Történelemportál

Átmentett állambiztonság

Egyetlen kémet sem sikerült elfogni az elmúlt huszonhárom évben, és senki ne mondja, hogy azért, mert Magyarországon nem dolgoznak idegen hírszerzők! Hol volt az átmentett magyar szolgálatok hozzáértése? – mondta a Demokratának Bálint László nyugalmazott kémelhárító alezredes.

Hogyan lett egy szegedi ötvenhatos „ellenforradalmár” gimnazistából a Kádár-rendszer állambiztonsági szolgálatának kémelhárítója?

Bálint László– Nyolc-kilenc évesen, amikor már túl voltam Verne Gyulán és May Károlyon, elvarázsoltak a detektívregények, és elhatároztam, hogy én is nyomozó leszek. Mondanom sem kell, az életem egész más irányt vett, és csak jókora vargabetű után, 1969 nyarán adtam be a jelentkezésemet a Budapesti Rendőr-főkapitányságra. A személyzeti osztályon kézzel írott önéletrajzot kértek, és sok más papírt töltettek ki velem, majd hosszan vártam. Később tudtam meg, hogy alaposan ellenőriztek, környezettanulmányt készítettek, véleményt kértek a munkahelyemről, felmérték a családi körülményeimet. Végül ismét behívattak, és közölték, hogy 1969. augusztus 1-jétől rendőr vagyok. Aláíratták az esküokmányt, majd átvittek egy irodába, ahol megtudtam, hogy alhadnagyi rangban a politikai osztály kémelhárító alosztályára helyeztek.

Bedobták a mély vízbe.

– Köpni-nyelni nem tudtam, nem erre számítottam, és nem is erre vágytam. Sokáig azt hittem, csak velem történt ilyen különös fordulat, de későbbi kutatásaim során több olyan esettel találkoztam, hogy valakit rendőrnek vettek föl, majd átirányították az állambiztonsághoz. A BRFK személyzeti osztályára érkező jelentkezésekből a különféle osztályok személyzeti előadói válogattak, aszerint, hogy épp milyen területen volt szükségük emberre. Mivel a rendőrség rendszerén belül az akkori politikai osztály volt a legerősebb, legbefolyásosabb részleg, elsőbbséget élvezett, így elsőként emelhette ki azokat, akiket alkalmasnak talált. Így lett belőlem kémelhárító, noha akkor elképzelésem sem volt erről a munkáról.

Nem különös, hogy egy középosztálybeli, mondhatni, osztályidegen családból való fiatalembert ilyen kényes feladatra szemeltek ki?

– Dehogynem, én sem értettem, hogyan esett rám a választás. Egyetlen magyarázatom, hogy előtte tíz évig melósként dolgoztam Angyalföldön, aminek ugye kiemelt jelentősége volt a kommunista mitológiában. A kémelhárításnál először beiskoláztak egy rendkívül intenzív, bő két hónapos, reggeltől estig tartó tanfolyamra, ezt követően idősebb kollégák mellett dolgoztam, sokat tanultam tőlük. Később elvégeztem a Rendőrtiszti Akadémiát, majd a Rendőrtiszti Főiskola állambiztonsági szakát. Ezt követően is folyamatosan tanultam, képeztem magam, a moszkvai KGB-akadémián való tanulás lehetőségével viszont nem éltem.

Miért nem?

– Ahogy én láttam, ez leginkább anyagilag érte meg azoknak, akik kint voltak, hiszen folyósították nekik az itthoni fizetést, miközben napidíjat is kaptak, jókat vodkáztak, és csónakmotortól színes tévéig mindenfélét hazahurcoltak, szakmailag viszont semmivel sem lettek jobbak. Egyszerűen nem láttam értelmét kimenni. A parancsnokaim nehezteltek ezért, de aztán napirendre tértek fölötte.

Olyan nem fordulhatott elő, hogy valaki magyar állambiztonsági emberként ment ki, és KGB-informátorként tért haza?

– Ha volt is ilyen, soha nem jöttünk rá, mert ezt senki sem ellenőrizte. Hogy is mert volna bárki ilyesmit firtatni? A KGB úgynevezett tanácsadói ott ültek a BM III-as Főcsoportfőnökségen.

Önnek mi volt a feladata?

– A BRFK III/II-A-1 csoportjában kezdtem, ez az amnesztiával hazatértek – akkori kifejezéssel: disszidensek – közül szűrte ki azokat, akiket külföldön ellenérdekelt titkosszolgálatok esetleg beszerveztek. Engem az úgynevezett USA-vonalra osztottak be, de ez a tevékenység akkoriban már háttérbe szorult. 1971-ben a BRFK Politikai Osztályából BRFK Állambiztonsági Szerv lett, ezt rövidebben BRFK III-nak hívták, a kémelhárításért a BRFK III/II felelt, én ennek C alosztályára, az ipari elhárítási vonalra kerültem. Ez a népgazdasági jelentőségű budapesti vállalatokkal foglalkozott, például az Egyesült Izzóval, a Ganz-Mávaggal, a Híradótechnikai Vállalattal, utóbbi a hadiiparnak is termelt. Az én feladatom az operatív feldolgozás volt, vagyis az úgynevezett szűrő-kutató munkával látókörbe került célszemélyek tevékenységének felderítése, megszakítása a legkülönbözőbb operatív módszerekkel. Alapelv, hogy a kémelhárítás az ellenérdekelt hírszerzés hibájából él, mert mindenki követ el hibát. Ha ezt sikerül dokumentálni, akkor sikerül behatolni az információs résen, ha nem, akkor lehet, hogy több évig is kell várni egy következő alkalomra.

Mely országok ügynökeivel kerültek szembe?

– Az összes akkori NATO-tagország hírszerző rezidentúrája dolgozott Magyarország ellen. Szakmai szempontból azok az ügynökök voltak érdekesek, akik konspirációs okokból nem tarthattak kapcsolatot az érintett külföldi nagykövetségekkel, ahol egyébként diplomáciai fedésű hírszerzés is folyt. Az ilyen ügynököket valamikor beszervezték, telepítették, majd személytelen összeköttetést tartottak fenn vele. Az 1960-as években főleg nyugatnémet ügynököket buktatott le a magyar kémelhárítás, később számos amerikai ügynök akadt fenn a rostán. Minden esetben egyértelműen a rengeteg konspirációs hiba okozta vesztüket. Nem tagadom, érdekes volt ez a munka, de közben felütötte fejét a szakmai féltékenység. 1985-ben pártfegyelmivel leváltottak a csoportvezetői tisztemről. Ezután egy ismerős segítségével sikerült elérni, hogy áthelyezzenek a központnak is nevezett BM III/II Csoportfőnökségre, az izraeli hírszerzés ellen dolgozó alosztályra. Évtizedeim a titkosszolgálatnál címmel megjelent emlékirataimban részletesen beszámolok a Moszad elleni hadakozásról, amely több szempontból is érdekes volt.

Olvasta már Bálint László könyvét? Letehetetlen!
Évtizedeim a titkosszolgálatnál – Egy magyar kémelhárító emlékiratai (Kárpátia Stúdió, 2012)

A Moszad igen eredményes titkosszolgálat hírében áll.

– Leginkább azért, mert nagy és jól szervezett a hírverés, úgy is mondhatnám, a reklám velük kapcsolatban. Előnyükre szolgál, hogy Izrael gyakorlatilag létrejötte óta háborúzik, ez pedig folyamatos készenlétet, akcióképességet követel, de ők is követnek el hibákat. A Moszad legfőbb sajátossága az arcátlanságig menő öncélúság, amivel adott esetben elhallgatnak információkat a partnerszolgálatok elől, miközben gond nélkül „dolgoznak rájuk” is. Ez az öncélúság egyébként szakmai szempontból kifejezetten erény.

Mennyiben volt más az izraeliek ellen dolgozni az amerikaiakhoz vagy a nyugatnémetekhez képest?

– Nagy nehézséget okozott, hogy 1967-ben szovjet nyomásra megszakítottuk a diplomáciai kapcsolatokat Izraellel, így Budapesten nem működött diplomáciai fedésű izraeli rezidentúra. A legközelebbi nagykövetségek Bécsben és Bukarestben voltak. Az 1980-as évek vége felé lassan újraéledt a diplomáciai kapcsolat Magyarország és Izrael között. Ekkoriban egyre több zsidó kulturális és más egyesület kezdett működni, melyek iránt a Moszad – érthető okokból – élénken érdeklődött, és ezen érdeklődésből kifolyólag mi is. A munka tanulságos is volt. Az alosztályon mintegy kívánalom volt, hogy zsidó származásúak ne dolgozzanak izraeli vonalon, ám a kémelhárítás által beszervezésre kiszemeltek esetében épp fordított volt a helyzet, hiszen zsidó egyesületekről, szervezetekről volt szó. A kiszemelteket prioráltuk, ennek kapcsán időnként találtunk átfedési pontokat a belső elhárítás, vagyis a BM III/III, azon belül is az egyházi reakció ellen dolgozó alosztály által foglalkoztatott személyekkel, akik között akadnak ma is futtatott közszereplők, médiaszemélyiségek.

A rendszerváltozás hogyan változtatta meg az állambiztonsági munkát?

– Az addigi ellenségekből hirtelen barátok lettek, a barátokból pedig ellenségek. Én átkerültem az arab országok vonalára, az első Öböl-háború, majd a délszláv háborúk boszniai eseményeinek muzulmán vonatkozásai sok munkát adtak nekünk. 1995-ben mentem nyugdíjba, akkor már a Nemzetbiztonsági Hivataltól, de úgy, hogy nem írtam alá a titoktartási kötelezettséget, amivel sok ellenséget szereztem magamnak. A lényeg azonban nem ez, hanem az, hogy az 1990 előtti személyi állomány megdöbbentő módon majdnem teljesen érintetlen maradt. A BM III/III-as csoportfőnökséget ugyan megrendítette és szétzilálta Végvári József emlékezetes kitálalása, a „Dunagate” néven elhíresült botrány, de összességében megmaradtak a régi struktúrák. Bár szerettem a munkám, az általános benyomásom erről a közegről, az ott uralkodó légkörről összességében nagyon negatív volt. Korábban nagyon sok egykori ávós, hithű, keményvonalas kommunista dolgozott a szolgálatnál, többen közülük alkoholisták voltak. Nem véletlenül voltak velük emberi és szakmai konfliktusaim. Rengeteg olyan ember dolgozott ott, aki 1945 után politikai alapon került oda, és ők nevelték az utánpótlást is, amely a rendszerváltozást követően is a helyén maradt.

Ez hogy történhetett meg?

– A bukott rendszer káderei dörzsöltek és ügyesek voltak, az új politikai garnitúra pedig semmit sem tudott erről a területről. Még Németh Miklós kormánya idején lett nemzetbiztonsági szolgálat a korábbi állambiztonsági szolgálatból. A rendszerváltozás idején az állomány fő célja saját maga átmentése volt, amin főleg a vezető elvtársak buzgólkodtak. A legkompromittáltabb, idősödő emberek nyugállományba vonultak, de előbb kinevezték saját utódaikat, azokat, akik egyébként is a nyomukba léptek volna. Ezzel biztosították a mentesülést minden bűn következményei alól, és eredményesen megetették Antall József kormányát azzal a hazugsággal, hogy ők szakmailag nélkülözhetetlenek. Az MDF-ben annyira nem értették meg a probléma lényegét, hogy egy velem kapcsolatba került MDF-es politikus csak egy gyorshajtási ügy elsikálásában kérte a segítségemet. Még a nyolc-tíz évvel ezelőtti nemzetbiztonsági vezetők kétharmada is a kommunista állambiztonságnál kezdett működni.

De ha az MDF-kormány végrehajtja a beígért, majd elmaradt nagytakarítást, lett volna elég képzett ember, aki képes ellátni a nemzetbiztonsági feladatokat?

– Egyik napról a másikra biztosan nem lett volna. De a kommunistáknak sem volt 1945 után, mégis a legbrutálisabb módszerekkel leradírozták a színről a Horthy-rendszer minden maradványát, helyükre képzetlen, tapasztalatlan embereket ültettek, és néhány év alatt szovjet tanácsadókra támaszkodva eredményesen dolgozó szolgálatokat hoztak létre. Ha 1990-ben alapos tisztogatás történt volna, mondjuk NATO-tanácsadók segítségével, ma már a nyugdíj felé közelednének az akkori kezdők. Tudással, tapasztalattal. Ezeken a területeken minden, valóban radikális változás ugyanezt eredményezi a világban. Ráadásul a hithű kommunista állambiztonságiból nemzetbiztonságivá lett vezetők nélkülözhetetlenségét, nagy mellénnyel hirdetett szakmai kiválóságát alapjaiban cáfolja meg az elmúlt huszonhárom év. 1990 után elképesztő szakmai nihil lett úrrá a nemzetbiztonságon, például máig nincs tettese a Mátyás-templom, illetve a Parlament elleni robbantásos merényleteknek, nem sikerült felderíteni 1991-ben a volt Szovjetunióból Budapesten keresztül Izraelbe tartó zsidók elleni merényletet, melyben furcsa módon csak a buszt kísérő magyar rendőrök sérültek meg. Utóbbi robbantás szélsőbaloldali német tettesei 1999-ben Bécsben buktak le egy bankrablási kísérlet során, egyiküket az osztrák rendőrség agyonlőtte, másikuk Németországban ül börtönben egy ottani terrorcselekményért. Egyetlen kémet sem sikerült elfogni huszonhárom év alatt, és senki ne mondja, hogy azért, mert Magyarországon nem dolgoznak idegen hírszerzők! Hol volt az átmentett magyar szolgálatok hozzáértése?

Hogyan lehetett volna rendszerváltást végrehajtani a nemzetbiztonság területén?

– Szolgálatonként ki kellett volna választani negyven-ötven valóban hozzáértő, politikailag nem kompromittált, nem párttitkári múltú, nem a KGB-nél végzett, nem ávéhás leszármazott szakembert, döntési hatáskör nélkül kiképzőként, tanácsadóként alkalmazni őket, a többieket pedig ki kellett volna rúgni, és új emberekkel feltölteni az állományt. Ha ez megtörtént volna, ma nem kellene azzal szembesülni, hogy Galambos Lajost, a Nemzetbiztonsági Hivatal 2004 és 2007 közötti vezetőjét kémkedéssel vádolják, hogy Laborc Sándort, a polgári elhárítás volt főigazgatóját dandártábornokból honvéddé fokozzák le jogosulatlan információgyűjtés miatt, nem fordulhatna elő, hogy a Katonai Biztonsági Hivatal tevékenysége tisztázatlan módon összekapcsolódik a cigánygyilkosságok egyik vádlottjával, nem kellene a Laborc–Portik-üggyel foglalkozni, és nem fordulhatna elő olyan kutyakomédia, mint amely az őszödi beszéd nyilvánosságra kerülése körül folyik.

3 hozzászólás »

Írja meg véleményét, észrevételét!

Hozzászólás küldéséhez az Ön böngészőjének fogadnia kell az ún. sütiket. A hozzászólásokért a honlap üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azok semmilyen módon nem tükrözik az üzemeltető véleményét, álláspontját.

css.php
FIGYELEM! Elavult, nem támogatott böngésző! Töltsön le egy újat!