Ungváry Krisztián és Tabajdi Gábor rendhagyó útikalauza a nagy 20. századi diktatúrák és a megrázó történelmi események mentén veszi lajstromba Budapest emlékeit. A szerzőpáros olyan fővárosi helyszíneket mutat be olvasóinak, amelyek jobbára ismeretlenek a turisták előtt, a városlakók számára pedig már a félmúlt homályába vesztek – ezzel a fülszöveggel ajánlja a Jaffa Kiadó Budapest a diktatúrák árnyékában című könyvét.
A kötet olvasása során viszont inkább azzal szembesülünk, hogy olyan helyszíneket próbálnak bemutatni a szerzők, amelyeket jobbára ők sem tudtak megismerni. Már a tartalomjegyzékben megakadhat a szemünk „az Andrássy út 75–77. szám alatti légvédelmi kocka” címen (6. oldal). Légvédelmi kocka Magyarországon nem épült. Légvédelmi tornyok (Flakturm) a Német Birodalomban létesültek néhány nagyvárosban, például Bécsben, tetejükön légvédelmi ágyúkkal, gépágyúkkal. Magyarországon csak faszerkezetes légvédelmi tornyok épültek ideiglenes jelleggel, például a Margit hídon. Az Andrássy úti udvarban lévő létesítmény légoltalmi óvóhely, amelynek tetején nem kaptak helyet semmilyen fegyverek. (A MÁV Központi Irattár tervtárában megtalálhatók a vezérigazgatósági óvóhely tervei.)
Átolvasva Ungváry Krisztián és Tabajdi Gábor könyvét általánosságban azt állapíthatjuk meg, hogy a túlságosan tágra definiált időszak és a szöveg kis terjedelme miatt csak távirati stílusban sikerült írni a legtöbb témáról, ezzel nagyon sok értékes információt kihagyva, továbbá a leírtak is sok esetben hagynak kívánnivalót maguk után. Nézzünk néhány konkrét esetet!
„1944 nyarán papíron komoly tervek készültek Budapest körkörös védelmére. A budai oldalon azonban csak egy kisebb lövészárokrendszer és ehhez csatlakozva néhány vasbeton tüzérségi figyelő, illetve tárolóbunker épült meg. A Széchenyi-hegyen, illetve Vadaskerti-hegy északi oldalán, a hármashatár-hegyi repülőtér mellett a futóárok nyomvonala sok helyen ma is felismerhető.” (80–81. oldal)
Vasbeton bunkerek nemcsak a budai, hanem bizonyíthatóan a pesti oldalon is létesültek hasonló kivitelben (lásd: Az Attila III. vonal egykori állásai). Az viszont egyáltalán nem bizonyított, hogy 1944-ben épültek volna, és a céljuk sem tisztázott, a szerzők által használt „tárolóbunker” egy újonnan feltalált kifejezés. (Érdemes megnézni a korabeli erődítési utasítást, ilyen fogalom nem található benne.) Ha pedig a pontosságra törekedtek volna a szerzők, akkor akár felsorolhattak volna közel tucatnyi ilyen „tárolóbunkert” Budapesten, például a róka-hegyit.
„A Csepeli Weiss Manfréd Művek (WMM) területén a Harmadik Birodalom kezdeményezésére 1942-től kezdődött el komolyabb légvédelmi bunkerek építése. Ez azzal függött össze, hogy az üzem ekkor már a német légierő egyik jelentős beszállítója volt. Végül német tervek alapján egy év alatt húsz légvédelmi kockát húztak fel. Ezek általában 1000 kilogrammos bombák telitalálata ellen védtek, gáz- és repeszbiztosak is voltak…” (81. oldal)
A pontosság kedvéért: ez nem bunker, hanem légvédelmi óvóhely volt. A Harmadik Birodalomnak nem sok köze volt az 1942-ben Csepelen történt építkezésekhez. A gyár tulajdonosa rendelte meg az óvóhelyek építését, magyar (és nem német!) tervek alapján, amikor a magyar hatóságok rádöbbentek 1942 során, hogy az addig elhanyagolt óvóhelyépítést fel kell pörgetni a várható légitámadások miatt. Ezt az állam úgy támogatta, hogy az óvóhelyek építésére fordított összeget le lehetett írni az adóból. (A csepeli óvóhelyépítésről a Nagy Magyarország 2012/2. számában is olvashatunk. – a szerk.) A német tervekre vonatkozó téves állítás több neten fellelhető cikkben is szerepel (lásd: Háború Csepelen: éjszakai bunkertúra), ez azonban nem menti egy, a témával foglalkozó szakkönyv történész szerzőit.
„1944 szeptemberétől nagy erőkkel folytatták a pesti oldal megerősítését is. Ennek jegyében három »Attila« névre hallgató erődvonal épült ki. Az erődítések csak fa-föld rendszerűek voltak, és egy harckocsiárokból, illetve e mögött futóárkokból és gyalogsági fedezékből álltak. A városhoz az Attila III. védővonal esett a legközelebb, ennek Pestszentlőrinc külterületén maradt fenn egy rövidebb szakasza… Egy 1949-es kimutatás szerint, a jelzett évben Pest megyében még 54 kilométer hosszú harckocsiárok volt betemetetlen, zömmel a főváros előterében…” (82. oldal)
Az Attila-vonal kapcsán pontatlan az erődvonal megnevezés, tábori erődítésről beszélhetünk, ugyanis állandó erődítési elemek nem készültek. A Magyarország a második világháborúban lexikon (Petit Real, Bp., 1997) szerint az Attila-vonal „a pesti hídfőt védő, önálló támpontokból álló védelmi rendszer” (30. oldal). Nemcsak a harckocsiárok mögött, hanem előtte is létesültek futóárkok és gyalogsági állások, amelyek Leopold Banny Schild im Osten című munkájában (Eigenverlag, Lackenbach, 1985) közölt több légi fotón tökéletesen kivehetők (lásd pl. 193. oldalon), de a Hadtörténeti Levéltár térképtárában is fennmaradtak hasonlóan jó felvételek közvetlenül a háború utáni időszakból.
„Horthy Miklós egyetlen alkalommal sem használta a bunkert. Első lakója Karl Pfeffer-Wildenbruch SS-tábornok, illetve a IX. SS-hegyihadtest parancsoksága volt.” (72. oldal)
Több megnevezéssel találkozhatunk – vezetési pont, Várbunker –, amelyek azonos helyszínt jelölnek. A „Várbunker” a könyv szerzőinek szüleménye, ilyen névvel korábban soha nem illették e létesítményt. A vezetési pont funkcionális megnevezés, nem hivatalos név; P-50, Agra Kagra stb. neveken futott a létesítmény a háború után.
Horthy Miklós menyének, gróf Edelsheim Gyulai Ilonának a visszaemlékezése ellentmond az óvóhely első lakójával kapcsolatos állításnak:
„1944. április 12-én 02.30-kor éjjel volt a riadó, amint 03.30-kor lefújtak, de utána megint fel kellett Istvánt [ifj. Horthy István] ébreszteni, és vissza kellett menni az óvóhelyre. Csak reggel ötkor tudtunk végre lefeküdni, és megpróbáltunk aludni. Most mindennap volt riadó, így az óvóhely mindennapos esemény helyszíne lett, ezért amennyire csak lehetett, otthonossá tettük, István néhány játékát is levittük. Miklós papa [Horthy Miklós] kérte, hogy ha riadó van, a család tagjai – bárhol vannak – azonnal menjenek a Vár óvóhelyére. Ez nekem problémát jelentett, mert nehéz a kórházból elsietni, amikor a betegeket visszük le az óvóhelyre, és ott segíteni kell. A legutóbbi bombázáskor csak akkor indultam el a Vár óvóhelyére, amikor a betegek már mind biztonságban voltak. Amikor a Vár felé tartottam, már potyogtak a bombák, de nem a közelemben, hanem a pesti oldalon.” (gróf Edelsheim Gyulai Ilona: Becsület és kötelesség. I. köt. Európa, Bp., 2011)
Nem sorolom tovább a pontatlanságokat, de felhívnám a figyelmet egy másik zavaró tényezőre: a szerzők útikönyvként mutatják be munkájukat, azonban egy ilyen kiadványnál elemi követelmény, hogy elősegítse a bemutatott helyek könnyű megtalálását. A kötetben található ugyan tizenhárom térkép, de ezek csak áttekintő térképek, amelyek alapján nem lehet pontosan megtalálni a helyszínek egy részét, főleg, hogy a szerzők sok esetben semmilyen címet nem közöltek a szöveges részben. Egy „adófizetők pénzéből támogatott” könyvtől többet vártam volna.