikor megkeményítették a kezelést, és megkezdték „a nem alvásos időszakot”, ezt vakítóra állították, nekem pedig egész nap állnom kellett, és csak az izzó felé nézhettem. Azt akarták, hogy veszítsem el teljesen az időérzékemet. Közben mérgezték a testem.

A harmadik nap öntudatlan állapotba kerültem. Később, kihallgatás közben, amikor gondolkoztam, elkezdett remegni a fejem. Mindig megkérdezték, hogy „Neve?” „Született?” „Apja neve?” „Anyja neve?”, három hét után már ezekre a kérdésekre se tudtam válaszolni. Engedélyt kértem, hogy fogjam a tarkóm, mert ha erősen gondolkozni kezdtem, úgy éreztem, hogy remeg az agyam. Rám tört a hányinger, fájón kidülledt a szemem.

Mikor volt a tárgyalás?

– Hónapokkal az elfogatásom után. Előtte úgy két hétig nappal is feküdhettem, javított kosztot kaptam, hogy valamelyest helyrejöjjek. De amint egy kicsit gondolkozni kezdtem, újra elhatalmasodott rajtam a remegés, az émelygés és a szédülés. Nem kapcsolt ki az agyam. Egyszerűen nem tudtam aludni, pedig csak arra vágytam már. A bajtársaim mondták, akikkel a tárgyaláson találkoztam, hogy nem ismertek rám: „olyan fura” volt az arcom.

26 éves korom óta e kínzások hatásaival élek. A reggelek borzalmasak még most is: rosszullét, bizonytalan járás, nem tudok rendes mondatokat alkotni, csak dadogok össze-vissza. Minden nap beletelik egy órába, mire képes vagyok normálisan elindulni a munkába. Kimutatták, hogy az agyam egyik részén olyan tünetek jelentkeztek, mintha agydaganatom lenne, pedig nincs ott semmi.

Az ítélethozatal napján, 1956. május 12-én miben reménykedett? Már csak abban, hogy minél hamarabb lesz az akasztása?

– Igen, a halálra készültem. Az ítélethozatal előtt jött a „gyónás”: az utolsó szó jogán mindenki elmondhatta, mit kíván felhozni saját védelmében. Egymás után hangzottak el a meakulpázások: félreneveltek…, a családi körülményeim…, nem láttam tisztán…, megbántam, és kérem, hogy a népi demokrácia adjon még egy lehetőséget a javulásra… A társaim ezeket mondták. Az elsőrendű vádlott voltam, nekem kellett először megszólalnom. Eldöntöttem, hogy nem alázkodom meg, úgyis mindegy: „Nem kívánok élni az utolsó szó jogával.” A tömeg felmorajlott, mert meglepő módon nyilvános tárgyalást tartottak. Ettől kezdve a börtönőrök szépen bántak velem. „Sujánszky, maga igazi ellenség, de bátran viselkedett” – mondogatták.

Képzelje el, mit éreztem, amikor kihirdették, hogy nem halálra ítéltek, hanem 17 évi börtönre! Csak akkor vettem észre, hogy a nagy fák május közepén zöldek voltak. Akkor vettem észre, hogy milyen csodálatos dolog a zöld fát észrevenni… A tárgyalás után egy ÁVH-s tiszt azt mondta: „Maguknak óriási szerencséjük van. Ha erre a tárgyalásra pár hónappal előbb kerül sor, akkor Sujánszkyt és legalább négy társát felakasztják.”

Az ítélethozatal után már nem kínozták tovább?

– A Fő utcából elvittek a kőbányai gyűjtőfogházba. Még mindig magánzárkában voltam, de éjszakára leoltották a villanyt, és normális, katonai vaságyon fekhettem, amire vánkost és lepedőt is tettek. Micsoda boldogság volt! És volt egy vasedény is, ahol elvégezhette az ember a dolgát. Mert a legnagyobb szenvedés nem a nemalvás, a kezelés, a durvaság és a kínzás volt, hanem az, hogy a Fő utcán a fűtetlen cellában az ember fölfázott, és se vécét, se küblit nem tettek a cellánkba. Viszont csak naponta kétszer engedtek ki minket, miközben már egy óra múlva alig bírtam visszatartani. És ha az embernek hasmenése van… Ez a megaláztatás…

Nem lehetett a cella sarkába odaállni?

– Volt bajtársam, aki odaállt, azt alaposan megverték. Összepiszkította magát az ember, mert nem tudott mit csinálni. Még most is álmodom néha arról, hogy kell pisilni, és nincs hova. Még most is.

Tulajdonképpen végül miért hagyták életben?

– A börtönőrök később elmondták: „Magának hihetetlen mázlija van. Március végétől nincs halálos ítélet politikai ügyekben.” Akkor értesültem Hruscsov februári, az SZKP XX. kongresszusán megtartott Sztálin-ellenes beszédéről. A fellebbviteli tárgyalásomon Vida Ferenc volt a bíró. Ő ítélte halálra Nagy Imrét 58-ban. Nekünk még enyhítő körülménynek számított, hogy a sztálini rendszer ellen szerveztünk ellenállást, mert ezt akkor ők maguk is elítélték. Tudja, mi volt az egész pikantériája? Mi a rádió épületének megtámadását dolgoztuk ki. Minket az ÁVH felszámolt, de a forradalom fiai és lányai ugyanitt kezdték…

Sujánszky Jenő emlékiratait az 1945–56 Közötti Magyar Politikai Elítéltek Közössége adta ki Küzdelem a kommunizmus ellen címmel. Rendelje meg a könyvet a Vármegyeháztól!

4 hozzászólás »

Írja meg véleményét, észrevételét!

Hozzászólás küldéséhez az Ön böngészőjének fogadnia kell az ún. sütiket. A hozzászólásokért a honlap üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azok semmilyen módon nem tükrözik az üzemeltető véleményét, álláspontját.

css.php
FIGYELEM! Elavult, nem támogatott böngésző! Töltsön le egy újat!