A Trianoni Szemle szellemisége és irányultsága a fontos, amelyet mi bátran vállalunk, akár támogatják azt, akár nem – nyilatkozta a Történelemportálnak Szidiropulosz Archimédesz. A lap főszerkesztőjétől megtudhatjuk azt is, lát-e esélyt arra, hogy a kezdeményezésüket siker koronázza.

Szidiropulosz Archimédesz, a Trianoni Szemle főszerkesztője

Két éve jelentették be a Trianoni Szemle megszűnését, végül múlt év végén sikerült megjelentetni egy összevont számot. Hogyan tudták feltámasztani a lapot?

– 2008-ban a Trianoni Szemle bejegyzését és beindítását a szerkesztőség minden tagja határozottan támogatta, annak ellenére, hogy a lap anyagi háttere kezdettől fogva bizonytalan volt. Az első számunk 4500 példányban jelent meg, és az utolsó példányig elfogyott. A siker egyértelmű volt, de egy ilyen lapot nem tudnak csak az olvasók eltartani. Így van ez más történelmi, kulturális újságoknál is. Kevésbé közismert, hogy sok magazin évente akár 10-15 milliós állami dotációt kap. A Trianoni Szemle támogatók híján 2012-ben krízishelyzetbe került, a szerkesztőség úgy döntött, hogy felfüggeszti a lap megjelentetését. Olvasóink részéről nagyon sok megkeresést kaptunk, mindenki sajnálkozását és értetlenségét fejezte ki a történtek miatt, bátorítottak, biztattak, és sokan felajánlották segítségüket is. Ez azonban még kevés lett volna a folytatáshoz. Ekkor – mint a mesében – jelentkezett egy partiumi asszony, aki akkoriban települt vissza Amerikából, majd egy Németországban élő gyimesi csángó vállalkozó, és kisvártatva Németh Szilárd, Csepel polgármestere. Az ő támogatásukkal sikerült kiadnunk tavaly december elején a teljes 2012-es évfolyamot egy összevont, terjedelmes lapszámban.

Mik az idei terveik?

– A cselekvő áldozatkészség ilyen példáin is felbuzdulva, sokak kérésére, biztatására úgy éreztük, nem adhatjuk fel, sok még a munkánk. Hosszú távon azonban felelősen csak akkor folytathatjuk, ha biztos hátteret tudunk teremteni a műhelymunkához. Idén a négy szám helyett két dupla szám jelenik meg, de összesen ugyanakkora terjedelemmel. Az idei első összevont számot májusban tudtuk kiadni Bús Balázs óbudai polgármester támogatásával. A téli szám tartalma és szerkezete nagyjából összeállt, december első hetére tervezzük a kiadását.

Milyen infrastruktúrával rendelkeznek?

– Nagy előrelépés, hogy a támogatóknak köszönhetően végre saját szerkesztőségi helyiséggel rendelkezünk, igaz, egyelőre csak a megbeszéléseket tartjuk itt. Ezen túlmenően nem beszélhetünk saját infrastruktúráról. A műhelymunkához, a lap szerkesztéséhez szükséges informatikai hátteret a saját, otthoni gépeinkkel biztosítjuk.

A kulturális támogatásokból „marxizáló”, illetve vállaltan marxista felfogású folyóiratoknak is jócskán jut. Mivel magyarázható, hogy a Trianoni Szemle eddig sikertelenül próbálkozott állami támogatást szerezni?

– Bár a körülményekkel nagyon is tisztában vagyok, tulajdonképp nem tudom megmondani, mi miért nem jutottunk állami támogatáshoz. Tény, hogy sorra alakulnak a különféle intézetek komoly anyagi háttérrel, talán arról van szó, hogy a Trianoni Szemle és a Trianon Kutatóintézet nem illett bele az eddigi kormányzatok nemzetstratégiai elképzeléseibe. Nem is tudok róla, volt-e egyáltalán ilyen stratégia, de a 2010-es esztendő költségvetési vitája és végszavazása a parlament kulturális és egyéb bizottságaiban meglehetősen sokatmondó. Lapunk szellemisége és irányultsága a fontos, amelyet mi bátran vállalunk, akár támogatják azt, akár nem. A döntéshozóktól – egy-két ritka kivételtől eltekintve – vállveregetésen és szóbeli biztatáson kívül másra nem számíthatunk.

Mit hiányol a Trianon-kutatás terén?

– Az úgynevezett Trianon-kérdéskör kutatásában is érvényesül az a megosztottság, amely az egész társadalmat feszültségben, fogságban tartja, és nem engedi, hogy az emberek akár csak a kérdéseket is a maguk helyén kezeljék. Ebből következően párbeszéd sincs az egymásnak feszülő felek között. Ráadásul szakmai féltékenység is hátráltatja a közeledést, azt, hogy a Trianon-kutatás megfelelő nemzeti mederben és irányban folyjék. A magukat progresszív, européer szakembereknek tartó liberális történészek nem hajlandók egy asztalhoz ülni azokkal, akik másképp látnak bizonyos dolgokat.

A balliberális beképzeltség és kirekesztő gondolkodásmód közismert a szakmában. Önök próbáltak tenni valamit a közeledés érdekében?

– Csupán egyetlen példa: a tavalyi évben elhatároztuk, hogy a továbbiakban minden lapszámban közlünk egy-egy interjút a legkülönbözőbb szemléletű történészekkel, hogy olvasóink megismerkedjenek más felfogásokkal is a konkrét kérdések megválaszolása kapcsán. Először egy fiatal, ambiciózus, magát liberálisnak tartó szakembert hívtam fel, aki határozottan visszautasított, mivelhogy ő nem hajlandó olyan lapban szerepelni, melynek szerkesztőgárdájában olyan nevek szerepelnek, mint… – és sorolta a neveket.

A lap neve alatt ez áll: „A Trianon Kutatóintézet folyóirata”. Mit értsünk ez alatt?

– Eredetileg a Trianon Kutatóintézet közhasznú alapítványként az alábbi célokat fogalmazta meg: a trianoni diktátum előzményeivel és következményeivel foglalkozó tudományos kutatások, konferenciák szervezése, illetve részvétel hazai és külföldi tudományos konferenciákon; a nemzetközi tudományos világ tájékoztatása az intézetben végzett kutatásokról; sajtófigyelés: a hazai és a nemzetközi tudományos publikációk, illetve a médiában megjelent írások figyelése, elemzése és – szükség esetén – szakmai válaszok közzététele; fiatal tudósok és tudósjelöltek (egyetemi hallgatók és doktoranduszok) szakmai támogatása; könyvkiadás, szakmai folyóirat megjelentetése, Trianon Könyvtár alapítása. Mindez jelentette volna a Trianon Kutatóintézet tevékenységét, ha megvalósulnak álmaink. Mi naivan azt gondoltuk, hogy fenti céljaink – látván, mit tettünk le az asztalra saját erőből – több döntéshozó számára felkarolandónak, támogatandónak tűnnek majd. Mivel ez egyelőre várat magára, figyelmünket és energiánkat csak a folyóirat kiadására szenteltük, bár szerveztünk néhány konferenciát, kiadtunk néhány könyvet és két éven át támogattuk egy délvidéki diák tanulmányait is.

Miért kell Trianont kutatni? Hiszen – gondolhatnánk – a témának könyvtárnyi szakirodalma van, különben is – mondják sokan, köztük történészek – ez ma már a múlt, nem kell vele foglalkozni.

– A meglévő szakirodalom jelentős részében még a kérdésfeltevések sem jók. Sok munkát a kommunista diktatúra szájíze szerint írtak meg szerzőik. Közeledik a békediktátum aláírásának 100. évfordulója, s akkorra már jó lenne túljutni a megfelelő színvonalú szakirodalom létrehozásának munkáján. Köztünk vannak még számosan abból a nemzedékből, akik gyerekként élték át a két háború közötti évtizedeket, s felnőttségük küszöbén álltak, amikor bekövetkeztek a visszacsatolások. Szemléletbeli szakadékok vannak a nemzedékek között, hogy ki milyen társadalmi és politikai viszonyok között szocializálódott, meghatározza a kérdéshez való viszonyulását: vannak például, akik ma is úgy fogalmaznak a megszállt területek felszabadítása kapcsán, hogy „újabb területeket szereztünk”. A második világháború utáni évtizedekben felnőtt generáció szinte semmit sem hallhatott Trianonról, talán még magát a szót sem. Otthon, a családban elfojtották ezt a traumát (is), az iskolában pedig hazudtak a történelem problematikusnak ítélt részeiről, volt, amiről kérdezni sem illett. A rendszerváltozás sok szempontból csak elvileg változtatott a helyzeten, ráadásul a közbeszédben, a sajtóban ma is erősen rányomja bélyegét az elmúlt évszázad történelmének megítélésére a politikai meggyőződés.

Több társadalomkutató is megfogalmazta már: „Trianon velünk él”, vagyis a mai korosztályok is nyögik a következményeket, ha nem is tudnak róla. Miben nyilvánul meg napjainkban a Trianon-trauma?

– Amikor a békediktátum következményeiről beszélünk, elsősorban a „mindennapi trianonunkat” értjük alatta: a velünk élő földolgozatlan, kimondatlan személyes tragédiákat, a társadalom és a nemzet végzetesen megosztottá válását, a szekértáborok kialakulását és egymásnak feszülését szinte minden – legyen az gazdasági, kulturális, oktatási – kérdésben, a gyerekeink jövőjét, vagy épp a Kárpát-medencei magyar kisebbségek helyzetét. Ide tartoznak továbbá a szomszédaink, az egykori kisantant országok magyarellenes lépései, a Beneš-dekrétumok ügye, a közigazgatási határok megváltoztatásának nyílt szándéka Romániában, a soviniszta nyelvtörvények, a kettős állampolgárság kérdése – vagy épp a saját házunk tája.

A Trianon-szindróma itt van bennünk, akár tudomásul vesszük, akár nem. Bennünk, magyarokban komoly erkölcsvesztést is eredményeztek a hozzá kapcsolódó folyamatok.

Ilyen szempontból a mai Magyarország állapotát az 1918–1919-es időszak erkölcsi mélypontjához hasonlíthatnám. Nehéz ezen túljutni, de komoly és következetes munkával lehet, persze csak akkor, ha a magyarság – benne a jobb- és baloldal – nem hordozza magában többé a belső Trianon szindrómáját, akkor mondhatjuk, hogy közel kerültünk Trianon lelki következményeinek felszámolásához. A magyar energia újbóli életre keléséhez azonban szükség lenne nagy államférfiakra, politikai tehetségekre, személyiségekre, akik a szétszakított nemzetet kulturálisan egyesíteni tudják. Trianon addig – Berzeviczy Alberttel szólva – továbbra is az életerőnket teszi próbára.