Történelemportál

Zsarolók és megzsaroltak – interjú Vincze Gáborral a Demokratában

Eszem ágában sincs fölmenteni azokat, akik jelentéseikkel ártottak másoknak, de az állambiztonsági rendszer egészét kell látni: a főbűnösök azok, akik ezt a struktúrát kiépítették és működtették – mondta a Demokratának Vincze Gábor történész, az Emlékpont Múzeum muzeológusa.

Vincze Gábor

Vincze Gábor

– Mit kezdjünk az ügynökökkel?

– A közbeszédben emlegetett „ügynök” kifejezés valójában több mindent takar. Ide sorolható a Rákosi-korszakban beszervezett „B” (bizalmi) személy is. A Kádár-korszak hajnalán újjászervezett állambiztonság kezdetben a hálózati személy szinonimájaként használta az ügynök kifejezést. A hetvenes évektől azokat nevezték ügynököknek, akiket pressziós alapon vagy anyagi érdekeltség alapján szerveztek be. Akik hálózati lehetőségeik és képességeik alapján csak korlátozott munkavégzésre voltak képesek, informátornak minősültek, később ezt a kategóriát megszüntették. Azok, akiket huzamosabb ideje „foglalkoztattak”, megbízhatók voltak és elsajátították az operatív technika, például lehallgató-készülék vagy rejtett kamera kezelését, a „titkos megbízott” (tmb.) kategóriába sorolták. Végül pedig a jól dolgozó, „hazafias alapon” beszervezett ügynökök válogatott csoportját titkos munkatársnak (tmt.) nevezték. Ebbe a kategóriába az ügynökök mintegy tizede került.

Nem szabad megfeledkezni a laza, formális elkötelezettséget nem jelentő együttműködésről sem. A Kádár-rezsim puhulásával egyre inkább előtérbe kerültek a „hivatalos kapcsolat”, „alkalmi kapcsolat”, „társadalmi kapcsolat” kategóriába tartozó személyek. Ők munkájukért nem kaptak semmit, de fedőnévvel sem rendelkeztek, az információt általában szóban adták. Együttműködésük szigorúan önkéntes volt, őket mindig a munkahelyükön keresték fel. A „hivatalos kapcsolat” munkahelyéből adódóan segítette az állambiztonsági szervek munkáját. Minden vállalatigazgató, személyzeti osztályvezető, főszerkesztő vagy vezető állású közigazgatási tisztviselő hivatalos kapcsolatnak számított, mivel a pártállamban elvileg nem is volt lehetséges, hogy ilyen állásokba nem rendszerhű személyeket neveznek ki. 1989 tavaszáig működött az úgynevezett párthatásköri lista, mely alapján bizonyos állásokat csak az illetékes pártszerv ajánlásával vagy jóváhagyásával tölthettek be.

– Hogyan épült fel a kádári állambiztonsági rendszer?

– A kádári politikai rendőrség nagyrészt a korábbi ÁVH kádereivel szerveződött újjá 1956. november 4. után. A „belső reakció” elhárításával kezdetben a BM Politikai Nyomozó Főosztálya, majd a II/5. osztály foglalkozott. 1962-ben az állambiztonsági rendszert átszervezték, ekkor hozták létre a BM III. Főcsoportfőnökségét, melyen belül a napjainkban sokat emlegetett III/III-as csoportfőnökség, illetve különféle osztályai foglalkoztak a belső elhárítással. A folyamatosan finomhangolt gépezet egészen 1990-ig működött.

A Rákosi- és a Kádár-rendszer állambiztonsága között alapvető különbség volt, hogy az ÁVH állam volt az államban, ezt Kádár saját bőrén is megtapasztalhatta, amikor letartóztatták. 1956 után ezért erős volt az MSZMP és a Belügyminisztérium kontrollja. A hierarchia legalján a hálózati személyek (informátorok, ügynökök, tmb.-k) álltak. Őket operatív tisztek, közkeletű megnevezéssel tartótisztek foglalkoztatták. Fölöttük állt az illetékes rendőr-főkapitányság politikai osztályának vezetője, később a főkapitány állambiztonsági helyettese. Ezeket az MSZMP megyei első titkára ellenőrizhette, szakmailag pedig a BM III/III-as csoportfőnöke, végül pedig legmagasabb szinten maga a belügyminiszter irányította.

A pártállam és az állampárt összefonódására jó példa a Biszku Bélát követő Benkei András, aki majdnem 17 évig ült a belügyminiszteri székben, miközben az MSZMP KB tagja is volt. Nem feledkezhetünk meg az MSZMP KB ma még szinte feltáratlan tevékenységű Adminisztratív Osztályáról sem, mivel az állambiztonsági szervek legfelsőbb pártellenőrzését ez a testület végezte. A képzeletbeli piramis csúcsán Kádár János állt.

hirdetés

hirdetés

– Hogyan lett valaki hálózati személy?

– A beszervezési alap lehetett hazafias, pressziós, anyagi érdekeltség vagy ezek kombinációja. Hazafias alapon azokat szervezték be, akik meggyőződésből vagy előnyért: jobb állásért vagy gyorsabb munkahelyi karrierért vállalták az együttműködést. Az ügynökök nagy többségét azonban zsarolással szervezték be, különféle terhelő, olykor erkölcsileg kompromittáló adatok adatok alapján. Sok ügynököt szerveztek be ’56-os múlt miatt is, ők azért úszták meg a börtönt, illetve szabadultak onnan vagy az internálótáborból viszonylag hamar, mert cserébe vállalták a szolgálatot. A terhelő adatok lehettek nőügyek, például lelkészek esetében, vagy bármilyen köztörvényes ügy. Ha ilyenről tudomást szerzett az állambiztonság, az operatív tiszt felajánlotta az érintettnek, hogy elsimítják az ügyét, amennyiben hajlandó együttműködni velük. Egy operatív tiszt több ügynököt foglalkoztatott. A kapcsolattartás a gyakorlatban úgy zajlott, hogy a tartótiszt rendszeres, előre megadott időpontban „talizott” – ez a kifejezés nem a mai kor szüleménye, így mondták a belügyes szakzsargonban – az alárendelt hálózati személyekkel, informátorokkal. Az ilyen találkozók gyakran úgynevezett T-lakásokban, illetve K-lakásokban zajlottak.

– Mik voltak ezek?

– A T-lakás olyan titkos találkozási lakást jelentett, melynek tulajdonosa vagy bérlője egy természetes vagy jogi személy meghatározott időre önként felajánlotta lakását állambiztonsági célokra. Hangsúlyozom az önkéntességet – e téren semmilyen nyomásgyakorlásról nem volt szó. Általában aktív párttagokat, nyugdíjas rendőrtiszteket vagy munkásőröket kerestek meg, akik meggyőződésből működtek együtt ilyen módon az állambiztonsági szervekkel, és ezért olykor anyagi juttatást kaptak. Számukra megalkottak egy – újabb belügyes szakzsargonnal élve – legendát, mellyel a T-lakások tulajdonosai vagy bérlői megmagyarázták lakókörnyezetükben, miért bukkannak fel távollétükben náluk idegen emberek. Előszeretettel választottak ilyen célra nagy társasházakat, ahol a szomszédok nemigen ismerték egymást. A K-, vagyis konspirált lakások a Belügyminisztérium tulajdonában voltak, ezekben találkoztak a legmegbízhatóbb informátorokkal, szigorúan titkos tisztekkel. A rövid ideje foglalkoztatott ügynökökkel ellenben leginkább nyilvános helyeken, például presszókban találkoztak a tartótisztek.

– Miként zajlott egy ilyen találkozó?

– A tartótiszt beszámoltatta az ügynököt az előző „talin” kiosztott feladatok elvégzéséről, újabbakkal bízta meg, és megbeszélték a következő találkozó időpontját és helyét. A beszámoltatás gyakran kézzel írott, netán gépelt, de kézzel aláírt jelentés formájában történt, hosszabb ideje fennálló együttműködés esetén azonban szóbeli jelentésekre is sor került, ezeket utólag a tartótiszt gépelte le feljegyzései alapján, ellátva saját értékelésével. Kutatói szempontból ez nagyon problémás, mert ilyen esetben csak a tartótiszt interpretációját ismerjük, és ez gyakran torzít, hiszen a tartótisztnek saját főnökei felé is bizonyítania kellett aktivitását, így nem biztos, hogy hűen adta vissza, amit az ügynök mondott neki.

– Mennyire volt megbízható a politikai rendőrség szemszögéből nézve az ügynök által adott információ? Félre lehetett vezetni a kádári állambiztonságot?

– Ideig-óráig előfordulhatott, de valószínűleg előbb-utóbb lebukott az illető. A rendszer által megfigyelt célszemélyekre lehetőség szerint több, egymás tevékenységéről nem tudó ügynököt is ráállítottak, ezért az operatív tisztek az információkat többszörösen ellenőrizték. A tartótisztnek saját érdeke is volt, hogy az általa beszervezett személy minél hosszabb ideig együttműködjön és megbízható adatokat szolgáltasson. Ezért a „talik” során úgy kellett instruálnia az ügynököt, hogy az fenyegetve érezze magát. Akit például presszióval szerveztek be, azt vonakodás vagy ellenállás esetén megfenyegette, hogy nyilvánosságra kerülnek a rá terhelő adatok, vagy az együttműködés fejében fölfüggesztett büntetőügyet megindítják ellene. Nagy kockázatot vállalt volna az, aki félre akarja vezetni az állambiztonságot. Akit nem zsaroltak, az könnyebben szabadulhatott, az együttműködés megtagadásának nem voltak komoly következményei – igaz ugyan, hogy erről az informátor nem tudott, hiszen a tartótiszt igyekezett abban a hitben tartani, hogy nem szállhat ki.

Ugyanakkor elég jelentős volt a fluktuáció. 1957 és 1967 között éves átlagban a beszervezettek 15-20 százalékát ki kellett zárni, ez az arány később tovább nőtt. A kizárás oka lehetett, ha az ügynök nyugdíjba vonult, vagy állambiztonsági szempontból érdektelen, új munkahelyre került. Az is előfordult, hogy az illető tudatosan vagy véletlenül leleplezte magát környezete előtt, vagyis dekonspirált. Olykor akadtak egészen elképesztő esetek is. 1964-ben például azért bocsátottak el a hálózatból egy református lelkészt, mert a tartótiszt szerint túlzott baloldaliság jellemezte, és mivel ez köztudott volt róla környezetében, senki nem beszélt előtte nyíltan, így egyszerűen alkalmatlanná vált az információszerzésre.

– A politika mindmáig nem tudott mit kezdeni az ügynökkérdéssel. Ön szerint lépjünk túl rajta, vagy kerüljön inkább minden napvilágra?

– Nem értek egyet azzal a véleménnyel, hogy az ügynökkérdés pusztán értelmiségi gumicsont. Ennél sokkal súlyosabb és fontosabb problémakörről van szó. A sokat emlegetett ügynöklista teljes körű nyilvánosságra hozatalával ugyanakkor nagyon óvatos lennék. A Kenedi János vezette, 2007-ben létrehozott bizottság által feltárt ügynöklista, amely eredetileg egy mágneslemezen volt, a kiszivárgott információk szerint csak az 1970-es és 80-as években működő hálózati személyek listáját tartalmazza, tehát nem teljes. Ráadásul ez a lista nem tartalmazza az ügynökök M-, vagyis munkadossziéit, márpedig ezekben vannak az illető jelentései és a tartótiszt ehhez fűzött megjegyzései. Így nem tudjuk meg, hogy milyen munkát végzett a beszervezett személy. Nem mindegy, ki milyen minőségű információt szolgáltatott, valóban ártott-e a megfigyelt személynek. Ahány ügynök, annyiféle eset. Jelenleg az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában lévő különféle típusú iratok alapján beazonosítható ügynökök jelentős részének nincs M-dossziéja az 1989–90 fordulóján történt jelentős iratmegsemmisítés miatt. Ennek leginkább az 1970-es, 1980-as évek iratai estek áldozatul, nem véletlenül, az akkori idők ügynökeinek nagy része ma is él, így ők rejtve maradhatnak. Az is igaz, hogy számos jel szerint az iratdarálás tényére utóbb afféle legenda épült annak igazolására, hogy miért is nem lehet rendezni ezt a kérdést.

Mindemellett történelemhamisítást követ el, aki kizárólag a hálózati személyekről beszél. Félreértés ne essék, eszem ágában sincs fölmenteni azokat, akik jelentéseikkel ártottak másoknak, de hangsúlyozom, hogy az állambiztonsági rendszer egészét kell látni. Nagyon fontos kimondani és rögzíteni, hogy a főbűnösök azok, akik ezt a struktúrát kiépítették és működtették, akik a beszervezésre kiszemelteket megzsarolták, az információkat megrendelték és felhasználták. Például meg kéne ismerni végre a rendőr-főkapitányságok politikai osztályán alkalmazott operatív tisztek listáját. Ezek fiatalabb generációi máig háborítatlanul élnek.

– Hogy lehetne ezt a kérdéskört megnyugtatóan lezárni?

– Bizonyos, hogy a kommunista állambiztonsági rendszer még sokáig kísérteni fog. Százszázalékos megoldás nem létezik, az ügynöki tevékenység megítélése csakis a jelentések által lehetséges. Miként említettem, ahány ügynök, annyi eset. Volt, aki kommunistább volt a kommunistáknál, és akadt olyan, aki egyeztette szűk baráti körével, hogy mit írjon róluk, és ezzel senkinek sem ártott. Az ítélkezéssel és az elnagyolt megoldási javaslatokkal tehát óvatos lennék, de a jelenlegi holtpontról azért el lehet mozdulni.

Sajnos a ma is hatályos 2003. évi III. törvény szerint csak akkor tekinthető valaki ügynöknek, ha létezik olyan beszervezési nyilatkozat, amit saját kezűleg írt alá, megvan az M-dossziéja, ebben pedig található legalább egy kézzel írott jelentése is. Ha bármelyik elem hiányzik, a jogszabály szerint az illető nem ügynök, akkor sem, ha egyébként egyértelműen beazonosítható. Mivel e három feltétel együtt igen ritkán teljesül, ez jelentősen akadályozza a feltárást, ami meggyőződésem szerint a történészek feladata, de tevékenységüket a törvényhozás tudja szabályozni.

1 hozzászólás »

Írja meg véleményét, észrevételét!

Hozzászólás küldéséhez az Ön böngészőjének fogadnia kell az ún. sütiket. A hozzászólásokért a honlap üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azok semmilyen módon nem tükrözik az üzemeltető véleményét, álláspontját.

css.php
FIGYELEM! Elavult, nem támogatott böngésző! Töltsön le egy újat!