Történelemportál

Néhány gondolat június 4-én

Sokáig én is a veszteséget, a fájdalmat, a tehetetlenséget éreztem a trianoni megemlékezéseken, a békediktátum felidézésekor, ami persze természetes érzés, hiszen így nevelkedtünk, szocializálódtunk. Néhány éve azonban nem vagyok hajlandó átadni magam az önsajnálatnak, a probléma feldolgozhatatlanságát erősítő szónoklatoknak, érveknek, emlékeztetőknek. Szándékosan és tudatosan távol tartom magamtól a síri hangulatú „ünnepségeket”, mert nem hiszek abban, hogy a 30-as évek jelképrendszerét egy az egyben át kellene emelnünk 2013-ba. Akkor és ott a tragédia jelen idejű volt, ma viszont már történelem.

Azért gondolom ezt, mert tenni akarok Trianon ellen. Nekem nem elég, hogy évente egyszer vagy hatszor vigyázzba vágjuk magunkat. Az sem elég, ha állandóan fájdalommal, könnyek között, lehajtott fejjel és sóhajtozva emlegetjük, mi történt 93 évvel ezelőtt, de arról egy gondolatunk sincs, hogy ma mit kellene tennünk.

Ugyanígy elutasítom – politikai alapon – a revizionista hetvenkedést, amivel nem az a bajom, hogy rossz nézet volna, hanem hogy még az első lépést sem tettük meg, és már a tizedikről beszélünk. Szerintem ez a fajta magatartás önsorsrontás. A szövegelésből soha nem lesz semmi, mert akik a leghangosabban beszélnek, azoknak sem erkölcsi, sem politikai súlyuk, sem érdekérvényesítő erejük nincsen. Emlékeztetek arra is, hogy a területi hovatartozás értelme, fontossága ma egészen más, mint 1920-ban, időközben az etnikai arányok is megváltoztak, a csonka hazában és azon kívül élő magyarok száma, súlya, állapota pedig nem jogosít fel bennünket annak kimondására, hogy a határok megváltoztatása lehetséges. Ettől függetlenül játszhatjuk azt, hogy roppant erősek vagyunk, és senki nem áll meg előttünk, a valóság azonban az, hogy akikkel vissza kellene foglalni a hont, azok még önmagukat sem ismerik, nemhogy a „határon túli” magyarokat (vö. románozás és társai), és még a nemzeti alapállású magyarok sem mérik reális értékükön a szomszédos népeket, akik fölé kellene ugye kerekednünk mindenfajta értelemben.

A gyász és a fájdalom helyett azt ajánlom, hogy végre higgyük el, hogy június 4-e valóban a Nemzeti Összetartozás Napja, és rázzuk le magunkról a tehetetlenség megörökölt béklyóit. Fogjuk fel úgy ezt a napot, mint történelmi eseményt és dátumot, és jussunk el odáig, hogy a saját szerepünket és feladatainkat jelen időben fogalmazzuk meg. Június 4-e valaminek a kezdete is lehetne, ha ebben nem hiszünk, akkor a megemlékezésnek sincs semmi értelme.

Nem kell mindjárt nagy dolgokra gondolni. Bejártam az egész Kárpát-medencét, sok barátom van Kézdivásárhelytől Lendváig, tartom velük a kapcsolatot – már tettem valamit Trianon ellen, mert nem tudnak szétszakítani bennünket. Székely önrendelkezés – vannak kritikus gondolataim, de megtartom magamnak, mert nem az a lényeg, hogy én kit és mit tartok hitelesnek, hanem hogy a magyar összefogás megvalósuljon, hogy legyen Erdélyből is kiindulva közös ügyünk, hogy nemzeti álmainkat valóra válthassuk – ezzel is tettem valamit Trianon ellen. A fiamnak elmondom, mi a megörökölt helyzet a Kárpát-medencében, de nem a veszteség érzéséről beszélek, nem akarom beletáplálni már hét évesen – lesz úgyis része benne felnőttként –, inkább magyar hősökről beszélgetünk, példás életutakról, hogy érezze, mit jelent magyar szemmel nézni a világot. Nem szidom neki a románokat, szlovákokat, nem hergelem cigányok és zsidók ellen – azt szeretném, ha boldog és szellemileg független ember lenne, patrióta magyar, aki nem állandóan siránkozik és másokra mutogat. Szerintem azzal, hogy a fiamat tanítgatom ilyesfajta módon, megint csak tettem Trianon ellen. Több tucat embert vittem magammal és barátaimmal Erdélybe, akik még soha nem jártak ott, és boldog vagyok, hogy én mutathattam meg nekik, ami számomra szép és fontos, s hogy ezek a kapcsolatok terjednek: már a barátaim barátai is barátok, ennél nagyobb öröm nem érhet. Ez is gyógyszer Trianon ellen. A munkámban próbálom azokat az értékeket közvetíteni, amelyek felemelik és nem lesújtják a magyar embereket. Hiszek abban, hogy a jelennel is ugyanannyit kellene foglalkoznunk, mint a múlttal, és ha valakiben megérzem a hasonló indíttatást, megnyugszom, hogy sokan gondolkodunk így. Trianon ellen műveltséggel és nyitottsággal is lehet küzdeni: az olvasott, a világot jól ismerő magyar másképp látja a feladatait, mint az, aki a múltban él és különféle frusztrációk rabja.

Ennyit mindenképpen tehetünk Trianon ellen. Nem a végső kérdéseket, hanem a megvalósítható, egymásból következő apróságokat kell a helyükre tenni. Trianon ugyanis nem múlik el magától, Trianont magunkban kell ledönteni. Mindenki tegye a kötelességét, ne panaszkodjon, ne szövegeljen, hanem tegye a dolgát, és máris tett valamit a hazájáért. És valamikor, majd egyszer, ebből a sok-sok apró cselekedetből épül fel az új Magyarország. De ezért dolgozni kell, nem adják ingyen!

5 hozzászólás »

Írja meg véleményét, észrevételét!

Hozzászólás küldéséhez az Ön böngészőjének fogadnia kell az ún. sütiket. A hozzászólásokért a honlap üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azok semmilyen módon nem tükrözik az üzemeltető véleményét, álláspontját.

css.php
FIGYELEM! Elavult, nem támogatott böngésző! Töltsön le egy újat!