Történelemportál

Tisza, Ady és a vérvörös csütörtök

1912. május 22-én a képviselőház elnökévé választották gróf Tisza István volt (és leendő) miniszterelnököt, aki a parlament működését megbénító obstrukció kíméletlen letörését ígérte. Erre válaszul a radikális baloldal általános politikai sztrájkot és tömegtüntetést hirdetett, ami véres utcai harcokba torkollott.

Felborított villamos. Barikád a pesti utcán 1912. május 23-án

„Pest utcái között rohanó nép, puskalövések,
rendőr, tört üvegek, népszava, forradalom.”

link

Így kezdődik Babits Május huszonhárom Rákospalotán című verse, amelyet az 1912-es „vérvörös csütörtök” ihletett. De míg ő feldúltan, aggódva s kétségbeesve írta:

„Minden mindegy már! zúgjon fel a tengerek alja!
hányódjon fel a genny! jöjjön a forradalom!
Jöjjön a barbárság!…”

link

addig bálványozott barátja, Ady őszinte-mámoros örömmel üzente a szociáldemokrata Garami Ernőhöz írt, Rohanunk a forradalomba című versében:

„Bécs, babona, gróf-gőg, irigység,
Keletiség, zsandár, alázat,
Egy Isten se tudná lefogni
Ereinkben ma már a lázat.
Ma még tán egymást összetévesztjük,
Holnap egy leszünk, észre se vesszük.
Ölés s tisztítás vágya gyult itt,
Tegyünk a tűzre, ébresztgessük.”

link

A véreinek nevezett magyar proletároknak már évekkel korábban frigyládát („forradalmas lelkemet”) elküldő, egzaltált költő határozottan a politikai rendszerrel nyíltan szembeforduló, marxista-internacionalista MSZDP mellé állt. Még a Kádár-rendszer fénykorában írt tízkötetes, akadémiai, Magyarország története című mű is elismeri, hogy a szociáldemokraták lázító hangú felhívása „arra enged következtetni, hogy a pártvezetőség voltaképpen maga is harcos tüntetés kirobbantására törekedett”.

Az 1912. május 23-án utcai harcokba torkolló általános politikai sztrájkban és tömegtüntetésben mintegy százezer fővárosi és környékbeli munkás vett részt. Miután a rendőrség és a kivezényelt katonaság lezárta az Országház felé vezető utakat, a tüntetők több helyen és többször összecsaptak a karhatalommal, torlaszokat emeltek, és lövések is eldördültek. A sok sebesült és a négy halálos áldozat miatt a demonstráció – amelyet a radikális szabadkőműves Jászi Oszkár „a vérkeresztség napjának”, „a választójog forradalmának” nevezett – vérvörös csütörtökként vonult be a marxista történetírásba, amely e napot mostanáig a magyar progresszió megszerveződése, felkészülése egyik állomásának minősíti. (A századelő radikális szabadkőműveseinek egyik fő politikai célkitűzése az általános titkos választójog bevezetése volt – a szerk.)

hirdetés

hirdetés

A külpolitika alapja a véderő

Mi váltotta ki a szociáldemokraták és a radikális szabadkőművesek (a politikai életben ők voltak az ún. polgári radikálisok – a szerk.) dühét és lázadását? Az, hogy a képviselőház május 22-én a Nemzeti Munkapárt vezérét, gróf Tisza Istvánt választotta meg házelnöknek. Márpedig Tisza soha nem rejtette véka alá sem azt, hogy minden eszközzel le kívánja törni a parlamenti obstrukciót, sem azt, hogy nem támogatja az „általános-titkos” bevezetését. Az 1905-ben ellenzékbe szoruló és az aktív politizálástól visszavonuló Tisza 1910 elején Nemzeti Munkapárt néven újjászervezte a harminc évig sikeresen kormányzó Szabadelvű Pártot, és megnyerte az 1910. júniusi választásokat. Programját így foglalta össze 1910. május 19-i aradi választási beszédében: „Legyen vége ennek a tehetetlen vergődésnek, amelybe jutottunk; állítsuk helyre az alkotmányos rendet, a törvények uralmát; adjuk vissza a nemzetnek a maga elvesztett akcióképességét.”

Mivel Tiszának élete végéig meggyőződése volt, hogy az 1867. évi kiegyezés a legbiztosabb alapja a magyar nemzet fejlődésének, felvirágzásának és valódi függetlenségének, a dualista Monarchia és benne Magyarország bel- és külpolitikai pozíciójának megerősítését akarta elérni. Kora uralkodó elitjében talán ő látta a legvilágosabban, hogy az európai nagyhatalmak politikai és katonai versenye mindinkább két szemben álló tömb formáját ölti, ráadásul a Balkán egyre veszélyesebb puskaporos hordóvá válik, amely közvetlenül veszélyeztetheti Magyarország szuverenitását és integritását, különösen akkor, ha egy hódító nagyhatalom (Oroszország) gyűrűje vesz körül bennünket három oldalról. Mivel azt képviselte nemcsak retorikában, de a gyakorlati politikában is, hogy „minden külügyi politikának alapfeltétele a katonai erő”, és mivel jól tudta, hogy a Monarchia hadereje jócskán lemaradt a nagyhatalmak hadseregfejlesztési és fegyverkezési versenyében, már a század végétől egyik vesszőparipája volt a haderőreform, amelyet a legfontosabb nemzeti érdeknek tartott és nevezett. 1911. július 24-i nagy képviselőházi beszédében részletesen kifejtette, olyan méretű, minőségű és ütemű hadseregfejlesztésre – különösen a gyaloghadosztályok számának, békelétszámának és ütőerejének növelésére – van szükség, amire az addiginál lényegesen több államjövedelmet kell áldozni, de még így is legalább négy-öt évbe telhet, amíg a Monarchia közös hadserege nagyjából behozza lemaradását a nagyhatalmak közötti katonai versenyben.

Damokles kardja: az obstrukció

Az új véderőtörvény-javaslatot 1911. május 23-án, éppen a vérvörös csütörtök előtt egy évvel nyújtotta be a parlamentbe a munkapárti kormány. A javaslat szerint a Magyarországra eső újonclétszámot több mint 40 ezer fővel, a katonai kiadások összegét pedig több mint másfélszeresére kívánták növelni. Emellett tervbe vették a honvédtüzérség létrehozását, a magyar nyelv egyenértékűvé tételét a hadbíróságokon, továbbá a közös haderő ipari megrendeléseinek kedvezőbb megosztását. Az ellenzék egyik része újabb nemzeti-nyelvi engedményekhez (a magyar zászló és címer használata a közös hadsereg magyar egységeiben, a vezényleti nyelv fokozatos magyarrá tétele, magyar tannyelvű altiszti iskolák felállítása, a magyar származású tisztek áthelyezése magyarországi ezredekbe stb.) kötötte előfeltételként a törvényjavaslat támogatását, a másik része pedig (függetlenségi Justh-párt) az új választójogi törvény elfogadásával próbálta összekötni. Mivel a Tisza vezette munkapárt egyik irányban sem engedett, az ellenzék ismét hagyományos, legerősebb parlamenti eszközéhez, az obstrukcióhoz nyúlt.

Az obstrukció az ellenzék szemszögéből nézve mint a parlamenti szólásszabadság házszabályban rögzített garanciája, az alkotmányos szabadságot védő eszköz funkcionált, a kormányzat, illetve a parlamenti többség viszont a korlátlan felszólalási lehetőséggel, illetve idővel való ellenzéki (vissza)élés gyakorlatát károsnak és veszélyesnek tartotta a parlament működőképessége szempontjából.

Tisza már első miniszterelnöksége idején kemény harcot vívott a technikai obstrukció korlátozásáért és megnehezítéséért, mondván, a parlamenti anarchiát csak szigorúbb házszabállyal és a házelnök hatáskörének és fegyelmi jogkörének tágításával lehet megfékezni. „Damokles kardja függ a nemzet feje felett. Ötletszerűen összeverődő bármily kicsiny csoport megállíthatja a képviselőház egész gépezetét (…) semmit el nem érünk, míg e szégyenteljes állapotot nem orvosoltuk” – írta 1904. október 4-én ugrai választóihoz intézett nyílt levelében. Az 1904. november 18-i trükkös „zsebkendőszavazással” elfogadott házszabályreform azonban bumerángként ütött vissza Tiszára, s végül bukásához, egyúttal a Szabadelvű Párt felbomlásához vezetett a belpolitikai válság.

Az obstrukció letörését Tisza a legfontosabb politikai kérdésnek tartotta a parlamentarizmus működése és ezáltal az ország cselekvőképessége szempontjából. Amióta pártja ismét kormányra került, céltudatosan és következetesen készült arra, hogy ezt a gordiuszi csomót megoldja, vagy ha kell, kettévágja. A nagy háború felé vészesen közeledő Európában valóban példátlan volt, hogy a szilárd parlamenti többséggel rendelkező magyar kormány – az ellenzék egy részének taktikai, technikai obstruk­ciója (a vég nélküli felszólalások, a név szerinti szavazások, a szabadságkérvények feletti viták, a zárt ülések kérdése stb.) miatt – kereken egy év alatt sem tudta elfogadtatni a benyújtott véderőtörvényt. Tisza még egyszer felajánlotta szolgálatait, hogy tegyék meg házelnöknek, majd ő rendet csinál. „Ha nem, elmegyek Angliába lovagolni” – így hangzott ultimátuma. A munkapárt vezetősége azonban nem mert radikális eszközhöz nyúlni egészen 1912 májusáig. Az új miniszterelnök, Lukács László és a munkapárton belül megerősödött Tisza-tábor – nem utolsósorban Ferenc József császár és király és a közös hadsereg vezérkarának sürgetésére – ekkor elszánta magát, és Tisza Istvánt választották meg az új házelnöknek. A vérvörös csütörtökön hiába tüntettek tízezrek Tisza személye ellen, ő aznap a parlamentben bejelentette a házszabályreform végrehajtását. Június 4-én az elnöklő Tisza az obstruáló és engedetlen ellenzéki képviselőket házszabályellenesen a parlamenti őrséggel vezettette ki az ülésteremből. Ezt követően a munkapárti képviselők „csonka parlamentje” elfogadta az ellenzék által évek óta blokkolt véderőreformot.

Egy őrült meg egy bolond?

Ez kis híján Tisza életébe került, ugyanis június 7-én Kovács Gyula ellenzéki képviselő „van még itt egy ellenzéki!” felkiáltással revolverével kétszer is rálőtt, de a golyók az elnöki emelvénybe fúródtak, majd a képviselő főbe lőtte magát, de végül megmentették az életét. Tisza István a merénylet alatt és után megszakítás nélkül tovább elnökölt, és csak annyit mondott, ez „egy szerencsétlen őrültnek a cselekedete volt”.

Tudta-e, hogy 1917-ben Szabó Ervin is tervezte gróf Tisza István miniszterelnök meggyilkolását? Olvasson erről a Történelemportálon!

A kor igazságszolgáltatására és politikai kultúrájára is jellemző, hogy a csodával határos módon életben maradt merénylőt az esküdtszék felmentette a gyilkossági kísérlet vádja alól, s az ítélet kihirdetésekor hatalmas ováció tört ki a teremben. A Magyarországi Szociáldemokrata Párt 1912. júniusi felhívása is Kovács Gyula mellett vállalt szolidaritást, azt állítva, hogy ő egy becsületes ember, aki rálőtt a gonosztevőre, azaz Tisza Istvánra. A parlament elnökére!

A kor ünnepelt költője, Ady Endre, aki május 23-án szolidaritást vállalt a forradalmi szociáldemokratákkal, a szabadkőműves-radikális Világ 1912. június 16-i számában az általa régóta féktelenül gyűlölt Tiszáról cinikusan azt írta: „Én például bolondnak tartom, de imponálóan szuggeráló és szerepes bolondnak, s ha elmondhattam egyszer már versben, megismételhetem lapos prózában is: ő szükséges bolond, s kár lett volna (ejnye, mégis majdnem elárulom), ha Kovács Gyula ledurrantja”.

6 hozzászólás »

Írja meg véleményét, észrevételét!

Hozzászólás küldéséhez az Ön böngészőjének fogadnia kell az ún. sütiket. A hozzászólásokért a honlap üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azok semmilyen módon nem tükrözik az üzemeltető véleményét, álláspontját.

css.php
FIGYELEM! Elavult, nem támogatott böngésző! Töltsön le egy újat!