Történelemportál

Amikor megjöttek a román hódítók…

Rovatok: Kiadvány, Recenzió

Linder Béla, a Károlyi-kormány hadügyminisztere azt mondta 1918 őszén, hogy „katonát többé nem akarok látni”. Aztán mégiscsak látott, igaz, román egyenruhában… A magyar történelem egyik keveset tárgyalt, de annál tragikusabb korszakával, hazánk román megszállásával foglalkozik a Nagy Magyarország című történelmi magazin legfrissebb kiadása. Tematikus szám, amely nemcsak igen sokoldalúan, de rendkívül mélyenszántón igyekszik bemutatni a megszállás időszakát, gazdag illusztrációs anyaggal kiegészítve. (Sinkovics Ferenc írása a Magyar Hírlapban jelent meg.)

A román hadsereg első alakulatai 1919. augusztus 3-án érték el Budapestet, s másnap bevonultak a magyar fővárosba. Mindez az Antant kifejezett tiltása ellenére történt. Stencinger Norbert azt írja a lapban, hogy az olasz katonai misszió tagjai közvetítették volna a tiltó parancsot Párizsból, ám őket feltatóztatta, s egy darabig hadifogolyként kezelte és irányítgatta ide-oda a román katonai erő, hogy úgy tűnjék, mintha túl későn érkezett volna az ukáz, s addigra „sajnos” már megtörtént a budapesti bevonulás.

Kiterített vad volt a város, s egyben gyémánt a román király koronáján. A 19. század közepétől álmodott erről a román politikai elit. És nem volt pironkodás. Másutt olvasható, hogy a román csapatok magyarországi parancsnoka, Mardarescu tábornok nyíltan kijelentette: Románia igényt tart a magyar vagyon 30–50 százalékára.

Ahogy azt a lapból, a Nagy Magyarországból is megtudjuk, a román előrenyomulás nem állt meg Budapestnél, hanem egészen a Veszprém, Kisbér vonalig futott előre a Dunántúlon, kapcsolatot keresve észak felé a cseh és szlovák intervenciós egységekkel. Erőszak, fosztogatás, brutalitás… Ez kövezte az útjukat már Erdélyben, illetve a Tiszához való közeledésük idején is. A pesti bevonulás nyitánya például az volt, hogy a román tüzérség több lövést is leadott Pestszentlőrinc és Kőbánya lakóházaira, román járőrök pedig lelőttek néhány ellenállást nem tanúsító magyar rendőrt.

Zengjen hálát a magyar sajtó!

Bár a Nagy Magyarország írásaiból kitűnik, hogy a román katonai vezetést nem érdekelte, hogy vörös vagy fehér magyar csapatokkal áll szemben adott esetben, és általában sem terhelte magát ideológiai kérdésekkel, egy-egy szerző azért a lapban is megemlíti, miként vadásztak a kóborló vöröskatonákra, más források szerint pedig internálótáborokat állítottak fel, direktóriumi tagokat számoltattak el, s így tovább. A román katonai hatóságok a megszállás ideje alatt 657 személyt végeztek ki.

Egyébként nagy volt a szigor. A megszállt területeken csak az illetékes román katonai parancsnokság engedélyével lehetett vidékre utazni. Az újságokat kezdetben két lap kivételével betiltották, de amikor később engedélyezték más újságok megjelenését, akkor viszont működni kezdett a kor legszigorúbb cenzúrája. Romániát, s a román katonát csak dicsérni lehetett, nagy-nagy hálával. Azt is megtudjuk Benkéné Jenőffy Zsuzsanna írásából, hogy a jótétekről költött mesék árnyékában tüzelő és élelmiszer nélkül maradt a magyar főváros. A rászoruló budapestiek már a Gellért-hegy, a Népliget és Városliget fáit kezdték kivágni.

A megszálló hadsereg teljes üzemeket szerelt le és szállított haza, vidéken gabonakészleteket és jelentős állatállományt gyűjtött össze s irányított Románia felé, különféle mezőgazdasági eszközökkel, szerszámokkal együtt. Nem mellesleg azokon a vasúti szerelvényeken, amelyeket a MÁV-tól vett el. Miszlay Zsolt írása szerint a románok 1140 mozdonyt, kétezer személykocsit és 40 ezer teherkocsit vettek el Magyarországtól. Mardarescu eredetileg négyszáz személy-, s szintén négyszáz teherautót is követelt, üzemképes állapotban. Gabonában pedig 20 ezer vagon búzát és 10 ezer vagon tengerit kért. Egyes források szerint a megszállás során összesen 1,5 milliárd aranykoronányi értéket szállítottak ki hazánkból a román katonai hatóságok.

Mindeközben a román hadsereg vezetése a felszabadítók szerepében tetszelgett. Mondván, az ő katonáik kergették el Kun Bélát és kommunista bandáját.

Látva, hogy a megszállók éhsége és brutalitása – többen is a román hadseregben szokásos botozástól haltak meg – határtalan, Harry Hill Bandholtz amerikai tábornok, a Szövetséges Haderők Katonai Missziójának vezetője igyekezett az eseményekbe beavatkozni, a rablásokat, erőszakoskodásokat leállítani. Domonkos László a tábornokról és tevékenységéről írva a többi között azt is elbeszéli, miként mentette meg a fosztogató román katonáktól a Nemzeti Múzeum kincseit.

Vége Kun Béláék kommünjének

Hogyan jutott Magyarország idáig? Történelmének talán legmélyebb pontjára. A magazin teljes körűen felvázolja a román politikai és katonai készülődést hazánk ellen. Koszta István és Stencinger Norbert cikkeiből kitűnik, nem hirtelen jött ötletről s a pillanat varázsában keletkezett improvizációkról volt szó. Románia régóta készült Magyarország megszállására, amire az első világháborút lezáró fegyverszünet rendelkezései bátorították fel.

Persze közel sem a világ legerősebb hadserege készülődött ellenünk. Nem téved, aki a budapesti politikai fordulatokban látja elsősorban a román sikerek kulcsát. Egyrészt itt van Linder Béla, Károlyi hadügyminisztere. Nagyon érdekes és tanulságos, hogy a lap főszerkesztője, Nagy Miklós Mihály hadtörténész szétrobbant egy tévhitet írásában, s szertefoszlatja a Károlyi-kormány filantrópiájáról és pacifizmusáról kialakult tévhitet.

A főszerkesztő szó szerint idézi Lin­dert, aki önvallomásában kimondja: nem a fegyverektől való viszolygása miatt kergette szét a hadsereget. Hanem azért, mert félt, hogy az egyébként még mindig nemzeti érzelmű hadsereg szétveri a polgári forradalmat. Azaz Károlyiék forradalmát.

Nagy Miklós Mihály egyébként nagyon érdekes elméletet állít fel a lapban. Ő összefüggő küzdelemsorozatnak, honvédő háborúnak nevezi azokat a küzdelmeket, amelyeket a magyar erők vívtak 1918 őszétől 1919 augusztusáig a haza védelmében. Ennek első szakasza Károlyi idejére esett, amikor csak az egyszerű polgárok önvédelmi reflexei léptek működésbe, mint például a Passuth László által is leírt esetben Kolozsváron. Második szakasza pedig a szervezett katonai védekezés volt, ez pedig már a Tanácsköztársaság idejére esett.

A részletek meghökkentők. Nagy Miklós Mihály, de például Koszta István, Stencinger Norbert is pontosan leírja, miként jutott el a román királyi haderő Budapestig. Írnak a magukra maradt kisebb, elszigetelt erdélyi magyar egységek elhagyatottságáról, felmorzsolódásáról, vagy a kezdetben sikeres szolnoki harcokról, ahol később az egyik vörös egységet épp a teljes lerészegedettség állapotában lepik meg a románok, s vöröskatonákról, akik a végén már csak a vezetők könyörgésére hajlandók újra felvenni a harcot, s így tovább… Itt kap jelentőséget az is, hogy Szamuely Tibor azzal a hírrel repül vissza Szovjet-Oroszországból, hogy Lenin nem ad katonai segítséget Kun Béla kommünjének. Ha már itt tartunk, annak is volt jelentősége, hogy Kun Béla nem a haza, nem Magyarország, hanem a proletár állam védelmére buzdította a vöröskatonákat. A Szolnoktól visszaözönlő alakulatok még a kózházvonatokat is erőszakosan birtokba vették, ledobálva róluk a sebesülteket, hogy visszajuthassanak Budapestre.

A szélesebb közvélemény szinte semmit sem tud azokról a titkos tárgyalásokról, amelyek az események árnyékában folytak Magyarország és Románia között. Gulyás László ír erről a lapban, megemlítve több különlegességet is. Például azt, hogy felvetődött, a legendás Székely Hadosztály – élén parancsnokával, Kratochvil Károly ezredessel – kössön fegyverszünetet a románokkal, s induljon meg a budapesti kommün ellen. A hadosztály tisztikara leszavazta ezt az elképzelést, de támogatta egy önálló Székely Köztársaság kikiáltását.

A Nagy Magyarország magazint megrendelheti a Vármegyeház.hu oldalon, a digitális változatot a Dimag.hu oldalon. A kiadó oldalán előfizethet a Nagy Magyarországra.

Válaszoltak a lengyelek

Az 1919 júniusában lezajlott tárgyalásokon a románok például egyenesen azt kérték, hogy Magyarország támogassa a harcukat a Bánát megszerzéséért Jugoszlávia ellen.

Korábban Rugonfalvi Kiss István, székely származású debreceni egyetemi tanár azt javasolta Gulyás László írása szerint, hogy hozzanak létre egy szlávellenes magyar–román perszonáluniót. Az ötlet kedvező fogadtatásra lelt a román elitben, Bratianu román miniszterelnök ehhez még hozzákapcsolta volna az egyébként szláv lengyeleket is. Nyilván hagyományos oroszellenességük következtében, hiszen Románia konfliktusban volt az oroszokkal Besszarábia miatt. Ötleteket, kéréseket, követeléseket tartalmazó jegyzékeket is átadtak egymásnak a felek, ezekben is fel-fel bukkan a perszonálunió kérdése. A folyamatnak – ahogy azt jelzi Gulyás László is – lényegében a trockiji Vörös Hadsereg Varsó alatt elszenvedett veresége vetett véget 1920 augusztusában. Ezt a román elit a bolsevikok meggyengülésének tekintette, s úgy vélte, elúsznak a sötét felhők Besszarábia felől is, és ezzel már nem lett olyan fontos egy Magyarországgal való megegyezés.

De fontosak maradtak nekik a lengyelek! Ők viszont olyan utalásokat tettek 1920 decemberében, hogy ha Románia szövetségre akar lépni Lengyelországgal, akkor egyezzen ki előbb a magyarokkal! Erről a szép és felemelő lengyel gesztusról sem tudtunk eddig.

A kommentelés átemenetileg kikapcsolva. Az eddigi hozzászólások megvannak, csak nem látszanak.
FIGYELEM! Elavult, nem támogatott böngésző! Töltsön le egy újat!