Sztálin betegségéről 1953. március 4-én a Kossuth Rádióból értesülhetett először a „dolgozó nép”. A szovjet távirati iroda, a TASZSZ közleménye szerint – ezt ismertette a magyar rádió is – Sztálin másodikán éjszaka agyvérzést kapott. A hivatalos verzió szerint 1953. március 5-én késő este, 21.50-kor halt meg. Ez jelent meg a Szabad Nép március 6-i pénteki különkiadásában olvasható közleményben.

Aznap azonban történt egy váratlan malőr: a Népszava – akkor épp szakszervezeti lapként jelent meg – címoldalán, a Féltő szeretettel fordul hazánk népe Sztálin elvtárs felé című cikk első sorában az alábbiakat olvashatta az egyszerű dolgozó: „Mélységes megrendeléssel értesült az egész magyar nép Sztálin elvtárs súlyos megbetegedéséről.” Mivel az államvédelem elsősorban az éberségéről és kevésbé a humorérzékéről volt híres, Bodó Bélát, az ügyeletes tördelőszerkesztőt és a nyomdászt nyomban elhurcolták. Hónapokkal később kerültek csak elő.

A Magyar Rádió március 6-án, péntek reggel jelentette be hivatalosan Sztálin halálát. Ettől kezdve a Kossuth és Petőfi Rádió ugyanazt a műsort közvetítette, s félóránként ismételték: „Eltávozott tőlünk korunk legnagyobb embere, Sztálin. Sztálin elvtárs, a mi nagy Sztálinunk – meghalt. Eltávozott tőlünk Ő, aki mindenkinél jobban szerette az embereket, és akit mindenkinél jobban szerettek az emberek.”

A közlemény után villámgyorsan szétfutott az országban Sztálin halálának híre. A középületekre először vörös lobogót tűztek, majd hamarosan megjelentek a fekete zászlók is. Az ablakokba Sztálin fekete anyaggal bevont képét állították.

A hívei, a hazai sztálinisták, a hű alattvalók mélyen, megrendülten gyászoltak. Az „utcákon könnyes szemű asszonyok, komoly tekintetű férfiak járnak. Csöndesen, szótlanul. De a tekintetek beszélnek” – írta a hírhedett sztálinista pártlap, a Szabad Nép aznapi száma.

Nemcsak a fővárosi és vidéki pártfunkcionáriusok, rendszerhű pedagógusok, téesztagok, sztahanovista „élmunkások”, az államvédelem „harcosai” gyászoltak ezekben a napokban, hanem a rendszer olyan kiemelkedő „szellemi oszlopai”, mint az „udvari értelmiségiek” – a sztálinista irodalmárok. Közéjük tartozott az akkor még ifjú sztálinista költőcske, Eörsi István (későbbi 56-os „ellenforradalmár”, majd SZDSZ-alapító „liberális” megmondóember), aki a Sztálin című zöngeményében imígyen gyászolta a „generalisszimuszt”:

Sztálin

Mi mindent vesztettünk örökre el!
Gyár volt agya, jelen és jövő
számára szakadatlan termelő –
többé ez a gyár
nem munkál soha már,
mert elmosta vér, lerombolta halál!
De termékeit nem rontja az idő.

Eörsi István, 1953

A Petőfi Rádióban március 8-án felolvasták Méray Tibornak (aki abban az évben kapta meg a Kossuth-díjat) a Szabad Népben megjelent tárca-novelláját, amelyből kiderült: „Sztálinnak akkora hatása volt, hogy amikor már elment a Vörös térről, még ott maradt a szelleme”. Egy korabeli vicc azonban azt sejteti, hogy a megrögzött „reakcionáriusok” másként gondolkodtak erről a szellemről.

Történt, hogy az egyik nagyvállalat dísztermében március 8-án dobogóra állítottak egy fekete drapériával bevont asztalt, rá a gyászszalaggal körbevett Sztálin-képet, és „a dolgozók” a kép előtt rótták le kegyeletüket. A tiszteletadásra kirendeltek között Kondorosi bácsi is sorba áll. Mögötte a párttitkár. Látja ám a párttitkár, hogy Kondorosi bácsi nagyon reszket. Azt hiszi, a „nagy vezető” halála viselte így meg, ezért biztatóan súgja neki:
– Ne féljen, Kondorosi elvtárs! Sztálin elvtárs meghalt, de a szelleme örökké élni fog!
Kondorosi bácsi csöndesen mormolja maga elé:
– Hiszen éppen ettől félek!

E széles körben elterjedt politikai viccnél komolyabb a következő történet. „Tetszhalott – mert mindenkinek tetszik, hogy halott” – mondta dr. Peyer Endre badacsonyi orvos. A szóviccért másfél évet kapott. Nem ő volt az egyetlen, aki ebben az időben így járt: a „nemzetközi munkásosztályt ért gyásszal kapcsolatos bűncselekmények” (izgatás) miatt Magyarországon 219 embert vettek őrizetbe, s közülük 78-an még egy év múlva is ültek.

A Sztálin halálának bejelentése utáni napokban készült egyik hangulatjelentésből:

„Az ellenség, falun a kulákok, igyekeznek ezt a bizonytalan hangulatot kihasználni. Leginkább azt hangoztatják a dolgozók között, hogy most már bizonyos, hogy háború lesz. […] Az üzemek dolgozói harcosan reagáltak az egyes üzemekben szórványosan megmutatkozó ellenséges megnyilvánulásokra, azonnal leleplezték az ellenséges elemek próbálkozásait. A tatabányai VIII-as aknán horogkeresztet és ellenséges jelszavakat rajzoltak a falra, a tettest fél órán belül elfogták. Fejér megyében a Vadásztöltény gyárban […] egy ellenségesen megnyilvánuló munkást a dolgozók véresre vertek és azonnal átadták az ÁVH-nak. A különböző ellenséges megnyilatkozásoknál bebizonyosodott, hogy a provokációk elkövetői Horthy-fasiszta, csendőr, kulák stb. elemek voltak.”

Egy másik, március 10-i jelentés szerint:

„Az ország egész területéről mintegy 8-10 provokációról vagy ellenséges megnyilvánulásról adtak jelentést a pártbizottságok. Az ellenséges elemek provokációi a dolgozók osztatlan felháborodását váltották ki. Munkahelyükről azonnal eltávolították és átadták őket a hatóságoknak.”

Sztálin halálára tehát erősen eltérően reagált a magyarországi társadalom. A hívő sztálinisták valóban őszintén gyászoltak – elvégre elveszítették az „édesapjukat”. Jó részük a kínzó „apahiányt” utóbb úgy kompenzálták, hogy (ideológiai értelemben vett) „revizionisták” lettek, új „édesapjukat” pedig Nagy Imrében vélték felfedezni…

A társadalom nagy többsége, a „horthysták”, „reakciósok”, „kulákok”, „klerikálisok” és egyéb „ellenséges elemek” nyíltan (ha nem megfelelő környezetben tették, őket elvitte az ÁVH) vagy titokban örvendeztek a véreskezű diktátor halálhíre hallatán, és reménykedni kezdtek, hogy talán valami változás, fordulat fog bekövetkezni ezek után. Valóban volt némi változás – de messze nem akkora, amekkorára számítottak…