Raffay Ernő Politizáló szabadkőművesség című friss könyvében a Jászi Oszkár nevével fémjelzett Martinovics páholy tevékenységét veszi górcső alá 1912-ig. Az alábbi Jászi-idézeteket e könyvből gyűjtöttük, a kötetben természetesen rengeteg más idézet mellett az itteni kommentároknál precízebb és terjedelmesebb elemzések olvashatók.
„Sajnos a modern Magyarország még nem szülte meg a maga vezérét, akinek tekintélye és szava tömöríteni képes volna a haladás összes híveit pártkülönbség nélkül a junker reakció ellen. Mert nem lehet egészséges pártképződés az általános, egyenlő, titkos választójog törvénybeiktatása előtt. A mai választói rend alapján csak hibrid, korcs képződmények jöhetnek létre: csupa paklizás, taktikázás, kaszinói pajtáskodás. Most nem új pártokra van szükség, hanem a produktív, munkás, őszintén demokrata elemek szövetségére, ligájára. Ma mindenkinek egy táborban kell küzdeni, aki az általános, egyenlő, titkos választójogot akarja s minden más reform előtt akarja. Nem pedig úgy, hogy elrikkantjuk magunkat az általános és egyenlő választójog mellett, s azután a pezsgős bankett melegségében Tisza István keblére borulunk. Mert csak rövidlátó kávéházi politikus avagy rossz demagóg az, aki nem látja vagy nem akarja látni a történelmi fejlődés intő szavait: ma Magyarországon csakis a Tisza István politikai hulláján át vezet előre a demokrácia útja!”
Jászi Oszkár: A magyarországi reakció szervezkedése.
Huszadik Század, XI. évf. 3. sz. (1910. március)
Noha Jászi Oszkár ekkoriban rendszeresen elutasította a pártokban való politizálást, 1914-ben a baloldali radikálisok mégis pártot alapítottak, épp Jászi vezetésével. „A demokrácia útja” azonban Pogány József (Jászi páholytársa) jóvoltából tényleg Tisza István – igaz, nem politikai – hulláján át vezetett.
A múlt századelőn az általános, egyenlő, titkos választójog a radikális szabadkőművesek és a szocialisták legfőbb célkitűzéseinek egyike volt. Mára Európa-szerte valósággá vált, akárcsak a felekezet nélküli, állami (tehát nem egyházi) fenntartású iskola. Javíthatatlan maradiakban és reakciósokban felmerülhet a kérdés: vajon jobbá vált-e ezáltal a világ, megoldódtak-e a társadalmi problémák?
„S most, amikor annyit beszélnek (és még többet suttognak) a Sándor Pál gyors és váratlan elmeneteléről: jól esik nekem ebben az ünnepélyes órában személyes tanúságot tehetni arról, hogy ami az én tisztelt és szeretett elődömet kilépésre bírta, az nem elveink cserbenhagyása, nem erkölcsi megtántorodás, avagy hiúságán esett sérelem volt, hanem okos és férfias átlátása annak, hogy a politikai és az egyéni viszonyok sajátos összetalálkozása folytán ő átmenetileg energikusabban és hatásosabban képviselheti törekvéseinket szövetségünkön kívül, mint azon belül. Mert a szabadkőműves kötelességek és a jelen politikai helyzetnek a képviselők számára adott lehetőségei közötti az az összeütközés, mely a Demokrácia páholy ismeretes határozatára vezetett, Sándor Pál előtt nem az a kenyérkérdési vagy stréberségi dilemma, mint legtöbb szabadkőműves-képviselő kollégája előtt, hanem tényleg az eszményéért becsületesen harcoló katona dilemmája, ki a felsőbb parancsot félredobva, teljesen a saját személyére és felelősségére akar egy fontos missziót elvégezni. Kívánjuk neki testvéreim a régi tisztelettel és szeretettel, hogy merész és erkölcsileg életveszélyes elhatározása sikerrel járjon, s nemsokára a győztes babérkoszorújával üdvözölhessük őt újra körünkben!”
1911. február 3.
Jászi Oszkár 1911. február 3-án elhangzott főmesteri székfoglaló beszédében arra tér ki, hogy elődje, a Martinovics páholy leköszönt főmestere, Sándor Pál mandátumhoz jutott a Tisza István vezette Nemzeti Munkapárt képviselőjeként (mondhatni: „Tisza István keblére borult”), s ezután még a szabadkőműves szervezetből is kilépett. E rövid részletből is kitűnik, hogy ez nem Sándor Pál szabadkőművességgel való szembefordulását jelentette – sőt. Egyébként a korabeli magyar képviselőház 450 tagjának tizede egyben szabadkőműves-páholytag is volt.
„Épp a legutóbbi évek eseményei bizonyították be, hogy a szabadkőművesség igenis a magyar haladás ügyének erős és alkotó eszköze lehet, ha képviselői bátran és tisztán haladnak a maguk útján. Ez az út – ismeritek, testvéreim, szociológiai felfogásomat a szabadkőművességről – nem lehet más, mint az eszmeérlelés és az úttörő kezdeményezés útja. Kell, hogy a mi szövetségünk egyre inkább az emberi haladás internacionáléjának magyarországi serege legyen, mely mint avantgárd [élcsapat] tanulmányozza a terepet és készítse el a haditervet ama reformeszmék számára, melyeket a kartársak elmaradt tömege, a hatalmasak és az elnyomottak csőcseléke (azok, akik – mint Shaw mondja – túl gazdagok arra, hogy gondolkodni képesek legyenek, vagy túl szegények arra, hogy becsületesek maradjanak) még felfogni vagy megvalósítani nem képes. Tehát semmi dogmatizmus és semmi ortodoxia, semmi kicsinyes pártpolitika vagy osztályelfogultság. Az emberi haladás ügyét ma általános választójognak hívják, holnap népies önkormányzat lehet a neve és holnapután a nagybirtok kisajátítása államilag támogatott termelőszövetkezetek alapján.”
1911. február 3.
Jelentékeny tartalmi és logikai átfedések figyelhetők meg a baloldali – valamiért máig „polgárinak” nevezett – radikálisok és a későbbi bolsevikok elképzelései között. Persze a személyi átfedések sem elhanyagolhatók.
„Elvi alapon kirekeszteném páholyunk munkaköréből a merőben elméleti, bölcseleti, természettudományi vagy szociológiai kérdések tárgyalását. […] Az sem lehet páholyunk feladata, hogy tagjai önképzésének munkáját kezébe vegye. […] Ámde a mi par excellence intellektuális páholyunk számára – és ezt az író, gondolkozó és művész jellegét a jövőben még nagyobb mértékben fokozni akarjuk! – a jelzett kérdések bevonása az unalmas dilettantizmusnak avagy a vacsorai bölcselkedésnek elviselhetetlen levegőjét jelentené, mely összeférhetetlen volna eszmeérlelő és akciót szervező feladatunkkal.”
1911. február 3.
Jászi és elvbarátai – nagyképűen és másokat lebecsmérelve, gyakorta kigúnyolva – önmagukat „a haladás” egyedüli letéteményeseinek, a „szellem sasmadarainak” tartották. (Emiatt egyébként számos, magát radikálisnak tartó szabadkőművessel is összetűzésbe kerültek.) Napjaink szellemi és politikai életében is megtalálható és jól felismerhető magatartásformáról van szó.
„Mert mindaddig, amíg nem lehet egyetlen eréllyel a föld valamennyi részének sorsát egyenlő mértékben előrevinni; mindaddig, míg a helyváltozási korlátok végleg le nem dőlnek; míg az idegrendszer átérzési és átgondolási képessége tér- és időbeli korlátozások közé nem lesz szorítva; míg az emberi produktivitás oly hihetetlen módon nem szaporodik meg, hogy egyenlő dúsan terítheti fel minden nép asztalát; míg esztétikai képességünk nem lesz képes minden nuanceot egyenlő mértékben értékelni; míg a nemi kiválasztást teljesen szabaddá nem teszi a közösséggé lett emberiség egyetlen faji és szépségideálja; míg erkölcsi eligazodásunk teljesen függetlenné nem lesz a hagyományok tudatalatti továbbrezgésétől; és az emberek született egyenlőtlensége ezernyi nyomorult korlátjától… szóval míg el nem jön az az, a próféták által megálmodott, általános, egyértékű, egygazdaságú, egyhatalmú, egyszépségű, egyszellemű, egylendületű, térben és időben akadálytalanul megközelíthető, egy akol- és egy pásztor társadalom: mindaddig életünk csak geografice és jogilag körülírt társadalmi rendben folyhatik le, és minden igaz ember kénytelen lesz, nolens-volens, elsősorban ennek a hozzá legközelebb eső társadalomnak, a mindenkori hazának szolgálni… Ennek a megújult és megtisztult – Testvéreim, ne féljük a szót! – hazaszeretetnek, mely nem egyéb, mint vágy arra, hogy az ez országban szunnyadó összes energiákat a produktivitás lehető legmagasabb fokára emeljük (és ez, amit tőlünk az a szent Világszabadság, melyről a leghazafiasabb és legnemzetközibb magyar költő Petőfi Sándor énekelt, egyedül kíván és elvár, sőt, maga a marxi internacionálé is!) mondom, ennek a megújult és megtisztult hazaszeretetnek, kell, hogy erős és megbízható motora legyen a magyar szabadkőművesség.”
1911. február 3.
Jásziék szótárában a haza, hazaszeretet, hazaffyaskodás (így) kifejezetten a szitokszavak közé tartoztak, ám a szavak jelentéstartama is újrafogalmazható. A főmester székfoglaló beszédének elhangzása óta eltelt egy évszázad, a mai olvasónak már nem csak a fantáziájára kell hagyatkoznia, miközben megpróbálja elképzelni a fent jellemzett homogén, szürke masszát: a globalizált társadalmat.
Orosz László: Falanszter (1978, vízfestmény)
„Az orosz forradalom [1905] egyes jeleneteit leszámítva nem volt ennél nagyszerűbb politikai tömegfölkelés Európában az utolsó évtized munkásmozgalmaiban. […] Ez a forradalmi kitörés mindenkit váratlanul ért; szinte fölfedezésszerűen hatott. Aki az utolsó tíz év magyar munkásmozgalmát figyelemmel kísérte, az nem remélhette az állhatatosságnak és a heroizmusnak [hősiességnek] ezt a bámulatos fokát, mely oly általános és tartós volt, hogy a legilletékesebb tényezők ítélete szerint elegendő erős lett volna a parlament fegyveres megostromolására is. Egész kétségtelennek látszik, hogy ha Tisza István junker-tébolya győzedelmeskedik, és a kormány a pártvezetőséget elfogatta volna: a helyzet olyan arányokat öltött volna, melyek Commune-szerű [1871, Párizs] állapotokra vezethettek volna. […] Az a sok-sok ezer látszólag nyomtalanul eltűnt beszéd, cikk, röpirat, könyv, tanítás, sajtóper: ezek az alig észrevett lelki energia-megnyilvánulások, sok éven keresztül felhalmozódva, a magyar proletár-léleknek egy egészen új szintézisét teremtették meg. […] Ez az új proletár-lélek ma az ország legnagyobb, legfegyelmezettebb, legáldozatkészebb, legimpozánsabb politikai ereje s pártja, a szociáldemokrata párt a legfélelmetesebb politikai hatalommá vált.”
Jászi Oszkár: 1912. május 23.
Huszadik Század, XIII. évf. 6. sz. (1912. június)
Jászi Oszkárnál és elvbarátainál legalább 1908-tól megfigyelhető egy forradalmi, forradalomváró hangulat kialakítása és fenntartása. Az eseménynek, amelyre ők vágytak – Lenin proletárforradalomnak nevezte el – 1912-ben még nem jött el az ideje. Az epedve várt „kommünszerű állapotok” beköszöntével, 1919 tavaszán Jászi szerény humanistaként az Egyesült Államokba távozott, miután a Károlyi-érában miniszterként is megbukott.