A nándorfehérvári diadal a magyar hadtörténelem egyik legjelentősebb eseménye. 1456. július 4–21. között II. Mehmed török szultán több mint tízszeres túlerőben levő ostromló seregével szemben a keresztények sikeresen védték a várat, majd július 22-én Hunyadi János vezetésével az erődrendszer melletti csatában legyőzték a törököket. A diadal megteremtette a lehetőséget 1458 után a Mátyás királyhoz köthető magyar reneszánsz kibontakozásához és virágzásához.
hirdetés
A raguzaiak 1455 szeptemberében értesítették a budai udvart, hogy II. Mehmed szultán két és három evezősoros hajókat (64 gályát és kb. 150 kisebb hajót) készített egy Magyar Királyság elleni támadáshoz. Majd az év vége felé a szultán megkezdte a felkészülést a hadjáratra. Erről így írt Kritobulosz: „…a császár Drinápolyban tartózkodván, még azon a télen nagy sereget szede, és a meglévőkhöz még igen sok és igen erős ágyukat készíttete, fegyvert gyűjte és mindent beszerze, a mi háborúhoz szükséges.” Az ágyúkat (300 db) külföldi mesterek Krusevácott vagy Szkopjéban készítették el, míg II. Mehmed kötelezte vazallusait (Havasalföld, Bosznia, Szerbia), hogy pénzzel, katonákkal és élelmiszerekkel támogassák a hadjáratát, hogy a Drinápolyban összegyűlt 70 ezer fős (20 ezer fő lehetett a kisegítő személyzet) oszmán hadsereg támadása zökkenőmentes legyen.
1456 márciusában összeült az országgyűlés Budán, s egy törökellenes hadjárat terve is felmerült, de Kórógyi János macsói bán és a raguzaiak április 7-én jelentették, hogy információik szerint II. Mehmed hazánk ellen indul. Ekkor a rendek meghozták a szükséges intézkedéseket, V. László király elrendelte a haderő mozgósítását és segélykérő levelek sokaságát írta a kontinens fejedelmeinek, köztük a pápának is, akit Hunyadi Jánoshoz hasonlóan arra kért, vesse be a flottáját a török ellen. Hunyadi kérését III. Callixtus legátusa, Don Juan de Carvajal bíboros közvetítette Őszentségének, akinek a katonai helyzetről ezt írta: „Nagy a veszedelem. Napok, sőt órák késedelme olyan veszteségeket okozhat, melyeket a kereszténység örök időkön át siratna, mert azokat, akiktől mi kérünk most segítséget… maguk is kénytelenek lesznek segítségért folyamodni.” A legátus további leveleket írt a milánói fejedelemnek, a brandenburgi őrgrófnak, a velenceieknek és a lengyel királynak, de eredményt nem ért el náluk, ahogy a pápa sem járt sikerrel a császárnál és a lengyel királynál, sőt a pápasággal rossz viszonyban álló VII. Károly francia király a pápai bulla kihirdetését és a tized török elleni harcra való beszedését is meggátolta. V. Alfonz aragóniai–nápolyi király viszont az Adriára küldte 12 hajóját, hogy támogassa Szkander bég török elleni készülődését. A pápa pedig Lodovico di Scarampo aquileiai pátriárka parancsnoksága alatt felállított egy 25 gályából álló flottát 5000 fegyveressel és 300 ágyúval, de hajói június 30-ig Ostiában horgonyoztak.
A diplomáciai lépések közepette Hunyadi az Alföldre ment, hogy megkezdje az előkészületeket, s megerősítette a réveket és a várakat. Katonákat küldött a határra, közülük ötezret Nándorfehérvárba, amelynek kapitányává Szilágyi Mihályt nevezte ki, de az előkészületeket megzavarta, hogy a király – vélhetően Cillei Ulrik tanácsára – egy vadászat ürügyén Bécsbe távozott, s ott is maradt. Ez nem növelte a főurak részvételi hajlandóságát a háborúban, sőt… Ezért Hunyadi mellett csak Újlaki Miklós, Kórógyi János, Kanizsai László és Rozgonyi Sebestyén kezdte meg bandériumainak felállítását, ezzel mintegy 12 ezer főre gyarapodott a sereg létszáma. A haderőállítás nehézségeit ellensúlyozta Carvajal bíboros tevékenysége, aki a pápa megbízásából német, lengyel és magyar területen szervezte a haderőt, s ő volt az, aki február 15-én Budán a pápai bullát kihirdető nagymise keretében Kapisztrán Jánost megbízta a keresztesek toborzásával. Kapisztrán valamikor április közepén hagyta el Budát, s társaival (Giovanni da Tagliacozzo, Nicola da Farra, Gabrielle da Verona) Dél-Magyarországra ment. A pápai legátus április végén utazott a déli területekre, Szegeden Hunyadival is találkozott, aki nem engedte, hogy Péterváradra menjen, mert diplomáciai téren számított rá. A déli országrész mellett külföldön is gyülekeztek önkéntesek (Regensburgban 3051 fő jött össze), és a szomszédos országokból (Lengyelország, Cseh Királyság, osztrák örökös tartományok) is érkeztek harcolni akaró emberek, de az itthon toborzott kereszteseket élelmezési gondok miatt pár hét után hazaküldték. Carvajal végül május 14-re meghirdette a korábban toborzottak gyülekezőjét Péterváradra. Hunyadi csapatai Szegeden voltak.
Időközben II. Mehmed május elején megindult seregével Drinápolyból Szófián keresztül Magyarország ellen, s csapatai június 9-én Szerbiába értek. A szultán a Morava mentén a Dunához vonult biztosítani a hajóit, és június 13-án elérte Szendrőt. Hunyadi közben a mozgósítással bajlódott: mivel kevés keresztes érkezett Péterváradra, ezért rávette Carvajalt, hogy engedje el a bűnbocsánatért kért 5 aranyforintot. Ennek hatására a toborzás új lendületet vett, Hunyadi pedig június 15. körül elindulhatott csapataival Temesváron át Kevére. Közben a szultán ostromolni kezdte Brankovics György szerb uralkodó székhelyét, Szendrőt, de a pár napos ostrom kudarcot vallott.
Lapozzon bele a Nagy Magyarország Hunyadi-számába!
Nándorfehérvár vára a Šumadijai-dombvidék végpontján, a Kalamegdán-hegyfokon épült, egy hadászatilag és kereskedelmileg jelentős helyen a Duna és a Száva találkozásánál. A várostól délre több 200-300 méteres „hegy” határozza meg a vidék arculatát, ezek közül a Kosmaj (626 m) és az Avala (506 m) emelkedik ki, míg északon a Szerémség és az Alföld síkvidéke uralja a tájat.
Nándorfehérvár legfontosabb része a fellegvár volt, amely két kisebb egységre, a belső várra és az udvarra tagolódott. E két részt elválasztó falnál állt a Ne bojša torony, a fellegvár lakótornya. A citadellával képezett egy egységet a 160×300 méteres téglalap alaprajzú felsőváros, amely a bizánci erődépítészeten keresztül a római hagyományokhoz nyúlt vissza. A felsővárosban lévő épületekben helyezték el a várőrség nagy részét. A fellegvár és a Száva között állt a nyugati alsóváros, ahol a hadikikötő is helyet kapott. A Duna mellett volt az alsóváros, ahol a város templomai álltak, s a városi polgárság és a kereskedők révén a település kereskedelmi gócpontja volt – kihasználva a városrész dunai kikötőjét.
Mivel Nándorfehérvárnak északról a folyók természetes védelmet nyújtottak, a támadók csak délről tudták megkísérelni a vár elfoglalását. Ezért volt nagy jelentősége az 1404–1420 között a nyugati alsóváros Száva melletti saroktornyától a felsőváros egyik északkeleti falnál lévő tornyáig kiépített ún. kettős falrendszernek. Ezt úgy alakították ki, hogy a várfal előtti várárok belső oldalát kifalazták és mellvéddel látták el.